Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


012 A magyar nemzeteszme csapdái és lényege 1939.

2015.07.23

A MAGYAR NEMZETESZME

(Joó Tibor 1939.)

 

A nemzet emberi közösség. Az emberi szellem szervezi az ösztönös együttélés természeti állapotából hosszú fejlődés folyamán, ami éppen nemzetté teszi az egy fogalom, mit a nemzet mibenlétéről fogadott el a közösség, s mi életét, mint eszmény és cél irányítja. E fogalom történeti képződmény, tehát változáson, fejlődésen megy keresztül. E fejlődés miatt nemzetekként és korszakokként a nemzet mibenlétéről elfogadott fogalom más és más lehet.

Egy közösséget az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát, eszmét állít maga elé, s azt követi nem pedig merőben természeti ösztönöket és anyagias szükségleteket. Az eszme nem változik. Örök és egyetemes érvénnyel uralkodik a valóság felett. Ezt az emberi szellem csak nehezen, küzdelmek és tévedések árán közelítheti meg. Tiszta jelentéséhez a köztudat alig, csak a filozófiai kritika juthat el, már amennyire az emberi szellem egyáltalán képes.

A történésznek az a feladata, hogy ezeknek a fogalmaknak a kialakulását és irányító hatását ábrázolja, a történetfilozófus azonban tovább mehet. Az ő feladata, hogy a végső alapokat kutassa és a jelenségeket azokra vezesse vissza. A fogalmak az eszme jelentkezései.

Amint a nemzet realitását eszméje teremti, úgy nemzeti történelmét is ez az eszme fogja egységbe. Legtöbb, amit egy nemzet történelméből kipárolhat: nemzeteszméjének történelme. Ez sorsának fonala.

A nemzet fogalma vs. nacionalizmus: A nacionalizmus ahhoz az eszméhez való ragaszkodást jelenti, hogy közös származásúak, egynyelvűek, egy hazában és államban élnek, közös a kultúrájuk és sorsuk, így ők a nemzet tagjai. [8] A nemzet mivoltát ilyen külső tárgyi vonásokban látják. A közös származást szívesen szigorítják egészen a faji azonosságig, de a faj biológiai fogalom. Nemzetet és fajt azonosítani tudományos értelemben (antropológia, természettudományok) képtelenség.

A nemzetnek közös származásra, fajra alapítása – immár számtalanszor – képtelenségekre vezet.

A vérszerinti származás és a faj a természet világába tartozik, a nemzetiség pedig szellem! Ugyanilyen nehézségek vannak a nyelv és a nemzet viszonyában is. A közös nyelv közösségformáló ereje azon a gyakorlati tényen alapszik, hogy a közösség létrejöttéhez és fenntartásához meg kell érteniük egymást. A nemzetet azonban az létesíti, ami a megértés folyamán kialakul: a közös szellem. Ezt pedig nemcsak a nyelv közvetíti. [12] Nemzeti nyelvvé egy nyelv csak akkor válik, mikor már kialakult a nemzetiség és az éppen azt a nyelvet választotta kifejező eszközül. Nem a nyelv teremt nemzetiséget, hanem a nemzetiség egyik kifejeződése a nemzet lényegének.

Ezernyi példa bizonyítja, hogy a nemzetiség nincsen a későbbi nemzetivé vált nyelvhez kötve, hanem idegen nyelven is megnyilatkozhat. Pl.: a középkorban a nemzetiség mindenütt a latin nyelven bontakozott ki, vagy például Anglia „legangolabb” törvényei francia nyelven maradtak fenn, de lásd például Rákóczi Ferenc latin vagy francia emlékiratai a magyar szellemről.

Tehát a nyelv maga éppen oly kevéssé az a misztikus hatalom, mely a nemzetet létesíti, mint ahogy nem az a vér, a származás sem. Ha így volna, akkor az anyanyelv már magában véve a nemzet tagjává tenne bárkit…

A nemzetiség alapjai sokkal mélyebben nyugszanak, mint materiális-biológiai, vagy a nyelvközösség véletlen körülményeiben, s egy nemzet tagjává emelkedni sokkal komolyabb és bonyolultabb folyamat, mintsem, hogy azt születés vagy nyelv ingyen ajándékképpen hozhatná!

