Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cserép 1933 - A magyarok őshazája 2. rész

2015.11.15

VI. Magyarok a Balkánon.

  Kevéssel a trójai háború előtt ibér és szikan népek nagy sokasága állapodott meg a Balkán vidékein. Myzok és teukrok a Kr. e. 1232. évben keltek át Európába; a myzok v. meronok elárasztották Thrákiát s róluk az al-Duna (Ister) déli nagy vidéke Moesia nevet is viselt azután; viszont ezeket is nevezik azontúl thrákoknak is az írók. A paion teukrok az Axios- (Vardar-) folyó vidékén települtek le, a Strumától nyugatra (Hom. Il. II, 848). Hogy a meronokkal együtt-e vagy külön, bizonytalan, de még a trójai háború előtt települtek át Egyiptomból Thrákiába a cikonok, a „nagy szőlész” Maron népe, úgyszintén az Emathioné,  mondjuk a „matyók”. Diodor ugyan a balkáni Makedónia névképviselője (Makedo) nevét veszi itt az Emathia névképviselőjeé helyett; ám ez anticipatio, mert a balkáni Emathia csak jó 500 évvel később lett Makedónia. A cikónok Thrákia déli részében, a Hebron-folyam vidékén települtek le; papjuk és királyuk Maron, városuk Ismaros („mar város”), területük Maronea – ugyanazon nevek, melyekkel a Nilus-deltától nyugatra az Amon-vidéken találkozunk (Maron, Marea, Mareotis). Előindia felett a tocharok északi szomszédaiként is vannak említve cikonok (Plin. VI, 20). A cigányok egykori hazájának hol Egyiptomot, hol az előindiai Malabart tartják. A cikon névnek a cigányhoz való hasonlósága s a more megszólítás, mely a latin (oláh!) Maure vocativus másának látszik, legalábbis fölemlítést érdemel. Ők hát eredetileg annyira mindenesetre maurok, mint az indusok. Az ő megkülönböztetett typusuk megvolt hát csakugyan akár az indusok, akár a myzok között is; de azért Diodor adatán kívül is minden valószínűség amellett szól, hogy mifelénk azok kerültek, akik Egyiptomból jöttek Thrákiába, vagyis, ezek csakugyan a „fáraók ivadékai”. Ne a mostani viszonyainkhoz mérten ítéljünk felőlük: a majd három évezreden át tartó elszigeteltség, dák-román, görög és római iga, üldözés tette őket gúny és megvetés tárgyául szolgáló kóbor oláh cigányokká. A mi ibér-fajunk széthullott töredéke ez az – ókori adatok szerint − szívósan ki- és összetartó, vitéz szikan nép! (Diod. I, 18-20).

  A trójai genealógiában Dardanus és Bateia „királynő” unokája Tros. Herodot (II, 118) a trójaiakat teukroknak nevezi; a paionok a Trójából való teukrok gyarmatosainak vallották magukat (u. a. V, 13); teukrok ivadékai voltak a gergithek is (u. a. V, 122; v. ö. VII, 43), akiknek neve a Kaukázus-melléki cserkeszekre, Kirké népére, utal vissza. Az bizonyos, hogy Moesia nyugati felén telepedtek le dardánok és pelagonok (paeonok), még pedig emezek valószínűleg a meronokkal együtt a trójai háború előtt szállták meg a bulgáriai Vardar- (Axius-) folyó mellékét (Hom. II. II, 848. XVI, 887. sk.); ellenben az eliszi paeonok odatelepedése Emathia szomszédságába, szintén a televényföldű Paloniába (u. o. XVII, 350), későbben történt. A thessaliai paeonokat ugyanis az ő Aeolis, Orestia, Paionia, Pelagonia neveken említett országukból a trójai háború után 60 évvel szorították le a thesszalok Elisbe s innen költöztek fel valamikor a Vardar vidékére; valószínűleg ugyanakkortájt történt a boeótok átköltözése, amit a Kadmos-monda jelez, Illyria déli részébe. A paionok még a balkáni honukban is a Napot tisztelték istenükül s rúdra erősített fényes korongot használtak ábrázolására. (Max.Tyr. és Paus. V, 1.). Nevük a mienk még a Hunyadiak korában is; a görög írók Paioniá-ja latin  és olasz íróknál Pannónia; Erdély neve pedig egy újabbkori görög írónál Paionodakia.

