Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


136 Péter apostol útja a kezdetektől

2015.07.24

(SIMON) PÉTER ÚTJA AZ APOSTOLSÁG FELÉ

(Kivonat Carsten P. Thiede: Péter apostol nyomában c. könyvéből.
2005. 7-71. – készült[1]
2012. nov.)

 

Bevezetés

A régi városok Migdal/Magdala, amelyet a görögök Tarichaea-nak neveztek, és amelyet egykor Migdal Nunaja-nak hívtak, amely annyit tesz „halászvihar”. Péter korában itt volt a tó legnagyobb halászati központja, itt sózták a halat és exportálták az egész világra, itt élt Mária Magdaléna, aki szintén migdali volt, mielőtt Jézushoz csatlakozott.

 

Első források

Simon Bar Jona nem hagyott hátra életrajzot. Kísérői vagy tanítványai közül senki nem írta meg ennek a galileai halásznak az életrajzát, aki Péter néven járult hozzá a világtörténelem megváltoztatásához. Nem maradt korabeli freskó róla, sem a külsejéről leírás. Az Újszövetségben nincsen tudósítás sem a születéséről és ifjúságáról, sem a haláláról. Más, későbbi szövegekben sem tudunk meg semmit; csak az ismert, hogy a Genezáret-tónál fekvő Bétsaidából származott, és az apja neve Jóna volt. Ezenkívül már a Jézussal történő találkozás előtt házasnak kellett lennie, mert Jézus meggyógyította az anyósát.

Jól rekonstruálható Péter Bétsaidában töltött korai éveinek korszaka és világa. Haláláról különböző, Biblián kívüli szövegek tudósítanak, ezekből egy megközelítőleg jó összképet nyerhetünk.

Péter nem egy Isten háta mögötti eldugott vidékről való faragatlan halász, aki rátévedt a világ színpadára, hanem a kései antik korból, a Római Birodalom egy jól ismert tartományából származó személy.

Márk evangéliuma a legkorábbi Péterre vonatkozó forrás. Az evangéliumokról szóló hagyomány személyes kapcsolatba hozza Márkot Péterrel. Péter és Márk evangéliuma közötti szoros kapcsolatot már a 2. század folyamán és a 3. század korai szakaszában egymástól eltérő és független szerzők, pl. Papiasz, Jusztinius, Alexandriai Kelemen, Ireneusz, Órigenész is hangsúlyozták. A 4. században csatlakozik hozzájuk Euszebiosz Cézárea püspöke, történész és Constantinus császár tanácsadója, és az 5. század elején követi Hieronymus, az ókor legragyogóbb filozófusainak egyike, aki Betlehembe vonult vissza, hogy a Bibliát az arám és görög ősnyelvekből latinra fordítsa. Ireneusz, aki Kis-Ázsiából jött, mielőtt 196-ban Lyon püspöke lett, egyenesen meg volt győződve arról, hogy Péter maga még hivatkozott a Márk-evangéliumra. Természetesen a Márknak történő elsőbbségadás nem jelenti azt, hogy a többi forrást kevesebbre kell becsülni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy éppen a régi, korakeresztyén hagyomány az, amely Mátét, a tanítványt, Lévi/Mátéval azonosítja, Lukácsban a gondos történészt és Pál alkalmi kísérőjét látja, és Jánost szemtanúnak tartja.

 

Első évek

A művészettörténet félrevezet bennünket; rendszerint a tanítványt már idős úrként ábrázolják, gyakran ritkuló hajjal, őszülő szakállal, méltóságot sugározva – itt a későbbi apostoli bölcsesség tükröződik vissza, talán az a hagyomány is, amely őt a kulcsok őrzőjeként a Róma püspökeként akarta megmutatni. Sokkal valószínűbb, hogy Jézus egy fiatal halászt vett magához, alig valamivel idősebbet, mint ő maga.