S nem ilyen varázshatalom az állam sem. Csak a legtúlzóbb racionalizmussal állíthatja valaki, hogy az állampolgárság bárkit is automatikusan a nemzet tagjává tesz, s elvesztése kizárja a nemzetéből. Az állam intézményszerű alakulat, törvényeken, parancson és erőhatalmon alapul; a nemzet merőben érzelmi közösség, a hozzátartozás és iránta való hűség nem külső szabályok betartásában nyilvánul meg. Nemzetek el lehetnek állam nélkül is. Ha a nemzetet és államot azonosítjuk, kizárjuk az Erdélyben vagy Amerikában élő magyarokat nemzetünk köréből. A nemzeti egység szintúgy nem esik egybe az állami egységgel, mint az egyházi sem. Ne becsüljük túl az egyszerű emberi együttélés ésszerű organizációját és adminisztrációját.

A legmegtévesztőbb a közös kultúra és a sorsközösség elve. Hogy közösnek és nemzetileg sajátosnak érezzünk egy kultúrát és sorsot, ahhoz is a nemzet megléte kell. Viszont nagy kulturális különbségek sem szüntetik meg a nemzeti összetartozást.

Mint a nemzeti nyelv, úgy a nemzeti műveltség is képződmény, alkotása a már élő nemzetnek, s benne az az egyetlen egy elem a nemzetileg lényeges, amiből az kihajtott és egyetlen elemnek a birtoka avat valakit egy nemzet tagjává; nélküle hasztalan egész nemzeti kultúrája.

A sorsközösség igazi értelméhez nem elég az események azonossága: az eseményeket átélő lélek azonossága is kell. A közösen átélt események magukban nem alkotnak nemzetet, s nemzeti sorsközösséget.

Mindezekből kitűnik tehát, hogy a nemzet lényege sem az államiságban, sem a származásban, sem a nyelvben, sem a földrajzi hazában, még a kultúra egészében és a puszta sorsközösségben sem gyökerezik, ezek csak másodlagos képződmények magához a nemzethez képest. A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet.

Amikor már kezd felderülni a vallásháborúk harcainak kimerülésével a népek békéje, mikor ismét kínálkozna az alkalom bizonyos rend megteremtésére, s felsejlik a szellemi egység kilátása: akkor megint fellángol az esztelen emberi düh, okot lel az elkülönülésre és szembefordulásra, s a nemzetiség nevében – mint korábban Isten nevében – dúlják szét a béke lehetőségeit, elvakultsággal fordítva átokká a teremtés nagy áldását, az emberiség gazdag sokszínűségét.  S mindez egy helytelen fogalom kedvéért, s nevében.

E nacionalizmus szerint a nemzet egy közös hazában, közös államban élő, közös származású, közös nyelvet beszélő, közös történeti múlttal és műveltséggel bíró embercsoport. Ilyen közösség a valóságban nincsen.

A közvélemény az erőszak néhány egyszerű fogásával igyekeznek magukat a tényeket kiigazítani. Egyik módszere az asszimiláció. Az idegen származású és nyelvű ország lakosoktól azt kívánja, hogy váljanak olyanná, mintha ez a „fogyatkozásuk” nem volna, hogy ne csak az állampolgárságot, hanem az ország nyelvét is vegyék fel, s emögött az húzódik meg, hogy ezzel lélekben is áthasonulnak, mert hiszen a nemzetiség a nyelvben él.

A másik megoldás az, hogy akik kívül esnek az uralkodó származási és nyelvi közösségen, maradjanak is kívül, de bevallottan vagy be nem vallottan kiirtandó idegen kisebbségként. Ezek állampolgárok, de nem nemzettagok. A nemzetállamokra való törekvés életképes állami alakulatokat bomlasztott szét.

E nemzetpolitikának éltető eleme a nyelv és az állam varázserejébe vetett naiv hit, az illúzió, hogy e két tényező képes pótolni mindent. Ennélfogva, valakinek a nemzeti hovatartozandósága egészen külső és mesterséges jegyek alapján döntetik el. A származás néhány generáció múltán már feledésbe vész, megállapítása bizonytalan, feltételes, maga is külső jegyekhez kötött. Marad tehát a nyelv, a név és az állampolgárság, a nemzetiség kézzelfogható és további támogatásra nem szoruló ismertető jegyei, tényezői.

