Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cserép 1933 - A magyarok őshazája 1. rész

2015.11.15

 

A magyarok őshazája és őstörténete

Madya – Lemuria és Atlantisz a médok,
pannónok, feniciek és etruszkok őshona
és az emberi kultúra bölcsője

Írta
és térképpel, táblákkal, képekkel világitotta

Dr. Cserép József

 

 

 

Begépelte  a Térhiradó közösség TAGJAI Társadalmi munkában

Az eredeti forrásról gépelték Sándor Edit szöveggondnok irányításával: Gaál Krisztina, M. Ildikó, K. György, B. Mária,  Barna Mária, O. Erika, M. Rózsa, Csik Anna, Városi Ibolya és Balogh Richárd

 

2015. októberében

 

Budapest 1933

Lampel R. könyvkereskedése (Wodianer F. és fiai) Budapest VI., Andrássy-út 21.

Tartalom.

         Oldal

I. Média.        3

II. A magyarok őshazája. Madya – Média – Gaea            8

III. Ibérek és pelaszgok vándorlása Kelet felé                     23

IV. Ázsiából vissza Nyugat felé                                    32

V. A trójai háború                                            36

VI. Magyarok a Balkánon                                39

VII. Pannónia                                        46

VIII. A hunok se nem magyarok, se nem székelyek          51

IX. A pannón- és méd-magyarok egyesülése           59

X. Ős-szavaink                                                 63

XI. Adalékok a maya-kérdés történetéhez       72

XII. Fölfedezésem egybefoglalása                 74

XIII. Végzetem                                                    76

 

 

I. Media.

  Az ázsiai Media neve a médok odatelepedése előt Aria volt (Herod. VII, 62. Paus. II, 3.). De csak a görög és latin íróknál Media a neve; maguk a médok Magya-nak nevezték, mely szó „föld”-et jelent az ő nyelvükön. Ezért mondták a görög írók Madya népét gigaszoknak is, ami azt jelenti, hogy a „föld-szülöttek”. A méd szó mása is magya volt az ő nyelvükön. Ellenben a „magyar” azt jelenti médul, hogy „médiai” = Madyahoz tartozó; az –r v. –ra ugyanis suffixum ethnicum volt a méd nyelvben. Ennek többeséül Madyap szolgált; ellenben médok a. m. Magyape. (J. Oppert, Le peuple et la langue des Médes. Paris, 1879. 56-59. 202. 204 sk. 207. 210. 213. 278. Hom. Od. VII, 59. 206 v. ö. X, 120).

  Plin. n. h. V, 1. Említi, hogy Libya népeinek és városainak nevei szinte kiejthetetlenek idegen ajkúra nézve. Ezért találjuk annyiféle kiírásmódját a magyar és magyarok szónak: Maccyiara és Mazzyiara (Oppert f. i. művében), Matsya, Mauri, Maxyes, Mazara, Makaros, Macareus, mar, mór, mindannyi a gy hangunkkal való küzködésüket mutatja idegen íróknak. Ide tartozik még Maia, Maya, valamint Madeira, Madrid és Marocco neve, úgyszintén „Mazippa, dux Maurorum” (Tac. ann. II, 52.) és a XVIII. századbeli híres kozák hetman, a sármata Mazeppa, neve. Ilyen pluralis személynevek még: Mazares, Cyrus méd vezére (Herod. I, 156 sk. 160 sk.); Maxarthes v. Promaxarthes parthus vezér, ki megölte Crassust (Plin. n. h. II, 172. Plut. Crass. 31.). A Kr. e. XIV. és XIII. századból egy Marmulu „magyar ember” s egy Marei (? „magyarok”) nevű libyai, azaz maur (masuasa) király van említve egyiptomi írásokban. Arméniai nyelven a médok = Marj, Media = Marastan. A cikonok országa Maronea, városuk Is-mara, vezérük s papjuk Maron. A szabad berber neve ma is mazig, amazig; éjszaki Libya az araboknak Marbig. Ez utóbbiak Marocco-val együtt szerény emlékei az egykori éjszakafrikai nagy Magyarországnak, amelyről lat. Mauretania, gör. Maurusia néven tanultunk diákkorunkban. Ezeknek összetartozására nézve későbbi fejtegetéseinkben találjuk meg a kellő bizonyítékokat; ugyanakkor Mexico nevével egybevetésre önkénytelenül kinálkoznak majd a f. e. Maxarthes és Maxyes (lat. Mauri) alakok. Megjegyezendő még, hogy Mediának a honi magya kiejtésű nevét J. Oppert alápontozott d-vel másítja át az ékírásból, így Mada. Azonkívül hajdan is fordultak elő népnevek személynevekként, mint pl. Mys (Herod. VIII, 133.), Aegyptius, Italus, Tarquinius, Cretheus. Olyanok ezek, mint a magyarok Lengyel, Tóth, Horváth, Németh, Rác stb. vezetéknevei. Két híres gall vezérnek, Brennusnak, is kelta nyelven „főnök” a jelentése; Polybus meg egyipt. nyelven a. m. „a libyai.”

  Hogy a médok mikor települtek be Előázsiába erre nézve csak hozzávetőleges adataim vannak. Sallustius (lug. 17 sk.) régi pún könyvek nyomán írja, hogy egykor Hispániából keltek át Afrikába médok, arménok és perzsák. Emezek az Egyenlítő felé húzodtak le az Óceán mellékén és, mivel nem jutottak építőanyaghoz, leborított hajóikat használták házakként. A médok és arménok ellenben, akik a Földközi-tenger tájain telepedtek le vad és szinte állatiasan tengő emberek közé, korán építettek házakat és alapítottak városokat, mivel a hiányzó anyagot sem volt nehéz cserével megszerezniök és átszállítaniok Hispániából.

  A „perzsa” név itt kétségkívül „persziek”-et jelöl, akiknek Perse a névképviselőjük; ezekről származott át ázsiai országuk, Persis, meghódítása után (a Kr. e. 3000. év körül) a nevük Persae formában a hódító árjákra, akiknek azonban már Perseus a névősük. Perseus is, miként Herakles, a lernai hydra legyőzője; de e néven szerepel Kyros is, Media meghódítója. Perseusnak azonban csak akkor sikerült a gorgók v. médok törzsősén, Antaeus gigászon, végre erőt vennie, miután őt a Földről fölemelte, azaz, elszakította anyjától, őshelyétől, Madyától.

  Az indusok vagy másként sindusok (szintiek) Ázsiába telepedését Nyugat felől (Plin. VI, 21 skk. Diod. I, 19. II, 38. Strab. I, 3, 31. XVII, 3. 7.) Dionysos nevéhez fűzi az ókori klassz. hagyomány, úgyszintén Myrina amazon népének az egyiptomi Ammon vidéki, meg a thrákiai települését is.

  Az egyiptomi Sais alapítása egy ezer évvel későbbi, mint az atlantisziak államáé; és Solon idejében 8000 éves volt már Sáis városa. Indiában Nagy Sándor koráig (333. év Kr. e.) 153 királyt számlált már Dionysos népének dynastiája s ez kb. a Kr. e. VI. évezred közepéig vezet vissza (Diod. I, 26. 44. Plat. Tim. 2. 3. Plin. n. h. VI, 59.)

  Media mind kultúrájánál mind hatalmánál fogva nagy hírre és jelentőségre jutott az ó-korban. A „matsya király” és „matsya nép” mindenkor kész volt segíteni az elnyomó árják ellenében a szorongatott indus Panda-nemzetet, a mai dravidák amazon őseit, akik még a keresztény időszámítás kezdetekor is az ősi amazon-rendszer hívei voltak, miként a médok és arménok. Plin. n. h. VI, 23 (y. ö. Strab. XI, 13. L. még a Mahabharátát!):

  Gens Pandae sola Indorum regnata feminis.

  Az ó-kori hagyomány az indusokat azonos eredetűeknek veszi az éjszakafrikai magyarokkal (Mauri). Aszerint a Gangestől délre lakók napbarnította színt mutatnak; de nem oly égett színűek, mint az aethiopok, se nem göndörhajúak, mint a libyai aethiopok. Az éjszakibb lakók színe az egyiptomiakéhoz hasonló. A Pandionis regio-t, melynek Modura (ma: Madara) volt a fővárosa, Iberiának is nevezték; kasztbeosztásuk is az iberekére emlékeztet. Általán nem egy vonatkozást találunk a hagyományban a Kaukázus- és a Maeotis-vidéki rokonaikra (Strab. I, 3. 21; II, 3. XVII, 3. 7.).

  Nem csupán jó szomszédsági, hanem szövetséges viszonyban is voltak a médok az ion-vándorlásból melléjük települt kis Aethiopiával, Elammal, Memnon országával; sőt a Kr. e. 2270. év körül Kodur-Nachundi (Kodros-Inachos!) halála után méd dyastia lép elénk Elamban, valószínűleg dualizmus – az árják nyomása ellenében. (J. de Morgan, L’histoire d’Elam, Paris 1902, 2. 3. 9. skk. 21. sk.)

  A Kr. e. VI. században Kyaxaresról egy Nagymédia marad az utódjára, Astyagesre, aki azonban „meggondolatlanságaival tönkretette magát is, nemzetét is” (Hom. Od. VII, 56. skk.). Kyros ugyanis, aki 559-ben győzelmet aratott fölötte, 550-ben megölette őt, mivel cselt szőtt ellene. Elősegítette Kyros győzelmét az, hogy a háromfelől is árja-szorongattatásnak kitett Parthia már előbb elpártolt Mediától. Pedig a parthusok egyazon fajú és nyelvű nép voltak a magyákkal; de elpártolásuk után 600 évvel már csak félig volt méd a nyelvük, félig ellenben szkytha (Justin. Ep. 42, 2.). Azért hozom ezt itt föl, hogy lássuk, mily közel járt a valósághoz a mi tudós Jerney Jánosunk, amidőn párthusok ivadkéának állított bennünket.

  Astyages méd neve Aspadas, armén neve pedig Assidahak volt, ami azt jelenti „messze v. hosszan tehető”, late regnans, longe potens, azaz nagyhatalmú. Ezért ___ a neve Homerosnál. Az Árpád név az Aspadas elváltozott mása lehet, mintahogy a latinban is r-ré vált a két magánhangzó közé került s (pl. genus: gene-r-is; ez azonban más helyzetben is megesett, pl. odos – odor, labos – labor.

  A győztes szakák, arimaszpok (kyklopszok) és masszageták szkytha népe a legyőzött médokból sokat utasítottak ki addigi lakóhelyükről; alapítottak két nagy gyarmatot is: az egyiket Assyriából a Paphlagonia és Pontus közötti vidékre (tán a galatákat?), a másikat pedig Mediából a Don folyóhoz, ahol ezen médiai telepeseknek sármaták lett a nevük (Diod. II, 43). Médul vagy sumérul sar-mata azt teszi, „Magya-sarj” s e szófejtésemet igazolják Plinius szavai (n. h. VI, 7. 15.): Tanain amnem colunt Sarmatae, Medorum – út ferunt – soboles. Hozzájuk tartoztak bizonyára a Don és Volga közén ugyancsak Pliniustól említett sármata amazonok, kiknek a területéhez a Mazari név is fűződik. De a Maiótis-tó és a Kaukázus vidékének iber és pelaszg népek az első ismert telepeseik (Diod. IV, 45); mind a két név is erről tanuskodik, amennyiben Khau a. m. „hó” s ebből a Kaukázus nevét „havas”-nak értelmezik (Ókori Lex. s. v.). A Don-vidék telepesei közül Plinius felsorolásában elsők a „Sauromatae Gynaekokratumeni, unde Amazonum connubia”, jelölve ezzel az amazonoknál dívó többférjűséget (connubia, polyandria). A többi tíz név közül a Messeniani bizonyára a spártaiaktól lerombolt Messene (Kr. e. VI. sz.) menekültjei, tehát, miként a médok, Myrina iber népének tartozékai, valamint azok a messeneiek is, akik Szicilia északkeleti csúcsánál Messinát, a nyugatin Himerát alapították. A peloponnesusi Messena mai neve, Maura-Matia, szintén egykori alapítóinak nevét őrzi. A többi név még megoldásra vár; a Turcae mégis arra hagy következtetnünk, hogy a Kr. u. I. században teukrok (turcha, turucha l. III. és VII. §.) is voltak köztük. De a Tussagetae már határozottan szkythákat jelez ott.