Amikor Péter 67 körül meghalt, - akkor 28 körül az elhívása időpontjában - még nem lehetett öregember. Születése időpontja tehát az „időszámítás” előtti évekre eshetett. Ő és testvére András Bétsaidából származtak (János I, 44), amely ugyan politikailag Gaulanitiszhez tartozott, Fülöp negyedes fejedelemségéhez, ám a köztudatban Galilea részének számított. És, galileaiként adódtak Péternek később nehézségei. Jézus elfogása után, bár volt elég bátorsága ahhoz, hogy az elfogott után menjen egészen a főpapi palota udvaráig, azonban a kiejtése elárulta, hogy a galileai Jézus tanítványa. A galileai nyelvjárás az arám nyelv kevéssé értékelt formája volt.

Galilea nagy volt. Apró falvak és magányosan álló tanyák mellett jelentős városok voltak. Szephorisznak – amely kb. Kr. u. 20-ig tartományi főváros volt, és még hat kilométer távolságra sem volt Názárettől, „egész Galilea díszének” nevezték – ötezer ülőhelyes színháza volt, népességében pedig zsidók keveredtek bankárokkal, kereskedőkkel és nagybirtokosokkal. A legnagyobb természetességgel beszéltek görögül és arámul. Amikor Péter és a többiek Galileán keresztül vonultak, akkor Tibériász volt az új főváros. A Genezáreti tó nyugati partján terült el, és Heródes Antipas – aki Keresztelő Jánost kivégeztette – a görög nyelv és kultúra meghatározott központjává építette ki. Az ebből a városból származó emberek hajón jöttek a tavon át, hogy Jézusnál és tanítványainál legyenek (János 6,23-25). Azután ott volt Bétsaida, az a város, amelyben Simon és András felnövekedtek, velük együtt Fülöp, egy további tanítvány.

A régi arám név elárulja, hogy miből éltek ott az emberek. Érthetjük úgy, hogy Bet-Saida, „vadászház”, vagy mint Bet-Saijadah „halászház”. Lehet, mindkettő helyes, mert a helyiség két részből állt. Az egyik egy dombon feküdt, a másik lenn a tónál, a Jordán folyóhoz közel. Az alsó település nem volt más, mint a felső kikötője.

Amikor az első keresztyén zarándokok a 4. századtól kezdődően Bétsaidát keresték, a dombot nem vették figyelembe, és csak a víznél kutattak, mivel véleményük szerint az tartozott halászok származási helyéhez. Így találták meg régészek azon területen, amelyet ma Bet ha-Bek-nek vagy arabul el Aradzs-nak neveznek egy bizánci templom romjait, amelyet még a 7. században Willibald, Eichstätt későbbi püspöke a zarándokútjáról készült beszámolójában leírt. A csodálatos dolog az, hogy Fülöp uralkodása alatt a dombon lévő Bétsaida milyen hatalmasat fejlődött, éppen akkor, amikor Péter ott növekedett.

Mind a két negyedes-fejedelem, Antipas és Fülöp is, Heródes fia volt – bár más asszonyoktól. Antipas, Galilea uralkodója és Keresztelő János gyilkosa – Jézus „rókának” nevezi – ravasz, rómaiakat támogató taktikus, aki rendkívüli szeretettel törődik a Galileai-tenger nyugati partjánál lévő új fővárosával.

Fülöp ezzel szemben, Rómában nevelkedve és átfogó képzést kapva, kortársai szemében jó, igaz uralkodónak számított. Negyedes-fejedelemsége két városából multikulturális központot alakított ki. Az egyik, Cézárea Filippi, ahol Simon Péter Jézust, a tanítóját Messiásnak és valódi Isten Fiának nyilvánította. Cézárea Filippit, mielőtt Fülöp így nevezte, a várost Paneas-nak hívták. Kr. u. 66 körül Néró tiszteletére Neroniasnak keresztelték át, az ő halála után, 68-ban kapta vissza a régi Paneas nevet, és – így arab szájhoz igazítva még ma is „Bajnasz”-nak hívják.

