Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


137 Arius személye és az Arianizmus - Tanulmány

2015.07.24

ARIUS ÉLETE ÉS HATÁSA
A VALLÁSTÖRTÉNETRE[1]

Kozsdi Tamás, 2012. november 23-26.

 

Arius személye

(*260[2] k. Lybia, +336 Konstantinápoly) 312-ben pappá szentelték. (Révai II. 80.)

Alexandriai presbyter (áldozár). A Lucián-féle antiochiai iskolában képezték, ahol a Fiúnak az Atyávali egylényegűségéről szóló tant sabellusi eretnekségre vezetőnek s így elvetendőnek tartotta.[3] (Farkas 1865. 103.)

313 óta alexandriai presbiter volt, aki azonban prédikációkat is tartott. Kitűnő nevelésben részesült, hívő, buzgó lélek és jó megjelenésű férfiú, kinek nemcsak az asszonyok körében (vagy 700 erősen ragaszkodó nő híve volt) hanem tiszttársai között is voltak hívei és követői. (Szimonidesz II. 135.)[4]

„Arius ki Lucian alatt Antiochiában képezve, bő exegetai ismeretekkel, nagy szónoki tehetséggel bírt, s jelesül kitűnő dialektikai értelemképzettséget árult el, de mellette hiú és dicsvágyó volt.” (Nagy 1857. I. 277.)[5]

 

Korszakismertetés

Ezen időszak kezdetén az egyes hitcikkek oly egyszerűek voltak, hogy a különböző fejtegetésre és szabad vizsgálásra tágas tért engedtek. E körülmény idézte fel azon hitvitákat, melyek az egyházi tannak fejlődését nagy mértékben elősegítették; de ez hozta létre azon zsinatokat is, melyek az egyház egysége érdekében a hitvallást megállapították s e szűk körön kívül a szabad vizsgálódásra béklyót tettek. És e viták nem maradtak az iskolák és gyűlés-termek falai közt, hanem kivitettek az utcákra, a terekre, hol a szembe álló pártok nem egyszer véres erőszakoskodással igyekeztek bebizonyítani, hogy részükön van az igazság. E harc most szóval és tollal, majd fegyverrel századokon át elhúzódott, s nemcsak az egyház hanem a birodalom politikai életének is központját képezte. Ezen tanviták első tárgyát a háromság képezte. (Warga 1880. I. 189.)[6]

 

Arius hitrendszere, tana és helyi vitája (318-324.)

Arius tisztes élete utolsó szakában keveredik Alexander (Sándor) alexandriai püspökkel vitába aki egy presbitereivel tartott megbeszélésen azt az állítást kockáztatta meg Jézus Krisztusról, hogy „nemzetett”, de azért mégis „örök”. Ez ellen Arius logikai meggyőződése tiltakozik: ha „nemzetett”, akkor időben keletkezett, tehát nem örök, ha pedig „öröktől fogva való”, akkor nem „nemzetett”, s püspökével szemben kifejti azt a meggyőződését, hogy a Logosz, az ige nem istennel egy lényegű (homousios), istenből kisugárzó, hanem teremtett lény, még akkor is, ha nem anyagból, hanem semmiből teremtett is. Állásfoglalása nem irányul Krisztus istenségének a hite ellen, abban Arius is hisz. Azonban ezt az istenséget nem tartja az atyáéval azonosnak s azzal, hogy Jézus személyét lényegben és időben megkülönbözteti az atyáétól, utat nyit a kettősség vagy hármasság lehetőségének. Alexander 320-ban kiátkozza Ariust és követőit az egyházból s vagy hetven körlevélben igyekszik a maga pártjára hódítani a kereszténység vezetői férfiait, Arius pedig Nikodémiába menekülve megírja Thaleia c. művét, melyben verses, ritmikus formában foglalja össze és népszerűsíti nézeteit. A mű elveszett. Dalok is lehettek benne amiket hívei ellenfeleinek nagy bosszúságára énekeltek is. Kiátkozása után Eusebius nikodémiai püspök, ki a császári házzal távoli rokonságban állott, nemcsak menedéket nyújtott neki, hanem Alexandriába való visszahelyezését is megkísérelte és előmozdította. Alexander mereven ellene szegült a kibékülésnek. Arius visszatért Alexandriába, híveinek a püspök engedélye nélkül is élükre állt, ezzel a palesztiniai püspökök helyeslését is el tudta érni akik tettét nem tekintették az egyházzal való szembehelyezkedésnek. A szakadás nagy feltűnést kelt és a Licinussal hadakozó Konstantinusnak is tudomására jut. (Szimonidesz II. 135-136.)

