Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részletek a Magyar Korona könyvéből

2015.09.28

 

Személyes indíttatás

 

A jelen könyvet Simonyi-Semadam Sándor Magyarország egykori (1920) miniszterelnöke testvérének lakásában írtam 2013. szeptember-október hónapokban. A királyi titkos tanácsos Simonyi volt annak a nemzetgyűlésnek az elnöke, mely Horthy Miklóst kormányzóvá választotta, majd Simonyi lett egy személy-ben a bel- és külügyminiszter illetve miniszterelnök is. Bár e felelősségteljes posztokat csak néhány hónapig töltötte be, de az ő korszakára esett a trianoni „békediktátum” ránk kényszerítése. Simonyi még egy fontos tisztséggel bírt: az országos korona-bizottság tagja volt Ambrózy Gyula koronaőr, Csernoch János hercegprímás, Horthy Miklós kormányzó és még négy személy mellett.

A lakás, amelyről szó van Budán a II. kerületben áll és 1914-ben éppen a miniszterelnök korábbi cége építtette, ahogyan a Moszkva tér (Széll Kálmán tér) környékének megannyi házát is. A miniszter testvére könyvesboltot üzemeltetett az Alagútnál Budán. Úgy töltöttem el itt huzamosabb időt, hogy bár vérségi kapcsolatom nincsen az egykor itt élőkkel, mégis minden berendezés, tárgy, bútor az ő korukból maradt fenn szinte változatlanul, így konzer-válódott a száz évvel ezelőtti idő e helyiségekben. Ebben a nem kifejezetten áldásos miliőben éltem és éreztem át mindazt, amit a Trianon-kori magyar felső politikai élet és a Magyar Korona kapcsán ők tudhattak, gondolhattak, illetve amihez szellemileg hozzáférhettek. Az itt szerzett élmények az elmúlt években elém vezettek, életre hívtak olyan ma élő személyeket, akiknek ősei a tizes-huszas években mind az ő kortársaik voltak. Találkozhattam néhány Horthy örökséget őrző vitézi rendtaggal; a kormányzó személyes tárgyait őrző régiségkereskedővel; ma élő Horthy családtagokkal; egy IV. Habsburg Károly királyhoz hű befolyásos magyar ember leszármazottjával; ugyanígy az akkori, rövid kommunista éra egy prominens tagjának ma élő utódával, de 1919 liberális, amerika-párti vezérének, miniszterének ma élő leszárma-zottjával is. Iratok kerülhettek a kezembe a korszak miniszter-elnökeinek kézjegyeivel, de a politikai életképek mellett megis-merhettem a Szent Koronához kötődő személyekből néhányat, vagy azok hagyatékát, ahogy az 1978-as koronavizsgálat ötvös tárgyait is kezembe vehettem, továbbá régebbi és mai korona illetve múzeumi teremőrökkel is találkozhattam. Azt gondolom, hogy ezen „élő” időutazás, emlékmorzsák felcsipegetése és több évnyi könyvtárazás után úgy ajánlhatom e munkámat az Olvasónak, hogy mindent, amit e tárgykörről láttam, gondoltam és olvastam azt beleszőttem e fejezetekbe.

 

 

A Szerző előszava

 

A címben megfogalmazott Magyar Korona alatt nem csupán a Magyar Szent Koronát értem, hanem mindazt az államalakulatot, amelyik másfél ezer éve, a negyedik században a Kárpát-meden-cében létrejött. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen évezredeken át számos nép ittléte és átvándorlása készítette elő a talajt. Jelen munkámban, bár kifejezetten az Anjou-kor előtti 1300 év kárpát-medencei történelmére helyeztem a hangsúlyt, az első fejezetekben ennél régebbi korokra nyúló visszatekintést is tettem. A Magyar Korona fémjelezte államalakulat történetét egy Európára vonatkozó magyar külpolitikai kontextusban is megvizsgáltam (370-1241 között) tárgyalva, sokszor újraértelmezve megannyi történelmi korszakot és eseményt is, majd a tatárjárás utáni időszakban már kifejezetten csak a Magyar Szent Korona néven ismert ötvöstárgy és a köré kialakult kultusz vizsgálatával foglalkoztam, amely a hiedelem szerint ma az Országház Kupolacsarnokában van.