A nemzettagság kritériuma tehát a nemzeti nyelv, név és az államhűség, melyek eredeti hiányát könnyű pótolni asszimilációval vagy hazacsatolással.

A nemzet és állam azonosságának másik korrekciója a nemzeti kisebbségek létesítése, azaz a még nem asszimilált vagy nem asszimilálható más nemzetiségűek alárendelt helyzetbe taszítása, csekélyebb jogú állampolgárokká alacsonyítása.

Ez a nemzetfogalom nem a mi nemzetünk körében alakult ki, hanem Nyugat-Európában. Hozzánk behozatalként került.

A sajátos magyar nemzetfogalom a XVIII. század végén egyszerre sutba került, a közvélemény átvette a nyugati nacionalizmus eszméjét, figyelmen kívül hagyva e nemzetfogalom és az országon uralkodó valóságos helyzet közt tátongó áthidalhatatlan ellentétet.

Naivan, jóhiszeműen hirdettük a nacionalizmust, - kevés előrelátó bölcsünk intelmei ellenére is – s osztoztunk a sorsban is, melyet az Európára zúdított.

E sors nyilván utolért volna bennünket akkor is, ha mi nem osztozunk a nyugati nacionalizmus törekvéseiben, mert erőnk elégtelen volt 200 év vérveszteségei után kivédésére.

 

*

Ma a politikai elmélet azt igazolja, hogy soknyelvű és sokszokású ország törékeny; a nemzetiségekkel terhelt országok küzdenek örökös zavarokkal, válságokkal, sőt a föloszlás rémével. Evvel szemben Szent István királyunk politikai végrendelete (Intelmek) fiához így szól:

„A vendégekben nagy haszon vagyon… Mert amint különböző tájakról jönnek a vendégek, akként különféle nyelveket, szokásokat, fegyvereket és tudományokat hoznak magukkal, melyek mind a királyságot díszítik, és elriasztják az idegenek vakmerőségét. Bizony gyenge és törékeny az egynyelvű, egy erkölcsű ország.”

Istvánt gyakorlati politikai cél vezette. Érdeke volt, hogy minél többfajta európai jöjjön, minél nagyobb változatosságban áradjon a nyugati kultúra. De ő nem akarta sem olasszá, sem németté, sem szlávvá tenni népét, hanem csak európai kereszténnyé. Országába és népébe az összes nemzetek erényeit és erőit szerette volna beoltani.

A népvándorlás germánsága előbb a nemzetté induló törzsek alapján kezdte állami szervezkedését. E fejlődésnek vetett egy időre véget a frankok császára, Nagy Károly császárrá koronázása. Ez a régi római birodalom megújítását jelentette. A pápaság a maga világi párjául és védelmezőjének tervezte. [28] Nem nemzeti uralkodó, hanem a népek feje. Úr felettük, ki az egyházi hatalmat a pápára, a világi vezetést a császárra bízta, hogy az egy akol és egy pásztor eszméje megvalósuljon. Ez a Róma-eszme.

A Nagy Károly alapította, s ezer éven át fennállott császárság és birodalom nem nemzeti császárság, alapítói nem annak szánták. Nem német birodalom volt ez, hanem római. Jogait, igényeit nem nacionális forrásokból merítette, hanem éppen abból, hogy univerzális akart lenni. A császári udvar nyomán az összes királyi udvarokon ez a Róma-eszme válik uralkodóvá.

A király elvileg éppen oly kevéssé nemzeti király, mint ahogyan nem nemzeti uralkodó a császár sem. Keresztény király ő, Isten rendeléséből egyformán atyja összes népeinek. Nemzetek felett uralkodik. Ezt az elméletet vette át Szent István is a nyugati kereszténységgel. Ez – az univerzális, nem nemzeti, hanem nemzetek fölötti központi állam – ez a szent istváni birodalmi gondolat.

Szent István fenti intelme arra utal, hogy az ősi magyar politikai magatartás vette magára a nyugati keresztény univerzalizmus köntösét. Szent István reformja távolról sem semmisítette meg nyom nélkül a keletről hozott politikai hagyományt, hanem arra építette rá az új fejlődés alapjait. S az eközben természetesen módosult, talán el is tűnt a felületes szemlélő előtt, de az európai építmény szilárd és állandó alapjaiként él tovább. Ebben az intelemben is ez a hagyomány szól hozzánk.