„Midőn Alexander a Sz. Háromságról való tudományát elő adná, s azt mondaná hogy a három Személlyeknek azon-egy természetek vagyon: Arius sabellianismussal vádolta őt, s azt mondotta, hogy volt oly idő, amelyben a Fiú nem volt, hanem időben teremtettetett, változás alá vettettetett természetű, s vétkezhetik mint az angyalok; midőn ő az emberi testtel egesítette magát, abban a testben emberi lélek helyett ő volt, és így a szenyvedésekre s fájdalmakra is kitétettetett. A Patriarcha először gyenge eszközökkel élt, hogy Ariussal a maga értelmét meg tagadtathassa, de midőn az haszontalan volt, részszerént Egyiptomból, részszerént Lybiából, mintegy száz püspökök öszvegyűltek, őtet papi hivatalától megfosztották s követőjivel együt az Ekklésiából kirekesztették.” (Broughton[7] 1792. I. 146.)

Szerinte az Isten fia (az Ige) nincsen öröktől fogva, nem ugyanaz a lényegű az Atyával, hanem Isten teremtménye. Jézus tehát nem valóságos isten, de szabad akaratának helyes használatával oly tökéletességre emelkedett, hogy Isten őt fiának fogadta, Istenné lett és most joggal istenként imádtatik. (Révai II. 80.)

„A fiú, bár minden időnek és minden teremtéseknek előtte, de nem öröktől fogva az atyának akarata által semmiből teremtetett, hogy az ő eszközlése által a világ létreszóllíttatnék; de azért mint az atyának legtökéletesebb teremtményi képmása és mint az isteni tanács végrehajtója átvitt értelemben istennek, logosnak, vagy sophiának neveztethetik.” Ariust mint Krisztus istenségének tagadóját bevádolták; püspöke Sándor (318) az origenisi tan másik oldalát tünteti fel előtte, hogy t.i. a fiú öröktől fogva született az atya lényegéből ennélfogva vele egyenlő; majd egy alexandriai zsinat (321) Ariust letette, s az egyházból kirekesztette. A nép azonban, mely előtt mint nagy szónok, költő, ügyes dialektus, szigorú asketa nagy tiszteletben állt, pártját fogta Ariusnak, valamint a keleti püspökök jó része is. Többen ártalmatlannak hitték tanait pl. nikomediai Euseb vagy az emberi ismeret s az isteni kijelentés körén túlterjedőnek tartották pl. Casareai Euseb. (Farkas 1865. 103.)

„(…) egy Alexandriában tartott számos tagú zsinatban (321) kiközönítetett, „kiküszöbölék az egyházból, mely Krisztus istenségét imádja.” De ezen kiközönítést megvetve arra ügyelt, miszerint magának párthíveket szerezhessen, s mi több még püspököket is érdekébe vonjon; mindkettőt nem sikertelenül. (…) Alexandriában pártfelei naponta szaporodtak.” (Nagy 1857. I. 278.)

 

Arius és a Niceai zsinat (325.)

