Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


066 A kazáriai vallási államcsíny a fehér hunok ellen

2015.07.23

A KAZÁR BIRODALOM ÉS EGY HIRTELEN
VALLÁSCSERE ELŐZMÉNYÉHEZ

 

A kazárok országa stratégiai kulcspozíciót foglalt el az alapvető fontosságú átjáróban a Fekete- és a Kaspi-tenger között. Ütközőállam volt, védte a bizánci birodalmat az északi sztyeppék életerős barbár törzseinek – a bolgárok, magyarok, besenyők stb. – támadásaitól, majd utóbb a vikingektől és az oroszoktól. De ugyanilyen fontos vagy még fontosabb volt mind a bizánci diplomácia, mind pedig az európai történelem szempontjából az a körülmény, hogy a kazár seregek sikeresen állították meg az arab lavinát legpusztítóbb, korai időszakában, és így megakadályozták Kelet-Európa muzulmán meghódítását.

Mohamed halála (i. u. 632) után néhány évvel a kalifátus seregei két birodalom romjain átszáguldva és elfoglalva mindent, ami az útjukban volt, elérték a Kaukázus nagy hegyi akadályát. Ha ezen túljutnak, nyitva áll az út Kelet-Európa országai felé. A háborúnak az arabok és a kazárok között, ami több mint egy évszázadon át folyt, de amiről csak keveset tudunk, jelentős történelmi fontossága volt. Nem lehet kétséges, hogyha a kazárok nincsenek, a Kaukázustól északra fekvő területeket és Bizáncot, az európai civilizáció keleti bástyáját az arabok átkarolják.

Talán nem meglepő, hogy 732-ben – a kazároknak az arabok felett aratott, messze hangzó győzelme után – a későbbi V. Konstantin császár egy kazár hercegnőt vett feleségül. Az ő fiúk lett IV. Leó császár, akit „Leó, a kazár” néven ismertek.

A háború utolsó csatája 737-ben, furcsa módon a kazárok vereségével végződött. Ekkor azonban a muzulmán Szent Háború lendülete már kimerült. Az arab hódítók a Kaukázuson át visszavonultak anélkül, hogy tartósan megvetették volna a lábukat északon, a kazárok hatalma pedig még nagyobb lett, mint volt annak előtte.

Néhány évvel később, talán 740-ben, a király, az udvara és az uralkodó katonai osztály áttért a zsidó hitre és a kazár birodalomban a judaizmus lett az államvallás. Nem kétséges, hogy a kortársak éppen úgy elképedtek ezen az elhatározáson, mint az újkor tudósai. Egy államilag senki által nem támogatott, de szinte mindenki által üldözött vallás hivatalos befogadása történt meg. Ez a tény, vitán felül áll.

Ami azonban vita tárgya, az a zsidó kazárok sorsa birodalmuk pusztulása után, a tizenkettedik és tizenharmadik században. Az erre vonatkozó források gyérek, de ezek különböző késő-középkori kazár településekről tesznek említést a Krímben, Ukrajnában, Magyarországon, Lengyelországban, Litvániában. Az általános kép, ami az információ töredékeiből kialakul az az, hogy kazár törzsek és közösségek vándoroltak Kelet-Európának ezekre a tájaira – főleg Oroszországba és Lengyelországba – ahol az újkor hajnalán a zsidók legnagyobb koncentrációja volt található. Ez a körülmény számos történészt arra a feltételezésre indított, hogy a keleti zsidóság jelentős része, talán a többsége – és így a világ zsidóságának a zöme – kazár, és nem semita eredetű.

Tény, hogy a világ zsidóságának túlnyomó többsége kelet-európai – és így talán kazár – eredetű. Ha ez így van, ez azt jelentené, hogy őseik nem a Jordán folyótól, hanem a Volgától jöttek, nem Kánaánból, hanem a Kaukázusból és hogy genetikailag közelebbi rokonai a hun, ugor, magyar törzseknek, mint Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékainak.

„Attila, végül is csak egy sátorbirodalomnak volt a királya. A hunok állama egy forgószél volt…” - így ír Cassel egy tizenkilencedik századbeli orientalista. A hunok jelentése az európai színpadon csupán nyolcvan évig tartott[1], míg a kazárok királysága négy évszázad nagyobb részében fennállott. Ők is főleg sátrakban laktak, de nekik voltak nagy városi településeik is. Szovjet régészek ásatásai egy viszonylag fejlett civilizáció bizonyítékait hozták napvilágra. Több mérföld kiterjedésű falvakra bukkantak házakkal, hatalmas marhaistállóval, továbbá juhakollal, lóistállóval. Néhány fennmaradt ökrös eke jelentős kézművességre utalt.