  A teukrokból, akik a myz-meronokkal keltek át Kisázsiából Európába, bizonytalan úton és időben települtek Erdélybe az agathyrsok, „független tursok”, akik tudniillik nem maradtak Kisázsiában cheta főség alatt, tehát nem chet-tursok (hetruszkok), hanem tursok. A Kr. e. V. században már itt tudja őket Herodot (IV, 48. 100). Testbőrszínezés és polyandria még dívott köztük. Mint az egyiptomi bányamunkások leszármazottai igen vegyes, részben talán üldözött elemek keveréke lehettek már Egyiptomban s egyazon forrású lehetett vallásuk a zsidókéval, vagyis azonosnak látszik a Mózes-féle vallás ahhoz, mely Erdélyben egykor szinte általánossá lett. Árpádék bejövetelekor Marót fejedelem népe voltak az agathyrsok. A torockóiak, kiknek városa, a Trauszko hegy alján, a trauszok, agaturszok nevét őrzi, még ma is birgej-nek hívják a sírt s a szum. és etr. vru-gal a. m. „holt-lakás”, katakomba.

  Teukrok avagy trójaiak számos más településeiről is szól az ó-kori klassz. hagyomány. Ilyen település volt Antenor népe, a venetek, a felső-itáliai Veneziában, melyhez a Trianonban elszakított vendek területe is tartozott; Diomedes népe, az emberi hangon beszélő s barátságos „madarak”. Apuliában (Arpi) s az adriai Tremiti-szigeteken; a Maxyes éjszaknyugati Afrikában; az etruszkok Itáliában, kikhez a rutulok is tartoztak. Hajdan egész Itália az etruszkoké volt: Itália pedig hozzátartozott az atlantiszi birodalomhoz: csakis ez lehet az oka az etruszkok terrigenae és gens terrigenarum jelzőinek. De a Keletről visszafelé jött tyrrhán-etruszkok nyelve jócskán eltért már azon régi italusokétól, akik előlük a délibb részekbe húzódtak. Nyelvük maig megfejtetlen. Szókincsükben sok egyezés van a magyarral. Én úgy vélem, a szumér és ó-kopt fog a nyitjához juttatni, amire egy fiatal honfitársunk, Pogrányi-Nagy Félix kutatásai, már alapos kilátást nyujtanak, bár eddig az ókori klasszikus írók adatai nélkül nem talált rá az egyenes útirányra. Kaukázusmellékről kolchiszi alapítások Aquilegia, Aithalia (Ilva, Elba), Pola. Igazolódott egyszersmind, hogy az Argonauta-monda nem alaptalanul vezeti hőseit az Ister-folyón végig Istriához; valamikor ugyanis, mint Schafarzik kimutatta, máshol volt az al-Duna vízválasztója (Plin. III, 23).

  Geta-dák áradat. A thrákok, a myzok (v. meronok) és Emathia lakói, − mondjuk „matyók”, nemkülönben a szikan paionok és cikonok, akik a Kr. e. 1232. év körül együvé kerültek Thrákiában vagy − új nevén − Moesiában (Strab. VII, 3. Moesia=Mysia), mind a nyugati nagy Magya egykori népeinek sarjadékai voltak, vagyis részint gigászok, részint titánok. Akkor még szkythák nem lakták ama tájakat.

 (Strab. VII, 7). A dór (taurusi) geták v. cheták a trójai háború után 60 évvel, a Kr. e. 1120 esztendő körül kezdték elárasztani Görögországot mintegy hat évszázadon át folyt ádáz tusák, üldözés, erőszak, utóbbi pártvillongások után kerekedett Herakles hellén népe föléje az aeol és ion pelaszg őslakosságnak s tette Görögországot Hellas-szá (chet-lans).