Konstantin a szerinte haszontalan vitát követe Hosius cordovai püspök által megszüntetni sürgette de a vita mindinkább elmérgesedett s botrányossá vált. Így Konstantin céljaira, ti. a birodalom s hit egységére nézve fenyegetővé vált; ezért egyetemes zsinatra hívta össze a császár a keresztyénség összes püspökeit Niceába. Megjelent 250 többnyire keleti püspök (mások szerint 318 püspök). Mind Arius, mind Sándor (nézeteikkel) kisebbségben voltak, mert a jelenlévők többsége subordinatiot, néhányan lappangó sabellianizmust, vagy épp nyílt ditheismust – kétistenséget – vallott. Sándor barátai azonban, Hosius udvari püspök és az ékesszólású Athanasius alexandriai diakón által a császárt a részükre megnyervén, ennek pártfogása alatt nézetüknek a nagy többség ellenében diadalt, sőt symbolumi érvényt szereztek. Határozatilag kimondták ugyanis: hogy a fiú született, nem pedig teremtetett; született az atya lényegéből, istenből lett isten, világosságból lett világosság, igaz istenből lett igaz isten, egy lényegű az atyával. Az arianusoknak különösen csak ez az utolsó kifejezés ellen volt kifogásuk, de a császári tejhatalom iránti tiszteletnél fogva, s a jó béke kedvéért e hitvallást az ariánusok is aláírták. Ariust Illíriába száműzték ahova két egyiptomi püspök kísérte. A császár elrendelte Arius iratait megégettetni, az ezeket maguknál tartók halállal fenyegettettek meg. Hívei a kereszténység ellenségeinek nézendők és Porphyriánusoknak nevezendők. A vitát a teológiával teljesen ismeretlen Konstantin császár hatalomszava döntötte el. (Farkas 1865. 104.)

Itt nagyszámú püspökök jelentek meg többnyire Kelethonból, Nyugotföldről I-ső Sylvester pápa képviselői Vitus és Vincze presbyterek, cordubai Hosius spanyolhon, karthagoi Caecilian Afrika, Numidia és Mauritania, Nucasius püspök a galliai egyházak, Protogenes Sardika részéről; Arius pártfelei közül 22-en voltanak jelen. – Arius a császártól Illyricumba[8] számüzetett úgy szinte az aegyiptusi püspökök Theonas marmorikai és Secundus ptolemaisi. Hasonló sors érte három hónap múlva nikodemiai Eusebiust, és nicaeai Theognist kik a gyülekezet határozmányainak ellenszegültek. (Nagy Zs. 1857. I. 279.)

A császár a kereszténység meghasonlásában saját háza alapjainak a megingását látja s azon van, hogy további veszedelmes fejleményeknek elejét vegye. Hosius püspököt békéltetőnek Alexandriába küldi és levélben hívja fel a feleket, hogy „ilyen kicsinyes dolgok felett ne vitatkozzanak egymással.” A békéltetés nem járt sikerrel ezért 325 elejére Nicaeába zsinatra hívja össze a kereszténység vezetőit. A vitakérdés a zsinaton a homousios-homoiusios formulára zsugorodott össze. A két szó között csak egy betű különbség van, jelentésük különbsége azonban óriási. A homousios-formula Jézus Krisztusnak istennel, az atyával való azonos lényegét juttatja kifejezésre, a homoiusios-formula ezt kizárja, nem engedi meg, Jézust az atyától megkülönbözteti és alacsonyabb piedesztálra állítja. Jézus istenségét ez a formula se vonja kétségbe, csakhogy azt nem tartja öröktől valónak, hanem az atyától származtatja és időben keletkezettnek mondja. (Szimonidesz II. 136.)

A gyűlésen nagyon különböző vélemények voltak képviselve, sem Ariusnak, sem Sándornak nem volt többsége. A többség közvetítő állást foglalt el, s úgy gondolkodott, hogy Ariusnak alárendeltségi elmélete igen élesen van kifejtve, Sándor tanában pedig sabellianismus lappang. A zsinat Arius tanát elvetette, a régi kiáramlás tanát azon tétellel egészítette ki, hogy a Fiú egyenlő lényegű az Atyával. Ezen hitvallást részint félelemből, részint a béke kedvéért az ellennézetű püspökök is aláírták. Azonban a világi hatalom segélyével létre jött hitvallás a kérdést nem oldotta meg véglegesen. (Warga 1880. I. 191.)

