Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


053 A népek csatája és előzményei - Catalaunum 452

2015.07.23

A NÉPEK CSATÁJA (451. JÚL.) ÉS ELŐZMÉNYEI

 

A nagy háború okai és előzményei

Atilla nyugati hadjáratának kiemelkedő jelentősége van, nemcsak méreteinél, hanem kihatásainál fogva is. Pl. a catalaunumi csatában dőlt el, hogy a germán népek felveszik-e a római-keresztény kultúrát, vagy pedig visszazuhannak a pogány barbarizmusba. A nyugatrómai birodalom Atilla fellépése nélkül is megbukott volna. (Szász Béla 1994.)

Atilla nyugati támadása alaposan elő volt készítve. Az elkövetkező háború színtere a Gall tartományok, vagyis a mai Franciaország és Belgium. E területek az elrómaiasodás minta országa, a nyomor és a magány országa lett. (Szász Béla 1994.)

Hatalmas belső ellensége volt Aetiusnak az ún. bagaudok, akik olyan nagy urakból álltak, akik Pazar birtokaikon visszavonulva római-kelta szabadság ábrándjait kergették. Ezen tönkrement szegények soraiból toborzódtak a bagaudok. E megerősödött forradalmi mozgalom Galliából átterjedt Hispániába is. A bagaudok vezére Eudoxius 448-ban Atillához menekült, és a nagy királytól az elnyomottak támogatását kérte. A hun király a váratlan szövetségest szívesen fogadta, mert kitűnő kalauzra talált a tervbe vett nyugati hadjárata során. (Szász Béla 1994.)

Atilla kapcsolatban állt a 442-ben Loire mentére telepített alán törzsekkel is, amelyek a háború kitörése után hajlottak az Atillához való átpártolásra. (Szász Béla 1994.)

 

A hunok és vandálok kapcsolata

Geiserich vandál király hatalma a nyugati birodalom gyengeségén alapult. Atilla és Geiserich érdekei párhuzamosan futottak. Geiserich 429-ben foglalta el seregével az értékes afrikai római tartományokat. Ezt az új helyzetet Róma 435-ben kénytelen volt elismerni. 439. október 19-én Geiserich elfoglalta a még nem vandál észak-afrikai Carthagon városát, és fővárosává tette meg. Geiserichnek volt a Földközi-tenger legerősebb hadereje. A két birodalom földrajzi fekvése parancsolólag írta elő a hun-vandál szövetséget. Csak addig tarthatott a vandál fölény a földközi térségben, ameddig mindkét római birodalom a hunok felé figyelt. E szövetségből igazán Geiserich nyert. Az első balkáni hadjáratkor (441) a hunok mentették meg a vandálokat a bizánci hadseregtől. Ez békés afrikai uralkodást hozott nekik, Majd megszerezte a római császárlány kezét 445-ben fiának, ami további békét hozott neki. S mivel a rómaiaknak tengerentúlról kellett gabonát beszereznie, és ezt meg tudta tenni zavartalanul, a vandál-hun szövetség kétséges volt. (Szász Béla 1994.)

 

Theodosius császár halála (450.)

450. július 28-án II. Theodosius keletrómai császár leesett lováról és meghalt. Fiú utóda nem volt. Theodosius jóakaratú, de pazarló és tehetetlen uralkodó volt. Halála után nővére Pulcheria rövidlátó, de páratlan energiájú aggszűz vette át a birodalom kormányzását. A helyzet egy erőskezű férfit kívánt, ezért 51 évesen hozzáment Marcianushoz, egy régi vágású tábornokhoz, akit 450. augusztus 25-én keletrómai császárrá kiáltottak ki. Őt III. Valentinianus és a római pápa Leó is tudomásul vett. 450 őszén meghalt Placidia, a nyugatrómai császár, III. Valentinianus anyja is. (Szász Béla 1994.)

 

Honoria házassági ajánlata Atillának (450.)