  A Don és Volga folyók közére költözött magyarság csak mintegy 800 éven át maradhatott meg békén az ott talált s a később odahúzódott rokon népekkel egyetemben. Már a Kr. u. IV: században a hunok Balambér királyuk alatt, az V. században a hunokkal rokon onogurok jöttek nyakukra a Volgán át harcokra készülten s mint ilyenek csakhamar föléjük kerekedtek a békés életmódot folytató magyaroknak, akiket az ő tiz (on-) törzsükbe be is osztottak. Ennek a négyszázados kapcsolatnak a révén ragadt a honalapító magyarságra a Hungari, sőt valamennyire a Huni elnevezés is. Nem csodálható tehát, ha a magyarságnak e része két nyelvet is beszélt; viszont ugyanez történt bizonyára a vele egyazon országot alkotó ugorsággal is. Ebben sejtem én az okát ama különös jelenségnek, hogy a finn nyelvcsoportban nincsenek igekötők, holott a Volgán túl sodródott vogulok- és osztjákokéban megvannak, sőt a yukatani és guatemalai mayákéban is, akiktől pedig legalább is jó 7 ezer esztendő választ el bennünket.

  Don melléki hazájukban közel másfél századon át (453-600.) voltak már a magyarok az onogurok hatalma alatt, midőn a kazirok átkelvén a Volgán tovább nyomták őket, s így kerültek az onogurokkal együtt a Fekete-tenger, a Donec és Dnyeper közé, Lebédiába v. Onoguriába, ahol még 600-863. évig tartott alárendelt helyzetük, míglen ebből kivergődvén három törzsük kivételével, amely visszatért a Kaukázushoz, atilközi rövid tartózkodás (863-896.) után a Kárpátok közé vonultak be. Ez a mintegy 210.000 fegyveresre menő hét törzs volt Árpád honalapító magyarsága. E törzsek nevei természetes onogurok; csupán az egy „Megyer” idegenes változata a „Magyar”-nak. A kuzirok tulajdonképpen a tatársághoz tartoztak; fejedelmük neve egyező is: Kaján, Khán, Kán.

II. A magyarok őshazája.

Madya – Media – Gaea.

  Az már most a kérdés: honnan kerültek a médok, a magyák Ázsiába, az arják és a szkythák földrészébe?

  A messzi Nyugaton, a Föld véghatárán, az Okeánosnál jelzi az ókori klasszikus hagyomány az istenek és minden létel keletkezését; ugyanazon világtájon emlegeti a Tartarost is, azt a nagy mélységet, ahol ül Iapetos és Kronos, anélkül, hogy élveznék a Nap sugarait s a szelek fuvalmait (Hom. II. VIII, 478. sk. I, 425. sk. XIV, 201. 302 skk. 246. XXIII, 265. Diod. III, 2.). Az ott, Sophoklesként (Strab. VII, 3.), „a Föld véghatára, az Éj forrása, Uranos nyugvóhelye, a Nap régi kertje.”

  Mint Nyugotországnak és mint a „nap házá”-nak IsberiaIberiaHesperia volt a neve az egész nyugati féltekének; ugyanezt jelölte a Chavilat, Hevilat (Evilat) név is, nemkülönben a Hispania neve, amennyiben i-spana a. m. „rejtőföld” (Bérard V.). A mai Hispania ama hajdani nyugati szárazulatnak maradványa; de görög íróknál Itália is szerepel Hesperia néven.

  Itt találunk rá a görög theogonia „isten-származás” mythosának gyökerére: Eredetileg volt Gaea és szülöttei, a gigászok; őbelőle lett a Meny (Uran), s kettejük szülöttei a titánok.

  Az ő nyelvükön Magya (Madya) volt a „többnevű” Gaea vagyis Föld, neve; ezenkívül Ops, Rhea, Kybele, Themis és Titaia is a Föld nevei. A theogonia tehát tulajdonképpen földtörténeti genealogia.

  Gaea és Uran mythikus rokonságához tartozik Okeanos és Atlas, valamint ez utóbbi leánya, Maia, amazé meg Perse. A felsorolt nevekkel szinte magától kapcsolódik Peru, Mexico s a középamerikai maya őslakosság neve, nemkülönben a perui Amazon-melléki nagy síkságé, Maranyon-é is. Ujabb adatok szerint pedig a sokat keresett híres aranyvidéknek, Ophir-Chavilának, Indiától Keletnek 180 délk. foknyira kellett esnie, tehát kb. Peru és Mexico területére; Indiában ugyanis dél van, mikor Hevilában éjfél, és megfordítva. Salamon zsidó király emberei, akiket ő – Hiram föniciai király példájára – Ophirba küldött az ő híres temploma díszítéséhez aranyért, ezüstért és díszfaragásra alkalmas faneműért, minden alkalommal három év alatt járták meg hajóútjukat, Hiram emberei vezetésével, Eziongébertől, ahol reggel van, mikor Indiában dél, ahonnan eszerint 180+60 = 240 dk. foknyira kellett esnie Ophir-Hevilának. Hoztak azonban drágaköveket, elefántfogakat, jószagú fát is, meg majmokat, pávákat. Abból, hogy az onnan hozott arany Parway-arany volt, Mewes R. azt következteti, hogy Ophir a. m. Peru. ellenben Th. Crawford Johnston Mexicoba teszi Hevilát. (Mos. I. c. 10; 19-30. Kir. k. III. 9, 26, 28. Kron. II. 3. 6. W. Wrchovsky: Wo lag das alte Goldland Ophir?)

  A Maia szó az egyetlen, melynek ai tagja nem változik ae-vé a latinban sem; vagyis az ai ebben nem kettőshangzó, sőt rövid az a-ja; csupán helyzeti hosszúsága van az utána való i-től, mely dupla j erejével akarja helyettesíteni a magyar gy-t. A latinban Maja-nak írva is találjuk a gör. Maiá-nak, Hermes anyjának, a mását. Maia mai angolos és spanyolos „Maya” alakjában is az y „a sonant of the spirant” (Tozzer), vagyis a mi gy-nknek megfelelő spiranshang, mely pár maya dialektusban az angol r-hez hasonlónak van jelezve.

  Magornak, a mi törzsősünknek, Nimród fiának, elköltözését Evilat földjéről, Persisből, jelöli a magyar krónikás hagyomány. Tömeges népelvándorlásnak erős, szinte kényszerítő oka szokott lenni. Földünk multjából négy katasztrófát említ a hagyomány; a két utolsó közül az egyik a Csendes-óceánon kb. 11.500 évvel ezelőt Mű földjének, a később ú. n. Lemurianak elmerülése, a másik 4268 évvel később, az előző katasztrófa idején szigetté vált Atlantisé. Igy került két nagy szárazulat a víz alá; azóta pihen a Tartarosban Iapetos és Kronos. Ez utóbbi az Atlantis egyik neve, mely fennmaradt a Jeges-tenger Mare Cronion nevében és, véleményem szerint, a Grönlandéban. Iapetos tehát, melynek a mondani genealogiában Ázsiával is van házastársi kapcsolata, a -földre is vonatkozó elnevezés volt, amely földrésznek John Churchward (The Lost Continent of Mu, the Motherland of Man, N. Y. 1926.) nézetétől eltérőleg, Peru és California táján meg kellett közelítenie Amerikát. A Biblia szerint ugyanis Salamon zsidó király már nem egyszer küldött embereket Ophir-Chavilába, ahol az Édenkert is volt. Emberei Eziongéberből hajón indulva ki mindenkor három év alatt tették meg útjukat. De ez következik Didor szavaiból (III. 55.) is, hogy t. i. a Triton-tó nevű beltenger, mely környezte azt a Hesperia nevű földet, eltűnt, miután az Óceán felé eső szárazföldi övezetét földrengések elszakgatták. Döntő bizonyítékot talált azonban erre nézve 1929-ben a „Carnegie” hajó tudós társasága, mely a Csendes-óceánban az Egyenlítőtől 100 mfldnyira a lapályos tengerfenéken egy 5850 láb magas hegycsúcsot; a Juan Fernandez Islandtól északra pedig egész hegyláncot fedezett föl, melynek csúcsa 9750 lábnyira emelkedik ki a tengerfenékből. E két magaslat valaha egy elmerült földrészhez tartozott, melynek maradványai a Csendes-óceán keleti szigetei is. (Amer. Magy. Népsz. 1929. febr. 4.)

  Az az eltűnt ausztrál-maláj szárazföld mintha újra elő akarna támadni az Óceán mélyéből. A geológia ugyanis rájött, hogy Újzéland mintegy sarokpillére volt egy prehisztorikus nagy szárazföldnek, mely egykoron Újguineán át a délázsiai szigeteket Ausztráliával összekötötte; annak az ős-szárazföldnek maradványai a maláji szigetek, valamint Melanesia, mely geofizikai alakulatánál fogva Újzelandhoz tartozik, úgyszintén a Polynesia-szigetek egy része. Talán azért nevezik amaz alámerült Madya-Gaea prehisztorikus szárazulatnak fennmaradt részét Újzéland lakói, a maori-k, Maura halálának („Ika a Maora”). Uxbaud F. A. az ő Munda-Madyar-Maori c. művében (London, Lusac et Comp.) állítja, hogy indus mythusok a magyarok és a maurik rokonságát mutatják. E kérdéshez mely csakis a méd-magyarságra vonatkoztathatik, ajánlatos volna gr. Benyovszky Móric madagaszkári följegyzései révén adatokat szerezni. Benyovszky ugyanis nem egy vonatkozás vagy egyezést jelölt meg a madagaszkariak szokásaiban és nyelvében a magyarságéival. Mondhatni, kétségtelenné teszik a méd-magyarság őslakóhelyére vonatkozó eme följegyzéseket és következtetéseket Hrdlicka archeologus legújabb leletei. Csakhogy az ő megállapításai hibás alapra fektetvék; ő ugyanis egész lakatlannak veszi Amerika földjét az „indiánok” lassú bevándorlása előtt; ezen ázsiai beszivárgó indiánokat tekinti Amerika őslakosságának s az Alaszkától délre fekvő Kodjak-szigeten kiásott leleteket a Maya-, Inka- és Azték-kultúra őseinek. Ámde a mayák nem indiának, nyelvük is más, mint az indiánoké, sőt a spanyolt is csak szükség esetén használják helyette még ma is úgy Yukatanban, mint Guatemalában. Ők, a mayák, az igazi őslakosság ivadékai, a paionok = pannónok, akiket ma is peonoknak neveznek még Mexicoban is, ahol azonban nyelvi elkülönződésük már elenyészett; de azonkívül Amerikában sokhelyütt a csikóst is peonnak hívják, amely szó azonos a pannónok görög nevével. – Kár, hogy Hrdlicka nem vett még tudomást a japán szigetek őslakóiról, az ainókról, akik nem olvadtak bele az előnyomuló japán népbe, hanem fokozatosan északra húzódtak előle s ma már csak Jedo szigetén laknak kb. 18.000-nyi számban. Ezek az ainok fehér-veresbarnabőrű, erősen európai vonásokat mutató emberek – erős szőrzettel és szakállal. Az ausztráliai benszülöttek rokonainak is vélik őket. Erősen anyajogi alapokon álló kultúrájuk jelentékeny hatással volt a japániakra, (J. V. az U. V. 1932. IV. 24). Ezek is az amazonok sarjai tehát, mint Myrina népe volt egykoron s minők állítólag Sumatra szigetének mai lakosai közt is vannak. A Hooton (The Indians of Pecos Pueblo. Ism. Dr. F. L. a M’. H. 1932. V. I.) megállapítása szerint is – a Hrdlicka nézetével ellenkezőleg – mongolszerű népeken kívűl és ezeket megelőzőleg negroid, ausztraloid, európai formájú és mediterran, a régi egyiptomiakra emlékeztető tipusok is résztvette az indiánság kialakulásában; vagyis az indiánok eredete nem a természeti viszonyok és létfeltételek változására vezethető vissza, mint Hrdlicka állítja, hanem rasszkeveredésekre.

