Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


117 Bonfini kritikája

2015.07.23

Bonfini kritikája

15. század vége, Krónika irodalom, a Hunyadiak eredetéről

 

Bonfinius Márk Antal olasz eredetű magyar történetíró 1434 körül született Anconában. Tanár volt, aki klasszikusokat fordított. Ez tette őt népszerűvé, és így érkezett Mátyás magyar király meghívására Budára 1486-ban. Máris Beatrix királyné felolvasója lett. Bonfinit Hunyadi Mátyás király megbízta, hogy a magyar nemzet történelmét tudományos alapossággal írja meg. A mű sajnos csak Mátyás halála után 1495-ben II. Ulászló uralkodása alatt jelent meg. Ulászló 1492-ben őt és fiát is nemesi ranggal tüntette ki.

Bonfini világlátásával és stílusával egy új korszakot hozott a történetírás történetébe, ugyanis addig az volt a jellemző, hogy a historikusok csak szolgaian lemásolják elődeik adatait, emlékeit de önálló gondolatot, hozzáadott bölcselkedést egyáltalán nem írtak. Míg a klasszikusok között Herodotos, Livius, Tacitus, Plinius vagy Strabon nevei sorolhatók ezen fejlettebb történetírás mestereinek, a magyar hagyományban nem találunk ilyen úttörőket a 15. századig. Bonfini éppen ezeknek az elődöknek nyomdokain járva alkot új történelmi elbeszélést hazánkban.

Feljegyezték, hogy maga a király is segítségére volt a források összegyűjtésében, hiszen Mátyás meghagyta a törvényhatóságoknak, apátoknak, püspököknek, hogy mind a levél- vagy könyvtáraikban található történelmi adataikat Bonfini rendelkezésére bocsássák. Ennek eredményeképpen hatalmas, 45 könyvre rúgó munka született az olasz író keze nyomán. „Ez a hatalmas munka, korának egyik legszebb és legbecsesebb irodalmi terméke volt” – írja Zsilinszky Mihály a Századok folyóirat 1877. évfolyamában (510-527.) A források összegyűjtését fáradhatatlanul végezte, de nyilván számos segítője is volt mindehhez. Munkájában közel száz írót és művet idéz.

Számos kritikája mellett Zsilinszky megjegyzi róla, hogy „bölcsészi és költői szelleme életet tudott adni azon roppant adatoknak, melyeket más nem bírt még csak átolvasni sem. Rendező tehetségénél fogva élet eleven képeket tudott teremteni azon kórból, melyről mások csak zavart adatokat bírtak előállítani.”

 

A hiszékeny keresztény

 

Bonfini műveltsége a kora színvonalán állt, hiszékeny keresztény volt, aki más teológusokkal párhuzamban az ember rendeltetését és a világ istentől való kormányoztatását hasonlóképpen látta. Szerinte a fejedelmek isten kegyelméből uralkodnak népeik felett korlátlan hatalommal. Ezt a naiv keresztényi beállítottságot súlyosan megkritizálta benne Raderius jezsuita tudós aki előadását pogány színezetűnek titulálta. Tény, hogy Bonfini a szentek csodatetteit különös kedvteléssel mutatja be. Máriát, mint Magyarország védasszonyát ott szerepelteti a csatákban és a török háborúban nem engedi, hogy a keresztény nemzet elvesszen. Róbert Károly fiának halála alkalmából ezt írja: „Csodálatosak istennek ítéletei az emberi dolgok intézésében, s gyakran keményebbeknek látszanak lenni a jók, mint a gonoszak iránt.” Hasonlóan áhítatos a leírása amikor Attila Itáliába való betörését ismerteti: az istenek képei nem csak éjjel, hanem nappal is láthatóak voltak az égen, vércseppek hullottak alá a földre. A Salamon elleni harc előtt egy angyal koronát tartott Géza feje fölött, és a harc szerencsés vége után Géza ott klastromot építtetett, ahol égő agancsú szarvas alakjában angyal jelent meg neki. Az is különös történeti leírás, ahol Bonfinius határozottan írja, hogy a kocsi, melyen László holt tetemeit Váradra szállították, magától ment s meg sem állott, míg az óhajtott sírhoz nem jutott. A jezsuitának azok a leírás részek sem tetszhettek, ahol Bonfini említi, hogy Bécs város elfoglalása után rengett a föld, ami Mátyás halálát jelezte előre. Ugyanezt jelentette szerinte 1489. jan.-i mennydörgés és a Duna szokatlan kiáradása. Mátyás halálának napján két hatalmas oroszlán is megdöglött, a hollók pedig teljesen eltűntek Budáról. Zsilinszky védelmébe veszi Bonfinit Raderius-szal szemben: „Bonfini épen nem volt pogány gondolkodású, hanem inkább nagyon is hiszékeny keresztény, aki a csodaszerűség iránt ép oly fogékony volt, mint a középkor bármely krónikása. Az istennek az ember dolgaiba való közvetlen beavatkozását komolyan hirdette.” Mindezen látásmódja mellett az emberi tényezőknek is nagy hangsúlyt ad.

Bonfini a nagy művében Magyarországot úgy tünteti fel, mint a kereszténység védőbástyáját, ami miatt egész Európa hálájára méltó. Kimondja továbbá, hogy ha nincs Hunyadi János, akkor nemcsak Pannonia, Norcium és Germánia, hanem az egész kereszténység elpusztul.