Honoria, a nyugatrómai császár testvére, a rákényszerített szüzességi fogadalmát megszegve összeszűrte a levet az udvarmesterrel, Eugeniussal. Amikor kitudódott a fickót kivégezték. A császárlányt kiutasították a palotából, elküldték Konstantinápolyba, szigorú nevelésre. Valahogy visszajutott Ravennába, és a szigorú házi őrizetét kijátszva, eunuchját elküldte titokba Atillához a gyűrűjével és a házassági ajánlattal. Honoria ekkor már nagyon nem bírta a bezártságot. Atilla csak fél évvel később válaszolt a küldeményre. Akkor már ürügynek használta fel. (Szász Béla 1994.)

Az udvar Honoria ezen tettét is megtudta, és az eunuchot kínzások során át kivégezte. Honoriát meg egy jelentéktelen politikushoz adták feleségül, kényszerből. (Szász Béla 1994.)

450 őszén Atilla tiltakozott Valentinianusnál a Honoriát ért méltánytalanságért, azért, hogy amiatt büntetik, mert neki házassági ajánlatot tett. Atilla követelte Honoria rangjába visszahelyezését, és a menyasszonya hozzáküldését a jussával! Vagyis Atilla, mint Honoria leendőbelije, jogot kért a birodalom irányításában, ami Aetius bukását jelentette volna. Valentiniánus, bár utálta Aetiust, Atillától még jobban tartott, így elutasítóan lépett fel a felszólításra. Valentinianus azért sem fogadhatta el Atilla és Honoria nászát, mert neki nem volt fiú utóda, és ha Honoriának és Atillának lett volna, ő vitte volna tovább a birodalom irányítását. (Szász Béla 1994.)

A keletrómai császár Marcianus is elutasított Atilla követeit, akik az évi adót akarták behajtani. Marcianus kioktatta Atillát, hogy ő nem tartozik senkinek, és aki háborúval fenyegetőzik, annak csak fegyverei vannak válaszul. Szerencséjére Atilla utolsó éveit a nyugati hadjárat foglalta le. (Szász Béla 1994.)

 

Hun beavatkozás a frankok belviszályába (450 k.)

450 táján meghalt a frankok királya, akik a hun király hűbérese volt, mivel területe Atilla birodalmához tartozott (Rajna jobb partja). A királyfiak viszályba kezdtek a trónért. Az idősebb Atilla jóindulatába ajánlkozott, a kisebb Aetiuséba. Aetius örökbe fogadta a kisebbik fiút, ami beavatkozás volt a frankok életébe, ami egy Rajnán túli történet. Atilla támogatta a másik testvért, elismerte frank királynak, így a frank birodalom kettéoszlott. (Szász Béla 1994.)

 

Gót előélet

Theoderich a gót király folyamatos területszerzésben van, amit hol a hunok, hol a rómaiak (hun segítséggel) állítanak meg. 439-ben gót római béke köttetik, ennek ellenére 442-ben Theoderich Róma ellenes szövetséget köt a vandál király, Geiserichhel, de a szövetség sikeres római beavatkozásra szétbomlik. (Szász Béla 1994.)

449-ben Theoderich új szövetségest keres az észak-hispán suevekkel. Rechiar, suever király nőül veszi Theoderich egyik lányát. (Szász Béla 1994.)

Atilla a Honoria ügyet hagyta egy időre, és a két ellenség, a gót és a római közti viszonyt megosztani törekedett. A gótok és a rómaiak, bár nincsenek jó viszonyban, a hunokkal szemben fontos az összefogásuk. A két „szövetséges” együtt jelentős erőt képes felmutatni a hunokkal szemben. (Szász Béla 1994.)

Atilla mindkét félnek Rómába és Tolosába olyan levelet küldött, hogy nem készül őket megtámadni, hanem csak a másikat. A gótoknak azt írta, hogy Rómát, Rómának azt, hogy a gótokat. (Szász Béla 1994.)

 

Atilla hadai Ibériában

451 elején hadjáratot vezet Ibériába, felszámolja a Sevillai szultánságot, és szkíta kereszténységre téríti a mai Spanyolországot. Ld. 5-6. sz.-i templomaik „szentlélektől újra születéses” jelképeit. (Tóth J. 2009. 46.)