  W. S. Cervé (Lemuria. The Lost Continent of the Pacific. 1931. California) mintegy 200.000 évre teszi azt a kort, amikor még a későbben Lemuriának nevezett - v. Madya-szárazföld a mai Csendes-ócenról, amelynek nagy részét elfoglalta, beterjeszkedett Ázsia és Afrika belsejébe s az egyetlen lakható és termelésre alkalmas földterület volt; ellenben Ázsiának és Afrikának többi része, valamint Amerika is, teljesen vízzel borított avagy lápos területekként voltak ismeretesek Lemuria lakói előtt. Mintegy 75.000 évvel ezelőtt elkezdett amaz ős-szárazföld víz alá kerülni, szakadozni s elkülönülni a későbbi ú. n. Ázsia- és Afrika-szárazföldtől. Kb. 50.000 évvel ezelőtt Amerika északi része (Alaszka) Ázsia felé terjeszkedett, lejjebb pedig Lemuria felé, melynek maya-lakossága a terjeszkedő és ráereszkedő víz elől Keletnek (Mexico, Yucatan) húzódott. Másfelől akkoriban képződött az amerikai szárazulat Európa és Afrika felé. (V. ö. Weinstein, Der Untergang der Welt.1914. Szabó József. Előadások a geológia köréből. 295. sk. 1. 306. 344. 349. sk. 1.).

  Csak azért mutatom be ezen újabbkeletű geológiai theoria vázlatát, hogy érthetőbbé tegyem egyfelől a Japetos- és Prometheus-monda kúszáltságát, másfelől Diodornak a Hespera nevű ősföldre vonatkozó rövid feljegyzését, mely szerint a Triton-beltenger, miután a szárazföldi övezete megszakadozott, eltűnt; még pedig a déli övezete eltűnt teljesen. Madagaszkár azonban egykor csakugyan hozzátartozott a Madya-földhöz, Cervé azonban aligha használta fel közvetlen tanulmányozásra az ókori klasszikus írásbeli hagyományt, mert az időbeli megállapításai nagyon messze elütnek az ókori latin és görög írok feljegyzéseitől; de forrásait sem említi sehol. Mindazonáltal aligha oly elbizakodott, mint egy – már eléggé kiérdemült – geografusunk, aki egyik nyilvános felolvasásán „hülye filologusok”-ra ontotta ki mérgét: talán azért, mivel az ókori kl. írok nem jöttek 30-40 év alatt egyszer sem felvilágosítani őt tévedései felől? avagy talán azért, hogy a filológusok tisztelete és tanúlmánya tárgyát tevő ókori írok ővele ellenkező állításokat mertek megkockáztatni?

  Hogy a föntebbi geológiai theoriákat kiegészítsem, fölemlítem, hogy a mélységes Atlaszi-tenger Plato korában, vagyis mintegy ötezer évvel Atlantisz elmerülése után még hajózhatatlan és felkutathatatlan volt az igen magas iszapfenék miatt. Homér két époszát eddig úgyszolván költői oldalról eszthétikai szépségeiért forgatták – szántogatták; meg vagyok győződve, hogy históriai értékük rövidesen előtérbe nyomul. Vagy nem mesének tetszett-e az az ókori adat is, hogy az Argonauták az Isteren hajóztak fel Istriáig a Fekete-tengerről, míg rá nem jött Schafarzik, hogy közvetlenül a diluviumot megelőzőleg vízválasztó volt Berzászka táján s onnan egy nagy folyó Magyarország felé folyt le; a mellékfolyók még ma is mind szembenyílnak a Duna folyásával Báziástól egész Berzászkáig (L. VI. f.). Az ókori írásbeli hagyomány tud a Gibraltár átvágásáról, sőt arról is, amikor még szárazföldi összefüggés volt Egyiptom és Kisázsia, meg onnan Cypruson át Syria között is (Plin. III, 23.). Az atlantiszi kataklízist három előzte meg; Homérosból ugyanis azt olvashatjuk, hogy az Elysiumban, a makarok szigetein, Kronos uralma alatt visszavonultságban boldogul éldegélnek a negyedik emberkor hősei. Tertullianus is egy Sibylla-jóslatból, mely mintegy 330-340 évvel kelt Atlantisz katasztrófája után, latin nyelven ezt írja: ex quo cataclysmus prioribus accessit.

  Nemrég olvashattuk (P. H. 1926. 162. sz.), hogy Maroccóban, nehezen hozzáférhető hegyvidéken, él egy 400 éves ritkabil táltosféle, aki hindu fakirokkal, tibeti lámákkal, egyiptomi papokkal, perzsákkal tart fenn összeköttetést. Ez a rif-kabil még tudott népe ősrokonsági kapcsolatairól, tud még Perzsiával is, amelyet 2½ ezer év óta „szőke ária népfaj” hazáját, mi érdeklődésünkre sem méltatunk többé, mióta a mongol-tatár, meg a szkytha és ugor ábránd belénk fészkelte magát. Ma mindenki történész, nyelvész és etymológ nálunk, úgy hogy már azt sem tudjuk, milyen adatnak van igazi históriai értéke. Bejárjuk egész Keletet s egy-két lelet, egy-két magyarformájú szó vagy alak rögtön kész bizonyíték, hogy ahhoz nekünk közünknek kell lenni; még pedig rendesen mint kölcsönzőken szerepeltetnek bennünket. „Magyar” nevünket is első felében finn-ugor, másik felében („eri” = nép, ember!) török eredetűnek sütik ki (Németh). Így hát még az is kotyvaszték volna! Már szinte a perzsákat kezdjük őseinknek tartani, ezt az alán, hun és szabinnal, getadákkal azontájú szkytha (Amm. Marc.) népet, amely a görög ny-t hellénné, a latin-aeolt rómaivá tette. A szőlő szavunkra ráakadtak a kaukázsvidéki török nyelvben; kimondják, hogy minekünk azokkal érintkeznünk kellett, mert tőlük csak így kölcsönözhettük. Nem is tartják érdemesnek még kérdeni sem: miért nincs meg másvidéki törökségnél? Pedig az Egyiptomból Thrákiába telepedett cikonok vezérének, Maronnak, „nagy szőlész” a jelzője Diodornál. Arról beszélhet nekik az ókori hagyomány, hogy a Kaukázus-vidék első ismert telepesei a magyar és vele rokon népek voltak. Meglelnek egy turfán nevet Mongoliában: ahhoz nekünk „valószínűleg”, „talán” van, „bizonyára kell” közünknek lenni! Ezeket megérti nagy állami segéllyel fenntartott szaklapjuk olvasó-közönsége, mivel t. i. ehhez nem kell történelmi érzék és tudás; sőt baj, ha van! Ellenben komoly históriai adatokon és érveken nyugvó cikk nem kell, mivel az „magas” az ő közönségüknek! Tudákosság és tudás meg tudomány manapság époly bizonytalan fogalmak nálunk, mint az erkölcs, morál határvonalai! Ötletet termelni könnyű, még elhitetni is. Ellenben komoly tudományos kutatást végezni és eredményt felmutatni fárasztó s ritkán talál illetékes méltánylásra. Azelőtt a saját  tudománya által válhatott valaki tudóssá; majd környékezés és udvarlás, utóbb hatalom és vagyonosság révén lehetett névleg megkaparintani egy-egy adagot a raktár címéből. Kínai és japán rokonságunk hirdetése többeknek keresetforrás lévén – abba nem hagyható. Számos „tudós”-unkat eddig vallott vagy hirdetett véleményük vagy sejtésük tartja lekötve. Egyidőben a gigászi Atila-emlék is mint jó jövedelem-forrás a hun-atyafiságot suhogtatta meg. Elfutunk Indiába s alig érünk oda, máris olvashatják a híradást, hogy ráakadtunk „a szittya-hun ivadékra, vagyis magyarokra.” – Kiruccanunk Mezopotámiába. Még oda sem értünk, máris itt a híre, hogy fölfedeztük „Nimród sírját”. Most előcsatár ugrat porondra megmagyarázni nemzetünk rokonsági kapcsolatait; nekigyürkőzik, pingál is hozzá, egyszer csak többhetes lélekzetszünetek után otthagyja a főkérdést azzal, hogy „mikor s hol szakadt ki ebből a magyarság, nem tudni”. Szinnyei József dr., az „ural-altáji”-tól „finn-ugor”-rá, újabban pedig „finn-magyar”-rá igazított álláspontjuk sztárja, e szavakra keseredik: „Ott állunk a történelmi kor határkövénél. Szövétnekünk utolsót lobban s a félhomályban látjuk a magyarságot, amint a határt átlépi. Előtte hajnalhasadás, mögötte koromsötét éjszaka. Be akarnánk világítani abba a sötétségbe . . . . . Mindhiába! Szövétnekünk kialudt. . . .” – (!?!) – Ma kétségtelen már, hogy az ugorral együtt a „turáni” jelző is mai forgalmi értelmében (56. l.) anachronizmus.

  Azon a nyugati szárazföldön laktak tehát olyan népek, kiknek társadalmi élete az amazida (gynaecocratia, matriarchatus) alapján volt megszervezve; ezért amazonoknak hívták őket s névőseiknek is nőies neveik vannak, u. m. Myrina, Perse, Medea, Medusa. Az ő nyelvükön a szárazföldnek Mű, Mys, Madya volt a neve; de akkora föld népei bizonyára különböztek egymástól faj és nyelv tekintetében is.

  Mexicot Cuba-sziget lakosai Magon-nak és „maják országá”-nak nevezték meg Kolombuséknak. A Mexicoban, Yucatan, Guatemala és Honduras területén ma is élő mayák lélekszáma alig tesz ki egy milliót, de elszigeteltségüknél fogva mintegy hat idióma alakult ki nyelvükben, amelyhez hajthatatlanul ragaszkodnak s csak szükség esetén veszik elő kisegítőül a spanyol nyelvet, amelyen máskülönben jobbára beszélnek. Az ő nyelvüket mintegy 7¼ ezer esztendő választja el a mienktől, de azért feltűnő az egyezésük nemcsak szókincsükben, hanem grammatikájukban is. Hátha közvetlen láthatnók és hallhatnók őket beszéd közben! A föld alól előkerülő alkotásaikban elénk tárulnak az egyiptomi, előázsiai s a görögországi műremekek előképei, egyszersmind Peru, Mexico, Középamerika és Ecuador ősi civilizációjának kapcsolata. És ez nem indián kultúra! A mayák nem indiánok. E besorozás ellen ők maguk erősen tiltakoznak. Őskultúrájukat épen az indián, az aszték invázió pusztította és nyelte el (Radin). De az ő törzsüket illető peon elnevezés is élesen elkülönbözteti őket az indián fajtól. Rivet kraniologiai vizsgálatai szerint az amerikai indián mind testi mind szellemi alkotásában, sőt vérmérsékletében is eredetileg mongol; ezen uralkodó jelleg mellett, az ausztráliai és melanéziai inváziók nyoma gyakorlatilag elmosódott (Art and Archeol. XXIII, No. 1. Washington. 16. 27. 32. l. Lásd a 10. l. idézett műveket is). A maya őskultura eredetiségének döntő erejű bizonyítéka az, hogy a görög és héber alfabét egyezik ugyan a mayákéval, de az egyes betüneveknek csakis a maya nyelven van értelmük: egész alfabetjük az atlantiszi katasztrófának, az ő szárazföldjük egykori pusztulásának, elbeszélése, miként ezt dr. Le Plongeon, aki mint orvos 12 évig élet Yukatanban a mayák közt s tüzetes görög, egyiptomi és héber nyelvtanulmányokat végzett, már mintegy 25 évvel ezelőtt kimutatta. J. Churchward belefoglalja ugyan ezt a megállapítást is f. i. művébe, de ő – véleményem szerint helyes – a Mű-föld katasztrófájára vonatkoztatja.