A történelmi vizsgálatokkal azt az évezredes hömpölygést, ritmust is láttatni szeretném, amelynek csak egy epizódja a 895-ben végbement „honfoglalás”. Meglátásom szerint a kárpát-medencei népek sok évezredes történetét ritmusában és átfogó logikájában kell szemlélni, nem pedig véletlenszerű népáradatok céltalan vándor-lásaiként. Atilla hun király a trójai szikamberek által hátrahagyott pilismarót közeli városban telepedett le. Az avarok szintén hunok voltak, Árpád vezér azon a Csepel-szigeten állomásozott, ahol fél évezreddel korábban Atilla király is; és Géza fejedelem is olyan szentélyt építtetett Esztergomban, amin a sumér királyok szimbó-luma volt a falra felfestve, hogy csak néhány kapcsolatot említsek.

Jelen munkámban nemcsak egy átfogó, magyar történelmi áttekintést kívántam adni, hanem bemutatni mindazokat a logikai anomáliákat, amelyeket a Magyar Szent Korona kapcsán a kuta-tásaim során felfedeztem. Munkám célja egyfelől az volt, hogy egy több éves forrásgyűjtési szakaszt lezárjak, valamint az általam felismert gondolatokat a szélesebb olvasóközönség elé tárjam.

A címben megfogalmazott merész állítás, mely szerint Európa feltámad, arra vonatkozik, hogy ha a Magyar Korona a harmadik évezredben újra képes lesz kifejezni önmaga erejét, hatalmát és mágikus működésének kódjait, akkor Európa számára egy olyan fényminőséget nyújthat át, amelyre véleményem szerint az európai népek lelki közössége nemcsak hogy éhezik, hanem büszke lesz rá minden ma élő magyar ember is.

Kívánom, hogy így legyen!                                               

 

Buda, 2013. október

 

 

Előszó a második kiadáshoz

 

A második kiadásban alapvetően nyelvtani, helyesírási és mondatszerkezeti hibákat változtattam az első kiadáshoz képest. Ezek mellett egy-egy szóval, fél mondattal itt-ott tovább csiszoltam a korábban kialakított gondolatmenetet, melyben lényeges változást nem alkalmaztam.

Mindezek mellett egy tömörebb, kézreállóbb, egyszerübben kezelhető könyvet kívántam az Olvasó kezébe adni, emiatt a második kiadás leginkább formájában és szerkesztésében újult meg. Az első kiadáshoz képest elhagytam a több tucat oldalra rúgó magyar tisztségviselőket bemutató mellékletet, illetve a korona kutatás több száz tételes bibliográfiáját is. Úgy gondolom ezek nem vettek el semmit a mű értékéből.

A könyv – első kiadáshoz képest – megváltozott boritójára egy nyitott, ékköves, emberi alakoktól mentes koronát tettem, amely a félezer évesnél is régibb I. Mátyás király kori Corvinák egyik lapjáról lett átrajzolva. A kor krónikása, a ma ismert Corvina lapok szerint, közel ötven (!) helyen csak nyitott koronát helyezett a magyar – helyenként hollós – államcímerre. Ezen nyitott koronát pedig az esetek döntő többségében szintén angyal hozza, ami egyértelművé teszi, hogy egy bizonyos koronáról van szó. Maga Rákóczi fejedelem is ezt a nyitott, liliomos koronát tűzte szabadságharcunk zászlajára.

A második kiadás képmelléklettel is bővűlt, mely az első kiadásból még hiányzott.

 

Budán, 2015. szeptember 6.

 

 

72. oldalról

 

Szent Jeromos Heliodorushoz írt levelében tanúsítja, hogy az 5. század elején Pannónia legnagyobb részt keresztény volt. Atilla király miniszterelnöke, Onegesius és két titkára Orestes és Constantinus keresztények voltak. Szent Antal és apja Secundus a Duna mellett élt a hunok földjén Pannóniában. 451-ben a hunok galliai hadjáratára magukkal vitték Leioanus apátot, aki pannóniai volt. 515 körül született Pannóniában Martimus aki később a hispániai Braga érseke lett. Zakariás rétor arról tudósít, hogy a kaukázusi onogur-magyarok között 530-tól keresztény térítés folyik. Egy bizánci püspökségi jegyzék a 8. század közepéről a krimi gót egyház tartomány négy püspökségét említi, köztük szerepel a hunok és az onogurok püspöke.[1]

