Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


157 A több évszázados magyar történeti forráskiadásról

2015.07.24

áttekintés a több évszázados magyar történeti forráskiadásról[1]

 

A források rendszeres felkutatása, gyűjtése, másolása nálunk – külföldi példák nyomán – az 1700-as években indult meg és a XVIII. század második felében terebélyesedett ki. A gyűjtés elindítói elsősorban a jezsuita történetírók, Hevenesi Gábor és Kaprinai István, a század harmincas éveiben azután felzárkóztak a protestánsok, Bél Mátyás, Bod Péter, Wagner Károly, majd az erdélyi Benkő Sámuel. Érdeklődésük kezdetben szinte csak egyháztörténeti, gyűjtési körük azonban egyre tágul, s a század derekán már az általános magyar történet irányába mutat.

A nagy gyűjtés, másolás eredményeként (Hevenesi és Kaprinai gyűjtése egymaga 323 vastag folio kötetre terjed) az 1700-as évek második felében megindulhatott az anyag rendezése. Már Kaprinai hozzákezdett a források nyomtatásba való közreadásához, de vállalkozása elakadt. Az első forráskiadványok az 1730-as években megjelentek, így Bél Mátyás Adparatus ad historiam Hungariae című gyűjteménye, melyet az osztrák Johann Georg Schwandtner Scriptores rerum Hungaricarum című kiadványa, majd a jezsuita Pray György ötkötetes műve, az Annales regum Hungariae és már halála után az Epistolae procerum három kötete követett.

A jezsuita iskola anyaggyűjtésének rendszeres közreadását Katona István végezte el: Historica critica regum Hungariae című, 1779 és 1817 között megjelent 42 kötetes munkája voltaképpen szövegközi magyarázatokkal kísért forráskiadvány, főleg oklevelek és hivatalos iratok gyűjteménye. Katona a magyar állam politikai és egyházi fejlődésére irányítja figyelmét, kortársa, a lőcsei Johann Christian Engel azonban négykötetes magyar történeti anyaggyűjtésében már adóösszeírásokat, számadásokat is közread.  Rumy Károly György a XVI-XVII. századi udvari és végvári élet emlékeit gyűjti egybe, s Katona aulikus szemléletével szembefordulva, az erdélyi fejedelmek és a szabadságharcok történetét igyekszik megvilágítani a cenzúrától engedett lehetőségek közt. Ugyanakkor Kovachich Márton György a törvényeket, az országgyűlési emlékeket, a tárnoki szék működését megvilágító iratokat és a pénztörténeti vonatkozású okleveleket adja közre, filológiai pontosságra törekedve. Az említetteken kívül mind nagyobb számban találunk egy-egy intézményt, család vagy esemény történetére vonatkozó kisebb-nagyobb forrásközléseket. Színvonaluk és jellegük eltérő, de az vitathatatlan, hogy a XIX. század elején a forráskiadás immár a magyar történet egészére kiterjed.

A források rendszerezése, majd egyre nagyobb ütemű közreadása megérleli a forráskritikáját is. Már Hevenesi figyelmeztette a gyűjtőket, hogy tegyenek különbséget fontos és nem fontos iratok közt. Bél és Schwandtner az elbeszélő munkák íróinak életét, s ezen keresztül műveik forrásértékét is igyekeznek tisztázni – megjegyzéseik nemegyszer a lényeget érintik. Praynál már az oklevélkritika első nyomait is megtaláljuk: egyes adatok elfogadásában óvatosságra int, s rámutat bizonyos belső ellentmondásokra. Katona sem elégedett meg a fontosabb iratok szövegének kinyomtatásával, számos esetben fölvetette, sőt tisztázta forrásai megbízhatóságát és szavahihetőségét. A századfordulón megjelenő egyes kiadványok azután már következetesen alkalmazzák a forrásközlés kialakult gyakorlatát: az irat előtt rövid tartalmi kivonatot, regesztát adnak, a középkori szöveg dátumait a margón vagy a jegyzetben feloldják, s magát a szöveget is kritikai jegyzetekkel kísérik, amelyben összevetik az eltérő másolatokat, kiigazítják a másoló hibáit.