  Le Plongeon dr. eme megállapításán kívül az is tárgytalanná teszi azon felmerült vélekedést, hogy a zsidók a mayáktól származtak, mivelhogy Salamon zsidó király emberei föníciai hajósok hírei után indulva, ezek vezetése mellett járogattak Amerikába. Elvétve egy-egy szó hasonlósága, ami véletlen is lehet, mitsem bizonyít; ámde a magyar és maya egyezések föltétlenül döntők. Kapcsolódásuk Egyiptomban történhetett meg; előbb alig hihető.

  J. Churchward a vándorlás utjára vonatkozólag közzétett s ővele közölt megállapításaimat magáévá tette, fel is használta őket az 1931. év folyamán megjelent The Children of Mu c. művében. Ugyancsak az én vele közölt adataim értelmében igazította ki e második művében a Mu-föld fekvését ábrázoló térképet is. Ámde mindezen kölcsönvételeiről hallgat; nevemet s művemet meg sem említi sehol.

A maya nyelv. A maya nyelvnek részint angol, részint spanyol nyelven kiadott grammatikái közül én a Tozzer „A Maya Grammar” c. művét vettem elő s főleg annak a nyomán közölhetem a következő, minket, magyarokat, legközelebb érdeklő adatokat. A maya nyelvnek nincs sem Mexico, sem átalán Középamerika egy más nyelvével sem affiliációja. Több idiómája van ugyan, de többnyire csekély az eltérés köztük; egyesek például a verbalis névmást suffixumként kezelik, mások praefixumként. A legjelentékenyebb hat idióma közül legelterjedtebb a maya-idióma, melyet Yukatan benszülöttei beszélnek. A föld alól nemrég előkerült ősírás kulcsának megfejtése még nem igen sikerült Dr. W. Gates-nek, a guatemalai nemzeti múzeum volt igazgatójának, aki e célból 1922. évben a kymograf (hanghullám-irógép) mellé egy maya fejedelmi ház szinte hozzáférhetetlen erdős hegyek közt felnőtt, írni, olvasni alig tudó, üldözések elől bujdosni kénytelen 27 éves fisarját fogadta fel titkárául. Ő utána Antonio Villacorta s a Sociedad de Geogr. e Hist. folytatta a maya nyelv-kulcs kutatását, miután a S. Mária vulkán-kitörés néhány évvel ezelőtt többi közt a múzumot is eltemette. A. Gates is közli újabban kutatása eredményeit az Outline Dictionary of Maya Glyphes c. a. (The Maya Soc. Publ. I. Baltimore. 1931.). De ama rengeteg időbeli távolság ellenére csak könyvből is felötlően mutatkozik egykori összetartozásunk kivált egytagú szavaink egyezésében, bár a nemzetközies kiírásuk lehetetlensége egyezésük felismerését is nehezíti; ú. m. pol. fej; ppol fuj; sis, siis  hűs; zuhny és ziz új, szűz, friss; züan szülés, nay ágy; nüh éh; nech vágy; ya, yoil fáj-ás (nyilalás), yihul hely; yz vese, cha, xi (máshol: tsi, tsü) száj, yx, akzah üszög, rozsda, penész; ouxil keselyű; xir sír, zokog, maax majom; mix, miztum macska; xak zsák; yek szék; chak gyak (szúr); ppuc pofa; ppucit hátrész; cooc kuka, néma; cuc csók (cuppan); celek v. tzelek csülök, cok csuk, végez; ax, chuc és cec csecs; chaa kap; pakacs, pecuach pogácsa; choolax palack; kulacs; kalcab könyök, csukló; cel kül; chucub pipálni (csibukok őrégi építményekből kerültek felszínre Yukatanban); catzhaa vadkacsa, (gácsér); kinic szép, helyes (kényes); hachium atyá(-m); hulum hal; tsukai csuka; lecka láng; halu nyúl; ma nem; kinam kín; tuzik tüdő-, mellfájás; hiix tüske, tövis; tal érint, talál; than hang; pak, paa, tulam fal, kerítés; katun háború (katona?); haa eső, víz (hó!); okol vádol; olha óhaj, akarat; ciz szél; kah gaz-(ember); uq-ul ital; ppachii fogadás (paccsi!); siu fű, yeeb jég; u hold (sum. iu); bak boka; bos bús; ióin, yióin öcs (nő-öcs, hug); tsi-tsan kicsiny; kan kígyó (vid. dial. kényó); tse-el nyél; tse fa; kah kész; wa ha; haab év; suk mindig, csak (sok?); kak kő; noh, nohots (más nyelvkönyvben: nuc, nohoch) nagy; tsen = suttyomban tesz (csen).

  Van tárgyas és tárgyatlan igeragozása; hangzó-harmónia tő és rag v. képző közt. Tárgyragja t; a mult jele is t, pl. szuk-t-en, „szoktam”; bár a csuk f. e. mása is használatos a végzett actio jelölésére. A befejezett multban a meg igekötőnk (avagy a már adverbiumunk?) mása a m-ah. Jellemző az igekötők, ragok, névutók és képzők egyező használata; még amelyek elvesztették is már mint szavak önállóságukat, valószínűleg önálló szók voltak valamikor – írja Tozzer. A szórendje sem oly kötött, mint az angolé: az ige névmási alanya mindig ki van téve s ezért a szórend nem fontos. Hanghordozással a magyar is mellőzheti a szórend merevségét. A szóösszetétel legnevezetesebb esete a transitiv igéé a tárgyával (mint a magyarban is pl. védem, védlek). A pluralis végzete ob, mely a méd ap-pal vág össze; de mellékneveken és participumokon legtöbbnyire –tak v. –ak a plur. végzet – olykor ob-bal együtt. A p és k váltakozására más nyelvből is idézhetek példákat, ú. m. román-latin: laptye-lacte; naptye-nocte; optye-octo; patru-quattuor; sőt magában a latinban is: columba-palumbes. Jelzős főnév többesjele többnyire csak a főnéven van; a jelzőn is ritkán. A műveltetés kifejezésére a mayában is használatos a t.

  A maya nyelv polysynthetikus, inkorporatív (össze-, eggyérakó) nyelv s, mint ilyen, szemlélhetővé teszi nyelvünk ragozása, képzése és szóösszetétele alakulását. Számneve alig egy-kettő egyez a mienkkel; de névmásai már egyezőek; így az igei névmások (pronomina verbalia) a mi személyragjainkkal és névmásainkkal: en = én, i = ő; on = mi; ob = ők; (l. a plur. képzőt!). Ime néhány példája a képzésnek vagy ragozásnak: het nyit; he-eb „nyitó”, kulcs; uc jó; uc-il jobb; hats-u-il v. hats-u legjobb („nagyon jó”); - yetel – vel; yetel-en velem; - tanya  házam (tanya); na –nál; na –ets nálatok; - yokol fölül; yokol-i fölötte („ő fölött”); walan alá; in-walan alám („én alá”); bah szegezni; bah-ab kalapács (l. f. he-eb!), - Winik ember; „van-egy”; winik-en „ember-én” dialectice: en-winik), = ember vagyok; keel-en „hideg-én”; ak-en „hág-én” = hágok; kohan-ets „gonosz-ti”; qai-n-ah-en”énekelt-én” (az n a tő után csak beékelt ajakzárás). A winik másaként a magyar „van-ki” (van, aki; v. ö. valaki, mindenki, senki, más-ik, vala-mikor stb.) kínálkozik, a maya ik ugyanis a. m. a mi egy számnevünk s az etr. ki.

  Mű-Lemuria a kultúra ősfészke, Iapetos tulajdonképpen a jelzője Gaeának; de szerepel férjeként is, sőt a hun krónikában atyja v. anyjaként; Thana ugyanis a Themis (Gaea) név másának látszik. E föltevés mellett aztán meg is szünnek a látszólagos ellenmondások: Jafet fia Magog (=Magya=Themis=Thana); Japetos és Gaea fia Prometheus „ősmatya” (Paus. II, 14.), a gigász Nimród = „hős” (Kézainál: Gigans Menroth), Atlas bátyja, kinek a neve nemcsak a távol Nyugattal meg a Kaukázus-vidékkel függ össze, hanem a Niluséval is (Diod. I, 19.). Atyaként azonban Uranos meg Eurymedon is van említve. Ebből következik, hogy nemcsak a paeonok, azaz a pannónok heros eponymosa Prometheus, hanem a médoké is, kiknek legyőzése, vagyis Media királya, Assidahak „longe lateque potens” (= messze-tehetős), másként Astyages bukása után ő a Zeus bilincseibe került.

  Posnansky Artur a perui Kordillerák gleccsereit ezüst díszként határoló, lassú lejtővel emelkedő magaslatok völgyeiben házak maradványaira és kyklopszi építményekre talált, egy az inkákat jóval megelőző korbeli jelentékeny kultúrájú nép lakóhelyére, foglalkozása és alkotásai maradványaira. A művelődés és társadalmi élet jelentékeny fejlettségéről tanuskodnak ezek. Kétségkívül sok ezer évvel ezelőtt kultúr nép lakta Mű-földjét. Már a földmívelés föllendítésére irányuló csatornázások s gátak rendszeressége is bizonyítja, hogy termékeny s avatottan munkált terület volt az valamikor, - csakhogy nem ott a magasban, a Kordillerák széles, köves völgyeiben, ahová Földünk egy rettenetes megmozdulása emelte mindenestül, a Titikáka-tóval s azon nagyszerű, még ma is látható csatornával egyetemben, mely Délamerikának egy mostanában napfényre került térképe szerint az Amazon-folyó völgyén terülő s az Atlaszi-óceánba belenyíló nagy beltengert összekötötte a Csendes-óceánnal. E beltenger azonban nem azonosítható a Triton-tóval.

  Sallustius (Iug. 17-18) régi pun könyvekre hivatkozva írja, hogy egykoron Hispániából települtek át északnyugati Afrikába médok, kik a saját nyelvükön mauroknak nevezték magukat, szinte álltak módján tengő emberek közé; ott házakat s csakhamar városokat építettek, földmívelést űztek és csupán ők nem voltak nomádok egész Libya északi részében (Herod. IV, 180. 188; V, 9). A hispaniai ibereknek a mi időszámításunk kezdetekor még hatezer éves énekeik és törvényeik voltak meg írásba foglaltan versekben; sőt volt grammatkájuk is, nem egyforma, aminthogy a nyelvük sem volt egyazonos (Strab. III, 2. 3.). A mór építészet és kincsgyüjtemények szintén az iberek nagy kultúrájának tanúságai. A Kaukázus-melléki iberek szintúgy csinos kőházakat építettek; városaik rendezett házsorokkal és terekkel voltak ellátva, akárcsak a pelaszg Alkinoos városa (Strab. III, 2; IV, 1; V, 2; VII, 2. 3; XI, 3. 6. 13. XV, 3. Hom. Od. VI, 262 skk.). Aloeus gigász aeol ivadékai voltak a thrákok első telepítői, városok építői s a kultúra első terjesztői. Itáliába is az aeol Evander, Maya unokája, pelaszg-szikan népe vitte az írás ismeretét (Plin. n. h. VII, 192. Liv. I, 6. sk. Strab. V, 3. 3. Joan Lydus, de mag. I, 5). Nem üres kérkedés hát Prometheus felhozakodása, mi mindent köszönhet neki Zeus népe. Ő tanította meg az embereket, akik eddig odúkat és barlangokat laktak, verőfényes kőházakat építeni; ő tanította faművekre, a föld mívelésére, ökrök igába s lovak szekérbe fogására, bányászatra, ötvösségre, fáklya-világításra, tengerészetre, írásra és számolásra, csillagászatra, a föld termőerejének a csillagok járása szerint való kihasználására, gyógyító füvek és írok (gyógykenőcsök) használatára, a tűz műipari felhasználására; ő tanította meg a jóslás többféle módjára (ú. m. álom; madarak táplálkozása, repülése, viselkedése; állatbelek vizsgálata) az embereket. „Egyszóval” – mondja végezetül Aischylos Prometheusa – „az emberek minden tudásukat egyedül nekem köszönhetik.” Az igazság, a jog is az ő népénél alakult ki és terjedt el a többi emberiség közé. És csakugyan a görög mythosban Themis az igazság istennője; ez pedig egyike Prometheus „többnevű” anyja neveinek, amelyek közül Magya- és Gaea­-n kívül Titaia-t, Rheá-t, Kybele-t és Ops-ot sikerült eddig meglelenem.