Az a hely, ahonnan Simon Péter származott, nem egy kis vidéki falucska volt. Aki ott nőtt fel, nem a gyanútlanok leggyanútlanabbikai közé tartozott, hanem nyelvek és kultúrák váltakozása közepette élt, nemzetközi kapcsolatok előnyeit élvezte, egy jövendő karrier kezdeti előnyét, a Római Birodalom országaiban és a vallások között.

A Bétsaidában folytatott legújabb régészeti ásatások megerősítik ezt a képet. A Bétsaidában talált leletek egyike sem mutat szegénységre. Péter, András és a testvérpár, János és Jakab, egyáltalán nem úgy vannak ábrázolva, mint vagyontalan alkalmazottak; inkább középosztálybeli vállalkozók voltak, több hajóval és alkalmazottal. Zebedusnak, János és Jakab apjának szintén volt egy üzeme, napszámosokkal (Márk 1,26). A halászat jövedelmező üzlet volt. A Migdal/Magdaléna-i nagy pácoló, olyan híres volt, hogy még a görög-római földrajztudós Strabo is megemlíti. Görögül a várost Taricheai-nak nevezték, ami azt jelenti, „halpácoló hely”. Kereken 25 halfajtát számoltak meg a tóban, és minden egyes fajtának a fogásához nemcsak ahhoz illő hálók, hanem megfelelő hajófajták is adva voltak.

Amikor Simon és a többiek Bétsaidából Kapernaumba költöztek, mielőtt rátaláltak volna Jézusra, akkor ebből a tényből az ő vállalkozó szellemükre is lehet következtetni. Kapernaum közvetlenül a Galileán átvezető legfontosabb kereskedelmi út, a Via Maris mellett feküdt. Az ott talált olaj- és borprések arra engednek következtetni, hogy az élet minősége nem csak a halfogástól függött. Egy római helyőrség is állt mellette. Abban az időben, amikor Péter beköltözött a házába, a rómaiakra itt nem úgy tekintettek, mint megszállókra és fenyegetésre, hanem elsősorban mint kereskedelmi tényezőre. Az ember itt Kapernaumban a korszak ütőerénél volt, és a Péter körül lévő halászok már a Bétsaidában töltött ifjúkoruk óta nem csak két nyelven beszéltek folyékonyan, mert ott volt legalább egy kevés latin ismeret is.

 

Az elhíváshoz vezető út

A források abban megegyeznek egymással, hogy ez a tanítványi kör könnyen összeállt. Márknál az első fejezet 16. versében olvassuk, hogyan hívta el Jézus a Genezáret-tó partján először Simont és Andrást. Nem sokkal később egy másik testvérpár Jakab és János jöttek.

Ennek a négy tanítványnak a magatartása különös lehet a számunkra. Vagyonnal és családdal rendelkező, felnőtt férfiak mindent szabadon otthagynak – „Íme mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk”, hangsúlyozza Péter később még egyszer nyomatékosan (Márk 10,28).

János evangéliumából kivehető, hogy a Genezáret-tó partján történt összetalálkozás előtt már volt néhány halásszal egy első, előzetes találkozás. János tudósít arról, hogyan kerül a sor „a Jordán másik oldalán” található Betániánál a találkozásra, akkor, amikor ott Keresztelő János fellépett (János 1,28-35): Keresztelő két követője átéli, miként nevezi Jézust „Isten bárányának”. Elhatározzák, hogy követik. A kettő közül az egyiket Simon Péter testvéreként, Andrásként azonosítja János; a másik névtelen marad. András a testvéréhez megy, aki szemmel láthatóan nem tartozik a Keresztelő szűkebb környezetéhez: „Megtaláltuk a Messiást” mondja. Odaviszi Jézushoz, aki már itt a Jordánnál azt mondja: „Te Simon vagy Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni”.

