Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


123 Horvát István könyvtárőr - A LEGNAGYOBB VOLT

2015.07.23

HORVÁT ISTVÁN KÖNYVTÁRŐR (1784-1846)

 

Horvát István egyetemi tanár, történész és nyelvtudós. Székesfehérvárott született, 1784. május 3-án, elszegényedett középnemesi családból. Apja, Horváth János, iparos, zubbonycsináló, anyja Tompos Anna. Kilencen voltak testvérek. Apja korán meghalt (1805), és anyja – többek között – Istvánra bízta öccsének, Józsefnek nevelését.

Székesfehérvárott végezte elemi és középiskoláit (1791-99), a volt pálos szerzetesek gimnáziumában. A gyermek Horvátnak már itt felébredt dacos ellenérzése a német nyelv erőszakolt tanításával, a németesítéssel szemben. Mint nem egy kortársa, a jelentől ő is inkább a történelem felé fordult: kis magyar történeti összefoglalásra készült egy kedves tanára (Neichel Ferenc) segítségével. A gimnázium III. osztályától kezdve, mint legjobb tanuló, királyi ösztöndíjat kapott egyetemi tanulmányainak befejezéséig.

1799-ben iratkozott be a pesti egyetem bölcsészeti karára, melyet 1802-ben fejezett be. 1802-ben beiratkozott a jogi karra. Ekkor ismerkedett meg Révai Miklóssal is, akit ez évben neveztek ki a magyar nyelv és irodalom tanszékére; a rendkívüli tárgyként tanított magyar nyelvi órákat különböző fakultások diákjai látogatták. Horvát négy éven át, 1806-ig hallgatott jogot.

Az egyetemi oktatás nyelve még a latin és a német volt. Csak néhány tanár, például Dugonics András állt ki – gyakorlatilag is – a magyar nyelvű tanítás mellett (magyar nyelven adta elő a matematikát). Révai Miklós az egyetemen tartott első óráját ezzel a kijelentéssel kezdte: „Uraim, nem tudunk magyarul!” Később ő lett Révai nyelvészeti elveinek és makacs magyarságának legharcosabb hirdetője és folytatója.

Ösztöndíja – évi 50 forint – nem volt elég a megélhetésre. Ezért 1803-ban nevelői állást vállalt Ürményi József főispán családjában. A nagynevű és a közéletre nagy befolyást gyakorló Ürményi minden fontos művelődéspolitikai kérdés eldöntésében szerepet játszott, és hatalma még nagyobb lett 1806-ban, amikor országbíróvá nevezték ki. Horvát Ürményi fiát, Vincét készítette elő jogi tanulmányokra 1805-ig, utána öccsét, Imrét kezdte el tanítani a Fejér megyei Válon, ahol az Ürményiek kastélya állt. 1808-ig mint nevelő élt a családban.

Egyetemi éveinek vége felé élete is fordulóponthoz érkezett főleg azzal, hogy bejutott az Ürményiek híres pesti „rézfödelű ház”-ába. Tele volt energiával, sokirányú érdeklődéssel, és szolgálni akarta nemzetét. Ekkor már a pesti belváros közepén lakott az Ürményi-házban a Nagy Piactéren.

A Széchenyi Könyvtárat megalakulásakor a pálosok volt kolostorában helyezték el (ma (1967.): az Eötvös Loránd utcában a Központi Papnevelő Intézet épülete).

Baráti köre egyetemi társai közül alakult ki és – bár négyen voltak – triumvirátusnak nevezték magukat: Horvát István, Markovits János, Rachovecz András és Ferenczy János voltak a tagjai, ez utóbbi titkári minőségben. 1803-ban alakították meg társaságukat Révai szellemében és a haza ügyét, az irodalom előmozdítását kívánták szolgálni. A „hármas társaság” hamarosan felbomlott: Markovitscsal annak húga miatt (kit Horváthoz akartak feleségül adni), Rachoveczcel nemzetiségi kérdéseken való összekülönbözés miatt szakadt meg a barátság. Ferenczy megnősült és vidékre került (1807). Markovits és Rachovecz helyett Horvát és Ferenczy az előbbiekkel felérő barátot nyertek maguknak Vitkovics Mihály személyében, aki hat évvel volt idősebb náluk és a Majthényi család ügyésze volt.

 

 

Az így kialakult magyar irodalmi triász (Horvát, Ferenczy és Vitkovics) egy ideig Révai vonzásában működött. Révai halála (1807) után a legtekintélyesebb, immár országos fényű nagy írónak, a Révai örökébe lépő Kazinczynak váltak híveivé és követőivé. A Révai triászát öröklő Kazinczy átvállalta Révai történeti nyelvszemléletét is, de már a stílus- és nyelvújítás alapjaként. Így az új triásznak legfőbb irodalomtörténeti feladata a nyelvújítás erőteljes támogatása lett hívek toborzásával, kiadványok szerkesztésével. Horvát 1808-tól egyetemi jegyző, 1809-től országbírói titkár lett Ürményi mellett.

Révai őt jelölte meg utódjául Ürményi, az egyetem elnöke előtt, beadta pályázatát a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékének elnyerésére. A megoszló érdekek miatt Horvát nem nyerhette el a katedrát. Horvát pályázatának sikerét egyes pályázók intrikái, gyűlölködése hiúsították meg, jó hírét kikezdték azzal, hogy kicsapongó életmóddal rágalmazták, Szalmássy Terézzel fenntartott viszonyára céloztak. Kedves Trézsijét különben Horvát 1812-ben feleségül vette.

A pletykák hatottak ugyan Ürményire is, aki ezért nem pártolta Horvát egyetemi tanári kinevezését, de felismerve nagy szervező és tudományos tehetségét, maga mellett tartotta.