A forrásokkal való foglalkozás egy sereg, korábban figyelemre sem méltatott kérdést vet föl. A hamis oklevelek felismeréséhez foglalkozni kell a királyi kancellária szervezetével és működésével, ahogy a többi országos hivatallal is; a törvénykezési és perjogi emlékek értékeléséhez meg kell ismerni az országgyűlések, a bíróságok működését. Kormányzati és közigazgatási kérdések mellett kronológiai problémák kerülnek előtérbe, s egy-egy oklevél kora, szerzője, eredetisége körül széles irodalmi vita gyűrűzik. Az 1800-as évek elején sor kerülhet a – mindeddig töretlen tekintélyű Bonfini és Istvánffy művein alapuló – magyar történetnek az új adatok alapján való átértékelésére és újraírására. Ezek az összefoglaló feldolgozások (Kultsár István, Budai Ézsaiás, Virág Benedek, Johann Christian Engel és Ignatius Aurelius Fessler műveire gondolunk) betetőzését jelentik a XVIII. századi nagy anyaggyűjtésnek s az abból szervesen sarjadó forráskritikai iskolának.

A következő évtizedekben az egy évszázad alatt magas színvonalra emelkedett magyar történeti kutatások hanyatlása figyelhető meg. A XVIII. századi történetírók nem tudtak iskolát, szervezeteket létrehozni, mely tudásukat fenntartja, és szemléletüket tovább adja. A jezsuita rend feloszlatásával, a lutheránus gimnáziumoknak a század végén meginduló hanyatlásával a kutatóműhelyek megszűnnek, s az újak még csak most vannak alakulóban. Sem a pesti egyetem, sem a vidéki akadémiák, sem az 1828-ban alapított Magyar Tudományos Akadémia nincsen és még évtizedekig nem lesz a fejlettség olyan fokán, hogy összefogja a szerteszét kallódó történészeket. Így, amikor a reformkor kezdetén hangossá válik a politikai élet, nincs olyan magyar történetei mű, amelynek felfogásában a polgári törekvés tükröződnének, s amely az egységes történeti tudat kialakítását szolgálhatná. A fiatal Horváth Mihály, aki az 1830-as években már a polgári fejlődés szempontjából fontos kérdéseket vesz vizsgálat alá egyes tanulmányaiban, csak a szabadságharc utánra érik a magyar történet nagy összefoglalójává, s az a néhány történész, aki hangját hallatja, módszeres vizsgálódás helyett fantasztikus és romantikus mesék alkotására pazarolja erejét: a történeti valóség keresése helyett hiú ábrándokat kerget.

Bél, Pray, Katona, Cornides, Engel vagy Fessler nevét a maguk korában az európai tudomány legjobbjai közt emlegették, alig néhány évtizeddel később Thierry, Guizot és Macaulay kortársai, a magyar romantikusok, a lelkes Horvát Istvánnal és a termékeny Fejér Györggyel az élükön már provinciális jelenségek, akikből elődeik módszeres felkészültsége és egyetemes műveltsége már hiányzik. Fejér György hallatlan szorgalommal egybehordott középkori okmánytára, a 43 kötetes Codex diplomaticus regni Hungariae (egyébként máig legterjedelmesebb ily vonatkozású publikációnk) jellegzetesen mutatja a forrásközlés és a forráskritika hanyatlását. Fejér másod-harmadkézből másolgatja az okleveleket, s kritikátlanul átvesz mindent és berak okmánytárába. Lépten-nyomon rosszul keltezett, sőt hamis oklevelekre akadunk, a szövegekhez vagy azok tartalmához megjegyzése nincs, s a másolási és nyomdahibák garmadája sok helyütt szinte érthetetlenné teszi a szöveget. A történeti forráskritikát felváltó teljes kritikátlanság a magyarázata Ranke magyar kortársának, a történészkedő Mailáth János grófnak németül írt Geschichte der Magyaren című ötkötetes összefoglalásának vagy Péczeli József A magyarok történeteiről írt kétkötetes munkájának, amely Pray és Fessler után siralmas elnívótlanodást mutat.