A görögül író János nem „Messiás”-t mond, ahogy azt a legbefolyásosabb fordítások adják vissza. A görög szót használja: „Christos”. Egy görögnek ez többfélét jelent, pl. „a fehérre festett”.

Jézus és néhány jövőbeli tanítványa – közöttük név szerint András, Simon Péter és harmadikként még Fülöp is (János 1,43) – között már történt egy első találkozás egy Jerikótól nem messze eső helyen, a Jordán másik oldalán. Férfiak, akik Jézusban a különöset, a Messiást már megérezték, anélkül azonban, hogy tisztában lettek volna azzal, hogy ez tulajdonképpen mit jelent, és milyen következményei lennének, ezeknek a férfiaknak volt elég gondolkodási idejük, hogy tisztába jöjjenek önmagukkal és családjukkal. Vajon el akarnának-e menni ezzel a galileaival, abban az esetben, ha Jézus tényleg eljönne, hogy őket szolgálatába hívja? Amikor aztán eljött, az nem ész nélkül történő felkerekedés volt. Ám senki nem számolt azzal, hogy a búcsú örökre szólna.

További elhívások következtek. Megalakul az első kör.

 

Korai együttélés

Kapernaum falunak a lakosa nem volt több 1500-nál – a Kr. u. 4. és 7. századok közötti virágkora idején sem. Bár már Kr. e. 13. századtól lakott volt, és sok kézműves, vállalkozó költözött oda éppen Nagy Heródes halála után, mert galileai oldalon ez volt az egyetlen hely, amely az új negyedes-fejedelemhez, Fülöphöz tartozott, a Gaulanitiszhez vezető határ előtt. Pár száz méterrel odább feküdt a nagy vámállomás, ahol a kereskedelmi vámokat és a halfogás utáni illetéket beszedték. Itt tartózkodhatott a vám- és adószedő Máté/Lévi is, amikor Jézus megszólította.

Simon korában a lakosok Kapernaumban nem voltak szegények. Több ház alkotott egy „szigetet”, egy vagy több belső udvarral és a főbejárat előtti előudvarral. A szigeteket gyalogos utak kötötték össze egymással. Az emberek rendszerint csak alvásra és raktárhelyiségként használták a házaikat, miközben a mindennapi élet a szabadban folyt. A házak egyemeletesek voltak, három méter magasságig, tetőkkel, amelyek fából, nádból és agyagból készültek. Sok esetben kőből készült külső lépcsők vezettek a tetőre, mivel azt rendszeresen használták. Ott teregették ki pl. a szárításra váró lent (Józsué 2,6).

Simon Péter háza is ennek az építkezési formának felelt meg. El kell képzelnünk egy ilyen szigetet, több lakóterülettel. Márk mindenesetre azt feltételezi, hogy András és Simon anyósa szintén itt laktak (Márk 1,29-30); a feleségeket és apósokat is hozzágondolhatjuk.

A spanyol utazó, Egeria úti beszámolójában Kr. u. 384 körül azt írja: „Kapernaumban az apostolok fejedelmének a házát, amelynek eredeti falai még állnak, templommá építették át. Itt gyógyította meg az Úr a bénát”.

Jézus hosszabb ideig tartózkodott Kapernaumban, és nyilvánvalóan ebben a házban. Mindenesetre nincs más forrásban utalás arra, hogy egy másik házat vettek volna figyelembe, amelyben Jézus lakott volna, bár mindig egy meghatározott házról tudósítanak, amelyben lakott és a gyógyításokat véghezvitte, és amelynek ajtaja előtt szólt az emberekhez. Kapernaum igazán Jézus „saját városa” (Máté 9,1; 4,13-17). Mindig ide tért vissza Simonnal és a többiekkel, és innen indultak el, hogy Samárián át Jeruzsálembe menjenek. Amikor Kapernaumot elhagyták, akkor megtapasztalták Jézust, mint a Szentírás magyarázóját, mint tanítót, mint gyógyítót; megtapasztalták, hogy mennyire nyitott volt mindenki iránt.