Különösen érdekes volt a kör alakúra épített házaknak a talajba süllyesztett alapozása. A szovjet régészek szerint az ilyen kör alakú házak a kazárok lakta területen mindenfelé fellelhetők voltak; ezek régebbiek, mint a szögletes, sarkos házak. A kortárs arab források beszámolnak róla, hogy a kazárok csak télen laktak a városokban – beleértve még a fővárost, Itilt is. Ha eljött a tavasz, elhagyták a házukat, útnak indultak a birkanyájukkal vagy marhacsordájukkal a sztyeppékre. 

Az ásatások azt is kimutatták, hogy a későbbi időszakban a birodalmat a nyolcadik és kilencedik századból származó erődítések bonyolult láncolata vette körül, amely a nyitott sztyeppék felöl védte az északi határokat. Ezek az erődítmények nagyjából félkörívet képeztek a Krímtől a Dnyeper és a Don alsó szakaszán át a Volgáig; dél felől a Kaukázus, nyugat felöl a Fekete-tenger, kelet felől a „Kazár-tenger”, a Káspi-tenger[2] védte őket.

Hatalmuk tetőpontján ellenőrzésük alatt tartottak vagy adó fizetésre szorítottak mintegy harminc különböző nemzetet és törzset, amelyek a Kaukázus, az Aral-tó és az Urál-hegység közötti hatalmas területen, Kijev városában és az ukrán szteppéken laktak.

M. I. Artamonov, szovjet régész írja: A kazár szupermanciának egészen a kilencedik századig nem volt riválisa a Fekete-tengertől északra fekvő területen, Kelet-Európa déli felén a kazárok voltak a legfőbb urak.

De ki volt ez a figyelemre méltó népség? Figyelemre méltó hatalma és eredményei miatt, de azért is, mert egy olyan vallásra tért át, amely a kitaszítottaké volt. A reánk maradt leírások ellenséges forrásból származnak, és így ezeket nem lehet szó szerint venni.

Időszámításunk első szakaszában a kínaiak a kellemetlen hun szomszédokat nyugat felé szorították, és ezzel elindították egyikét azoknak a periodikus lavináknak, amelyek sok évszázadon át sepertek végig az országokon, Ázsiából nyugat felé. Az ötödik századtól kezdve sokat ezek a nyugat felé tartó törzsek közül „a türkök” névvel jelölték. Ez a szó azután minden olyan törzsnek a megjelölésére szolgált, amely bizonyos közös jelleggel bíró nyelvet beszélt: ez a „türk nyelvcsoport”. Így azután a „türk” meghatározás abban az értelemben, ahogyan a középkori írók használták, elsősorban a nyelvre és nem a fajtára vonatkozott. Ebben az értelemben voltak a hunok és a kazárok „türk” népek.

Priscusnak van egy, a hunoknak behódolt népről szóló anekdotája. Ezeket akatziroknak nevezi, ami valószínűleg megfelel az aka-kazároknak vagy „fehér” kazároknak (megkülönböztetésül a fekete, „kara”-kazároktól.[3] Amint Priscus elbeszéli, a bizánci uralkodó megkísérelte ezt a harcos népet a maga oldalára állítani, de Karidach, a kapzsi kazár törzsfőnök a megvesztegetés összegét nem találta kielégítőnek és a hunok oldalára állt. Attila leverte a Karidachhal rivalizáló törzsfőnököket, az akatzirok egyetlen uralkodójává tette őt és meghívta látogassa meg az udvarában. Karidach áradozva mondott neki köszönetet a meghívásért, és azzal folytatta: „túl kemény feladat egy halandó ember számára egy isten képébe tekinteni”. Ez Attilának nyilván tetszett, mert Karidachot megerősítette a hatalmában.

Attila halála után a hun birodalom összeomlása Kelet-Európában hatalmi vákuumot hozott létre, amin azután ismét nomád hordák söpörtek végig keletről nyugatra, egyik hullám a másik után. Ezek közül kitűntek az ujgurok és az avarok. Úgy tűnik, hogy ebben az időszakban a kazárok Grúzia és Örményország gazdag transzkaukázusi vidékének a fosztogatásával és a zsákmány begyűjtésével voltak elfoglalva. A hatodik század második felében ők lettek a Kaukázustól északra a törzsek között a domináló hatalom.