  Prometheus azzal vonta magára az Ég és a Mindenség urának, Zeusnak, haragját, hogy áthozta a Nap tüzét a Földre; a tűz erét szekrénybe töltve be lehozta s ez műiparban vezetője és kézi-művekben segítője lett az emberiségnek. Sokszor gondoltam ezen égi tűzre, a Rádió terjedésével mindinkább kiismersző csodaerejére a rádiumnak, a Földbe gyülemlő napsugaraknak, s az uránnak. Ez a rágondolás az időjárásnak az utóbbi években észlelt feltűnő módosulása, szinte abnormitása révén olyan alakot is öltött már, hogy talán most is a Föld rádiumkészletének „lopkodásá”-ból ered ránk az égi Zeus haragja. Dr. I. C. Modrus, a tudós aegyptologus, meg van róla győződve, hogy a régi egyiptomiak a múmiákba és köréjük annyi dinamizmust tudtak süríteni, amelyek szörnyű erejéről eddig fogalmunk sem lehetett. A bibliai frigyszekrénybe is, melyet – kétségkívül az egyiptomi Amon isten valamelyik egyiptomi templomából – a menekülő zsidók magukkal vittek, olyan Ismeretlen Erő valóságos Akkumulátorai voltak belegyűjtve, hogy a hozzá tiszteletlenül közelítő leviták és papok, mintha menykő sujtotta volna őket, halva maradtak fekve mellette. És Egyiptom kultúrájának, mint alább látni fogjuk, ugyancsak Prometheus népe volt az alapvetője.

  A fáraók különösen igyekeztek magukat ijesztő formák, öltözékek és lövegek alkalmazásával népük szemében tekintélyes, hatalmas, sőt rettegett személyekké tenni (Diod. I, 62.). A pruti fáraók („dicső v. felséges uralkodók”) maradványának vélem a Proteus tengeristen mythosát, akinek Homeros szerint Pharos-sziget volt a székhelye Egyiptom partján. Ilyetén miszticizmus révén juttatják a cheták az Olympus trónjába Zeust, akinek az Ida hegyéről mesterséges menydörgés közt aláhajigált ú. n. menykövei nem okoznak mindig halálos ütést a Tróját ostromló görögöknek. Hogy a diluviumok és jégkorszakok okozója a Föld hőkészletének nagyarányú elvonása volt-e, vagy a Hold vonzóhatása, ez még megoldatlan kérdés. Azon elmélettel szemben, hogy holdunk a Csendes-óceán helyéből kilódult darabja a Földnek, melytől a dagály hatása távolította el s még most is távolítja (Cholnoky-Kövesligethy, Világegyetem, 591 skk.), újabban a Neptunikus-elmélet kelt nagy érdeklődést, amely szerint az öt belső bolygó közül, „die alle aus kleinen Subzentren hervorgingen”, Földünk a Holdat elkapta s a maga bolygójává tette (Fauth „Hörbigers Glacial-Kosmogonie”, Wien 1913). Hörbiger, akinek gróf Zichy Ernő József dr. lelkes híve nálunk, az eddig konstatált s szintén Holdelkapásnak tulajdonított négy jégkorszakra ötödiknek a mi lassan-lassan közelebb vont Holdunk lezuhanását teszi kilátásba, hatodiknak pedig a Mars elkapását földünk által; akkorra azonban már a Nap alighanem magába vonja a Merkurt és a Vénuszt, valamint a vízalkotta külső bolygóvilágban is egyesülve lesz a Jupiter a Saturnusszal.

  Az antik kl. hagyományban is találunk ugyanerre rámutatást, sőt igazolást. Árkádia legrégibb lakóit ugyanis -nak, „Hold előttiek”-nek nevezték, a későbbieket ellenben -nak. Mindazonáltal eddig nem akadtam döntő bizonyítékra a szóban lévő két földkataklízis magyarázatához, mint csak arra, hogy ezeket kettő már megelőzte. (L. IV. f. Atlantisz).

  Eddig Ázsiát vélték az emberi kultúra ősfészkének; ezért hitték, hogy az egyiptomiak „valószínűleg” ázsiai eredetűek (Fr. Hommel). Ma azonban már bizonyos, hogy a kultúrát a Nyugati félteke iber és pelaszg ősnépei (a médok, pannónok, ősthrákok, főniciek és etruszkok) hozták mind Ázsiába, mind Egyiptomba, mind pedig Európába.

 

III. Ibérek és pelaszgok vándorlása Kelet-felé.

 

  A Csendes-óceán képződésekor vízzel borított nagy Mú szárazföldet többezer évvel ezelőtt kultúr-nép lakta; attól származott és terjedt tovább az írás tudománya; ott volt a bibliai Édenkert is; bölcsője tehát mind az emberiségnek, mind a kultúrának. J. Churchward csakis Nyugatnak irányuló vándorlásukat jelzi „árja-ujgur” népeknek, még pedig részint Eurázián át egész Britanniáig, részint Birmán és Indián át Egyiptomig; e megállapításnak megfelelően az ő térképén Amerikától egész távol, Ázsiának ellenben jó közelébe látjuk reprodukálva -földjét. E megállapítás lehetősége kétségbe nem vonható: a mongol fajhoz tartozó ugor népeknek ősi fészkét csakugyan azon Föld-rész felé jelzi nemcsak a hagyomány, hanem az amerikai indián és ázsiai cheta-sémi fajjellegnek a mongollal való egyezése is (Sayce; Lenormant). Ámde a klassz. ó-kori írásbeli hagyomány Keletnek irányuló vándorlásokat említ.

  Myrina népének őshona Délamerika nyugati oldalára, Újzéland- és Polynéziától Peru és Kalifornia felé képzelhető. E föltevést támogatja az amazoni beltenger és a Csendes-óceán közt épült összekötő csatorna is. A Csendes-óceán felől Keletnek irányuló vándorlása amazon népének a Myrina nevéhez fűződik, de Perse nevéhez is; ugyanis ama nyugati fele Földünknek Hesperia (Is-beria) és Iberia nevet is viselt s Peru-nak a neve is kétségkívül ennek a maradványa. Ezért nevezhető Myrina népe iber-nek is; de szorosabban a gigász név vonatkozik reá.

  Az ibérek istene a Nap volt, az „élet atyja”, á-tin a „ragyogóképű isten”, dio-nyza, Homér -ja, melyet fémkoronggal jelképezve s rúdra erősítve hordoztak – a paion magyarok még a balkáni honukban is. Egy perui kapuívükön ma is látható a Nap sugárkévés ábrázolata, a Nyza. Tiszteléséhez aranyat, fehér elefántot és fehér mént tartottak méltónak, mint ma is még „Maya fia”, Buddha, hívei.

Mintegy gerinchegysége volt földjüknek az Atlas, melytől kapta a nevét a Magyából mintegy 11.500 évvel ezelőtt kiképződött Atlantis, majd ennek kb. 4268 évvel később bekövetkezett elmerülése után az Atlaszi-oceán is. De valamikor az Atlas, melyhez az Antillák s a Pyrenaeusok is tartoztak, csakugyan külön tartá vállaival a Földet és Menyet (mint Homérnál olvassuk); ezért Dyr-i „égtartó”, „ég-tűrő” az ő honi neve; ezért caelifer Atlas ő Vergiliusnál (Plin. n. h. V, 1. Herod. V, 3. L. Dr. C. Roh, Tihuanacu, eine untergegangene Weststadt im Herzen Südamerika’s. Über Land u. Meer, Jahrg. 64. nr. 13. Stuttgart).

  Az elmerült Mys amazon népét, Myrina vezetése alatt, egy Triton nevű nagy tó (beltenger) környezte szigeten, Hesperan, jegyzi fel először az antik klassz. hagyomány, nem messze az aethiopoktól és a gorgóktól. Az eathiopok hamar meghódoltak Myrinának; de a gorgók írtó harcok után is legyőzetlenek maradtak őshonukban. Miután földrengések következtében ama beltenger szárazföldi övezete megszakadozott s a Triton- eltűnt, Myrina átvonult nemcsak Libya legnagyobb részén, hanem elment Egyiptomba is és Hor (faraó?) királlyal szövetségre lépett. Ezen vándorlásból települt Hispania, Libya s az alsó-Nílus nyugati fele. Az ő nevük maradványai Hispániában a móroké, Egyiptomban Amon vidékén a maroké, úgyszintén Libyában a mauroké. Az éjszaknyugatafrikai Mauretánia (gör. Maurusia) egy nagy Magyarország volt hajdanán, melynek lakói latin íróknál Mauri, a görög Herodotnál Maxyes, egy méd feliraton „magyar”-ok néven szerepelnek. A közönséges egér neve az ő nyelvükön ; a királyé  (bátya!), a telepeseké libyes, lebu „lepők”. Más . névváltozataik is, ú. m. Mazar (-a), Makar, Magor, Gorgo, Matsya, Mazzyiara, és Maççyiara – igazolják Plinius abbeli észrevételét, hogy a libyaiak város- és népnevei szinte kiejthetetlenek más nyelven, mint az övékén (Diod. III. 52-53. Strab. VII, 3, Herod. IV, 180. 188. V, 9. Plin. V, 1.) Afrikai országuk nevének maradványa az annak alig harmadrészét tevő Maroccoé. A berberek még ma is tojugá-nak hívják a taligát. Iberia a legrégibb ismert neve nemcsak Hispaniának és – legalábbis a Rhone folyóig – Galliának, hanem Britanniának ( , Hibernia: írek) is.

  További hódító útja Myrinának: Arábia, Syria, Kilikia, Taurus-vidék, szigetek (köztük Lesbos, Samothrake), Thrákia. Thrákiában Mopsus, a thrákok elűzött királya, a szkythák (geták) elűzött királyával szövetkezve hosszas harcok után legyőzte Myrina népét, mire a megmaradt amazonok visszatértek Afrikába.

 

Térkép! 25. oldal (13-as fotó jobb oldala)

 

  Ez ime az ő majd kilencezeréves történetük útvonala, ezek az ő állomásaik Diodor vázlatos elbeszélésében. Ehhez a Dionysos és Myrina nevéhez fűződő vándorsokasághoz tartoznak ama médok, arménok és persziek, akik a „libyai Hercules” (Myrina) vezetése alatt keltek át Hispániából Afrikába – szinte állatiasan tengő emberek közé. Ephoros az ibereket írja Szicilia első települőinek; ők alapították ott Himerát, valamint Szardinián is az első várost, Norát; az aquitanok is iberek voltak (Strab. IV, 1. Paus. X, 17.). Volt Szicilia délnyugati részén Magyar nevű város is hasonlónevű folyó mellett (A. Castiglione, Cose antiche di Mazara. Alcamo 1878). Ennek közelében kellett lennie azon Syrie nevű szigetnek, ahol Eumaios atyja király volt (Od. XV, 400 skk.).  A mythosban iberek névképviselője Hiera (Verg. Iaera) is. Az ő hozzájuk fűződő lepő (lebu, liby) elnevezés Egyiptomban és Kisázsián át is jelöli őket és útirányukat, sőt annak a görög mását látom én a szóban, ahogyan a geták nevezték Thrákia előbbi telepítőit, a myzokat, az afrikai libyek egykori tartozékait.