A szabadságharc leverését követően, az abszolutizmus éveiben egyszerre megélénkül a múlt, a történeti források iránti érdeklődés. A politikai cselekvés lehetőségétől megfosztott nemzet a sivár jelenből a dicsőnek látott múltbafordulás döbbentett rá a történeti kutatás félszázados mulasztásaira.

Az új korszakot Szalay László Magyarország története című munkája vezette be, amely Lipcsében jelent meg 1852-ben. Emigrációban, külföldön dolgozik a másik nagy historikus Horváth Mihály is, módszert és okulást merítve a fejlett francia, angol vagy német történetírásból. Műveik a magyar történelemnek első, máig használható szintézisei, s a forráskutatásra főleg azzal hatottak, hogy felhívták a figyelmet a magyar történeti folyamat hézagaira és hiányaira. Idehaza az ifjabb nemzedék, amely előtt a politikai pályák zárva voltak, az ekkor megnyíló magánlevéltárakra veti magát. Kettős összetevőből – egyik oldalon a szintézisre, a másik oldalon az egyes részletkérdéseknek a források alapján való megvilágítására való törekvésből – születik újjá a magyar történeti kutatás az 1850-es, 60-as években.

A források sorát Toldy Ferenc kiadványai nyitják meg; egymás után jelenteti meg középkori krónikáinkat, majd a Nemzeti Könyvtár köteteiben a XVI-XVII. század, irodalmi szempontból is fontos magyar nyelvű történelmi elbeszélő műveit. Mikó Imre gróf megindítja az Erdélyi Történelmi Adatok köteteit, s közreadja bennük a fejedelemség történetének néhány nagy fontosságú emlékiratát és naplóját. Az emlékirat, kimagasló történeti személyek visszaemlékezése egyébként is kedvelt forrása a történeti ismereteknek: ez indítja Szalay Lászlót 1856-ban a Magyar Történelmi Emlékek sorozatának, Kemény János, Bethlen Miklós és Károlyi Sándor műveinek kiadására.

A népszerűsítő forráskiadványokat hamarosan nyomon követték a tudományosak is. A kutatómunka és a kiadás egyaránt a Magyar Tudományos Akadémia körül csoportosult. Az Akadémia Történelmi Bizottsága 1855-ben indította meg „a közhelyeken és magánosoknál elszórva levő kisebb történelmi emlékek s okiratok kiadására” a Történelmi Tárat, 1857-ben pedig a nagyobb terjedelmű források, illetve kútfősorozatok kiadására szolgáló Monumenta Hungariae Historica sorozatot. A történeti forrásfeltárásban és publikációban – kezdetben – az idősebb nemzedék vett részt (Szalay László, Horváth Mihály, Toldy Ferenc), a 60-as évek második felében azonban fokozatosan bekapcsolódtak a munkába az Akadémián kívül álló fiatalabbak is.

A forrásfeltárás néhány évtized alatt nagy eredményt hozott. A Monumenta sorozatban kereken 120 kötetben adnak közre, zömében ismeretlen forrásanyagot, s ehhez járul a Magyar Történelmi Tár 25 kötete, valamint a külön sorozatot képező Török hódoltsági okmánytár 10, és az Archívum Rákóczianum 13 kötete.

Ez a kerek számban 170 kötetnyi forrásanyag jelentős mértékben bővíti a magyar múltról való ismereteket. Az Árpád-kori új okmánytár, a hozzá csatlakozó Anjou-kori okmánytár, az Anjouk és Hunyadi Mátyás diplomáciai iratai, a bánságok, véghelyek és határterületek okmánytárai, a XVI-XVII. századból a Magyar Országgyűlési Emlékek 12, és az Erdélyi Országgyűlési Emlékek 21 kötetes sorozatai, a törökkori történetírók, a hazai napló- és emlékírók művei, a politikai és katonai vezető személyek hivatalos és magánlevelezése, külföldi levéltárak magyar vonatkozású iratanyaga, diplomáciai utasítások és jegyzékek mindmáig nélkülözhetetlen a korszak történetével foglalkozók számára. A kutatások tervszerűségét és irányát, a közlés módját illetően azonban sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a mennyiség nem állt arányban a minőséggel.