  Ugyanazon időre tehető a szkytha-geták átözönlése az al-Duna (Ister) vidékére, melynek thrák-myz-magyar népeit a Kr. e. 700. év táján már hatalmuk alá vonták s az összébb szorított Thrákiától nyugatra Getaországot (Ma-kedon-ia) létesítették: Emathiából Makedónia lett. A geták győzelmét a magyarfaj népek közt támadt trónvillongás segítette elő, még pedig a következőképen. Myrina sírja Homer szerint a trójai Bateia „királynő” nevezetű halom; az ő népének eme névképviselője helyett a phrygiai Midas király neve jelöli a Kisázsiából Thrákiába gyűlt magyar népeket, nevezetesen Emathia és Paionia lakóit, meg a thrákokat.  A Kr. e. 700. körül a thrákok elűzött királya, Mopsus, (kinek neve népmondáink nagysüvegű Maksus királyát sejteti) szövetkezett a szkythák (geták) elűzött királyával, Sipylussal, és hosszas harcok után leverték Myrina amazon seregét; ennek maradványa aztán visszatért Afrikába. (Diod. III, 55). A geták tehát győzelemhez juttatták ugyan a thrákokat, de a maguk javára; alighanem itt rejlik az oka annak, hogy szamárfülekkel látta el a monda Midast, akit a hagyomány Makedónia népei egyesítőjének tart.

  A myzok egy része az Adria nyugati partvidékén, Calabriában és Apuliában, állapodott meg,  ahol Messapii néven említik őket az írók. Ezek alapítása ott a mai Brindisi nagy kikötőváros őse, Brundisium (gör. ), s jelentése az ő nyelvükön: „szarvasfő” (Strab. VI, 3).

  Azontúl a thrák nevet az ókori írók használják a getákra is, kiket a latin írók dákoknak neveznek (Str. fr. IV, 25). Mindazáltal kiötlik a különbség a régiek és újak közt, mint a következő vonásokból látható: Az igazi thrákok, meg a meronok v. myzok nyugodt, jámbor, istenfélő emberek; tartózkodnak táplálkozásukban minden élőtől, akár Buddhának, Maya fiának a hívei, tehát barmoktól is; tejjel, sajttal, mézzel élnek; már Homér tejevőknek s híres lófejőknek jellemzi őket. „Abioi” nevük is volt, mivel nőtlen életmódot folytattak, vagyis a többférjűség (polyandria) jellemezte amazon-szervezet (gynaekokratia, matriarchatus) dívott köztük. Ezért is pénzre nincs szükségük: mértékletes életet folytatnak, s ők a legigazságosabb emberek. Ezután idézi Strabo Menander jellemzését a gétákra: „ A thrákok egyáltalán, de mindannyiuk között mi geták – mert én is tőlük származottnak vallom magam − nem igen vagyunk mértékletesek.  Közülünk ugyanis senki sem vesz kevesebbet 10-11 feleségnél, sőt némelyek 12-őt is, vagy többet. Akinek csak 4-5 felesége van, azt szegénynek, szerencsétlennek s nőtlen-nek (abios=apius) mondjuk.”

  A geták tehát már szkythák voltak, akiket a többnejűség jellemzett; akik nem érték be tejfélével, hanem vad, nomád életmódot folytattak, úgy hogy emberhúst is ettek. Nemcsak a meronok v. myzok különböztek a szkytháktól szokások és életmód dolgában, hanem a sármaták is, akiknek a myzokkal való egyezését kiemelve találjuk a hagyományban; összetévesztésük okát Plinius azon adatában találjuk meg, hogy a sármaták vagy pedig germánok közelébe került szkythák azok nevét kapták s csupán az emberek nem járta északi tájak szkytháinak maradt meg a „szkytha” nevük (Strab. VII, 3 skk. Hom. II. XIII, 3 skk. Plin n. h. IV, 25. v. ö. Plin. n. h. VI, 19. 25. Diod. II, 43. Amm. Marc. XXXI. 2. 1. 12 sk.).