 

Ettől az időponttól kezdve egy csomó törzset a kazárok leigáztak vagy elnyelték őket. A legszívósabb ellenállást, úgy látszik, az életerős bolgárok tanúsították. De ők is megsemmisítő vereséget szenvedtek (kb. 641-ben) és ennek következtében a nemzet két részre szakadt: az egyik nyugat felé vándorolt a Dunához, a mai Bulgária tájékára, a másik pedig északkelet felé, a Volga középső folyásához: ezek kazár fennhatóság alatt maradtak.

De még mielőtt a kazárok szuverén államot alakítottak volna, le kellett szolgálniuk a tanoncidejüket egy másik rövid életű hatalom, az ún. nyugati török birodalom vagy turkut királyság alatt. Ez törzsek konföderációja volt, amelyeket egy uralkodó fogott össze: a khagán, ez az a cím, amit azután a kazár uralkodók is felvesznek. Ez az első török állam – ha annak lehet nevezni – egy évszázadon át (kb. 550-650) állott fenn és azután felbomlott, alig hagyva maga után bármilyen nyomot is. Azonban csak ennek a királyságnak a kialakulása után lehet használatos a „török” megjelölés egy bizonyos nemzetre, megkülönböztetésül a többi, türk nyelvet beszélő népektől, mint a kazárok és a bolgárok.

A kazárok előbb hun, aztán török gyámság alatt voltak. A török királyság lehanyatlása után a hetedik század közepén, rajtuk volt a sor, hogy ők kormányozzák az „Észak királyságát”, ahogyan ezt a perzsák és a bizánciak nevezték.

A hetedik század korai évtizedeiben, mielőtt a mozlim hurrikán elszabadult Arábiából, a Közép-Keletet egy hatalmi háromszög uralta: Bizánc, Perzsia és a nyugati török birodalom. Bizánc összeszedte magát, míg Perzsiát hamarosan utolérte a végzete és a kazárok részesek voltak a megölésében.

Névlegesen még mindig a nyugati török birodalom fennhatósága alatt állottak. Ebben ők reprezentálták a legjelentősebb hadállományú erőt és rövidesen az örökébe léptek. Így azután Herakleios, a római császár, 627-ben katonai szövetséget kötött a kazárokkal – ezt számos további követte – amikor felkészült a döntő hadjáratra Perzsia ellen. A kazárok 40.000 lovast bocsátottak Herakleios rendelkezésére egy Ziebel nevű törzsfőnök parancsnoksága alatt, aki részt vett az előnyomulásban Perzsia ellen, de azután – feltehetően azért, mert elege volt a görögök óvatos stratégiájából – visszafordult, hogy ostrom alá vegye Tifliszt: az ostrom sikertelen volt, de a következő évben ismét csatlakozott Herakleios seregeihez, elfoglalta a grúz fővárost és gazdag zsákmánnyal tért vissza.

Eudocia (vagy Epiphania) Herakleios egyetlen leánya volt első házasságából. Ígérete, hogy nőül adja a „törökhöz” még inkább bizonyítja, milyen nagyra becsülte a bizánci udvar a kazár szövetséget. Azonban a házasság nem jött létre, mert miközben Eudocia kíséretével útban volt hozzá, Ziebel meghalt.

A perzsa állam soha nem heverte ki azt a megsemmisítő vereséget, amit Herakleios császár mért reá 627-ben. Forradalom tört ki; a királyt saját fia ölte meg, aki azután néhány nap múlva maga is meghalt. Egy gyermeket ültettek a trónra; tíz év anarchia és káosz után az első színre lépő arab seregek adták meg a szasszanida birodalomnak a kegyelemdöfést. Ugyanezen idő körül a nyugati török konföderáció is összetevőire bomlott. Egy új hatalmi háromszög lépett a régi helyébe: az iszlám kalifátus – a keresztény Bizánc – és észak akkor felemelkedő új hatalma, a kazár királyság.

A hedzsra – Mohamed menekülése Medinába 622-ben, amivel az arab időszámítás kezdődik – első húsz esztendejében a mozlimok meghódították Perzsiát, Szíriát, Mezopotámiát, Egyiptomot és körülvették a bizánci hátországot (a mai Törökországot) egy félelmetes félkörrel, ami a Földközi-tengertől a Kaukázusig és a Kaspi-tenger déli partjáig terjedt.

Az arabok 642 és 652 között ismételten betörtek a Darband-kapun át és mélyen behatoltak Kazáriába, megkísérelték elfoglalni a legközelebbi várost, Balandzsárt, hogy a Kaukázus európai oldalán megvethessék lábukat. Az arab-kazár háborúnak ebben az első szakában minden alkalommal visszaverték őket; utoljára 652-ben nagy csatában, amelyben mindkét fél tüzérséget (katapultokat és hajítógépeket) vetett be. Négyezer arab esett el, köztük a fővezérük, Abd-al-Rahman-ibn-Rabaih; a többi rendezetlenül menekült a hegyeken át.