XXII. János Avignonban székelő pápától Jeretán „az ázsiai magyarok királya” külön püspököt kért a virágzó hitélet számára. A pápa 1329-ben kiadott bullájában válaszolt „Magyarország katolikus fejedelmei” leszármazottjának és elküldte kíséretével az új püspököt, Mancasola Tamást.[2] 532-ben Kis Dénes (Dionysius Exiguus) szkíta szerzetes volt az évek Krisztus születésétől számításának szerzője – írja Gyárfás István[3]. Kis Dénest a románok saját szentjüknek tisztelik és „ájtatos szkíta Dénesnek nevezik”.

Mindezen forráshivatkozásokon túl olyan nem direkt vallási bizonyítékok is vannak, mint például a Jász-kürt vagy a nagyszentmiklósi kincs egyik szimbolikája, a madár, amelyik égbe ragadja az embert, továbbá a kürtöt fújó ember az égi hirearchiából kapott védelmezőivel, mind a legmélyebb szintű beavatott ismeretre utalnak, s ilyet hitvilág nélkül egyetlen nép sem tudhat, ilyen mély hitvilágot pedig fiatal népek nem tudnak kifejleszteni maguknak.

A magyarság sokat veszített, amikor elveszítette szent királyait, akik az éggel közvetlen kapcsolatot tartottak, mert már nem volt, aki elmagyarázza a szimbólumok értelmét és érkeztek az olvasott emberi magyarázók, s nem a szívből tudó bölcsek. Emlékeket kezdtek magyarázni és nem pedig a valóságot. A hitvilág ismerete jelen idejű valós tudással válhat élővé és ennek szerve nem az agy, hanem a szív.

 

[1] Zakar 1987. 12.

[2] Zakar 1987. 14.

[3] A Jász-kunok története 1870. I. 265. 

 

111. oldalról

 

megérkezett hazánkba Pilgrin püspök. Pilgrint halála után szent-ként tisztelték, de a 12. század után a tisztelete annyira elhalvá-nyult, hogy a 17-18. századi Acta Sanctorumba már fel sem vették a nevét. Nemes családból született, pap lett majd I. Ottó Passau püspökének nevezte ki. Nagybátyja Frigyes salzburgi érsek volt.

„Alig érkezik vissza a követség (Quedlinburgból) a térítő papok szervezett csoportját látjuk hazánkban szabadon működve hirdetni a kereszténység tanait, s ezek hátterében szemléljük a nagyratörő tervei kivitelében fáradhatatlan passaui püspök Pilgrin alakját, hogy célját elérje, pápai bullák koholásától sem irtózva, püspökségét a soha nem létezett lorchi érsekség általa koholt jogaiba visszahelyeztetni, s magát a megtérítendő Pannonia metropolitájául elismertetni törekedik.”[1] Itt arról van szó, amit csak nagyon kevesen kutattak fel a korai kutatók között is, hogy soha nem létezett Lorch-ban érsekség. Egyházi hely volt már a 4. században is, de nem érsekség vagyis Pilgrin kitalálta, hogy őt onnan mozgatják, tehát neki joga van Pannóniában bármit tenni. Hat darab oklevelet hamisít feltehetően bűntársaival, amelyek mindegyike ismert. Így született meg Symmachus pápa levele (498-514) egy Theodor nevű állítólagos lorchi érsek részére, melyben a lorchi egyház Pannonia metropolisává emeltetik. Így született meg II. Eugenious levele (823-826), melyben Urolf lorchi érseket – ki a valóságban 804-806 között volt passaui püspök – az általa megtérített Hunnia, Avaria, Moravia, Pannonia és Moesia apostoli helyettesévé nevezte ki, az ezen tartományokban a rómaiak és gepidák állítólag létezett hét püspökség fölött érsekségben megerősíti és neki palliumot ad. Hamis az a levél is, amelyet VII. Leó pápa (936-939) nevében írtak Gerhard lorchi érsek részére – ki magát amúgy a 932-i zsinaton passaui püspöknek írja (!) – melyben neki palliumot küld, s egyházi jogait mint soha kétségbe nem vontakat emlegeti. Ugyanez a pápa írt egy másik soha nem létező levelet Németország egyházi és világi nagyjaihoz. Az alaposan előkészített, de hamis történelmi múlt VII. Benedek pápa hamisított levelével éri el a csúcspontját, amelyben Pilgrin részére leírja, hogy a lorchi érsekség kiváltságai szerint, őt a salzburgi érsektől való függéstől fölmenti, metropolitává teszi, s Alsó-Pannóniát, Moesiát, Avariát és Moraviát egyházi hatósága alá veti.