A Niceába összehívott egyetemes zsinaton Arius tanait elvetették és egyben megállapították az ortodox tant, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Arius iratait elégették őt magát pedig két püspökkel (Theonas és Secundus) száműzték. (Révai II. 80.)

A zsinat a következő hitvallással akarta helyreállítani az egyház hitének az egységét:

„Hiszünk egy istenben, mindenható atyában, minden látható és láthatatlan [dolgok és lények] teremtőjében. És egy urunkban, Jézus Krisztusban, isten fiában, ki egyszülöttnek nemzetett az atyától (azaz az atya lényegéből), istenből való isten, világosságból való világosság, igaz istenből való igaz isten (aki nemzetett, nem teremtetett, az atyával azonos lényegű), aki által minden lett, ami az égen és a földön van, aki érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért lejött és testet öltött, emberré változott, szenvedett és harmadnapra feltámadott, felment az egekbe és onnan eljő ítélni eleveneket és holtakat. És szent lélekben. (Akik pedig azt mondják: volt idő, mikor még nem létezett, és mielőtt nemzetett, nem létezett és hogy a nem létezőből teremtetett, vagy azokat, akik más valóságból vagy lényegből teremtettnek, kialakultnak vagy változottnak mondják isten fiát, azokat az egyetemes egyház kiátkozza.” (Szimonidesz II. 137.)

A zsinat hitvallása a vitát nem rekesztette be, hanem inkább felnyitotta a vitatkozás zsilipjeit.

 

Arius zsinat utáni élete és hirtelen halála (325-336)

A tyrusi zsinat után (335) újra visszahívta a császár Ariust s Konstantinápolyban az egyházközösségbe ünnepélyesen visszavétetni parancsolta, de az ünnepélyt megelőző este a már 80 éves Arius hirtelen meghalt. Ellenfelei szerint Isten által büntetve, barátai szerint ellenfeleitől megmérgezve. Egy évre rá Konstantin császár is meghalt. (Farkas 1865. 105.)

„Három esztendő múlva minden Arianus püspökök visszahívattattak s a magok püspökségekbe helyrellíttattattak. Maga a tsászár Ariust visszahívta.” (Broughton 1792. I. 147.)

A zsinaton pillanatnyilag behódolt kisebbség ráeszmélt arra, hogy a homousios formulának a bibliában semmi gyökere nincs s nemcsak hogy szervezkedett a niceai hitvallás ellen, hanem azt is elérte, hogy a száműzött Arius visszatérhetett Alexandriába, ahol 336-ban hirtelen meghalt. (Szimonidesz II. 137.)

„De midőn az alexandriai ekklésia nem akarná Ariust a maga kebelébe vonni, a tsácsár Constantinopolisba vitette őtet, s minekutánna ő egy új vallás-tételt bényujtott a tsászárnak; a Tsászár azt parantsolta Alexander püspöknk, hogy Ariust a legközelebb való napon az ekklésiába bevegye; de Arius azon estvén meghalt. Az ő tudománya nem halt meg ő vele együtt, hanem annak sok követőji voltak a tsászár udvarában is.” (Broughton 1792. I. 148.)

 

Arius tanainak követői, ellenzői és tetteik

[KONSTANTIN] Konstantin császár kezdetben nagy buzgóságot fejtett ki a niceai határozatok végrehajtásában, de csakhamar ellankadt. (Révai II. 80.) - 336-ban Arius halála (335) (megmérgezése) után 1 évvel halt meg. (Farkas 1865. 105.)

[KONSTANTIA, Konstantin császár nővére] Ő is kérte a haldokló császárt (testvérét), hogy a száműzött püspököket, mind pedig Ariust hívja vissza (328). (Farkas 1865. 105.)