 

Bonfini kritikája

 

A hatalmas munkát alaposabban szemügyre véve számos kritikát meg lehet fogalmazni a külföldi írózsenivel szemben. Egyfelől azt, hogy (1) mint olasz nem ismerhette tökéletesen a magyar nemzetet, illetve azt is, hogy (2) mint udvari ember nem írhatott eléggé függetlenül. Hatalmas forrásanyaga birtokában számtalan helyen érdekes epizódokat szőtt a történet folyamatába, ami egyfelől életszerűbbé, élvezetesebbé tette a művet, másfelől felesleges és (3) sokszor hitelt nem érdemlő csipcsup történetekkel telt meg az eseménysor. Műve a királyok, fejedelmek tetteinek és intézkedéseinek leírása, de a (4) népre, társadalomra és műveltségre nem sokat ügyelt. Felróják neki, hogy bár sok forrással dolgozott, mégis (5) azok józan kritikai vizsgálatát nem szerencsésen végezte el vagy egyáltalán nem is tette. Igaz, mentségére elmondható, hogy az ő korában a történelmi kritika még jóformán nem létezett. (6) A magyarok történetében sok kronológiai tévedést állít. Az évszámokat számtalan helyen úgy használja, ahogy azt a forrásaiban találta de minden kritika nélkül. Pl. Atilláról elmondja, hogy 401-ben lett királlyá és 454-ben foglalja el Aquileját, de mégis 445-ben, életének 124-ik évében – műve szerint – már meghalt. Kronológiai figyelmetlenség az, hogy III. Béla 1199-ben (helyesen 1196) halt meg; Imre király nem 1200-ban hanem 1204-ben; III. László 1201 helyett 1205-ben halt meg. (7) Művében számos helyen indokolatlan hízelgést találunk. De ugyanígy ennek ellenkezője is feltűnik. Zsámboki mondja róla: „néha kissé megfeledkezik hivatásáról, amennyiben egyes férfiak magán erkölcseit és életét rágalmak által bemocskolja, sőt még magának Mátyásnak sem bocsátott meg, akit elég bátor szemérmetlennek, kéjelgőnek, mulatságkedvelőnek, dicsvágyónak, szilajnak, a barátságkötésben vakmerőnek, barátságszakításban könnyelműnek, a hízelgők iránt kegyelmesnek és a jótevők iránt hálátlannak nevezi.” Túlzásokat alkalmaz más királyok esetében is, pl. Zsigmond királyt akinek könnyelműsége és erőszakossága ismeretes, úgy tünteti fel mindenütt, mint ritka bölcs és erélyes fejedelmet, akit Hunyadi János az erényt, a hősiességet és a nagylelkűséget tanulta. II. Ulászlót minden együgyűsége és gyávasága dacára úgy festette le, mint a kegyesség, okosság és erély példáját. (8) Mivel nem ismerte a magyar viszonyokat, ezért számos magyar tulajdon nevet botrányosan elferdített. (9) Művében sem a magyar nemzet alkotmányát, sem megyei rendszerét, sem az országos rendek gyűléseit és azok határozatait meg sem említi. Hallgat számos alapvető törvényről, állami szerződésről, pl. az Aranybulláról is. (10) Pray György jogosan vetette a szemére, hogy még a saját korának eseményeiben is pontatlan. (11) Komoly hibája, hogy genealógiai származtatásai igen sokszor meséken alapulnak. De pl. nála a Duna folyó neve is Elorus és Actaeus trójai hősök apjától Istertől lett elnevezve Isternek. Ld. továbbá a Corvin család történetét alább.

 

Mátyás jellemzése és a Hunyadiak szokatlan eredetelmélete

 

Bonfini a jellemábrázolásokban is nagyot alkotott. Példának álljon itt Mátyás. Párhuzamot vont megbízó királya és Fridrik császár között. Ebből a szembeállításból Mátyást ekképp ismerteti: „Természeténél fogva bőkezű és méltóságos, túlságosan dicsvágyó és tiszteletkívánó volt, kinek lelke mindig kész volt veszély teljes nagy tettekre. Harcias, fáradhatatlan, nélkülözni tudó, a legjelesebb fejedelmek vetélytársa lévén, mindig a régiek dicsőségével vetélkedett. Szabad lelke őszinte, mint Marsé, békére és harcra könnyen hajló. Elmésségben, tréfában és társaságban gyönyörét lelte.

Bonfini nagy részletgazdagsággal meséli el, hogy a Corvin család miképpen jött el Rómából Dáciába, ahol egészen Zsigmond király koráig fennmaradt. Bonfini szerint az első ember, aki a Corvin nevet viselte, Valerius Volusius volt, még Róma építése előtt. A római királyság korai szakaszában három előkelő család a Valerius, Volusus és Tatus telepedett meg. A Valerius családnak volt a holló a család jó szelleme. A Corvin név dicsőségét Valerius Messala alapította meg Pannoniában és Dáciában, ahol egy tartományt Valeriának és egy város Corvatiának nevezett el. Az ide települt család női ágon a római császárokkal is rokonságban állt. Severus császár alatt Valeriusok közül Catulinus megöletett, de a család Erdélyben új ágat hajtott Hollós nevű faluban. 

Bonfini Budán halt meg 1503-ban.