 

A nyugati hadjárat kezdete (451. jan.)

Priskos történetíró hamisan terjeszti azt, hogy a nyugati hadjárat csak a hisztérikus nyugati császárlány szép szemeiért és vagyonáért indult meg. 451. januárjában, amikor a különböző népek mozgósítása és felkészülése befejeződött, a Duna mindkét partján a Fekete erdőn át, a Rajna felé indult a Pannóniában összegyűlt negyedmilliós sereg. (Szász Béla 1994.)

Atilla minden erejét mozgósította, ami a haza és a határok védelmén túl lehetséges volt. Fő támadást a Dél-Németországon át Gallia ellen intézte. Az előrenyomulást Marcianus keletrómai segítő serege torpantotta meg. Mivel erőtlen volt a serege, nem zavarta tovább a hunokat, csak addig, míg területéről ki nem szorította a Duna vonaláig őket. (Szász Béla 1994.)

Aetius sokáig otthon maradt, nem indult az Alpokon túlra. Végül is a hun sereg a mai Ulm közelében átvágott a hegyes és erdős terepen a Nicer (Neckar) folyó völgyébe, majd elérte a Rajnát. Itt csatlakoztak a fősereghez a burgundok, alamannok, türingek, longobárdok és más germániai népek. (Szász Béla 1994.)

 

Átkelés a Rajnán (451. február-március)

A Rajnán átkelni mindig komoly akadály volt. Ha Aetius idejében felvonult volna seregével, akkor döntő csapást mérhetett volna a hunokra. azonban a Donhoz, Volgához és Dunához szokott hunság kitűnően értett a folyami átkeléshez, és ezt a feladatot is megoldották (csónak, tutaj, rögtönzött híd, komp). Atilla hídfőállásokat épített ki, őrségeket hagyott hátra, összeköttetését védve a birodalmával. A hunok széles sávban, sok helyen keltek át egy időben a Rajnán. (Szász Béla 1994.)

Atilla átérve, seregét három részre osztotta. A déli sereg valahol Vindonissánál (Windisch) kelt át, és a Dubis (Doubs) folyó völgyébe irányította. Ez a sereg délről fedezetet nyújtott, valamint egy esetleges Aetius-féle hátbatámadást védett. A fősereg Atilla személyes vezetésével Mainz (Moguntiacun) és a Mosella torkolata között kelt át a Rajnán. A fősereg déli szárnya a Rajna-parti nagy városokat foglalta el. Elesett Moguntiacun, Colonia, Agrippina, Borditomagus, Argentoratum, és Argentivaria. A harmadik, északi hadsereg, amely hun hűbéres germánokból, azaz türingekből, frankokból és szászokból állt, a Maas (Mosa) torkolatánál kelt át a Rajnán, és Belgiumon keresztül nyomult előre délnyugati irányba. Sorban elestek Belgium városai, Tongres, Nemetacum (Arras), Durocortorum (Rheins). (Szász Béla 1994.)

Óriási zsákmány került mindhárom hun sereg birtokába. A római helyőrségek a túlerő láttán a Loire vonala felé visszahúzódott. A pánik hatása alatt senki ellenállni nem mert. Atilla győzelme Gallián, a nyugati kereszténység bukását vonta volna maga után. (Szász Béla 1994.)

Atilla nem volt ellenséges érzületű Gallia lakosságával szemben, mint a rómaiak barátja lépett fel, aki csupán megszökött alattvalóit, a nyugati gótokat jött megfékezni. Az önként meghódolókat tényleg nem bántotta. A hun sereg legyező alakban átfogta egész Belgiumot és Észak-Galliát. (Szász Béla 1994.)

 

Mettis (ma: Metz) elfoglalása (451. április 7.)

A fősereg a Rajna menti városok elfoglalása után elfoglalta a fontos Trier városát, majd Metz következett (ősi neve: Divodurum). Nagyobb római város, kemény ellenállással. Mivel az ostromban egy fal leomlott, a nagyvárost rohammal bevették. A fegyverrel ellenállókat és papokat megölték. A várost felgyújtották. (Szász Béla 1994.)