Eötvös József, Horvát volt tanítványa azt írta róla 1846-i emlékezésében, hogy Horvát „talán magasabb hivatalokat szerezhetett volna magának”, de ő „megfeledkezve magáról, egész birtokát könyvek vásárlására fordítá, egész idejét arra, hogy nemzetének eredetét keresse fel”. Horvát valóban főként a könyvek között élt, abban az értelemben is, hogy az Országos Széchényi Könyvtárnak kiemelkedő érdemű első őre (majd igazgatója) volt 1816-tól haláláig[1]. A Széchényi Ferenc által adományozott könyvgyűjteményt ő szállíttatta Pestre, ő vette át a Jankovich-féle értékes régiséggyűjteményt, ő bonyolította le a múzeum többszöri költöztetését.

Részt vett az 1811-12-i pozsonyi országgyűlésen s a magyar nyelv ügyében agitált. Schwartner után 1823 végétől az oklevéltan helyettes professzora volt, 1830-tól kezdve pedig a magyar nyelv és irodalom tanára. Nyilvános rendes professzori kinevezését 1837 elején kapta meg. Élete utolsó évében fiát, Árpádot neveztette ki tanszékének helyettesévé.

Halála után hatalmas könyvtára és műkincsei a Nemzeti Múzeum állományát gyarapították.

Első felesége, Szalmássy Teréz, 1813 végén meghalt. 1815-ben Szepesy Karolinát vette nőül, akitől 1820-ban Árpád fia született (ő lett Szendrey Júlia második férje[2]).

A kor egyik kiváló szerkesztője volt: 1812. 1814. 1815-ben Pozsonyban kiadta Magyar Dámák Kalendáriomja című szépirodalmi zsebkönyvét, és az 1817-ben elindított Tudományos Gyűjtemény szerkesztő bizottságának tagja volt, 1833-tól pedig négy éven át egyedül szerkesztette. A legnagyobb feltűnést vitairataival keltette. Nemesi öntudattal hirdette bennük a nemzeti nyelv, a történelemismeret, a művelődés követelményeit. Nagy hatást tett Schwartner Márton egy diplomatikai munkájának megállapításai ellen 1815-ben kiadott Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királyoknak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében című írásával, melyben a nemesi nemzet becsületét kívánta megvédeni, azt bizonygatván, hogy már Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás udvarában fejlett magyar nyelvi kultúra volt. Ezt a kortársak patriotizmusa nagy lelkesedéssel fogadta.

A Magyar Tudományos Akadémia megszervezésében is tevékenyen közreműködött, 1830-ban a történettudományok akadémiai tagjává választották, ő azonban ekkor is, később is visszautasította az akadémiai tagságot[3].

Külön adta ki Pest régi Ofen német nevéről szóló dolgozatát (1810), és szinte öntötte a közönség elé a Tudományos Gyűjteményben azokat a kisebb-nagyobb írásait – a 15. századi magyar könyvnyomatókról, a Velencei tóról, a 15-16. századi magyar könyvárusokról, könyvnyomtató műhelyekről, az „év” szóról stb. -, melyeket már naplójában is megfogalmazott. Ez a fiatal korától kezdve eleven tudománytörténeti érdeklődés a nemesi ellenállás nemzeti mozgalma és a Kisfaludy Károly körül szerveződő nemzetei romantika, majd egyre inkább a magyarság őstörténeti kutatása felé fordult. Kazinczy irányától ekkor már határozottan eltávolodott. Ahogy növekedett Horvátban a nemesi nemzet szabadságát és nagyságát a múltba is visszavetíteni akaró politikai tendencia, úgy veszítette el forráskutatásaiban és etimologizálásában azt a kritikai szellemet, amely fiatal korában még jellemezte. Ugyanakkor az ősi magyar élet minden más nemzet fölött dicsőnek festő és lelkesítő írásaival ő is energikus serkentője lett a reformkor nemzeti mozgalmának.

A legnagyobb hatást a Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből (1825) című nagyobb munkájával érte el. Az egész könyv egy nagy őstörténeti vizsgálódás, melynek átlátszóan nemesi-nacionalista célzata van: a szittya nemzetet az egész emberiség őséül kívánja elfogadtatni és a magyar nyelvben egy ősi alapnyelvet akar elismertetni.

Az 1830-as években szuggesztív előadásaival a reformkor második, polgárosultabb nemzedékébe oltotta bele a múltból is sugárzó hazaszeretetet.

Fiatalkori tüdőbetegségéből nem gyógyult ki teljesen. 1843-ban kezdett el komolyabban betegeskedni, s 1846. június 13-án halt meg.

Eötvös báró mondta róla: „melegebb szív nem dobogott a hazáért, mint az, melyet most magyar ifjak végnyughelyére vittek, s habár ebbeli érdeme kevesek által ismertetett el, kevesen voltak, kik nemzetiségünk ébresztésére, kik a hazafiúi érzet fölgyújtására többet tettek, mint ő.”

A temetőbe koporsóját óriási tömeg kísérte ki. Vörösmarty Szózatát énekelték, s utána Fejér (Vasvári) Pál, az 1848-as márciusi ifjúság egyik leendő vezére búcsúztatta Horvátot, mint a magyar patriotizmus lelkes hívét és hirdetőjét.

(Mindennapi, H. I. Naplója, 1967. 9-15.)

 

[1] 1817-ben a „Széchényi Könyvház őrzője” írja magáról.

[2] Az hogy feleségül vette Petőfi Sándor fiatal özvegyét nagy visszhangot keltett.

[3] KT: Emlékeimben úgy él, hogy eleinte lelkes híve volt az Akadémiának, de elvi különbözőségek okán tartotta magát később távol.