[ATHANASIUS +373] 319-ben lett Alexandriában diakonus, püspökével részt vett a nicaeai zsinaton s három év múlva 328-ban püspöki székét is örökölte. (Szimonidesz II. 137.)

A niceai párt élére állt. Ellenségei nagy zsarnoknak rajzolták, a császárok üldözték, majd tisztelték, de mindenkor rettegték. Az egyiptomi nép szerette mint népbarátot, s bálványozta mint valamely szentet. Már a zsinaton kitűnt mint a győztes pártnak egyik legdiadalmasabb bajnoka. Három év múlva (328) alexandriai metropolitává lett, mely hivatalt 45 évig viselt de 20 évet bujdosásban vagy számkivetésben töltött. – Arius hivatalba való visszahelyeztetését meggátolta! A tyrusi zsinaton (335) mint minden nyugtalanságnak, zavarnak állítólagos okozója hivatalából letétetett s Trierbe száműzték. (Farkas 1865. 105.)

Arius (335) és Konstantin császár halála (336) után a császár két fia a niceai hitalakzatot pártolta s Athanasiust visszaállította a hivatalába, de a harmadik császárfiú (Konstantius) az anti-niceai párt oldalán állt. A téma közbeszéd lett s utcákon, piacokon, boltokban mindenütt dogmatizáltak. (Farkas 1865. 105.)

Athanasius (a nyugatiak vezéralakja) akik a hasonlényegűséget tanító antiochiai szimbolumot határozottan kárhoztatták.

[NIKODEMIAI EUSEBIUS] 338 óta konstantinápolyi püspök. Élére állt ismét azon pártnak mely már Niceában a valódi többséget képezte és most a két ellentábort egyformán tanítja, hogy a logos öröktől fogva az atyától született az atyával hasonló lényegű s neki alárendelt. (Farkas 1865. 105.) Ebből nőtt ki az Eusebiánus vagy anti-niceai párt, amelyben egyesültek a tulajdonképpeni ariánusok, lényegében keleten ők lettek az uralkodók. Velük szemben a nyugat Athanásius pártján állt. (Farkas 1865. 105.)

A több évig elhúzódó antiochiai zsinaton egy új, egylényegűséget kihagyó hitvallást készítettek. Itt Athanást újra száműzték és helyére – katonai fedezet mellett, több vérengzéssel – Gergely püspököt tették. (Farkas 1865. 105.)

 

A keleti és nyugati pártszakadás (343-346.)

(Athanasius és Eusebius táborai között)

E két párt versengése már szakadássá fajulván s Konstantius testvérétől Konstanstól is sürgettetve egyetemes zsinatot hirdetett Sardikkába (Illiria) 343-ban de itt az egyezség helyett még nagyobb szakadás következett. A keletiek amiatt (haragudtak meg), hogy a nyugatiak Athanasiusnak az antiochiai egyházátok ellenére helyet és szavazatot engedtek s átmentek a szomszéd Philippolisba és külön zsinattá alakultak. (Farkas 1865. 105-106.)

Konstantius, testvérétől még haddal is fenyegettetve, kénytelen volt Athanasiust székébe visszaültetni (346) de alig hogy egyeduralkodó lett ismét elűzte sőt a niceai hitalakzatot nyugatról is kiirtani igyekezett. (Farkas 1865. 106.)

[KONSTANTIUS, Konstantin császár egyik fia] Az ariánus érzelmű Konstantius minden módon igyekezett az arianizmust diadalra segíteni. Az általa összehívott arlesi (v. arelati; Galliában) (353), milánói (mediolanumi v. majlandi) (355) és ariminumi (359) zsinatokon erőszakkal vitte ki a niceai határozatok elvetését. (Révai II. 80.)

