Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részlet a Megtalált Kapcsolat c. regényből

2015.09.28

ELSŐ KÖTET - I. AZ ÉJJELI LÁTOGATÓ

 

 

 

A város szélén egy régi, de takaros kis ház állt. A valamikori úri pompa még látszott rajta, de az is, hogy a fényét bár még őrzi, de már semmi sem táplálja. Ebben a házban egy kedves és jólelkű asszony lakott, Matild néni. A férje évekkel korábban meghalt, a nagy ház reámaradt. A gyermeke külföldön él, ahogy az unokái is. Matild néni szerette a társaságot és alkalmanként fogadott is vendégeket a házában, de legtöbbször csak a szobalánnyal és a kutyáival beszélgethetett.

Az alkalmi látogatói között olyan, egykor fényes arisztokratákat találunk, akik hozzá hasonlóan elveszítették házastársukat, vagy gazdag, de csendes öregkorukban még szomjazták az új témákat és történéseket. Az előkelő vendégek mellett olykor megesett, hogy betévedt hozzá egy különös szerzet is, egy olyan alak, aki mindig valami egészen szokatlanról mesélt, amivel a hétköznapi ember nem nagyon találkozik, de még a könyvek sem írnak a témáiról. Matild néni nagyon kedvelte ezeket a ritka estéket, mert a kis fotelében, a teáját kortyolgatva olyan dolgokat tudhatott meg a világról, amire álmában sem gondolt volna.

*

- Mi történt, Péter úrfi? – kérdezte Matilda a háza ajtajában álló férfitól. A harmincas éveiben járó fiatalember rendszerint ziláltabb periódusaiban szokott betoppanni hozzá. Jellemzően sosem jelentkezett be; egyszerűen megjelent. Igaz, jó érzékkel mindig olyankor érkezett, amikor Matildát a legkevésbé sem zavarta. Kimondva kimondatlanul, de Matilda mindig nagyon örült, ha Péter úrfi meglátogatta.

- Beszélnem kell valakivel, aki megért! – felelte a fiatalember, akinek ballonkabátját az eső már alaposan átáztatta.

Matilda a régi jó vendéget beengedte a házba, és egyből a hallba mentek. A ház belül nagyon szép volt, a terekből melegség áradt, ahogy a falakról is az ősök hatalmas méretű festményei komoly tekintélyt sugároztak.

- Miről van szó? Üljön le – kínálta hellyel a vendéget.

- Elhagytam valamit. Azt érzem, hogy elveszítettem valamit a testemből! – mondta erélyesen, de beletörődő hangon az úrfi, aki a következő pillanatban az ázott ballonkabátját letéve már a fotel szélén ült.

- A testéből? – nézett rá kérdőn Matild néni. A hallban ültek le, a nagy ház alsó szintjén, ahol a kandalló előtt egy nagy bőrgarnitúra állt. A padlón értékes, egykor kézzel készített szőnyegek pihentek, s odébb egy nagy leopárd kiterített bőre is hevert, amit még Matilda néhai férje lőtt Afrikában.

- Igen, a lelkemből! Belső énem egy darabja hullott le ma az álarcom mögül – fejtette ki Péter úrfi értelmezve a vele történteket.

Az asszony kezdte érezni, hogy most is egy újabb szokatlan történetet fog hallani a vendégétől.

- Ez mit jelent? – kérdezett ismét.

 - Azt, hogy mielőtt meghalnék, jobb ember lettem – vágta rá nyíltan az úrfi.

- Ezt nem értem, – zavarodott össze az asszony.

- Amikor megszületünk, magunkkal hozunk egy nagy köteget, egy készletbatyut – vágott bele Péter úrfi szeretetre méltóan, lendületesen magyarázva. Már megszokta, hogy itt szabadon beszélhet. - Ezek a személyiségünk egyes darabjai. Élünk velük, hordjuk, bíráljuk, felülírjuk, de mégiscsak ebből a készletből vagyunk képesek a saját egyéniségünket kialakítani, a személyiségünket meghatározni.

- Értem – bólintott fejével az asszony. Folytassa, kérem...

- Na, már most vannak pillanatok, amikor az ember képes darabokat elhagyni ezekből a személyiségjegyekből, olyanokat, amelyekkel már nem tud, vagy nem is akar mit kezdeni. Ezek a darabok aztán a szövetekből is kiválnak, pedig korábban nem is tudtuk, hogy egyáltalán ott vannak.

- Megkínálhatom egy teával? – vágott közbe Matild néni, aki remélte, hogy hosszabb mesélésre tudja Pétert magánál tartani. Már maga a felvetés, hogy van valami, ami a szöveteket és a személyiséget egyszerre érinti, s ráadásul ezek elveszíthetőek, mint a hajszál vagy a kulcscsomó, különös érdeklődést váltott ki belőle.

- Köszönöm nem, most még nem. Hadd folytassam, kérem. Kell, hogy valaki meghallgasson.

Péter a tekintetében zaklatottnak tűnt, de mozdulataiban mégis nyugodt volt. Olyan személy volt, aki pontosan ismerte önmagát, mégis minden egyes szokatlan változásra rácsodálkozott és addig elemezte saját magát, amíg meg nem értette a működést. Hajlamos volt éjszakákon át jegyzeteket készíteni, rajzokat papírra vetni, csak azért, hogy átlássa az ember biológiai és szövettani rendszerét. De nem úgy, ahogy az orvosi egyetemen tanítják. Hanem ahogy még senki emberfia nem látta. Ahogy az energia vándorol és küzd meg a sejtekben az elemekkel. Péter úrfi nem volt orvos, nem is tudta igazából, mi hol van az emberben, de ha leültettük volna egy haldokló beteg mellé, előbb meggyógyította volna, mint bármelyik neves doktor. Péternek a kezében volt a gyógyítás, értette és tudta, hogy mit csinál, de még sosem vállalkozott arra, hogy ismereteit átadja valakinek. Ezért szerette Matild nénit, mert hitte, remélte, hogy nála megmaradnak gondolatai, esetleg az azokból készült feljegyzései.

- Folytassa – dőlt hátra érdeklődő tekintettel Matild.

- Ilyen személyiség részekből azokat jó elhagyni, amelyek hátráltatják a belső fejlődés ívét; amelyeket az önarckép rég óta ki akar küszöbölni. Ezek játszmák során jönnek felszínre, amikor fehéren-feketén megláthatom magam előtt, hogy mi az a részem, amelyik nem jó. Szembesít magammal és látom, tudom, hogy ez is én vagyok, mégis rájövök, hogy ez már nem jó és szabadulni akarok a személyiségem ezen részétől.

Péter úrfi az égnek emelte jobb tenyerét, mint aki feltalált valami nagyszerű igazságot.

- És hogyan képes egy ilyen „mintától” megszabadulni? – tette fel Matild néni a logikus kérdést.

- Nagyon egyszerűen.