  Árják Itáliában. Az írásbeli hagyományban eltérő adatokra lelünk Itália őslakói felől. Plinius (n. h. III, 19) az umbrokat írja őslakóknak. Strabo ellenben (V, 3) a szabinokat, holott ezek a legelfogadhatóbb adatok szerint a lakedaemoniak gyarmatosai voltak s az ázsiai Persisből, Caramania szomszédságából, kerültek Európába. (Cato, ap. Dion. II, 49 Plut. Num 1. Serv ad Aen. I, 6. VIII, 638). Valamikor egész Itália etruszkok birtokában volt. (Cato ap. Serv. ad Verg. Aen. XI. 567); ők voltak hát az aboriginok „ős-örök-urak” (a latin ab origine helytelen szófejtés!). A trójai háború előtt 60 évvel jött oda Árkádiából Euander (= Faunus), Hermes fia (Maia unokája), s megvetette Palatium város alapját, melyből a későbbi Róma lett. Ezek az aboriginok és oinotrok, mikor aeol achaiok is jöttek oda Thesszáliából, latinok néven forrtak eggyé (Dion. I, 17 skk.). Ezen utóbbi jövevényeket Hellanikos szerint tyrrheneknek is nevezték Itáliában; ámde tyrrhenek voltak a rutulok is, Turnus népe, talán az őslakók, akikről nevezték is el Rutuliának – Itáliának a földjüket. (Phot. Bibl. 16. 6. 4 Beck. L. 36. I. is!).                                                                                                                                   

  Ez az aeolság, melynek a valódi latin volt a nyelve, tehát az ú. n.  casci v. prisci Latini, akik épúgy Atlastól származtak le, mint Aeneas s a dardánok (Verg. Aen. VIII, 134-142), a Kr. e. 658. év körül korinthosi aeolokkal is gyarapodott, midőn onnan Demarat a felülkerekedett dór „arisztokraták” üldözése elől családostól nagyszámú népével együtt az etruriai Tarquiniiba költözött. Ezeket először a szikulok nyomták, akik az előbbi Sicania név helyett Sicilia  nevet adtak megállapodóhelyüknek. A szabinok, akikhez a szamnitokat s az umber-szabellokat is számítják, már a VIII. sz. folyamán nagy erővel ékelődnek az Anio- (Teverone) folyó irányában a Tiberis felé a régi latin lakosság közé; Alba legyőzésével a Kr. e. VIII. század második felében kerítették hatalmukba Rómát s tették meg alapítójául Romulust ”Kis Romus”-t, akinek a neve alá majd 500 év történetét gyömöszölték be s akit Titus Tatius meggyilkolása után époly fortélyosan tüntettek el a monda színpadjáról, mint amily ügyesen hipnotizálták az őslakosságot az ő első királyuk, Numa, és a „láthatatlan” Egeria nympha összeboronálásával. Ezért írhatta Dionysos (I, 72), hogy Róma kétszer épült: előbb mindjárt a trójai háború után, másodszor 15 emberöltővel későbben. Numa után Tullus Hostilius ismét latin vér, aki a szabinok hatalma alá került Albát lerontatja s annak latin népét Rómába telepíti, hogy a latin elemet erősbítse. Ancus újra szabin, de ismeretlen származású, állítólag Numa unokája. ennek elűzött fiai helyett, Tarquinius Priscus lukumo lesz utóda, ezé a latin Servius Tullius, majd újból egy Tarquinius, akinek elűzése után köztársasági kormány lép életbe (509). Igy vált Róma kb. harmadfél-százados harcok és pártvillongások alatt egy olyan vegyes lakosság hatalmi központjává, amelyik nyelvének a gerince és csontváza nem aeol-latin többé; latinnak nevezzük ugyan ma is, de helyesen a „római” név illetné meg. Ezért kezdődik oly sokára Rómában az irodalom, mivel az új nyelv kialakulásához idő kellett, mint ahogy a hellén irodalmi nyelvéhez is. Rómának Karthágóval a legelső consulok alatt kötött szerződéséről azt írja Polybios (III, 22), hogy ő azt, amennyire lehetett, a legpontosabban lefordítván följegyezte; mert akkora volt az eltérés még rómaiakra nézve is a mostani s az egykori nyelv közt, hogy még a legértelmesebbek eszüket törve is csak alig bírtak egyet-mást pontosan megállapítani. (Dion. III, 60. V. ö. még a „Róma kora, népe s királyai” c. értekezésemet az Egyet. Phil. Közl. 1915. évi IV. és V. füzetében). A műveletlen hódítóknak volt gondjuk a régi művelt lakosság alkotásainak eltüntetésére és kisajátítására; de helyükbe újat csak jó idő teltével teremthettek. A „görög” helyett a hellén név illeti igazában a mai Hellas nyelvét is (Joann. Lydus, de magg. I, 5. p. 125. Bk.). A hellén-dór elemnek volt gondja a trójai harcokról szóló énekek eltüntetésére; de egy Peisistratos esze kellett hozzá, hogy az Onomakritos-bizottsággal hellén nyelven, hellén célra üttesse össze multjuk döntő fordulatá-nak emlékezetét – oly ügyes zárkózottsággal, hogy csak most, 2 ½ ezer esztendővel utóbb kezdünk rájönni, hogy az a közelebbről nem ismert „vak” vándor udvari dalos tulajdonképen nem ember, hanem írásba foglalt énekgyűjtemény: = Homeros! Számos hellén és latin szó iber-pelaszg eredete kimutatható a máig hódítói erőszaknak ki nem tevődött maya és magyar nyelv segítségével. A bizonyítóerőt nem gyengíti, ha amazoknak csak egyikében lelünk egyező szavakat a mieinkkel, sőt erősbíti. Érdekes, hogy egyik mágnásunk, Zselénszky R. gróf, mélyreható megfigyelés alapján előszőr hívta fel nyilvánosan  a magyarság figyelmét nyelvünk kiváló fejlettségére és magvasságára, amit én már szintén megállapítottam volt, s amihez most büszkén toldhatjuk hozzá, hogy a magyar nyelv mind neve, mind grammatikája tekintetében a legősibbnek ismerszik, de legeredetibbnek is annyiban, hogy lényegében véve legkevésbbé vegyült s változott el.                                                                                                            