 

Fejlődések és kis lépések

Attól fogva, hogy Jézus Galileában kiválasztotta a tanítványait, az Olajfák hegyének nyugati lejtőjén a Gecsemáné kertjében történt elfogatásáig, Simon Péter és a többiek között szoros közösség alakult ki. Egy kétségbevonhatatlanul vezető személyiség választotta ki őket, elismerték a tekintélyét. Rangviták nem voltak közöttük. Jézus megfelelő választ adott nekik, amelynek a csattanója időtlen: „Aki első akar lenni, az legyen mind között az utolsó, és mindenki szolgája”. Alázat, szolgálatkészség, belső viszonyulás, hogy az Isten országát úgy fogadja, mint egy gyermek, a feltételei annak, hogy bemenjenek ebbe az országba.

Jézus körül ott a tizenkettő, és időről időre belőlük választ ki egy négytagú csoportot – a két testvérpárt, Jakabot és Jánost, Andrást és Simont. Azután vannak esetek, amelyeknél csak egy háromtagú csoportot emlegetnek. Simon Pétert, Jakabot és Jánost. Szűkebb kör nem lesz. Nincs Jézus és Péter között lezajlott, tanúk nélküli kétszemélyes beszélgetés. Péter tényleges elsőbbséget soha nem igényel, és soha nem is kapja meg sem a tanítványoktól, sem Jézustól. Máté és Lukács Simonnak nevezi őt, és a Péter nevet melléknévként fűzik hozzá. Márk ellenben Péternek hívja őt, és csak azután magyarázza meg, hogy ez nem egy általa választott melléknév, amelyet Simon Jézustól kapott. A jeruzsálemi ősgyülekezet keletkezése után egy, két, három évtizeddel az emberek tudták, hogy Simon legkésőbb, a Kr. u. 30-ban, Pünkösd ünnepén Jeruzsálemben elmondott nagy nyilvános beszéde óta „sziklaemberré”, Péterré lépett elő.

Simon Péter már korán egyfajta szóvivőnek vagy „Primus inteer pares”-nek, az „egyenlők közt elsőnek” lehetne látni, akit ez a jog nem kiemel, hanem aki belenő ebbe a szerepbe, és akit ebben a többiek egyáltalán nem gátolnak, mert boldogok, hogy van valaki, aki elsőként szólal meg. Amikor Jézus teljesen váratlanul a Genezáret-tó vizénél jár, Péter azt mondja: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen”.

Bár Máté az egyetlen, aki erről tudósít, azonban a szakasz minden szövegkritikai kételyt kibír. Minden papirusz és kódex tartalmazza, nem később került oda, és soha nem kísérelték meg, hogy kihúzzák a szövegből. Nyelvi szempontból nem tér el a környezetétől magyarán: kezdettől foga itt volt. A Máté evangéliuma legjobb ismerője, Robert Gundry 685 oldalas kommentárja vége felé megállapítja, hogy semmi esetre sem elképzelhetetlen, hogy a szerző szemtanú.

Komolyan vehetjük a Péter vízen járásáról szóló történetet. Egyáltalán nem arról van szó, hogy Péter végül mégis elsüllyed. A döntő az, hogy neki – egyedül csak neki – van bátorsága ahhoz, hogy elhagyja a hajót, és Jézus felé menjen. Péter nem azt mondja, hogy „Uram, ha te vagy az, akkor parancsold meg nekem, hogy menjek oda hozzád a vízen” (revideált Luther), és nem is azt, hogy „Uram, ha te vagy az” (egységes fordítás), hanem: „Uram, mivel te vagy az”. Az „ei” görög szót, nem kellene másként érteni. Máté 14,28-ban, és a Róma 5,17-ben is így használják.

