Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


124 Kossuth bankók a Titanicon

2015.07.23

A Kossuth-bankók és a Titanic

 

Párizsban 1848. február 24-én ismét kitört a forradalom, ez az 1816 óta viszonylag szilárd pénzügyi állapotot ingatta meg Magyarországon. A hírre a lakosság megrohanta a pénzváltó helyeket, hogy papírpénzeit (az Osztrák Nemzeti Bank jegyeit) nemesfém pénzekre váltsa. A pénzváltó helyek nem tudták ellátni a lakosság ez irányú igényeit, ami még inkább felzaklatta a tömegeket. Kossuth még követként, az országgyűlésen követelte, hogy a megingott hitelű osztrák bankjegyek beváltására küldjenek hazánkba elegendő ezüstpénzt Ausztriából, sőt már az önálló magyar pénzügyminisztérium létrehozását is javasolta.

Április 11-én megalakult az első felelős magyar kormány, amelynek pénzügyminisztere Kossuth lett, aki kiszivárogtatta az önálló magyar bankjegyek kibocsátására vonatkozó szándékát.

Az uralkodó által szentesített magyar kormányról azonban Bécs nem akart tudomást venni, illetve nem akart lemondani Magyarországról származó jövedelmeiről. Így például elrendelte a magyar arany- és ezüstbányák termésének Bécsbe szállítását. Amikor erről Kossuth tudomást szerzett, Géczy Péter személyében kormánybiztost küldött ki, elrendelve a nemesfém azonnali visszaszállítását a pénzverdékbe.

Az Osztrák Nemzeti Bank a bankjegyeinek nemesfém pénzre való beváltására vonatkozó igényeit továbbra sem tudta – de nem is akarta – kielégíteni. Eleinte 500 forint értékhatárig váltottak be bankjegyeket, nem sokkal később már csak 25 forintig, végül már csak 5 forintig teljesítette beváltási kötelezettségét a bank, május 22-én pedig végleg beszüntette magyarországi beváltásait.

Magyar részről tehát megoldást kellett keresni. Kossuth pénzügyminiszter és a Radikális Párt a nemzeti adományokat látta legmegfelelőbbnek a kibocsátandó bankjegyek fedezetéül, annál is inkább, mert erre a célra külföldi kölcsönt úgysem remélhettünk volna.

Bármily lelkes is volt a közadakozás, a várt eredményt távolról sem hozta meg. A bankjegyek kibocsátásához ötmillió forintra lett volna szükség, amit végül is több tényezőből kellett összehozni: a közadakozásból összegyűlt pénzből, az adókból és egyéb állami bevételekből, a kincstári utalványok kibocsátásából, részint pedig a bányák jövedelméből. Ezzel az ötmillió forintot kitevő fedezetből azután 12,5 millió forintnyi 1 és 2 forintos bankjegyet bocsátott ki a Magyar Kereskedelmi Bank.

Kossuth e terveket korrekt módon közölte az osztrák pénzügyminiszterrel. A bejelentést mind az osztrák pénzügyminiszter, mind pedig az Osztrák Nemzeti Bank nagy ellenszenvvel fogadta, nem akarván elviselni, hogy ezzel a manőverrel az e téren is önállósult Magyarország kiszabaduljon az osztrák pénzügyi politika karmaiból. Az Osztrák Nemzeti Bank pedig egyszerűen jogtalannak minősítette az önálló magyar bankjegyek kibocsátását, hivatkozva saját bankjegy-kibocsátási szabadalmára, amit annak idején az uralkodó is szentesített. (Ez eddig igaz is volt, de a magyar országgyűlés soha nem adott szabad kezet az uralkodónak a pénzügyi döntéseihez.) Az Osztrák Nemzeti Bank viszont felajánlotta, hogy hajlandó 12,5 millió forint kölcsönt adni Magyarországnak, amennyiben az lemond az önálló magyar bankjegykibocsátásról. Ezt Kossuth visszautasította és augusztus 5-én forgalomba hozta az első önálló magyar bankjegyeket. Ezeket az önálló magyar bankjegyeket Bécs kitiltotta Ausztria területéről.