  Az Atlaszi-óceán kiképződéséig annak két parti kontinense merőben más volt; az éjszaki sarkvidéknek mérsékelt éghajlata s megfelelő vegetációja volt. Magyarország belterületének a víz szintje alatt kellett lennie. (Szabó J. f. i. M. 295. sk. 1.) Mindazonáltal Európa derekán át is mutatkozik útja Magya gigász népének. A sármaták „magya-sarj” ugyanis őstelepeseik voltak a „legéjszakibb tájakat lakó szkythák”-tól délre eső területeknek. A hagyomány szerint még Aloeus gigász ivadékai, az aeol Aloidák, voltak a műveltség első terjesztői, városok építői s a thrákok első telepítői. (Plin. n. h. VI, 7, 15. IV, 25.).

  Szkythák az ó-kori íróknál: szakák; masszagéták, későbbi nevükön alánok, s a hunok, (1. alább VIII, f.); arimaszpok (kyklopszok); perzsák; geták, kiket latin írók dákoknak neveztek, de idővel a két név – úgy látszik – különvált; thusszageták; góthok. A geták más nevei: Chatti, Cheta, hetiták (Hethaei, Cissii, ), heraklidák (dórok, hellének). Ide tartoznak a szabinok, valamint főelemükre nézve a germánok, eredetileg szintén ázsiai sárga nép. (Carmania lakói: Hdt. I, 125. L. Strab. VII, 1, 1. Tac. Germ. 3. Etym. Magn. s. v. ). Kelták (Strab. VII, 3.): galaták = gallok, boiok, szkordiszkok (Galli Scordisci: Iustin. 37, 7), tauriszkok, ligyriszkok, taurisztok.

A szkordiszk a szerb név eredetibb formájának látszik. Strabo szerint a károk is kelták voltak.
  Eszerint a homerosi
 kelták voltak, épen úgy, mint a szomszédos galaták, ott a kisázsiai Phrygiának Galata nevezetű részében, amelyet őróluk Gallograeciának is neveztek. Ebben volt Pessinus városa, ősi székhelye a frig Kybele-kultusznak. Ezen „mater-Idaea” és „diva mater” nevekkel is illetett s Rhea-, Ops-, Gaea-val („föld”) is azonosított istenség tisztelésmódjában papjainak, a korybantoknak, szereplése a török dervisekéhez fogható. W. Betham („Etruria Celtica”, 1842) mind az etruszkokat mind a főnícieket keltáknak akarta megtenni. Ám őt megtévesztette különösen az, hogy nem vette figyelembe s így nem is tette kutatása tárgyává, mennyit változott, cserélődött és vegyült Kisázsia ókori lakossága – különösen a Kr. e. XV. század óta, amikor myzok s rokon szövetségeseik települtek oda, miáltal összébb szorították az egész nyugati felére kiterjedő Nagyfrigiát is. A myzok s teukrok még a trójai háború előtt, 1232. év körül, átkeltek Európába, miáltal szabadabb tér nyílt a Nyugatnak áramló dór-cheta sokaság számára, úgy hogy nemcsak Tróját, hanem távolabbi részeit is ellepte Herkules népe, minélfogva a sólymok hazája, melyet Sarpedon sémi népe lepett el, Lykia, Maeonia pedig, a teukrok (truszkok) hona, Lydia lett azután. A trójai háború idején Cariát nem paionok lakták már, akiket onnan Endymion vezérelt Elisbe, hanem károk, akiket Strabo keltáknak számít (v. ö. Hom. II. X,428.). Ugyancsak a trójai háború előtt kellett Phrygiába vonulniok a galatáknak, mivel a trójai háborúban ők is részt vettek (Hieron. in Epit. Hist. Franc. L. VII. f.). Hogy Homeros nem nevezi őket e nevükön, abból csak erősbödik ama megállapításom, hogy károk és galaták egyaránt kelták. A f. i. francia történet, valamint a mi krónikásunk (Kézai S.) szerint is a Kr. e. IV. század kezdetekor már az al-Duna vidékén Pannóniáig hatoltak a kelták Kelet felől: a Galli Scordisci; ők szorították az itt lakó népek nagy számát Nyugatnak. Galloktól űzött etruszkok telepedtek Rhaetiába is. A Brennus (= „vezér” keltául) nevével kapcsolatos két betörés közül a korábbi (390. Kr. e.) Lyon-kerületbeli senon-gallokkal történt ugyan Rómába; de a 278. évi betörés Makedónia- és Görögországba már bizonyára nem. Etruszkok és főníciek semmiképp sem sorozhatók a nomád szkytháknál civilizáltabbaknak jelzett, azonban az iber-pelaszg népek kultúráján alul álló kelták közé; ennélfogva nem számíthatók oda a pannónok sem, akiket pedig a visszafelé következtető histórikusok hol a szlávok, hol a kelták közé sorozgatnak be. Hogy is űztek volna keltákat („duce Rhaeto”) épen kelták Rhaetiába, t.i. ha az etruszkok kelták voltak? Kybele is frig, nem kelta; bizonyítja ezt az ő Mater Idea és Mater Berecyntia neve, meg az, hogy Kreusát Kybele tartotta vissza Kisázsiában, vagyis Kreusa meghalt, hogy ne menekülhessen Aeneasszal. Legerősebb bizonyítéka azonban Kybele ősfrigiai kultuszának az, hogy azt a gallok nem hozták magukkal, hanem csak a Kr. e 204-ben, a pún háborúk idején, hozatta el a senatus Rómába Pessinusból.

 

Atlantis. Mintegy 4268 éven át állott fenn már az atlanteuszok hatalmas és boldog országa, midőn, Platon adata szerint, borzasztó földrengések és vízáradatok következtében egy átkos nap és éj alatt alámerült rengeteg sok lakójával egyetemben s eltünt az egész sziget, mely nagyobb volt, mint Libya és Ázsia együttvéve (Krit. 7.§ ). Az igen magas iszapfenéktől még 5000 év multával, t.i. Platon korában is hajóval járhatatlan s búvárokkal felkutathatatlan volt ott a tenger. Platon Timaios c. műve egészen az Atlantisz-ról szól, de részben a Kritias-a is. E művében előadóvá az apai nagybátyját teszi, Kritiast, kinek hasonlónevű nagyatyjától megvoltak még Solon följegyzései az ükapjáról, Dropidesről, aki legbizalmasabb barátja, sőt – egy adat szerint – testvére volt Solonnak. Ammianus Marcellinus (XVII, 7. 13) szerint „nyiladékos földrengésekkor (chasmatiae), valamely erős megmozdulás következtében szakadékok nyilnak s nyelnek el egész területeket, mint ahogy az Atlaszi-óceánon egy Európánál nagyobb sziget…merült alá az Erebus (pokol) tátongó mélységébe”.     

 

Tertullianus följegyzése szerint „Aeon in Atlantico Libyam aut (?) Asiam adaequans  quaeritur nunc.” Az elmerült Atlantisz maradványainak tekinthetők a spanyol félsziget délnyugati kikötővárosának Gadir-Gades-Cadix nevei; Poseidon egyik fiának, Eumelosnak, ugyanis Gadeiros volt a honi neve, amely épen úgy, mint görög mása is, „juh- (v. kecske-) nyájban bővelkedőt” jelent (v.ö. sum. ga-dir, ill. gud-dir). Spanyolul azor „ölyv-et jelent, mint a gör. , és az Azor-szigetek csakugyan Kirke-szigeteként szerepelnek Timaiosnál, aki oda is elutaztatja az Argonautákat. Geryon, a háromtestű óriás (tulajdonképen  „ három menyhon” : gir-i-un),  hol mint Veresország (Insulae Purpurariae, Erythia; Madeira=Makaria: Paus. I, 35), hol mint Hispania királya szerepel a mondában. A  (Insulae Fortunatae)  „boldogok szigetei” nevet kapták a Kanári-szigetek a Makar eredeti vonatkozásáról már mitsem sejtő hellén íróktól, akik oda képzelték az Elysiumot, azt a helyet hol a negyedik emberkor hősei Kronos alatt boldog életet folytatnak. A Madya s Iberia-Hesperia nevek változatos alakban jelentkeznek az ókori följegyzéseken különböző, sokszor  igen távoleső helyekhez fűződve, amint vándorlásában népe vitte-vitte magával; nevük maradványait (Mexico, Peru) sem kell eredettől a mai területükhöz kötve s mindenkor a mai határok közé szorítva gondolnunk.

 

Ábra: Az aeolok…

  Az ó-kori kl. írók adatain számítva ezelőtt kb. 7238 évvel történt meg az elmerülése Atlantisnak, melynek Aia, Mennu (Mene,Mne,Miny), Uran, Argus, Aetheria, Aige, (Aigis), Anzan nevei mind a mi Meny és Ég szavunk másai. Ezért pelargus v. pelasgus  a neve Atlantis „menekült” népének. Hívták később Aethiopiának is őslakóiról,a fénylőbőrű aethiopokról, Memnon népéről; ezektől szikan „halványszínű” névvel különböztették meg a magyákat  (gorgókat) vagy paeonokat, Emathionnak,Memnon testvérének, a népét. Ezek is iberek ugyan, de már nem gigászok, hanem titánok. (Dion. H. I, 22). Uru-Solym = arx Elymorum  „Meny-vár” , tehát u.a. mint Ur-an, meg Elam, Ilion, sőt valószínűleg Olymp (Ulymp) is a menyet jelenti (Dr. A. Gruhn szerint: sémi nyelven).

  Az ős aethiop istenükön Szét-en kívül, akit vándorlásukban az egyiptomiak hasonlónevezetű rosszindulatú istenétől, Szutektől a Poseidáon „a dáoni Szet” névvel különböztettek meg, különösen tisztelték a Nap-ot, Heliost (Apollo), amelynek jótékony befolyásából országuk kétszer hozott termést évente. Az előbbiről Posidonis  néven is fordul elő Atlantis. A Csendes-óceántól Keletre, a most ú.n.  Amerikával együtt megmaradt szárazföld az Atlaszi-óceán képződése folytán szigetté vált, sőt idővel 7 darabbá szakadt. Ezeket nevezi a görög theogonia („isten-származástan”) Atlantisoknak, „Atlas leányai”-nak, mint részeit ama Magyának, melynek mintegy főhegysége volt az Atlas. Ennek maradványai az Antillák; ezek folytatása az Atlaszi-óceánon innen a Pyrenaeusok, meg talán − legalább névleg − az afrikai Atlasz-hegység. Az Atlasz-leányok közt legnevezetesebb volt Maia (Maya-Magya), mint magva, középpontja a hatalmas birodalommá nőtt Atlantisnak; Elektra nevű testvérföldjének elszármazottai a dardánok, akiket vonatkozásban tüntet fel a hősmonda Árkádiával, Phrygiával, Samothrakéval, sőt Phoeniciával s ezáltal a púnokkal is. (Plin. n. h. XXX, 2.). Dido nőtestvére, Anna neve szintén a. m. „meny”.

