Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


143 A szent ereklyék tudománya

2015.07.24

A szent ereklyék TUDOMÁNYA

 

Mi az ereklye? 1926.„Handlexikon der katholischen Dogmatik”, amelynek Joseph Braun jezsuita a szerkesztője. Ebben a munkában az ereklyékről a következő olvasható: „Szűkebb értelemben vett ereklyék a szentek testének a maradványai. Ezek az ún. elsőrendű ereklyék. Tágabb értelemben vett ereklyék azok a tárgyak, amelyeket a szentek életükben használtak, vagy amelyekkel közelebbi vonatkozásba kerültek. Ezek, mint pl. a ruhák, kínzószerszámok, olyan eszközök, amiket a szentek munkáik végzésére használtak, olyan anyagok, amelyekbe tetemük burkoltatott, a koporsó, amelyben eltemették őket stb. – másodrendű ereklyének tekintendők.

Ha csak távolabbi vonatkozásban álltak velük, egyszerű emlékeknek tekintendők. Ilyenek pl. olyan barlangból való kövek, amelyben valamely szent élt, abból a forrásból való víz, amelyből valamely szent ivott, szentek sírjáról való por és mások.

A brandeáknak nevezett ruhák, amiket az által nyertek és szenteltek meg, hogy a szentek sírjaira tették őket és amiket szintén ereklyéknek tartottak, ugyancsak emlékek.

Reliquiae insignes = kiváló ereklye a nevük a szentek egész testéből álló ereklyéknek.

Az ereklyék tiszteletéről ugyanez a lexikon a következő tájékoztatást nyújtja:

„Ereklyetisztelet (cultus reliquiarum) az a vallásos, nyilvános liturgikus tisztelet, amelyben az ereklyéket részesítik. A 4. századig a mártírok (vértanuk) testi maradványait részesítették benne, később azonban nem szentekre is kiterjesztették.

A tisztelet jogosultsága abban rejlik, hogy az elsőrendű ereklyék Krisztus élő testének és a szent lélek templomainak a részei, hogy annakidején örök életre támadnak fel és megdicsőülnek. A tridenti zsinat (25. ülésében) azon az alapon ajánlotta az ereklyék tiszteletét, hogy isten általuk az embereknek sok áldást nyújt s elítélte azt a felfogást, hogy az ereklyéket nem szabad tisztelni, hogy tiszteletük haszontalan cselekedet.

Minden időben voltak kétes, sőt hamis ereklyék is – folytatja a lexikon. – Különösen sok ilyen akadt az ereklyéket felette kedvelő hiszékeny és kritikátlan középkorban. Ma az a szabály, hogy nyilvános tiszteletre csak olyan ereklyék tehetők ki, amelyek hitelességét az illetékes egyházi hatóság vizsgálat tárgyává tett (és elismerte).”

„Krisztus ereklyéinek és a szent kereszt részeinek a tisztelete cultus relativus latreuticus, a szentek ereklyéié pedig cultus relativus duliae” (244. l.)

Mi a különbség a tisztelet és az imádás között? Adoratio, vagyis imádat, az a tisztelet, ami istent, a vele egy lényegű istenembert és az istenember átlényegülésének tekintendő oltári szentséget (az ostyát és az úrvacsorai bort) illeti meg. Semmiféle formában nem imádás az és az imádástól lényegesen különbözik az a tisztelet, amivel Máriának és a szenteknek tartozunk. (14-15. l.)

A Máriát megillető különös vallásos tiszteletnek hyperdulia a szakszerű és korrekt elnevezése. Ez már nem imádás, hanem csak a szentek megillető tisztelet magasabb foka.

A szenteket azért illeti tisztelet, mert a mennyben vannak, mert Istennel közelebbi kapcsolataik vannak, még pedig annak folytán, hogy itt a földön természetfeletti erényekkel tündököltek és szentek voltak.

Mária Jézus Krisztushoz való viszonya miatt sokkal közelebb állott és a mennyben is közelebb áll a szentháromsághoz, mint a szentek akármelyike. Ezért neki nagyobb fokú és általánosabb tisztelet jár, mint a szenteknek. Hasonló a viszony ereklyéik tisztelete között is.

A Jézus- és Mária-ereklyékre vonatkozó protestáns álláspont körvonalozása sokkal bajosabb, mint a katolikusé, azért, mert a protestáns egyházak dogmatikai kérdésekben néhány száz éve nem szoktak hivatalosan megnyilatkozni. Mióta a nagy vallásos forrongás és erjedés a 16. és 17. századbeli ideje lejárt, amelyben protestáns zsinatok dogmatikai kérdésekkel is foglalkoztak, azóta egységes hivatalos álláspontjukat soha, sehol nem fejezték ki.

Az evangélikusok a schmalkaldeni cikkekben nevezték bálványimádásnak és bolondságnak („Abgötterei und Narrenwerk”) az ereklyék tiszteletét. A reformátusok más alkalmakkor foglaltak el ugyanilyen álláspontot velök szemben. Állásfoglalásaik már vagy négyszáz esztendősek.