 

Orleans (Aurelianum) ostroma (451. május-június)

Már egymagában feltűnő, hogy Itália keleti határait nyugton hagyta. Valamint szembeötlő az is, hogy Galliának éppen azt a részét hagyta békében, amely egyedüli biztos birtoka volt a nyugatrómaiaknak. Atillát kétségkívül nem a zsákmányolás, hanem a hódító szándék vittel Galliába. (Szász Béla 1994.)

Atilla Orleans (Aurelianum vagy Genabum) felé indult. A város politikai, közgazdasági és közlekedési csomópont. Ez az ország középpontja. A városvédelem lelke a város püspöke, Szent Anianus volt, egy fanatikus hitű főpap. (Szász Béla 1994.)

Atilla felhasználhatta a galliai (pánikos) közhangulatban, hogy az ott letelepedett barbár népek (elsősorban az alánok) a fenyegető veszedelem hatására melléállnak. Az alánok királya Sangiban tárgyalt is Atillával, de a rómaiak megfúrták a dolgot, és nem lett egyezség. Orleans ostroma 451. júniusára ért olyan stációba, hogy az általános roham megindítható lehetett. (Szász Béla 1994.)

Eközben Aetius az eltelt hónapok alatt hatalmas sereget szerezhetett. Besorozta a velük szövetséges barbár törzsek harcosait, és a galliai romanizált keltákat. A római sorhadat 50-60 ezer főre becsüljük, az egyéb segédcsapatokat pedig 80-100 ezer főre, ami óriási eredmény a halódó Róma részéről. A nyugati gótok vezére Theoderich király népét nem akarta áldozatul odadobni a hunok elé, hogy a rómaiaknak Galliát megmentse. Aetius elküldte Theoderichez Avitus particiust (aki amúgy barátságban volt a nyugati gót királlyal) és szövetségre léptek a hunok ellen, így jelentős erősítést kapott Róma, és a hunellenes koalíció immár 180-220 ezer főre duzzadt. Ez már Atilla ostromló seregét meghaladta, hiszen a hunok sok embert hagytak a hátvéd seregekben. (Szász Béla 1994.)

 

Atilla visszavonulása

Orleans megadta magát, mire a hunok zsákmányolni berontottak. Eközben érkezett meg a koalíciós elősereg, amely felkoncolta a városban lévő hunokat. Atilla visszavonulást fújt. Atilla nem számolt talán a gót-római szövetség létrejöttével, és pláne nem az ekkora számú ellensereg felállításával. A döntő csatában Atilla csapatösszevonást rendelt el, mialatt hátrált Orleanstól. A gyülekezőhely a Seine és Aube folyók között lehetett. Aetius és a gótok szorosan nyomába voltak a visszahúzódó hunoknak. A seregösszevonás Troyesnél (Tricassies) történt meg. A szövetséges előhadat Merovaeus frank király vezette. (Szász Béla 1994.)

Belebotlottak éjfél körül a gepida előőrs vonalba, amiből véres csata alakult ki, 15 ezer halott. A végeredményt nézve nem volt döntő jelentőségű. (Szász Béla 1994.)

Minden ember reszketett előtte, még végre a Nap-Nyugoti Nemzetségek közönségesen ellene feltámadván, egy sereget kiállítanának, azon célból, hogy Attila hatalmát semmivé tennék. Azonban hadi fortélyból és okos előrelátásból visszavonta magát Attila egész a Catalaunomi térségre, ahol is várván a dolgok kimenetelét, noha nem csak a rómaiak, gottusok, burgundiak, szászok de még a németek, olaszok és franciák számtalan seregei ellen kellene harcolnia. (Fessler 1811. 11.)

 

Csatarend felállítása 451. július (kb. 10-e)

Kb. 6-7 km szélességben, párhuzamosan a Seine vonalával felsorakoztak a hunok, Troyesnek háttal. A balszárnyat Valamir király vezette a keleti gótokkal, és Adarich király vezetésével a gepidákkal. A centrum volt a legütőképesebb, Atilla vezetésével. A jobbszárnyat valószínűleg a trónörökös Ilek vezette, a többi lovas nomád (szarmata, germán) nép élén. (Szász Béla 1994.)