  Io útját ugyancsak Európa derekán át is jelzi a mondai hagyomány Keletnek, a sármáták területein át – tartózkodva az éjszaki tájak idegen és ellenséges szkytha népeinek megközelítésétől. A Szajna és Rajna közt pelaszgok telepesei a belgák (Pelagones) s a sequanok (szikanok), akikről a Szajna eredeti Sikanas, Sequana neve származott; úgyszintén lejebb a venetek, a nyugatfranciaországi Vendôme  őslakói, a Rajna-melléki belga menapiusok és később a szigambrok. Ezekből a szikanokból települt a belga menapiusokkal legközelebbi rokon paion v. pannón nevű magyarság, a frigok ősei vagy gyarmatosai, előbb Aeolisba (Thessalia), ahol lakóhelyük  Orestia majd Pelagonia és Paionia neveken fordul elő; onnan pedig a Kr.e. 1120. körül betört thessalok elől egy részük Boeotiába, az aeol paeonok pedig Endymion vezetése alatt Elisbe, Peloponnesos (Morea) nyugati részébe, húzódtak. Bizonyos kapcsolat vehető ki köztük és a thrákok közt abból, hogy thrákok és brygok útja Thrákiából van jelezve Kisázsiába; tehát mindaketten Aloidák. (Strab.XIII, 1. XIV, 2. VII, 38-40. Thuk. I,12. Paus. X, 8.). Görögország Graecia neve őhozzájuk tartozik : gr-aia ugyanis a. m. „meny-kert”, Atlantis. A frig Aeneas ( ) is Atlas ivadéka (Verg. Aen. VIII, 126. skk.); de rajta kívül a két Aias és Achilles nagyatyja is, Aiakos; sőt makedóniai Nagy Sándor édesanyja, Olympia, szintén aiakida volt. Memnon útját ellenben Afrikán s Egyiptomon át jelzi az írásbeli hagyomány egyik adata Susába (Paus. I, 42); de Aischylos (Prom.) Európa derekán át is. Az ő alapítása ott Media szomszédságában Elam, mely Aethiopia néven is előfordul. De Athene vezérlete alatt is vonulnak pelaszgok végig Éjszakafrikán; ezek libyekkel szaporodva Egyiptom szélén Dionysos (=Osiris) népe segítségével legyőzik Hor királyt (fáraó!), akit aztán a trónon az első emberkirály követ: Menes, Memphis alapítója (Kr. e. 5300. körül). Ez a csatlakozás kétségkívül Dionysos gigász és Athéne titán népeinek, az iber médoknak és az aeol-pelaszg pannónoknak, ősrégi kapcsolatát jelzi. Emellett szól a „titanismus”-nak nevezett sajátsága is a paeon beszédnek.

 

  Egyiptomban tehát a pelaszg vándorláskor Athene és Poseidáon ( = Szét = Xuthos) népeiből történt település; ez utóbbiak közé tartoztak az achaiok (achauasa), kiket Strabo aeoloknak vesz. Aeolok a paeonok is, de Iapetidák, vagyis első telepesei, sőt talán benszülött őslakói az ős-Magya (Gaea) azon részének, mely a elmerülése után Uran v. Atlantis néven szerepel tovább. Ezen paionok ivadékai a Közép-amerikában (Mexico, Yukatan, Guatemala) ma is peonoknak nevezett mayák.

 

IV. Ázsiából vissza Nyugat felé.

 

Elam. Az elamiak mintegy harmadfélezer évet tölthettek már el ázsiai hazájukban kitéve az árja-szkythák zaklatásainak és hatalmaskodásának, midőn Kodur-Nachundi királyuk, Mediának is vagy királya vagy szövetségese, Kr. e. 2270. körül egész a syriai partokig terjedő nagy győzelmet aratott a nyugati népeken s az akkád Bél istent is elvitte a kultuszával együtt Susába. Hadai egy nagy sokasága azonban, mintha előre látta volna győzelme múló sikerét, nem tért vissza vele, hanem Egyiptomba áradt (Ktesias: 2200. Kr. e.), ahol már Menes idejétől fogva nagy számmal voltak fajrokonaik, sőt dynastiájuk is.

 

  Kodur-Nachundi a mondában Kodros és Inachos néven szerepel: Inachus, mint az ion-pelaszg hikszoszok (Io, Epaphos) őse, Kodros, mint az athéniek (elamiak!) utolsó királya; ő utána méd dynastia kezdődik Elamban. Kodros a dórok (cheták) elleni háborújában saját élete feláldozásával akarta megmenteni hazáját: az ilyen vak elszántság (totem) az iber és pelaszg népek szokása volt. A. Posnansky a perui ősi építmények alapjaiban élve befalazott emberekre talált. A rómaiaknál sokáig dívott a (Plato szerint) atlantiszi eredetű Ver Sacrum, amelyen nagy veszedelem elhárításáért egy év figyermek-termését fogadták és ajánlották fel majd ifjúkorukban foganatosítandó szent áldozatul az isteneknek. Idevág Curtius önfeláldozása is. (S. Reinisch, Zeitschr. der Deutschmorgenl. Ges. XV., 253. skk. l. Strab. III, 4. Plat. Kritias. 29. §). Újabb kutatók (Ed. Meyer; Busolt) szintén felismertek már annyit, hogy a Kodros-monda eredete az ion gyarmatosítással függ össze; de Kodros létében nem hisznek, mert ők nem látták még, miképen szerepelhet ő az athéniek királya gyanánt. Pedig itt az athéniek ázsiai elődei értendők.

 

  Hikszoszok. Ez a „hikszoszok” vagy mena, meniu „mennyei” néven ismert ion-pelaszg sokaság, utóbb mégis, miután a XVII. dynastia, vagy a III. hikszoszdynastia, utolsó királya, II. Apepi (Aphobis), meghalt, a Nilusdelta keleti mellékére húzódott fel Daon (gör. Tanis) fővárosuk és Auaris váruk oltalma alá. Kilétük elég bizonysága az, hogy Szét volt az istenük, akit „po Szet-Dáon” (Poseidon) „a dáoni Szet”-nek azért neveztek el, hogy megkülönböztessék az egyiptomiak egy hasonlónevű gonoszindulatú istenétől (Szutek: Apep, Typhon), amelynek sok utálatos kígyó, sárkány s más szörnyek környezte kultusza szinte átruházódott már Szétre is. A Kr. e. 1570-ben egy nagy tömegükkel elhagyván Egyptomot, a későbbi Palesztinában állapodtak meg. A hagyomány solymoknak nevezi ezen elymokat, akiknek nevét ma is viseli Jeruzsálem: Uru-Solym, „solym-vár” (Tac. hist. V, 2; v. ö. Hom. Od. I, 22. V, 282). Visszatértek még egyszer Tanisba terelt fajtestvéreik megsegítésére, de I. Amenophis király nemcsak Egyiptomból verte ki őket, hanem Palesztinából is tovább szorította. Ezek később, a Kr. e. 1232. év körül, achaiok (achauasa) néven Görögországban helyezkedtek el.

  Aténisták. Később az áten-, vagyis a Nap-kultusz miatt is űztek ki Egyiptomból ion-pelaszgokat. Ezekből valók a Horemhib uralkodása alatt (1379-1358) kiüldözött danaok, úgyszintén az állítólag II. Ramses seregéből kiszakadt sokaság, „advenae ex Aegypto”, Kolchis alapítói, legnagyobbrészt gyapjashajú sardanák „taniszi sarj”.

 

  Kolchis főárosa Aia „meny” v. Kytais; királya Aietes „menyei ember”, testvérei: Perse és Kirke = Aie, melynek „héja”, „ölyv” jelentésű mása, a spanyol Assur, nevük az Azori-szigeteknek, melyeket Timaeus görög író Kirke-szigetének jegyez föl; a Hom. Ai-aie „meny-sziget”; Aietes leánya Medea. Ez utóbbi név jelzi, hogy magyarok is voltak Kolchisban, ezért írja G. Rávenna: Colchis-Mazara. A székvárostól 70 stádiumnyira volt az arany vár, Sybaris, hol sárkány őrizte az aranygyapjút. A sum. sub-ara is a. m. „arany gyapjú helye”. Meglehet, hogy szép sárgaszínű volt a lana Coracina. A sub a mi suba szavunk őse lehet. (Diod. I, 53-55. Herod. II, 104. sk. Dion. perieg. 609. v. Zen. Cyneg. 2. 4. Vop. Aurel. 48. Pollux 5, 26). – Hogy mennyire összetartozott Colchis és Maeotis népe, bizonysága az, hogy K. O. Müller (Griech. Heldensagen, 275. I.) azt vitatja, hogy az argonauták Maeotisba mentek az arany-gyapjúért, nem Colchisba.

 

  Szintén az áten vallás követése miatt üldözték ki Száiszból a kekropidákat. Alig kezdett ugyanis uralkodni IV. Amenophis (1403-1391), a veje III. Amenophisnak, kinek Marrhus neve is volt, tán mivel a neje, Teie, libyai nő volt, a sokféle vallás helyébe a fényes koronggal („atén”) jelképezett Nap, á-tin („lét atyja”) isteni tiszteletét igyekezett általánosítani s, mivel Thébét tennie székhelyévé nem sikerült, Középegyiptomban új város alapját vetette meg, azt Kut-Atén­-nak, a „lét-atyja” székhelyének, magát pedig Ku-en-Atén-nak, a „Nap fényé”-nek nevezte el és ez új vallást mindenkép igyekezett terjeszteni. Volt neki Nofer-Keperu-Ra mellékneve is. Néhány évre halála után az ő utódai közül már Tutanchamon, de kivált Horemhib alatt véres harcok dúltak a régi Ámon-vallás visszaállításáért; ez teljesen sikerült is végre s Thébé lett újra a királyi székhely. Aténisták a fegyveres üldözés folytán menekültek Egyiptomból Rhodos szigetére (Diod. V, 58), Görögországba, még pedig a száisziak ott egy eladdig Poseidaon pelaszg népe lakta városba, amelynek aztán róluk Athenai „áténák” lett a neve. A Kydathenaion „áténák városa” nevű telepük az Akropolis délnyugati aljában az egyiptomi Kut-atén megújulása volt. Mivel Amenhotep görögös Amenhopis nevének második fele, ophis, kígyót jelent görögül, azért az ő vallásának követői, a kekropidák (Nofer-Kheperu-Ra), kígyóban végződő emberek gyanánt szerepelnek a mondában és a művészetben. Az új pelaszg lakosság békésen egyesült a régivel (Thuk. II, 36).