A Zscharnack-féle „Religion in Geschichte und Gegenwart” c. protestáns teológiai lexikon Fr. Pfister-től származó cikkében kifejti, hogy az ereklyetiszteletnek az a hit az előfeltétele, hogy az elődök, hősök vagy vallásos tiszteletben részesülő személyek testi maradványaiból vagy különböző használati tárgyaikból erők és hatások sugározhatnak ki.

Ez az ún. orendisztikus felfogás, az, hogy a testtel vagy a tárgyakkal az illető egyének másvilágra került, s onnan is ható és működő lelke van szorosabb kapcsolatban s az ereklye tisztelet vagy a hozzá való folyamodás a lelket mozgósítja, az ún. animisztikus felfogás.

Akár ebben, akár a másik formában az ereklyék tisztelete szerte a világon mindenféle vallásban meglehetősen el van terjedve.

Vallásos tiszteletben csak azok az ereklyék és tárgyak részesülnek, amelyek kiváló, hatalmas, nagy jelentőségű, vallásos tekintetben is kimagasló, az istenséghez közelálló egyénektől származnak, akikben az isteni erő vagy az isteni kegyelem különleges mértékben nyilvánult meg földi életük alatt is. Mivel a nagy egyéniségek szerepe igazán csak nagyobb közösségekben bontakozhatik ki, az ereklyekultusz nem tartozik a teljesen primitív vallások berendezkedései közé, hanem mivel benne ősök, hősök és szentek tisztelete az alapfeltétel, inkább a kulturáltabb vallások velejárójának tekinthető.

Az ereklyetisztelet keresztény problematikája ott kezdődik, hogy a kereszténység alapítója és megváltója ezt a kultuszt sehol nem mondotta és nem tartotta tanítványai hite és későbbi egyháza integráns tartozékának, a kereszténység eredetileg olyan szellemi mozgalom volt, amely a vallásos materializmus ilynemű megnyilvánulásait nem követelte. Ezt a beállítottságát részben a zsidóságtól örökölte, mely istentiszteletében nem tűrte az istenség semmiféle ábrázolását, s Jézus korában mindinkább arra törekedett, hogy istenségnek még biblikus emberi vonásait is háttérbe szorítsa.

A keresztény vallás eszmei tisztasága és fennköltsége azonban oly nagy, hogy teljes mélységében és minden vonatkozásában mindig csak igen kevesen fogták fel és valósították meg.

A keresztény vallás sajnos, éppen nem a kiváltságosak vallása volt. Kezdetben egyenesen szegény emberek vallása. Később nagy tömegeké, egész népeké. Majd olyan vallás, amely minden népeket egy akolba akart összehozni, s amely azért annyi engedményt tett, s oly tágra nyitotta kapuit, hogy ezek a tömegek és népek benne érzéseikkel és vágyaikkal otthonosan el is helyezkedjenek. Meg is alkudott sok olyan vallásos elemmel, mely az abszolút szellemiség eszményével nem egyezik. Sőt olyanokkal is, amelyek homlokegyenest ellenkeznek vele.

Amíg a kereszténység az isten lélekben és igazságban való imádást tartja a legfőbb kultikus eszményének, soha teljesen meg nem barátkozhatik az ereklyekultusszal. Viszont az a kereszténység, amely minden eszmeisége mellett becsüli nagy egyéniségeit és nagy történetét, kegyeletes és vallásos kötelességének tartja, hogy nagy szentjei maradványait is megbecsülje.

A vallásos idealizmus és a vallásos materializmus két ellentétes pólusa nyilatkozik meg a két felfogásban.

A vallásos idealizmus ellen szól az a tény, hogy a legfenségesebb gondolatok és a legistenibb eszmények is emberekben testesülnek meg, emberek hirdetik, terjesztik és valósítják meg őket.

A vallásos realizmus vagy materializmus ellen szól, hogy a materializmusnak tett legkisebb engedmény esetén adva van annak a lehetősége, hogy az anyagias gondolkodás nagyon szétterpeszkedik és olyan területekre is benyomul, amelyeken semmi keresni valója s végül olyan alacsony nívóra süllyeszti a vallást, hogy az többé eszményeit sem képviselheti töretlenül.

A keleti egyházak és a római katolikus egyház is, különbséget tesznek isten és a szentek tisztelete között. Maga az, hogy az ereklyetisztelet hosszú évszázadokon keresztül vitás, mai formája meg éppen helytelenített volt, mutatja, hogy az ereklyekérdés az egyház nehéz kérdése minden időben.