A koalíciós hadsereg balszárnyát Aetius magánhadserege, a római sorkatonaság és a római- kelta népfelkelés alkotta. Ide tartozott még Thorismund nyugati gót királyfi is, nagyobb lovascsapat élén. (Szász Béla 1994.)

A koalíciós centrumban Sangiban alán király vezetése alatt alán, frank, burgund csapatok foglaltak helyet a jobbszárnyon, Theoderich király vezetése alatt a nyugati gótok zöme tömörült. (Szász Béla 1994.)

A két hadsereget egy dombhát választotta el egymástól. A dombhát a szövetséges erők balszárnya birtokába került a hun jobbszárny ellenében. Az Atilla vezette centrumbeliek rohama oly heves volt, hogy az ellenséget teljesen visszavetette. (Szász Béla 1994.)

A hun balszárny elkeseredett kézitusát vívott a nyugati gótok, és a gepidák ellen. Ezalatt esett le Theoderich lováról, és meghalt. E hír hatására óriási bosszúvágy fűtötte a nyugati gótokat, és a hun tábor felé hátráltak a hunok. (Szász Béla 1994.)

Az északi hun szárny is hátrálásra kényszerült. Atilláékat így az átkarolás veszélye fenyegette, pláne, mivel előlük megfutamodott a középső koalíciós vonal. Az est beállta miatt a hunok visszavonultak, az őket követő szövetségeseket a tábor őrsége nyílzáporral űzte vissza. (Szász Béla 1994.)

A hun táboron kívül ellenség soraiban nagy volt a zűrzavar, támadásról így szó sem lehetett. Thorismundot egy nyíl a fején átlőtte, de csodával határos módon életét megmentették. A csata a népek csatája volt. Európa ifjúságának színe-virága ott pusztult. A halottak száma egyetlen nap alatt meghaladta a százezer főt. (Szász Béla 1994.)

 

A csata utáni következő nap

Szörnyű látvány fogadta az életben maradottakat. A csatateret valóságos hullahegyek borították, és a sebesültek ezrei ordítottak segítségért. Az ellenfelek a helyükön maradtak, és farkasszemet néztek egymással. (Szász Béla 1994.)

Az első összecsapás eldöntetlen helyzetet tartott fen. Aetius és Thorismund vezetésével haditanács ült össze, ahol eldöntötték, nem támadják meg a hun tábort. Kiéheztetésük egy esetleges körülzárással értelmetlen lett volna, hiszen biztos és erős utánpótlásvonala volt a hunoknak keleti irányban. (Szász Béla 1994.)

A nyugati gótok feletti irányítást a megölt Theoderichtől Thorismund vette át. Tehoderichet egy halott kupac alatt találták meg, majd díszesen felöltöztették és eltemették. A hunok csendben nézték végig a temetést. A gótok királyukká koronázták Thorismundot. (Szász Béla 1994.)

Atillának Tricassis városán keresztül biztosítva volt a visszavonulási útja, a sereg fegyelmezetten várt a táborban, de az időt mindkét fél önmagára fordította. (Szász Béla 1994.)

 

A csata vége

Thorismund döntötte el a csatát. Azzal az indokkal, hogy otthonlevő testvérei veszélyeztetik az uralmát, a nyugati gót sereg élén elhagyta a csatateret és hazament. Példáját – azonos indokkal – követték a frankok is, majd az egész koalíciós sereg felbomlott. Atilla megvárta a felbomlást és támadás helyett a visszavonulás mellett döntött ő is. (Szász Béla 1994.)