A következő harminc vagy negyven éven át az arabok egyetlen újabb betörést sem kíséreltek meg a kazár erődbe. Fő támadásaik Bizánc ellen irányultak (669, 673-678, 717-718.).

A kazárok közben leigázták a bolgárokat és a magyarokat, kiterjesztették expanziójukat nyugati irányban Ukrajnára és a Krímre. Ezek hódító háborúk voltak, bekebelezve a leigázott népeket egy szilárd adminisztrációjú birodalomba, amit a nagyhatalmú kagán kormányzott, és aki tartományi kormányzókat nevezett ki az igazgatásra és az adók behajtására a meghódított területeken. A kilencedik század elejére már eléggé konszolidált volt a kazárok állama, hogy támadást indíthasson az arabok ellen.

Több mint ezer év távlatából, az ún. „második arab háború” (722-737) helyi méretű, unalmas epizódok sorozatának tűnik.

Azt a halált megvető fanatizmust, amely ezeket a háborúkat jellemezte, illusztrálják olyan epizódok, mint egy egész kazár város önkéntes tűzhalála, a megadás helyett; a Bab al Abvab vízkészletének a megmérgezése egy arab generális által.

A háborúskodás tizenöt esztendejének egy szakaszában a kazárok lerohanták Grúziát és Örményországot, megsemmisítő csapást mértek az ardabili csatában (730) az arab hadseregre. A következő esztendőben Maszlamah ibn-Abd-al-Malik, ennek az időnek a leghíresebb arab generálisa, aki előzőleg Konstantinápoly ostromát vezette, elfoglalta Balandzsárt és olyan messzire jutott el, mint Szamandar, egy másik nagy kazár város, messzebb, észak felé. De az országdúlók megint képtelenek voltak állandó helyőrséget kialakítani és kénytelenek voltak a Kaukázuson át ismét visszavonulni.

Az utolsó arab hadjáratot a későbbi Marvan II. kalifa vezette és ez pirruszi győzelemmel végződött. Marvan szövetséget ajánlott fel a kazár kagánnak, azután meglepetésszerűen támadott mindkét hágón át. A kazár sereg nem tudta összeszedni magát a kezdeti sokktól, és egészen a Volgáig vonult vissza. A kagán kénytelen volt békefeltételeket kérni; Marvan azt követelte, hogy a kagán térjen át az igaz hitre. A kagán beleegyezett, de áttérése az iszlám vallásra nyilván csak színlelés volt. Marvan megelégedett az elért eredménnyel, visszavezényelte hadseregét a Transzkaukázusba, anélkül, hogy kormányzót, helyőrséget vagy adminisztrációs szervezetet hagyott volna vissza.

Egy éppen csak sikerült megmenekülés volt ez. Hogy mi volt a meggondolás, ami Marvant erre a látszólagos nagylelkűségre bírta, azt csak találgatni lehet - mint sok egyebet a történelemnek ebben a bizarr fejezetében.

Talán ráébredt arra, hogy ezeket a vad, északi barbárokat nem lehet mozlim bábherceggel és egy kis helyőrséggel kormányozni. És Marvannak serege minden egyes emberére szüksége volt, hogy elfojtsa a jelentősebb felkeléseket Szíriában és az omajjad kalifátus más részeiben. Marvan maga volt az utolsó omajjad kalifa (hat évvel később merénylet áldozatául esett és a kalifátus az abasszid dinasztiára szállt át).

A mozlimok gigantikus, kétirányú átkaroló hadmozdulatát nyugaton a Pireneusokon, Kelet-Európában a Kaukázuson át, mind a két végén nagyjából ugyanabban az időben tartóztatták fel. Ahogy Martel Károly frankjai is megmentették Galliát és Nyugat-Európát, úgy mentették meg a kazárok a keleti utat a Volgához, a Dunához, és magához a kelet-római birodalomhoz.

Artmanov: „Kazária volt az első hűbéri állam Kelet-Európában, amely egy rangsorban állt a bizánci birodalommal és az arab kalifátussal…”

Marvan nemcsak az utolsó arab generális volt, de az utolsó kalifa is, aki – legalábbis elméletileg – az expanzionista politika követője volt azzal az eszménnyel, hogy beteljesítse az iszlám diadalmát az egész világ felett. Az abbaszid kalifákkal abbamaradtak a hódító háborúk, a régi perzsa kultúra feltámadó befolyása lágyabb klímát teremtett és végül meghozta Bagdad tündöklő nagyságát Harun al Rasid alatt.