Péter, aki elhagyja a hajót, és egy rövid pillanatra sikerül neki – megy a vízen. A feltámadás, Húsvét és Pünkösd után Péter még nagyobb cselekedeteket visz majd véghez, csodákat, amelyek azért sikerülnek, mert megszilárdult hite teljes erővel hat. Egyelőre még nem ez a helyzet. Összpontosítása, hitbizonyossága csökken, már nem Jézusra néz, hanem engedi, hogy a tengert nyugtalanná tevő szél elterelje a figyelmét, megijed és elkezd süllyedni. Ezt már az evangélium első olvasói megérthették a képletes üzenetben is: aki engedi, hogy a környezet befolyásai eltereljék a figyelmét, ahelyett, hogy csak Jézusra nézne, előbb vagy utóbb elsüllyed. Péternek volt hite és ezt bebizonyította. Az a tény, hogy ez a hit még nem vitte elég messzire, nem teheti a dolgot meg nem történtté. Amikor kinyújtja a kezét Jézus után és odakiáltja neki „Uram ments meg!”, akkor még egyszer bebizonyítja azt a hitét, hogy Jézus tényleg segíteni tud neki. Jézus maga is elismeri ezt. „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” - „Valóban Isten Fia vagy”, ez a közös felkiáltás előkészíti azt, amit Péter valamivel később Cézárea Filippinél a maga Messiás-hitvallásában fog megvallani. Máté és Márk egyetértenek: a tanítványok szíve ekkor még kemény volt. Azt, hogy mi történt itt, és Jézus valójában miféle Isten Fia volt, azt még sokáig nem értették – Péter sem.

 

A Jordán forrásánál

Jézus – aki egyáltalán nem utasította el a jó ételt és italt, és első csodáját egy galieai esküvői banketten vitte végbe a víz borrá változtatásával, és aki még a feltámadás után is örömét lelte a sült hal fogyasztásában, (János 31,1-9).

Cézárea Filippiben három kiemelkedő dolog találkozott össze, és ezek tették híressé a helyet: a Jordán forrásai, a Pán-szentély és Augustus temploma. Pán isten szentélye, amely a Kr. e. negyedik században történt hellenizálás óta állt itt, és amelyet, Néró császár idején II. Agrippa koráig a zarándok-turizmus számára építettek ki. Legkésőbb Kr. e. 200 körül a helyet már „Panion”-nak hívták, az újszövetségi korszak előtti időszakban ebből lett „Paneas”.

 

Jézus útközben (azaz a Cézárea város falvaiba vezető út során) megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek?”

A nép véleménye már kifejezésre jutott, amikor Heródes Antipas híreket hallott arról, hogy Jézus a feltámadt Keresztelő János, vagy Illés, vagy a régi próféták egyike (Márk 6,14-15). Mielőtt az idők végén a Messiás személyesen eljönne, előfutároknak kellene fellépni. Ezt is feltételezték Jézusról, hogy ő egy ilyen előfutár, a közvetlenül küszöbön álló messiási idők követe. A nyilvános beszédek és csodatettek után Jézust bizonyos fokig feltételezhette, hogy őt legalábbis ilyen kategóriákban értették. Magának Márknak a szűkszavú ábrázolása már előzőleg tudott a gadarai megszállottról, akiből a (kiűzött) Jézustól rettegő démon azt kiáltotta: „Mi közöm hozzád, Jézus, a Magasságos Isten Fia? Az Istenre kényszerítelek ne gyötörj engem!” (Márk 5,7)

Cézárea Filippi az a hely volt, ahol tisztázni lehetett ezeket a kérdéseket. Itt ált az egy „Isten fiának” (értsd: Augustus) a temploma. Jézust a Márk evangéliumában is már régóta Isten Fiának nevezték. A béna meggyógyításánál megfigyelők azt állapították meg, hogy Jézus a bűnök megbocsátásával olyan hatalmat vett igénybe, amely csak Istent illette meg (Márk 2,5-7). Jézus a maga részéről önmagáról, mint „Emberfiáról” beszélt (2,10). Simonnak van bátorsága ahhoz, hogy Jézus egyenes kérdésére elsőként mondja ki: Igen, te, és csak te vagy a Messiás.