Ez a példasor, nem csak egy esetet cáfol, hogy Lorchban sosem volt érsekség, hanem bemutat egy módszert, amit később még viszontlátunk a Magyar Korona kapcsán; továbbá felhívja a figyelmet arra is, hogy ha eltűnik minden magyar forrás amit a saját nép jogán saját történészek valaha megírtak, akkor csak ezek a vicces csalások maradnak és mindenki – jobb híján – ezt fogadja el igaznak és esetleg sosem derül ki, hogy mai nemzeti identitásunk némely alappontja egy jól kitalált hazugság.

Géza és a magyar birodalom szerződést kötött I. Ottó császárral aki ezután nem sokkal meghalt. A magyarok a bajorok oldalán harcoltak a kitört német belháborúban és ezért lehetett bajor felesége Géza fiának Vajnak is. Géza lánya Judit feleségül ment a megözvegyült lengyel Boleszlávhoz. Gyermeküket Beszprim-et (Ottó) 1025-ben mostohatestvére űzte el, de II. Konrád császár segítségével megszerezte a lengyel koronát! Géza unokája, mint lengyel király? Mire átvette volna Lengyelországot 1032-ben megölték. A magyar külpolitika Atilla óta azért folyt, hogy német földön de máshol se alakulhasson ki egy erős – más ideológiájú – állam az Atlanti-óceán felé Európában. Ha ez létrejönne akkor sosem sikerül a két óceán között egységes világbirodalmat létrehozni. De ha már létrejött akkor el kell érni, hogy egy szövetségesünk vezesse, ezért támogatta Géza fejedelem a bajorokat a német korona megszerzésében, sikertelenül.

 

[1] Szabó 1869. 342.

 

 

172. oldalról

 

Fordítsuk figyelmünket arra a „hiábavaló” és hadi sikerek nélkül végbement szentföldi útra, aminek okán András felvette királyi jelzői közé a Jeruzsálem hercege címet. András király 1222-ben megszerkesztette az Aranybullát, amely hogy, hogy nem egy példányban sem maradt fent, pedig hét másolatot is készítettek róla. Divéky Adorján a Magyar Akadémián 1932-ben elmondott előadásában különös fényt vetett erre a jogi műre és annak szentföldi hátterére. A jogtörténészek, a kor vizsgálata során felvetették, hogy az Aranybulla az angol Magna Charta nyomán születhetett meg ám ezt Pauler és Marczali jeles történészeink is cáfolták, bár fel kell azt vetni, hogy a 19. század végi jeles tudósaink eredeti hiányában csak egy 14. századi, tehát későbbi Aranybulla másolat szövegével dolgozhattak. Evvel együtt Divéky is rámutat, hogy az Aranybulla sem a Magna Chartából sem pedig az aragóniai Aranybullából nem vezethető le, de az markánsan szembetűnik, hogy Európa három pontján szinte egyszerre született három jelentős jogfejlődési gyakorlat. A magyar Aranybullában ráadásul van egy ellenállási záradék, amely jogot ad a nemesek kezébe a királynak ellenállni, ez pedig egy olyan gyakorlat, ami a Nyugat-Európában uralkodó hűbéri rendszerben, amely nem tűri az egyenlőséget egyszerűen nem alakulhatott ki, pláne törvényi környezetbe ágyazva. Az Aranybulla 31. cikkely 2. pontja így szól: „Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerződésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő maradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtlenség szégyenvallása nélkül ellent állhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.” Ezt az ellenállási passzust majd a Habsburg I. Lipót korában, 1687-ben az országgyűlés a 4. törvénycikkben törli el. Senki ne álljon ellen senkinek…