 

Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs, a kazár birodalom és öröksége, 1990.

 

 

Bulán felveszi a zsidó vallást, (730 k.)

  • A bizánci birodalomból és a bagdadi kalifátusból kiszorított, észak felé húzódó zsidó csoportok befogadást kértek a kaganátusba és nemsokára a kagán és udvara több tagja is felvette a zsidó vallást.
  • Mivel a kereszténység vagy az iszlám fölvétele egyúttal lehetőséget adott volna Bizáncnak illetve az arab kalifátusnak, hogy a maga érdekszférájába vonja a kazár kaganátust ez utóbbi uralkodó osztálya tudatosan, demonstrálva függetlenségét politikai céllal egy harmadik megoldást választott. E döntésből származó hátrányok katasztrofálisak voltak a kazárokra.
  • Bulán kazár előkelőség felvette a zsidó vallást 730 k.
  • A zsidóság egyre nagyobb hatalmat szerzett meg az ország vezetésében. A kagán mellé 2 keresztény, 2 zsidó, 2 mohamedán és egy pogány bírót állítottak, mint legfőbb tanácsosokat. Nemsokára a zsidók az egész főhatalmat kezükbe vették, bizonyosan Bulán leszármazottja Obádja révén.

 

Obádja alatti talmudista államcsíny (8. sz. vége)

  • Obádja átvette a tényleges hatalmat, dinasztiát alapított, háttérbe szorítva a kagánt, aki ezután már csak szakrális funkciókat gyakorolt.
  • Obádja alatt zajlott le a zsidó vallásnak államvallássá való deklarálása.
  • 800 körül a türk dinasztia képviselője a kagán már csak szakrális, névleges hatalmat birtokolt az új zsidó vallású és a zsidósággal vérrokonságba is került fejedelemmel szemben.
  • Obádja a keresztény egyházi szervezet megsemmisítésére törekedett.

 

Kirobban a kazáriai belháború (9. sz. eleje)

  • A fölkelés élén kazár vezetők, bégek, tarkánok álltak. A magyar törzsek jelentős szerepet játszottak a zsidó vallás és a talmudi törvénykezés miatt kitört kazáriai belháborúban.
  • A magyarok a Volgán túlról, a Dontól nyugat felé kitörtek, ők is részt vettek a belháborúskodásban s a fölkelők oldalán álltak.
  • A talmudista vezetés idegen népeket hívtak segítségül a felkelők ellen, mégpedig az úzokat és a besenyőket.
  • A kazár erőd: Sárkel védői úzok és besenyők lettek.
  • A kazárok nagy része kiirtódott, Kazária a 9. sz. végéig úz és besenyő hatás alá került.

 

A belháború vége és következményei (834)

  • A harc azzal zárult, hogy Sárkel-t újra felépítették
  • A bizánciakkal baráti szerződést kötöttek 834-ben
  • A talmudista uralkodó zsoldosokra épülő új hadsereget szervezett.
  • A keresztényeket és mohamedánokat egyaránt üldözte, de a pogányok sem voltak biztonságban.
  • A magyarság laza törzsszövetségben élt a kazár birodalomban, s az államcsínyben a talmudisták ellenében harcoltak, s ebben végül kettészakadtak.

 

A magyarság kettészakadása (830-840 k.)

  • Egyik részük keletre húzódott és a Káspi- és Fekete-tenger között szervezett országot hun, onogur és szabír töredékekkel. Fővárosuk Magyar, a Kuma partján.
  • Másik részük nyugat felé tört előre Etelközbe, a hozzá csatlakozó kabar csoporttal.

 

 


[1] Kb. 372-től, amikor a hunok először indultak el a Kaspi-tengertől északra fekvő sztyeppékről nyugat felé, Attila haláláig (453.).

[2] A muzulmánok – emlékezve arra a rémületre, amit a kazár betörések az araboknak okoztak – a Káspi-tengert, amely változékony, mint a nomádok, mind a mai napig Bahr-Khazar, „a Kazár-tengernek” nevezik (W.E.O.Allen: A history of the Ceorgian People, London, 1952).

[3] Az „akatzirokat”, mint harcosok nemzetét Jordanes, a nagy gót történetíró is említi egy évszázaddal később és kifejezetten azonosítja őket a kazárokkal. Ezt a legtöbb újkori tekintély is elfogadta.