Most (értsd Márk evangéliumában) van együtt minden szál, az Emberfia önkijelentése, Isten szava, a démonok félelem-kiáltása, ezek nyitották fel Simon szemét, azonban csak akkor kockáztatja meg azt, amikor Jézus a tanítványokat közvetlenül szólítja meg, hogy ezt neki magának és tanúk előtt mondja meg.

Vajon Simon Péter itt csak a saját nevében beszél, vagy az egész csoport szóvivőjeként lép fel? Márk nyitva hagyja ezt. Az összefüggés azt érzékelteti, hogy Jézus az összes tanítványt beleszámítja, mert azonnal elhangzik: „Ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla”. Ám egy ponton világossá válik, hogy Péter saját elhatározásából beszél. Ez a beszélgetés minden valószínűség szerint nem görög nyelven ment végbe, hanem arámul, ezért nem a „Krisztus” lett ismertté, hanem a „Messiás”.

„Te vagy a Krisztus”, írja Márk szabatosan. Ez egy rang, egy cím, egy tisztség és nem tulajdonnév. A Messiás/Krisztus elsőre nem jelent többet, mint „felkent”. Péter Isten Felkentjének nyilvánítja Jézust. Amikor a Messiásról, Isten Felkentjéről volt szó, nem lehetett figyelmen kívül hagyni az ősi említését Sámuel 2,10-ben Anna dicsérő énekében: „Összetörnek, akik az ÚR-ral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az ÚR az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad”. „És rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla”.

Itt valójában a Messiásnak nagyon különleges helyzetéről van szó. Mert régóta sokan tapasztalták, hogy Jézusnak rendkívüli erők álltak a rendelkezésére, prédikátorként és gyógyítóként, és az „Isten Fia” tiszteletbeli címet már többször kimondták vele kapcsolatban. Az emberek olykor tömegesen jöttek Jézus fellépéseire. Ha most még megtudnák, hogy Jézust a közvetlen környezete, tehát olyan emberek, akiknek azt tudniuk kellett, Messiásnak kiáltották ki, akkor vége lett volna tanítói tevékenységének, mielőtt az elérte volna a maga csúcspontját. Akkor politikai forradalmi vezetőt faragtak volna belőle, erőszakra kész fanatikusokat vonzott volna, és azután testületileg ejtették volna, mihelyt ezt a szerepet elutasítja – amennyiben Heródes vagy a rómaiak nem kapcsolták volna már ki azonnal. A tanítványok tényleg engedelmeskedtek az azt követő utasításoknak.

Jézus elmagyarázza, miféle Messiás ő, beszél a szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, és Péter félre vonja. Ellentmond Jézusnak. Péter nem érhette be egy szenvedő, haldokló Krisztussal.

Jézus is tudatában van a helyzet drámaiságának. Veszélyes lehetett, amit Péter gondolt és akart. Jézus visszautasítja őt. De mit mond most Jézus Simon Péternek?

„Távozz tőlem, Sátán mert nem az Isten szerint gondolkodol, hanem az emberek szerint.”

Egy verssel Péter visszautasítását követően világítja meg Jézus a néptömeg és a tanítványok számára, hogy mit jelent a követés, és azt mondja: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem” (8,34). Más szavakkal: Jézus nem azt mondja Péternek, hogy el kell tűnnie. Ellenkezőleg, azt mondja neki, hogy a Sátánnak is – aki itt belőle beszél – alá kell rendelnie magát az igazi Messiásnak. Ne sátáni sugalmazásaidat, emberi akaratodat kövesd, hanem állj mögém és kövess engem!