1848 tavaszán a kormány Landerer Lajos ismert nyomdászt bízta meg a felállítandó bankjegynyomda létrehozásával és vezetésével. A bankjegynyomda helyéül a Károly kaszárnyát (ma Városház utcai Fővárosi Önkormányzati Hivatal) jelölték ki. Az első gyorssajtót Londonból hozatták, majd további kettőt Bécsből. Amikor a kormánynak menekülnie kellett Pestről, a pénzjegynyomda is vele tartott. Így került Debrecenbe, majd Pest felszabadítása után ismét vissza eredeti helyére. Július elsején újból menekülnie kellett, most már Szegedre. Innen továbbköltözött Aradra, mígnem Világos után a személyzete szétszéledt.

Kossuth 1848. július 10-én 61 millió forint hitelt kért az országgyűléstől, amelynek felhasználásával 5, 10 és 100 forintos címletekben államjegyeket bocsátott ki. Ezeknek tehát már nem volt nemesfém fedezetük, csupán az említett 61 milliós államhitel képezte alapjukat.

A felmerült aprópénzhiányt ezek a kibocsátások nem tudták kielégíteni. 1849. január 9-én Kossuth felhatalmazást kért és kapott az országgyűléstől 15 és 30 krajcáros címletű, nem kamatozó kincstárjegyek kibocsátására, hogy a kínzó aprópénzhiányon ezzel próbáljanak segíteni.

Amikor az osztrák katonaság Pestre vonult, parancsnoka, Windischgrätz tábornagy február 23-án elsőként a 15 és 30 krajcáros kincstárjegyeket nyilváníttatta érvénytelennek. Március 8-án már az 5 és 100 forintosokat is. Az 1 és 2 forintos bankjegyek fedezetét pedig jogtalanul lefoglalta. Jogtalanul azért, mert ez nem a magyar állam, hanem egy részvénytársaság, tehát egy magántulajdonos tulajdona volt. Ezeknek a bankjegyeknek a becserélését az Osztrák Nemzeti Bank bankjegyeire mindössze 8 napig és csupán 4 millió forint értékhatárig engedélyezte.

 

Amikor az osztrák kormányzat a magyarországi hadviselés költségeit saját bevételeiből már nem tudta fedezni, elhatározta, hogy Magyarország közjövedelmeire alapított kényszerforgalmi papírpénzeket bocsát ki 1, 2, 5, 10, 100 és 1000 forintos címletekben. Ezeket az aláírójukról a népnyelv „Almásy-bankók”-nak nevezte. Az aláíró Almásy Móric gróf a kamarai igazgatás vezetője, a magyar minisztérium csempészeti ítélőszékének elnöke volt. Az Almásy-bankókat 1849. április 19-én hozták forgalomba. Világos után újból hoztak forgalomba Almásy-bankókat 6 és 10 krajcáros címletekben. Az Almásy-bankók forgalomból kivonása 1850-ben kezdődött és 1858-ban fejeződött be. Tehát a szabadságharc mindkét szemben álló fele a saját hadiköltségeik fedezésére kényszerforgalmú pénzeket bocsátott ki, és mindkettő fedezetéül Magyarország közjövedelmei szolgáltak.

Az Almásy-bankók forgalomba hozatalának híre Debrecenben érte a magyar kormányt és Kossuth rendeleten tiltotta meg elfogadásukat. Ezzel az a furcsa helyzet állt elő, hogy Magyarország területén 3-féle papírpénz volt forgalomban: az osztrák bankjegyek, a Kossuth-bankók és az Almásy-bankók. Viszont ugyanekkor mindhármat érvénytelennek lehetett tekinteni, mert az osztrák bankjegyeket Bécs 50 éves küzdelem után sem tudta elfogadtatni a magyar országgyűléssel, a Kossuth-bankókat Windischgrätz nyilvánította érvénytelennek, az Almásy-bankók forgalmát pedig Kossuth tiltotta meg.