Az első keresztény vértanuk tetemeit nem abban a formában tisztelték, mint később. Az első századokban a keresztények azt tartották kötelességüknek, hogy vértanúik megkínzott testét tisztességesen eltemessék. Emlékük és maradványaik tisztelete pedig abban állt, hogy sírjukat felkeresték, ott imádkoztak, vagy hogy ott tartották szeretetlakomáikat és úrvacsorájukat is. Az még a 3. és 4. században nagy ritkaság volt – az egyház nagyjai nem is helyeselték, – hogy egy megégetett vértanú hamvait a hívek nem temették el, hanem szétszedték és maguknak tartották meg. Az igazi és az egyházilag recipiált ereklyetisztelet még nem tévedt arra az útra, hogy darabokra szabdaljon egy tetemet, s részeit szertehordja az egész világon. Akiknek emlékekre volt szükségük, azok a vértanú-sírokra kendőket és ruhákat tettek abban a hitben, hogy a síron való nyugvás következtében velük is közlődik valami a vértanú szent erejéből, s ezeket a kendőket hordták szét ereklyékként. Ugyanígy vittek port, köveket vagy faleveleket a szentek sírjáról. Ha templom épült a sír felett vagy a sír mellett, akkor ebből szereztek olajat, gyertyát, vagy a templom ajtófélfájából faragtak le forgácsokat maguknak emlékül.

Az emlékek csak pótlékaik voltak az igazi ereklyéknek, a valóságos szentségeknek. Sokkal közelebbi értékűek voltak a vértanuk és a szentek ruháiból vagy használati tárgyaiból való darabok. És nem telt bele sok emberöltő; a vallási materializmus elment a konzekvencia végső határáig, s nem nyugodott addig, míg valóságban vagy látszólag hozzá nem jutott a tulajdonképpeni ereklyék, a szent testek darabjaihoz.

A Codex Theodosianus IX. 17. 7. még megtiltja, hogy bármily eltemetett testet kiássanak és más helyre vigyenek, vagy hogy a vértanuk testét szétdarabolva széthurcolják. A 8-9. században azonban a tiltott szokás általános, s egyházilag teljesen elismert, mert máskülönben az egyháznak sem volna módjában, hogy megfeleljen annak a szabálynak, amely minden oltárban ereklyét követel. A 789-ben tartott niceai 7. egyetemes zsinat elrendelte, hogy a püspökök csak olyan oltárokat szentelhessenek fel, amelyekben ereklyék vannak, s a szabály áthágóit átokkal fenyegette meg. A 888-ban tartott mainzi zsinat már a hordozható oltárok részére is elrendelte az ereklyék beszerzését és elhelyezését.

A Jézus- és Mária-ereklyék abban a korban bukkantak fel, mikor a keresztény egyházak egyre jobban megbarátkoztak az ereklyetisztelet különösebb formáival is.

Felbukkanásuknak és tiszteletüknek volt egy nagy erősségük és egy nagy gyengéjük.

Az erősségük az volt, hogy legnagyobb részük létele a szentírás, az evangéliumok és az apokrif írások tanúságán alapult. Az írás szólt arról a keresztről, amelyre Jézust feszítették, azokról a szegekről, amelyekkel kereszthez szegezték, arról a bíborpalástról, amelybe csúfolói öltöztették, arról a töviskoronáról, melyet fejébe nyomtak, arról a nádszálról, melyet kezébe adtak, arról a ruháról, amelybe tetemét göngyölték; de az írás emlékezett meg azokról a korsókról is, amelyekben a vizet borrá változtatta.

A hit keresletének a kielégítése eredményezte azt a nagyarányú mozgalmat, amit középkori ereklyekultusznak nevezünk.

Minél naivabb és minél kritikátlanabb volt a hit, annál vakmerőbbek lettek Palesztina nemes lakói, akik idővel úgy beletanultak a mesterségükbe, hogy az ereklyéken kívül mindjárt kalandos mesékkel is szolgáltak ereklyéik hitelességének a valószínűsítésére. A naiv hittel való visszaélés lehetősége, s az ezt kihasználó kapzsiság és lelketlenség lett azután az ereklyehit nagy gyengéje, amelynek tulajdonítható az, hogy Nyugaton ezer éve minden tisztelettel övezett ereklyék történeti hitelessége teljesen a levegőben lóg.

Sokat vitatott kérdés volt és maradt egyházi körökben az, hogy lehetségesek-e egyáltalán a Krisztus- és Mária-ereklyék?

Jézus mennybemenetelének a hite oly hamar kifejlődött, hogy már az evangéliumokba is bejutott, s az újszövetségben alapvető hitként jelentkezik. Máriáé, ha nem is követte mindjárt nyomon, de szintén hamarosan kialakult. Ámde, ha Jézus mennybe ment és ha ez a mennybemenetel nem csak lélekben, hanem testben is történt, akkor Jézusnak semmiféle komolyan vehető testi maradványa nem maradhatott a földön.

Az ereklyetiszteletnek a legmélyebb gyökerei a primitív vallásosságba nyúlnak, s bizonyos vonatkozásokban a mágiában maradtak fenn a legkonokabb és legmerevebb formában. Az ereklyetisztelet a legmagasabbrendű vallásokban is otthonos.

(Szimonidesz 1933. 17-25.)