Az első szembetűnő jelenség, hogy a kutatási terület és a publikációk sora is lezárult az 1711. évi szatmári békével; mindaz, ami azután történt, mintha nem is tartoznék Magyarország történetéhez, az Akadémia kirekesztette vizsgálódásai köréből. Ez annál sajátságosabb, mert ebben az időben a szomszédos bécsi akadémia már sorozatban bocsátja közre a Mária Terézia, II. József és II. Lipót korára vonatkozó forráskiadványokat. A „nemzetietlennek” bélyegzett XVIII. század történetének teljes elhanyagolásában nyilván közrejátszik, hogy a kutatás elsősorban a nemzeti dicsőség korszakai felé fordul, s a „romantikus hős” kultuszát a török-magyar harcok és a nemzeti függetlenségi küzdelmek korában élhette ki legteljesebben. Az akkori mulasztás hatása azonban egész napjainkig súlyosan érződik.

Nagy hiányosságot kell megállapítanunk a korábbi korszakokra vonatkozóan is. Az 1870-es évek végével megindított Anjou-kori okmánytár 1360-nál leállt, s ettől kezdve 1526-ig (Teleki József Hunyadiak kora című sorozatának és Mátyás diplomáciai levelezésének néhány kötetét kivéve) másfél száz év mozgalmas és fontos történetére vonatkozóan csak egyes szórványosan közreadott iratok jelennek meg, főként a déli végvidékekre vonatkozók. A későbbi korból való kötetek sem illeszkednek egy nagyobb elképzelésbe, még a sorozatok elindításában is csupán a kutatók egyéni érdeklődése és témaválasztása szab irányt, nem pedig a szükségletek tervszerű fölmérése. Emiatt a lényeges és lényegtelen szinte kötetenként változik, s ez magyarázza a sok feliben-harmadában abbamaradt „nekibuzdulást”, a csonka sorozatokat, amelyek oly szomorú jellegzetességei az akadémiai forráskiadásnak.

Az akadémiai kiadványok módszertelensége ellen már az 1870-es években elhangzottak az első bíráló megjegyzések, főleg az ekkor még az Akadémián kívül álló középkorú nemzedék, Knauz Nándor, Kubinyi Ferenc, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor és Pauler Gyula részéről, de minden eredmény nélkül.

A tervszerű forráskutatás és átfogó publikáció nem valósult meg, elsősorban épp az Akadémia magatartása miatt. Az abszolutizmus korában indított sorozatok fokozatosan abbamaradnak (nagy időközönként csupán egy-egy kötet ha megjelenik), az új szemlélet jegyében fogant kiadványok pedig nem illeszkednek sehová. Továbbra sincs egységes irányítás vagy a kutatás egészét átfogó elvi szempont, a tudósok pusztán egyéni hajlam vagy érdeklődés alapján foglalkoznak ezzel vagy azzal, ahogy a főúri családok, egyházi főméltóságok, törvényhatóságok, városok sűrű rajokban kibocsátott okmánypublikációi sem igazodnak semmilyen központi elképzeléshez. Alapvetően fontos források nemegyszer eldugott vidéki folyóiratok hasábjain jelennek meg, s a historikusnak tengernyi szétszórt nyomtatványon kell átrágnia magát, hogy a kevés lényegeset szem elől ne veszítse. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy szétszórt közleményeket senki nem tudja áttekinteni, s hogy előfordul, hogy ugyanaz a folyóirat ugyanazt az iratot két évtizeden belül háromszor, szó szerint azonosan leközli? Azt pedig már talán nem is kell említenünk, hogy a tudományos kutatás felső évhatára változatlanul: 1711.

A század végére azután kicsúszik az irányítás az Akadémia, illetve a Történelmi Bizottság kezéből. Helyébe az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat lép. A Társulat körül csoportosul az új nemzedék, a fiatalok, akik már módszeres történeti képzésben részesültek, s külföldön elsajátították a korszerű forráskritikát. Különösen, amikor 1880-ban Ipolyi Arnoldot választják a Társulat elnöki székébe, a komoly felkészültségű Fejérpataky, Thallóczy, Márki, Károlyi Árpád, Nagy Gyula nemzedék kezébe kerül az irányítás. Ettől kezdve a Társulat egyre élesebben száll szembe – sajátságos ellentmondás – a dilettantizmust védelmező akadémiával, s a bírálat hovatovább nemcsak a szövegkiadási elveket érinti, hanem az egész forráskiadási politikát.