Európa germán-román és szláv népeinek ősi természetes közösségi formája a családból kinövő törzs volt. Lezárt kis csoportokban szervezkedtek és éltek és így már eredetileg kifejlődött bennük az elzárkózás törekvése övéik körében így szoros vérségi kapcsolat fűz össze. A közösség alapja eredetileg a közös származás a vérség, s vele a közös szokások és nyelv. Ez a gyalogos, vadászó-halászó, földmívelő népség hegyek közt, erdőkben, folyóvölgyekben élt, zárt, szűk tájakon csoportonként egymástól elkülönítve. Életmódban nagy embertömegek összefogására semmi gyakorlati szükség nem volt. Szolgákra nem igen volt szükségük, sem új nagy földterületekre és gyalogos mivoltuk sem volt alkalmas a hódításra. Köztük a hódító szellem – ha lábra kapott – idegen hatásra történt.

Nagy Károly császársága idegen – római – hagyomány felújítása, mesterséges képződmény, halála után szétbomlott, Róma feloszlotta.  Birodalomban nem érezték magukat, nem volt természetes állapot számukra.

Az eurázsiai lovas nomádok természetes közösségi formája éppen a birodalom volt. Állattenyésztők voltak nagy kiterjedésű tájakon. Ez állandó őrizetet, növekvő az állatállomány pedig új meg új legelőterületet kívánt. Ez harcias, hatalomra, uralomra törő természetet fejlesztett.

A nomád lovas uralkodott is. Ő uralkodott évezredeken keresztül Kelet s Nyugat határának határtalan tájain, sokféle népei fölött.

E tájakon a népek szülőhelyén, mely rajait egyre bocsátotta Nyugat felé különböző fajú, nyelvű, etnikumú néptöredék élt összekeveredve. Ilyen viszonyok között az uralkodó nép nem törődhetett hódoltjainak nyelvével és szokásaival, nem törekedhetett beolvasztásukra, mert ez felőrölte volna erőit és idejét. Az uralom egyetlen módja az volt, hogy a népeket meghagyta népiségük szabad élésében, de felettük helyezkedett el. E szükség aztán elvet teremtett, s mint a római birodalomban, e nomád birodalmakban is kifejlődött a törekvés, hogy az embereket egyesíttessék a birodalomban.

Atilla birodalmában az egész akkori világ élt együtt minden nép a maga módján. Dzsingisz Kán azzal dicsekszik, hogy fővárosában minden isten és vallás otthont talált. Géza fejedelmünk természetes gesztussal nyit utat az akkori világ két hallatlan ellentétének Bizáncnak és Rómának, s a kétféle kereszténységnek.

Ez a nomád uralom türelmes volt és könnyű. Távolról sem a vad zsarnokság volt. Az uralkodás művészete éltette. A hódítást valóban kemény fegyverekkel hajtották végre, de amit a hódítás és hódolás lezajlott a hatalom nem kívánt egyebet, mint annak teljesítését, amit a birodalom céljai megkívántak, s az uralkodó előírt. Szokásait, életmódját, kultúráját, erkölcseit, hitét azonban senkinek sem érintette. Sőt szívesen tanult tág látókörű, eleven, fogékony, elfogulatlan és vállalkozó szellemével. A kultúrát és civilizációt nemhogy pusztította volna, de fejlesztette. Az összes ősi magas kultúrákat e nomádok teremtették meg, amikor a földmíves népek parasztkultúrájára rátelepedtek.

A nomád nem lehetett maradi és elzárkózó. Az élet teljességének szertelen vágya hozzátartozott lelki alkatához. Csak a maga lovas élete, hadiművészete és politikája volt az, amit híven őrzött. Az élet legfőbb értéke a hatalom érzete, a diadal élménye, az uralkodás művészetének gyakorlása.

A nomád akkor emelkedik az élet csúcspontjára, mikor kagánként trónol magasan a négy világtáj összes népei felett.

A nomád nem leszármazás, hanem befogadás útján, nem vérségi alapon, hanem életforma szerint fejlesztette közösségét. Ez a lényeges különbség közte és a germánok-szlávok között.