A szabadságharc bukása után Kossuth – elszakadva hazájától – kereste azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyek igénybevételével újult erővel lehetett volna folytatni a nemzeti függetlenségért vívott harcot, a 48-as eszmék valóra váltását. Ennek az álomnak a megvalósítása érdekében járta végig az Amerikai Egyesült Államokat, hogy ott próbálja előteremteni azt a kölcsönt, amellyel fegyvereket szerezhet a függetlenségi harc újrakezdéséhez. Így születtek meg a New York-i kiadású, „Kossuth-dollár”-nak nevezett kölcsönjegyek. Megvásárlásukkal az újból felszítani szándékozott magyar szabadságharc ügyét lehetett segíteni, mit ez a rajtuk olvasható, angol nyelvű szövegből is kitűnik.

A philadelphiai gyártású 1, 2 és 5 forintosok már a papírpénzek közé sorolhatók.

 

 

Az osztrák titkosrendőrség mindenütt jelen levő sejtjeinek éberségét kijátszva, Kossuth többször megkísérelte – több-kevesebb sikerrel – a külföldön előállított papírpénzeit Magyarországra juttatni arra az esetre, ha a függetlenségi harc újraéledne, hogy ennek az anyagi fedezete akkor már az országon belül készen álljon. Az emigrációs pénzjegyeket azonban az osztrák titkosrendőrség zömében megtalálta és megsemmisítette. Egy Braun nevű New York-i bélyegkereskedő 1904-ben valahonnan nagy tömegű emigrációs Kossuth-pénzhez jutott, amelyeket áruba bocsátott. Európába ekkor került nagyobb mennyiségű emigrációs Kossuth-papírpénz.

Amerikai útja után Kossuth az egyetemeken tartott előadásokat. Ebben az időben lángolt fel Garibaldiék függetlenségi harca, akik – csakúgy, mint III. Napóleon francia császár – keresték a kapcsolatot Kossuthtal és a mögötte álló magyar emigránsokkal a Habsburg Birodalom megdöntésére. Kossuth kölcsönért fordult az olasz kormányhoz, és kapott is félmillió frankot 1859. szeptember 11-én, amelyből 200.000 frankot az emigrációs pénzjegyek előállítására fordíthatott. Az olasz kormány sajnos a pénzjegynyomásra megszavazott összegnek csupán a felét utalta át Kossuthnak (100.000 forintot), ezt pedig már az előkészületek felemésztették. Így a nyomást nem tudták megkezdeni, végül is Bécs tudomást szerzett róla, és 1861. február 13-án betiltották előállításukat.

 

Ezután hosszú huzavona következett afölött, hogy törvényellenes-e a pénzjegyek előállítása vagy sem. Ezek a viták állandóan Kossuth oldalára billentették az igazságszolgáltatás mérlegét, tehát Ausztria diplomáciai úton nem tudta elérni a célját. Végül Ferenc József osztrák császár rászánta magát, hogy az angol bíróság előtt polgári peres úton lépjen fel Kossuth ellen. Vagyis Európa akkor leghatalmasabb uralkodója, egy hontalan emigránssal szemben! Kossuth a pert elvesztette, és a pénzjegyeket elégették.

Néhány sorozat azonban fennmaradt az utókor számára, részint jogosan a rendőrségnél és a kancelláriánál, részint jogtalanul a nyomdában dolgozók kezén. Egy Feleky Károly nevű gyűjtő egy sorozatot 1912-ben megvásárolt egy öreg nyomdásztól 3,5 forintért, de ezek sajnos a Titanic postaszállítmányával utaztak és elsüllyedtek. Ma összesen 10 sorozatról tudunk.

 

(Rádóczy-Tasnádi: Magyar papírpénzek 1848-1992. 9-11.)