A csatát erkölcsileg Atilla vesztette el. A világ urát a koalíciós erők feltartóztatták, és a nyugati országok nem kerültek Atilla birtokába. Sorozatos hadi hibák vezettek ehhez. (Szász Béla 1994.)

o       Atilla nem támadott egyidejűleg Itália irányába is.

o       A Rhone völgyén át való oldaltámadással nem szigetelte el egymástól ellenfeleit, és azok egyesülésének a megakadályozását elmulasztotta.

o       Túl sok időt töltött el várak ostromlásával, ezért lassú előrenyomulásával módot adott az ellenségnek a felkészülésre.

o       A döntő csatában nem lett volna szabad egy emelkedő dombhátat választani csatamezőül, amikor lovas hadainak széles felfejlődésre és rohamra alkalmas területre volt szükség.

o       Szakítva a hun taktikával, seregét egy tömegben, közelharcra használta fel. Atilla seregének jelentős részen nehéz fegyverzetű harcosokból állott. Ezeket csak a nyugati hadászat módjai szerint alkalmazhatta. Lovassága csaknem az egész hadjárat során másodrendű szerepet tölt be, a várostromló gyalogság mellett. Előrenyomulása nem elég gyors, nem érvényesül a régi félelmetes hun taktika, az állandóan mozgásba levő arcvonal, amely a meglepetésekre épít.

o       Nehéz eldönteni, hogy vajon az Atilla oldalán harcoló germánok elég tűzzel és lelkesedéssel harcoltak-e fajtestvéreik ellen.

o       A legfőbb hibának azt tarthatjuk, hogy lovasságot helyezett a centrumba, és gyalogságot a szárnyakra. Az emelkedő terep miatt is rossz döntés volt, hiszen a komoly lovasrohamot lehetetlenné tette.

Talán nem tévedünk akkor, amidőn feltesszük, hogy Atilla maga sem volt hozzászokva ily nagy létszámú sereg vezetéséhez, és a döntő pillanatban az irányítás az ő kezéből éppúgy kicsúszott, mint ahogy kiváló ellenfele Aetius sem tudott majdnem semmit sem serege jobbszárnya sorsáról, amikor az est beállott.

Július 20. körül volt, amikor Atilla Troyes városán át elhagyta a táborát kelet felé. Húsz nap múltán utolsó csapatai is átkeltek a Rajnán. 451. szeptember közepén érkezhetett meg Atilla Duna-Tiszaközi főhadiszállására. (Szász Béla 1994.)

 

 

Mauriacus mezői (Catalanaunum) ütközet jelentősége

Ha Atillának sikerül a koalíciós sereget legyőznie, akkor Gallia és Európa nyugati fele kénytelen lett volna behódolni neki. Atilla győzelme a nyugati kultúra bukását vonta volna maga után. (Szász Béla 1994.)

 

Megj.: Atilla történelmi jelentőségét az itt tárgyalt Szász Béla – aki elsősorban görög források alapján dolgozott – alapos munkáján kívül más – akár a fentiektől eltérő – nézetekkel is célszerű összevetni. (Kozsdi Tamás)

 

Katalaunumi csata (451.)

(Atilla) sok száz ezer emberekből álló roppant hadi seregeit maga mellé vévén, egész Frantcia Országig ment, tűzzel és fegyverrel mindent elpusztítván és azután a Katalaunumi mezőségig; s a Római Birodalmat keményen dúlta és rabolta, míg nem osztán Válentinianus tsászárnak fő hadi-vezére Aecius a reá bízott hadi seregekkel és Theodenkussal a Gothusok királyával együtt (aki néki segítségére ment volt, és tsakugyan a harcon el is esett). Atilla királynak hadi seregeivel a Katalaunumi mezőségen szembe szállott és a két sereg egybe roppant. Kezdődött a viadal reggeli 9 óra tájban és egész setét estéig tartott és még nem lehetett tudni, hogy melyik részé lett a győzedelem: rettenetes viadal volt ez, a két részről 165 ezer ember esett el. Maga Atilla is reménység és félelem közt lévén, nyergeket hordatott össze egy nagy rakásba, hogy ha a már bekövetkező éjszaka valamely szerencsétlen állapot történne rajta, tehát azt meggyújtván inkább annak tüzébe ugrik, mint sem az ellenség kezébe essen. De senki által nem háboríttatván meg, övé lett a győzelem. És innét Olasz Országba ment, hogy Rómát megvegye és tőből kiforgassa és elrontsa.

Hatvanÿ Pál 1796. 232.