A szövegkiadási eljárás módozatait Fejérpataky László dolgozta ki a legapróbb részletekre kiterjedő aprólékossággal. Alapelvként leszögezte, hogy a források közreadásánál nem elegendő az alaki hűségre törekvés – a publikációnak a szöveg belső értelmét is vissza kell tükröznie. Másként szólva: a szerkesztő szedje rendbe a szöveget, küszöbölje ki az egykorú írásnak a nagybetűk használatában mutatkozó következetlenségeit, jegyzetben egészítse ki a hiányokat, igazítsa helyre az értelmetlenségeket, oldja fel a rövidítéseket és dátumokat, tisztázza az irat vagy levél létrejöttének külső és belső körülményeit, derítsen fényt az író személyére és az általa felhasznált forrásművekre. A mulasztások legnagyobbika, az utolsó kétszáz év történetének szinte teljes elhanyagolása késztette a Társulatot arra, hogy 1922-ben megindítsa nagy sorozatát, a Magyarország újabb kori történetének forrásait, latin nevén a Fontes Historiae Aevi Recentiorist. Ahogy a Társulat elnökének, gróf Klebelsberg Kunónak a bejelentésében olvashatjuk: az új sorozat rendeltetése az, hogy egybegyűjtse és közreadja a mohácsi vész utáni, s mindenekelőtt a Budavár 1686-os visszafoglalása és a kettős monarchia összeomlása közti harmadfél évszázados korszak központi forrásanyagát. A feudális korszakból a nádoroknak és kancellároknak a kormányzás és közigazgatás történetét megvilágító iratai, a szabadságharc idejéből Kossuth kormányzóságának, a Szemere-kormánynak az iratanyaga, majd a kiegyezés előkészítésének és megkötésének okmánytára s a dualizmus kori államférfiak levéltára képezi a vállalkozás gerincét.

A Fontes sorozat elsősorban a központi kormányszervek, az ország sorsát kezében tartó feudális uralkodó osztály politikai elképzeléseinek feltárására törekedett.

A Magyarország újabb kori történetének forrásaiból, a két háború közt megjelent 42 kötet igen jelentős forrásanyagot tett hozzáférhetővé, elsősorban a XIX. századi történetéből. Az iratok kiadásában a legjobb történészek vettek részt: Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Lukinich Imre, Hajnal István, Mályusz Elemér.

Az Akadémia az 1950-es évektől kezdve forráskiadvány-ellenes álláspontot képviselt. A forráskiadásnak szakmai becsülete nem volt, nem minősült (és ma sem minősül) tudományos munkának, tudományos fokozat elnyerésénél nem is vehető figyelembe. Mivel nincs egységesen irányított forrásfeltárás, témaválasztásuk teljesen heterogén és ötletszerű, már kinyomtatott alapműveket – forráskiadványokat és segédkönyveket – kellene közreadni utánnyomásban.

 

Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja,

Kivonat: KT. 2012. dec.

 

 

[1] Ez egy remek összefoglaló arról mi is történt az elmúlt 300 évben a magyar történelmi emlékezet tudományos munkájáról. Szépen végigveszi a korokat, a fontosabb szerzőket és rávilágít az általam – mint egyszerű kutató által - is egyre másra tapasztalt alapvető hiányosságokra. Fontos ezt a helyzetet átlátni ahhoz hogy jobban megbecsüljük a rendelkezésünkre álló időt amit a nemzetünk múltjának kutatásával tölthetünk. Továbbá rávilágít egy súlyos vakvágányra is e területen: az időszakosan felbukkanó álmodozó magyar történelemszemléletre. Törekednünk kell a legpontosabb munkára és a források feletti alaposabb bölcselkedésre. - Vastagított mondatok tőlem. (KT)