  Szintén Naptisztelő népeket jelez a krétai Minos és a testvére, Rhadamanthys, neve: amaz az on-i (heliopoliszi) Mnetaurus tisztelőit, emez pedig a Rha, Ptah és Mentu tisztelők együttesét; de, hogy mikor hagyták el Egyiptomot, pontosan nem tudjuk. Minotaurus tehát nem Minos hadvezére, hanem maga a Mne-bika, Ariadne pedig ariad-Mne, a Mné felügyelője. (v. ö. Hommel, GBA. 143. 148). Az Egyiptomból Kisázsiába gyűlt iber és pelaszg népek közül a myzok (masuasa; meronok) Mysiában (Masu) telepedtek le; a lebu a Kaukázus-melléki Iberiában, melynek Libya neve is volt (Suid. s. v.); a sardana a szomszédos Kolchisban; a turcha (teukrok) Troasban, az achaiok (achauasa, solymok) a későbben ú. n. Lykiában és Káriában helyezkedtek el. A turchák, Tros népe, ivadéka a Memphissel átellenes nagy Turoau kőbányász-telep nagyrészt pelaszg népének, Trója alapítói, akik később tyrrhánok-tyrrhének-hetruszkok-etruszkok, Tusci (Agathyrsi) neveken is szerepelnek a régi íróknál. Ez a turucha, turcha nevű nép juttatta hozzá a később közéje áradt s fölékerekedett ugorságot a török névhez, a magyar-féle szavakhoz s a circumcisio szokásához. Kisázsiában ugyanis az ujgoroknak nemcsak a kaukázusi-faj eredeti, valódi képviselői (iberek, pelaszgok), hanem chéták, sőt zsidók (Assarakos; Sarpedon) maradványaival is kellett vegyülniök. Ami a törököknél eddig dívott polygámiát illeti, ez a szokás szkythaságot jelez, tehát ugor eredetű. Vegyes voltukat jelzik a trójai genealógiában Tros fiai: Ilus (elamiták, solymok), Assarakus (cheta), Ganymedes. Ezen utolsó név alá leginkább sorozhatók a „lófejő myzok” ama bányamunkára fogott része, mely sekelsa nevet visel és sémi archetipust mutat. Nagyphrygia igy megkisebbült. A frigok ugyanis, akiket dardánoknak is neveztek, akiknek némelyek szerint őseik, mások szerint gyarmatosaik a paionok, Helios pelaszg-titán népe, Thrákián kívül Kisázsiában is nagy terület urai voltak addig; sőt Plin. n. h. 30, 2. „Dardanus ex Phoenice” adatából, meg abból, hogy Herodot (I, 189) a Tigris-folyó mellékén Mediától nyugatra említi egy elmaradt vagy visszasodort részüket: nem valószínűtlen, hogy ez a művelt pelaszg faj volt Phoenicia névadó ősi lakossága, amikor még Cyprus tán nem volt sziget, hanem összefüggésben volt a sziriai szárazfölddel, épen úgy, miként Egyiptom a kisázsiai Kilikiával (v. ö. Plin. III, 23). A dardánfrig Aeneas csakugyan Atlas ivadék (Verg. Aen. VIII, 126 skk.). Arcas, az arkádok ősatyja, Maia neveltje, s az arkádok, myzok és dardánok Homérnál egyaránt közelharcosok.

  Meglehet, hogy a Kaukázus keleti részén jelzett Albania is akkori település, még pedig aethiop, amennyiben a latin albus és a görög jelöli a fénylőtestbőrt; így Leukas az elamita phaiak kivándorlottak telepe a. m. Scherie = Argus „menyország”; Alba Longa görög neve is Leuké (Dion. I, 66). Ez a magyarázat segít megértenünk az Albula, Albunea, Albania, Ino-Leukothea szavakat: a Tiberis jelentése is etruszkul a. m. Albula, ám épen nem azért, mintha „szőke” volna, mint a Tisza, mennyiben a „flavus Tiberis” vize csakugyan sárgás.

  Az oinotrokat, az arkádok egy ágát, tartja a hagyomány Itália őslakóinak, az Aborigines-nek (Dion. I, 11 skk. Liv. I, 2. 4. Serv. Ad. Aen. I, 6.). Plinius az umbrokról írja, hogy őslakók; Strabo ellenben teljes tévedésben van, midőn a szabinokat mondja Itália legelső lakóinak (Plin. III, 19. Strab. V, 3). Egyébként az adatok egybevetéséből az dereng keresztül legélénkebben a messze-mult zavaros ködén, hogy legrégibb lakói az arkádokkal rokon nép volt, az Aborigines , akik az Aeneas nevéhez fűződő dardán aeolsággal egyesülve latin nevet viseltek. Evander, a Palatium telepítője, Hermes fia volt, tehét ép úgy Atlas-ivadék, mint Aeneas. Az Evanderrel jött s Tibur környékén települt Sicani neve is megerősíti következteté-semet. Volt azonban idő, midőn az egész Itália az etruszkok hatalmában volt (Cato ap. Serv. ad Verg. Aen. XI, 567). Az etruszkok egy része volt a rhaetiai Alpok telepese, akiket a gallusok űztek oda (Plin. III, 24). A szabinok ellenben, akik aztán a Kr. e. VIII. században már Alba és Róma vidékét is elárasztották, Mars és dárda- (quiris) vagy kardtisztelő szkytha nép, rokon a getákkal, dákokkal s a germánokkal. Ezekkel s a hellénekkel és szabinokkal közeli rokonság fűzte össze azon szikulok nevű népet, mely Itáliából Siciliába tódulván ezt a nevet adta neki a régi Sicania helyett. (L. Varro V, 20; 36; 11; 25. r. r. III, 12. Gel. I, 18, 2. Pollux VI, 13, 90. X, 24, 107).     

V. A trójai háború.

  Gigantomachia. Az Egyiptomból kiűzött vagy kivándorolt iber és pelaszg népek azonban csak visszavágytak oda. Többszöri sikertelen kísérletük után a Kr. e. 1232. évben a masuasa (myzok) vezetése alatt nagy vállalatra szervezkedtek Egyiptom ellen III. Ramses urlkodása idejében a lebu, az achauasa, sardana, turcha és sekelsa, e négy utóbbi circumcidált. Ha az eddig még gazdátlannak mondható sekelsa a székelység egyiptomias neve, akkor a myzoktól való eme névbeli megkülönböztetésre okot tán a circumcisio adott, mely különben eredetileg aethiop és egyiptomi szokás (Brugsch a Merneptach-lista ford. 575 sk I. Herod. II, 104). Izrael népe Ábrahám révén jutott ezen egyiptomi szokáshoz, amint a Bibliából kitűnik. Szárazon és vizen vonultak a szövetségesek a sziriai partvidék mentén családostól-mindenestől Egyiptom felé: de mivel a cheták folyton háborították vonulásukat, már Palesztinától délre döntő vereséget szenvedtek III. Ramses seregétől. E kudarc után visszatérőben szétrobbantották a cheták nemrég alapított, de erős Taurus-syriai birodalmát; közülük a myzok és teukrok, miután magukhoz vonták a cheta-dórok elnyomásától féltett fajrokonaikat Kolchisból (Agronauták, Minyae) és Trójától (Ganymedes elrablása), átkeltek hajókon Európába, ellepték Thrákiát s az achaiok az Ion tenger szigeteit, partvidékeit, meg a déli görög szárazföldet is egész a Peneus-folyóig birtokukba vették (Herod. V, 122; VII, 43. 75. Paus. VII, 6. Plin. n. h. VI, 57. Diod. V, 82).

 

  Trója. A szétbomlasztott Cheta-ország taurusi, azaz dór népének áradata néhány évtized alatt úrrá lett a Kisázsiában visszamaradt turáni iber-pelaszg népek fölött. Teutamos „assyriai” (cheta) király hűbéreseivé tette Memnont és Priamost, azaz Elamot, Kolchist és Tróját. Mikor aztán a dórok Európába is kezdtek már özönleni, az achaiok, a „meny népe” (menelaos), Agamemnon „főmemnon” vezérlete alatt még egy kisérletet tettek feltartóztatásukra Trójánál. Nem alaptalanul tartják e város nevét az egyiptomi Tu-ro-au (ma: Tura) kőbányász-telep neve másának, mely együtt vándorolt ide s tovább mindenfelé  a „turániak” ott összeverődött elegy-belegy sokaságával;  erről nevezik is ezt az egyiptomi írások turucha- v. turcha-, a görög írók tyrrhánok-, a latinok pedig Tusci-, Etrusci-, Hetrusci-nak.  E két utóbbi név jelzi, hogy ez az alapjában véve aeol-pelaszg népség vándorútjában a cheták (hetiták) ellepte területről, állítólag Lydiából, mely addig Maionia volt, kivergődve jutott el végtére Itáliába (v.ö. Paus. X, 17. Mahler E. Ókori Egyiptom, 29. I.); ellenben egy részük még a cheta-uralom előtt kelt át Európába: Erdélybe, a Maros és Szamos vidékeire; ezért ezek aga-thyrsok „független tursok”, talán a .

  A mi „v” betünk a görögben által másítható (pl.  v. = Veszprém; v.ö. = Hibernia.) Ennélfogva nem lehetetlen, hogy a turai bánya-munkára kényszerített népség vegyes voltát akarja jelezni a „zavart”. Karácsonyi I. szerint (i. m. 65.) a magyarságnak a IX. század végén Onoguriából v. Lebédiából Perzsia felé menekült töredékei, a Kur-vidéki szabirok v. sevortik a ”erős szabirok”. Alighanem azon alapszik e vélemény, amit Anonymus állít, aki t. i. a parthiai (kohestani) Zapaortene-hegytől származtatta a Sabartoi elnevezést. [L. még a Tudom. Gyűjt. 1825. IV. és VI. fasc. (Szabó I.), meg Dánkovszky Gy.  Hungarae gentis avitum  cognomen. Posonii. 1825] Az Ilion név az Elam változata. Teutam-ban látom én a „Deutsch” ősalakját; általános népképviselője ő itt a „Teutoni „Gracea gens” és „Teutanes quidam Graece loquentes” néven emlegetett népnek, amelyeiknek azonban nem görög, hanem igazában hellén volt a nyelve (Cato ap. Serv. Aen. X, 179.).

  De Agamemnonnak és Meneláosnak már a görög had toborzása sem volt könnyű feladat az iónok húzódozása miatt. Odysseust és Achilleust csak csellel sikerült megnyerniök a vállalat- nak. Akkorra Kisázsiában  is kedvezőtlen fordulat következett be rájuk nézve. Phrygiát és Maeoniát már a lydok árasztották el; Lykia korábbi lakóit, a solymokat, hegyekre szorították a Krétáról odagyülemlett kyklopsok, kikben a névképviselőjük, Sarpedon (sar-Pithum = pithumi, azaz gózeni sarj), a cheta-akkád Zeus nagyon kedvelt fiának, neve után az egyiptomi Gózenből 1335. (újabb adatok szerint 1447.) évben kiköltözött zsidók ivadékaira ismerünk. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a trójai háborúban részben rokonfajú népek mérkőztek. Priamos és Memnon már a cheta Teutamos hűbéresei. A myz király, akihez nagy reménnyel telten siettek az áthajózott achaiok küldöttei, nem őnekik, hanem Priamusnak küldte segítségére seregével a fiát, Eurypylost, Memnon után a trójai sereg legszebb daliáját (Hom. Il. I, 423. skk.). A paphlagoniai venetek, Antenor népe, a bretagnei venetek ivadékai s az Adria éjszaki végénél később letelepült venetek, Antenor népe, a bretagnei venetek ivadékai s az Adria éjszaki végénél később letelepült venetek ősei, meg a maeonok, a frigok – mind Trójának álltak védelmére. Sőt az 1232. körül Európába átkelt iber-pelaszg („turáni”) népek közül is Tróját védeni jöttek át larissai pelaszgok, paeonok, valamint thrákok és kikonok. A dardán Aeneas és a vend Antenor a kibékülést szorgalmazták s ezért az achaiokkal való összejátszás gyanúját vonták magukra; Aeneas különben is meghasonlott Priamossal, Antenor pedig barátságot tartott fenn Menelaossal. Az achaiok mindazáltal bevették Tróját és feldúlták;  ám ezzel a cheta-dór áradatot feltartóztatniok nem sikerült: elborította ez Görögországot, a szélekre és a végekbe nyomta a régi pelaszg és ibér lakosságot, sőt erőszakos és hatalmaskodó fölléptével kiüldözte vagy elnyomta, nyelvét ráerőszakolta, műveltségét kisajátította (akár ma vérbeli utódaik, a Kis-entente államai!), és 5-6 százados ádáz tusák s belvillongások után annyira magába olvasztotta, hogy a faji elkülönzés szinte korunkig nem sikerült. A hellén (chet-len) elem erőt vett  pelaszg-görögségen [Gorcke u. Norden, Einl. in die Altertumswissenschaft I. (1910), 146. 148. 157. 1.] A kentaurok és stymphalosi madarak üldözése, lernai hydra, nemeai oroszlán, általán Herakles (chet-Achles: másként Perseus) 12 feladata, a messenei háborúk, majd az arisztokraták és demokraták pártvillongásai – mindmegannyi példái az őslakosság üldözésének (Herod. I, 56; II, 171; V, 22. Strab. VII, 7. stb.)