A közösségi élet a nomádoknál nem volt elzárkózó. A nomád vagyona egyre növekedve felveti az együtt tartás vágyát. Az örökösök együtt maradnak a vagyon kedvéért, s mert együtt könnyen legeltethetik a jószágot. Ha híre jár egy családfő eszének, ügyességének, az összetartja a családot, sőt a nőket, sógorokat, s a távolabbi rokonokat is odacsábítja. Így alakul ki a nemzetség. Ekkor már idegenek is csatlakoznak akár kis vagyonnal betársulva, akár szolgaként. Az együttélés ezeket is csakhamar rokonná teszi. A vérségi összetartozás, amint duzzad a nemzetség egyre inkább csak szimbólum lesz. A rokonság azon alapszik, hogy a tagok közösségnek érdekeit szolgálják szívvel, lélekkel. E nomád nemzetség olyan, mintha vérségi közösség volna, pedig csak érzületi és akarati közösségen nyugszik. A közös származást lelki tényező pótolja már a nemzetség formájában. A nemzetségbe tartozás konkrét jegye a családfő hatalmának az elismerése. A nomád életmód elkerülhetetlenül parancsolót kíván. A nomád élet csak a vak bizalom engedelmesség alapján képzelhető el. A nemzetségek alapja az egyéni kiválóság. A generációk lassanként szokásjogot hoznak létre.

A nemzetségek jószágaikkal télire közelebb húzódnak egymáshoz, s együtt várják ki a tavaszt. Ilyenkor híre megy a bölcsebb, tapasztaltabb, igazságosabb családfőnek, s természetes ösztönnel hallgatnak rá más nemzetségek is. Létrejön a nemzetségek szövetkezése.

A primitív emberek akaratuknak alávetése nem csupán hasznossági szempont által vezettetik, hanem extatikus odaadás. Az is természetes, hogy e kiválasztottságot örökletesnek hiszik, s ezzel megszületik a dinasztia.

Egy merész vállalkozó által a választott családból, kit csábít az uralom határtalanná növelése, a családfő hatalmát birodalommá duzzaszthatja. A nomád birodalmat az uralkodó személye tartja össze. Mindenki az ő népe, aki hatalma alá tartozik. Tekintélyen alapul az egész nomád társadalom. A vezetők és a vezetettek viszonya nem megegyezésen alapul, hanem az értelmi és anyagi erők előtt való meghódolása. A tekintélyt viszont állandó erőfeszítéssel ébren kell tartani.

Az uralkodó réteg nem kaszt, hanem bizonyos minőséghez, tulajdonságokhoz van kötve.

Mao-Tun hun királynak a kínai császárhoz írt levele említi, hogy 26 birodalmat igázott le és ezzel mind hunokká váltak és a népek, melyek íjat feszítenek immár egyetlen családdá egyesültek. Mint a családfő az uralkodó is befogadja családjába az arra méltóakat.

A hunság életforma. Nem a nyugati értelemben vett nép, mely a továbbnemzéséből szaporodik és folytatódik, hanem mindazokból, akik íjat feszítő lovasok.

A szkítaság-hunság-nomádság egy hatalmas, igen különböző fajú, származású, nyelvű, etnikumú kultúrkör, de nem közösség, sem népi vagy nemzeti, sem politikai értelemben.

A birodalom abroncsában válnak a törzsek néppé és nemzetté, ha idejük van rá. E fejlődés alapja az, hogy valakinek a népévé váltak. Az uralkodó személye, ki megszervezte őket, ez forrasztja őket össze. Személyes sorsközösség ez, mely a dinasztia karizmáján, az égi származáson és kegyelmen alapul. S nem is tart tovább, csak míg a kegyelem és áldás. Ha a közös vezetés megszűnik, a nemzetségek szétválnak, irányításukat ismét a főnökök veszik kezükbe. Megszűnik a nép, a nemzet elvetél. Az egyetlen család felbomlik, az íjfeszítő lovasok nem hunok többé.

Azonban e népek nem semmisülnek meg, csak más név alatt élnek tovább. A név nem az övék, hanem az időleges politikai hatalomé, mely egy időre együtt tartja őket. Neveik szakadatlanul változnak.

Lényeges azonban, hogy a mítoszt és küldetéstudatot nem veszik át. Az égi származás és különös elhivatottság csak a dinasztiát illeti, népei nem osztoznak benne. A birodalom dolga a király dolga. A népek mit sem tesznek benne, mert hitük szerint nem is tehetnek, rajtuk semmi sem áll, ők csak várják az áldást hozó urat.

A magyar nemzet is e kultúrkörben, ezen a módon fogantatott.