A három zsinaton kicsikarta a nyugati püspököktől Athanás kárhoztatását és egy semi-arián hitalakzat aláírását. Akik nem írták ezt alá, pl. a római Liberius püspök, a száz éves Hosius, Eusebius vercelli püspök vagy Hilarius vasra veretve küldettek számkivetésbe. (Farkas 1865. 106.) Ezek után az antiniceai párt önmagában hasonlik meg s a mérsékeltebb eusebiánusoktól a határozott ariánusok külön váltak.

Az ariánusok élére Aetius antiochiai diakon és Eunomius cyzicumi püspökök lépnek akik azt állítják, hogy a fiú hasonlótlan az atyához, s így attól különbözőlényegű. E párt aztán ügyes fogással a császárt is megnyervén, diadalra emelte nézetét keresztül vivén a 2. és 3. sirmiumi zsinaton (Pannóniában 357 és 358.), hogy a hitalakzatból az usia szót, mint – állítólag – az eddigi viszályok egyedüli okozóját kihagyták és nyugat nagy ellenkezésére, sőt keletnek is, csak ezen egyszerű hitalakzatot emelték érvényre: „a fiú az atyához hasonló.” (Farkas 1865. 106.)

[JULIÁN] Konstantius halála után (361) Julián aposztata visszahívta az összes száműzött püspököket, amivel a zavart csak növelte. (Révai II. 80.) - Athanás pártja azonnal visszanyerte erejét és túlsúlyát. (Farkas 1865. 106.)

[VALENS 364-378] Valens keleten – Juliannal ellentétben - szigorú ariánus volt. (Révai II. 80.) - Ritka hévvel dühöngött az athanasiánusok ellen. (Farkas 1865. 106.)

Halála után (378) az ariánizmus gyorsan rohan romlása felé, miután a világi hatalom többé nem kedvez neki. (Révai II. 80.)

[MARCELLUS] ancyrai püspök, a niceai párt túlbuzgó bajnoka. Nézete az volt, hogy a logos Istennek örök bölcsessége, ki csak emberré lételekor lett isten fia, s az utolsó ítélet után ismét az istenséggel eggyé lesz. Tanítványa volt Photinus sirmiumi püspök aki szerint a logos csupa isteni erő, mely csak időjártával egyesült az ember Jézussal, ebben maradandó isten országa teljes diadaláig. Marcellust a konstantinápolyi zsinat (336) hivatalából kitette de a nyugatiak még sokáig mint az athanásiusi ügy vértanúját tekintették. Photinus tanait a 345-i és 347-i zsinatok is kárhoztatták majd 351-ben a sirmiumi zsinatban hivatalából kitették. (Farkas 1865. 107.)

 

Arianizmus (381 után a 8. sz.-ig)

Az ariánusok a saját táborukban is harcban álltak és különféle pártokra szakadtak. (pl. aetiánusok, eunomiánusok, anomeusok, heterusiasztáük, exukontiánusok.) A konstantinápolyi zsinat (381) és Theodosius császár megadták neki a halálos döfést, legalábbis a római birodalomban. A gótoknál, a vandáloknál és longobardoknál azonban egészen a 7. sz.-ig fenntartotta magát. (Révai II. 80.)

Az 5. században eltűnik az arianizmus a római birodalomból, de ennek ellenségeinél a germánoknál egy ideig annál nagyobb pártolásra talál. (Farkas 1865. 108.)