Péter érti a Jézus által mondott felszólítást: „Menj és gondolkodj el azon, amit az imént a Sátán befolyása alatt mondtál, és kövess engem, mint hívő tanítvány.” Ez kemény beszéd: Simon mindenképpen kiérthette a Jézus által használt megszólításból, hogy ő ebben a pillanatban többé nem sziklának, hanem Sátánnak számított. Jézusnak már volt egy ilyen találkozása, tehát tudta, miről beszélt. Akkoriban a pusztában még nem volt ott tanítvány (Márk 1,12-13) azonban később nyilvánvalóan beszélt róla. Mégis a kijelentés keménységében ott van a felszólítás, amelyet Péter azonnal megszívlelt. Később Pünkösd után már maga alkalmazza a tanítást. Anániás megfeddésekor így mondja ezt: „Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet?” (Ap.Csel. 5,3). A gyengeségtől az erőig jutni – ez Simon Péter fejlődésének egyik ismertetőjele.

A második keresztyén nemzedékben senki nem adta át magát annak az illúziónak, hogy a tanítványokat és Pétert rendkívüli jellemerősségük, és minden kritikát felülmúló hagyományos kegyességük miatt választották ki. Foglalkozásbeli, szakmai képességeik, amelyeket a tanítványi körbe bevittek, volt az egyik oldal. Lényegesebb volt a másik: Jézus a fejlődésképességük, szellemi és lelki teljesítőképességük miatt választotta ki őket. A vele való érintkezésben megtanulhatták, milyen határtalan hatalma van neki arra, hogy megbocsásson, gyógyítson, és maradandó, mélyre ható változásokat hozzon létre.

Rendkívüli éleslátás és más különleges személyiségértékek nem előfeltételei a hatékony Jézus-követésnek. A tanítványok, élükön Péterrel, egyszer s mindenkorra megmutatják, hogy a leggyengébbekből erősek lehetnek, ha a hívő a szó legszorosabb értelmében Jézus mögé áll. Az első keresztyének éppen Péterre és annak cézárea filippibeli tapasztalatára tekinthettek. Jézus korlátlan követést várt el. Küldetése, messiási mivolta nem képezhette vita tárgyát.

 

[1] KT: Ebben a könyvben a Szerző egy zseniális kutatói kiszólást tesz a 14. oldalon: „Minden történésznek be kellene vallani, hogy miként viszonyul a forrásaihoz.” – Ezzel új kaput nyit nekem és úgy döntöttem, hogy a számos forrás amit jegyzeteimben az Olvasó elé hozok időnként megérdemli hogy kiegészüljön legalább egy feldolgozó (jelen esetben én) szubjektív véleményével. Itt tenném hozzá, hogy a kutatónak azt is illik vizsgálni, hogy ki a szerző, milyen életet élt és hogyan szocializálódott, mi volt a foglalkozása, mert ezek ismeretében jobban átvehető, megérthető a gondolatmenete és az „üzenete”. Nos Thiede könyvéről a következőt gondolom: Nem ajánlom olvasásra. A német szerző ugyan tájékozott, olvasott, de minden Jézushoz köthető nála a „zsidó” melléknévvel kezdődik, többször használja gondolkodásában a „kegyes zsidók” és a nem zsidók párhuzamba állítást, továbbá ott is „zsidókeresztény” jelképeket lát ahol az Olvasó azt érzi, talán semmi köze hozzá stb. Ezen a merev szűrőn ha átnézek akkor megtaláltam az olvasottságot és az adatokon való alapvetően helyes bölcselkedést. Ezen a szűrésen átesett – szerintem hasznosítható – képek és gondolatok azok amelyekből e kivonat összeállt. Péter apostol személyére további források elemzésére is készülök majd, későbbi jegyzeteim során. Mert személye kulcs. Hiszen ő őrzi a mennyek kulcsát és az eredeti Krisztusi Egyház egyik alapköve a Földön.