Hagyomány és tudomány megegyeznek abban, hogy a magyar nemzet azzal született meg, hogy a hét törzs – melyhez a kabarok és székelyek is csatlakoztak aztán – Álmost közös vezérévé fogadta.

A törzsek ekkor a bomladozó kazár birodalom népei voltak, a végveszélyben szövetkeznek, és közös vezért választanak. A törzsfő általános szittya szokás szerint vérüket bocsátják egy edénybe, mindnyájan isznak belőle. Ezzel a közhit szerint vérrokonokká válnak, atyafiakká. A család feje Álmos, tőle várják a jó szerencsét, mert égi kegy birtokosának ismerik. A törzsszövetség felveszi a vezér törzsének a nevét is, a Mogyer-Megyer-Magyar nevet, annak válnak szimbolikusan tagjaivá és ezzel teljes egészében Álmos népévé. Így születik meg a magyar nemzet. Az a magyar eredetileg, aki Álmos, majd Árpád népe közé tartozik. Ez azt jelenti, hogy nemcsak nevet kap, hanem hagyományt is, amit szintén magáévá tehet. A nemzetet készen várta szelleme mielőtt valóságos közösségként megszületett volna. Az Árpádok családi hagyománya volt ez. A nép által való átvétele csak később következett be már az új haza földjén.

Tudjuk, hogy a kiválasztottság mítosza e kultúrkörben csak az uralkodó család birtoka, s a magyar az egyetlen a lovas-nomádok közt, mely ezt is megosztotta uraival. Ő vált valóban egyedül nemzetté. Fennmaradt, együtt maradt akkor is, mikor karizmatikus urait elvesztette. Ez már európai jelenség. Ehhez hosszú együttélés volt szükséges, az uralkodó családdal, hosszú alattvalói viszony.

A források legszigorúbb értelmezése szerint is kétségtelennek látszik, hogy Árpád családjában mindig a honfoglalás előtt is tartotta magát a Mogyer nevű hun királytól való származás, ki a család törzsének a nevét is adta, s ki a hatalmas Atilla király ivadéka volt.

A magyar királyok sorát az egész középkoron át Atillával, mint első királlyal kezdik, őket Atilla unokáinak nevezik.

Kun László Atillát választja példaképéül, s az ő birodalmának visszaállításáról álmodozik. Mátyás király sem veszi rossz néven, ha hozzá hasonlítják.

Árpád népe végső eredetében azt jelenti, hogy Atilla népe, azaz hun. A nemzeti szellem fundamentális tartalma ez a tudat. E szellem készen várt a nemzetre, úgyhogy azt is mondhatjuk, hogy a nemzet ideálisan már előbb létezett, mielőtt a reális közösség megszületett.

A magyar nemzet a vezérválasztás aktusában fogantatott. Távolról sem biológiai alapegységből nőtt ki a természetes szaporodás útján.  Biológiailag (fajilag) már eredetileg keresztezett volt az a közösség, melyből a magyarság emberanyaga kikerült.

Az Árpádoknak Atillától való származását a tudomány valószínűnek látja. A hagyomány kétségtelenül kezdettől fogva él, s történeti tényezővé a nemzet szellemi alapjává vált akár valóságot őriz meg, akár nem.

Álmost, majd Árpádot származása tette a törzsszövetség fejedelmévé. A birodalmon belüli egységnek a feje a kende. De királyként a Gyulát tisztelik. Vitás ügyekben ő a nép bírája. E Gyula pedig nem más, mint a megyer-magyar törzs főnöke. A Gyula nem méltóságnév, hanem a család neve, hatalmas őse Dzsula-Gyula király után. Atilla fia Irnik unokái ők.

A kende a hódító, a hivatalos hatalom az ő kezében van. (A királyi ház feje.) Nemzetünk természetes urai egyedül az Árpádok voltak, soha senki más. Amikor a család kihal, kétségbeesés vesz erőt a nemzeten és keresik a szent királyok véréből sarjadt új királyt. Ez a nemzet hűséges és odaadó, s vár és keres egész történetén át valódi vezért, kit követhessen, mint ősei Árpádot. Ám sok száz esztendeig kell fáradozni a természetnek, meddig formálhat oly embert, aki a világ, s országok megbotránkozásának gyógyítója legyen, s maga nemzetének megvilágosítója.