„Arius tudománya tovább háromszáz esztendőknél igen virágzó állapotban volt. Tovább állott a spanyol országban két száz esztendőknél. Nap nyugaton és napkeleten hatalmat vett: nem különben elterjedett olasz és francia országban, Pannoniában, Africában úgy hogy a VIII. századnak végéig azt ki nem lehetett irtani. Az Arianusok tagadták hogy a Szt. Háromságban lévő három személyek egyenlő természetűek volnának, s az Isten Fiját teremtésnek mondották lenni. A Doxologiában ezen szókkal éltek: „Ditsőség legyen az Atyának, a Fiú által, a Sz. Lélekben.” Az Arius tudományának fő előmozdítóji voltak sok fő emberek: mint Eusebius, Bithyniában Nicomediai püspök, Theonas Lybiában, Theognis Thracianak Nicaea városában, Maris Chalcedonban, Paulinus Tyrusban, Patrophilus Scythopolisban. Azt tartják hogy Constantinus tsászár vénségében ő is Arianussá lett amint ezt Hieronymus ad. ann. 328. és Philostrog és mások írják de némelyek ezt kétségbe hozzák. Legnagyobb pártfogójuk volt nekik Valens császár aki az ellenkezőket üldözte is. Kivált az 5. században igen elhatalmazott az Arius tudománya Africában, hol a vandalusok királyok Gensericus és annak fija Hunericus az Athanasianusokat kegyetlenül üldözte, mely üldözést leírt Victor Uticensis három könyvekben. A 6. sz.-ban nagy oltalmazója volt olasz országban Theodoricus, az Ostrogothusoknak királyok és Thrasimundus a Vandalusoknak királyok. A 6. sz.-nak vége felé Autharis a Longobardusoknak királyok megparantsolta, hogy a gyermekek az Arianusoknak módjok szerint kereszteltettessenek, hogy így azoknak tudományok annál nagyobb erőt vegyen. A 7. sz. kezdetében igen nagy kegyetlenséget mutatott Ariovaldus sokak iránt, de azután megszelidült, amint ezt egy Irandiai Jonás nevü Abbas a Columbanus életében irja. Rotharis, aki Ariovaldus után következett, kemény parantsolatot adott ki, hogy a Longobardusoknak országoknak majd minden városokban két püspökök rendeltettessenek, egy orthodoxus és egy Arianus. Ezután még a 8. sz.-nak elejéig tartott az Arianusoknak tudományok, s hatalmok amikor annak egészen vége lett.” (Broughton 1792. I. 148.)

 

(Felhasznált forrásokat ld. a lábjegyzetben.)

 

[1] KT: Látszólag egy jelentéktelen és igen régen történt hitvita ez amivel itt foglalkozom, azonban látnunk kell, hogy Arius az egyszerű alexandriai kispap teóriája és hitéhez való ragaszkodása vezet el oda hogy a „híres” niceai zsinat egyáltalán létrejött. A zsinat s az ott kanonizált ill. apokrifek közé sorolt nézeteken túl létrejött a máig is jól ismert niceai-hitvallású katolikus irányzat amit kifejezetten Rómához kötünk. Továbbá, Arius halála után nem telik el fél évszázad és kettészakad a római birodalom (vallási értelemben is), továbbá három évszázadon át a fél világra kiterjed Arius tudománya, köztük Pannóniára, a mai Magyarországra is. Az is elgondolkodtató lehet, hogy a niceai zsinaton kiátkozott Ariust dél-Pannóniába száműzték ahol hónapok alatt szintén komoly tábort gyűjtött össze tudományának. Mindezen tények ismeretében – korabeli forrásokból – fontos megismerni hogyan is kezdődött az egész…

[2] A Révai II. 80. szerint 280 k. született, de mivel 336-ban amikor meghalt közel 80 évesnek írja pl. Farkas 1865. 105. és más források is inkább 70-80 éves idős embernek említik, így a születési éve 260 előtt lehetett.

[3] Farkas József: (Hase K. nyomán) Egyháztörténelem 1865.

[4] Szimonidesz Lajos: A világ vallásai II. Zsidóság és kereszténység, 1928.

[5] Egyetemes egyháztörténelem dr. Alzog János után. Németből fordítá Nagy Zsigmond áldozópap és tanár I-III. Egerben 1857.

[6] Warga Lajos sárospataki teológiai tanár: A keresztyén egyház történelme I-II. 1880.

[7] Broughtonnak a religióról való Historiai Lexicona, magyarra fordította Mindszenti Sámuel I-III. kötet. Komárom 1792.

[8] Illiria (lat. Illyricum) körülbelül a mai Bosznia és Dalmácia területét jelentette azaz Ariust Pannonia déli részére száműzték.