  Germániában szintén Hercules geta népének nyelve jutott felsőbbségre; a germánok testszine is időszámításunk kezdetekor még feltűnő sárgaságával tanúsította ázsiai szkytha eredetüket (Strab. VII, 1. Tac. Germ. 3.); még a mi időszámításunk első századaiban is sokan éltek nomád életet a germán törzsek adatból, hogy Óbuda előde, Sikambria „szikan vára”, az ő igen erős városuk, a Duna mellett feküdt valami „Sykan-hegy” alján, ahol Atila átkelt a Dunán seregével. E krónikás adat nyomán Sicambriát azon római katonai út mentén kell keresnünk, mely Kissházy Á. Gy. megállapítása szerint az Angyalföld felől régibb időben hajó-hídon vezetett át a Dunán, a Kr. u. 375. évtől pedig azon a 700 m. hosszú fagerenda-hídon, melyet I. Valentinian római császár épített Transaquincum (Angyalföld) s a mai óbudai Hajógyár-sziget közt. Rákospatak közvetlen a római hídfő felett szakadt a Dunába, ahol már évszázadokkal előbb használt rév volt, de sziget akkor még nem volt. Eszerint Sicambria csakugyan a Margit-szigettel átellenbe tehető. Nevét – állítólag – még soká viselte egy falu Sámborja néven. A Zöldmal és Rézmal valószinüleg az ő „mal” „hegy” szavukat tartotta fenn; lehet, hogy a Guger-hegy neve is, ha a szigambrok neve Gugerni is volt (Ókori Lex. s. v.); az a város ugyanis körülbelül a Szépvölgy meg a Remete- s Mátyáshegy felé terjedt; mellette ama római hadiút jobbparti folytatásáúl a Vörösvári-ú. és a Bécsi-útat tekinthetjük. (L. Eötvös J. b. „Magyarország 1514-ben.” I.203. 204. 1. Bpest 1873. II. kiad. Ráth Mór).

  A mi krónikáinkból s a Historiae Francorum egy 658. évi kivonatának Hieronymustól vett adatából megtudjuk még, hogy ez a „Trója romlása után” Pannoniába költözött szikan nép kb. a Kr. e. 400. évig lakott itt, amikor aztán keleti népek nyomása folytán a közép Rajnáig a mindkét partján telepes belga menapiusok („menyei-nőtlenek”) mellé, a mi krónikánk szerint pedig a franciaországi Sicanas (=Sequana, Szajna) folyóhoz költözött. A Helvetiával szomszédos Sequani, a genfi-tónál, szintén őket jelöli. Az alsó-Rajna jobbparti mellékéről a szikambrokat Tiberius római császár telepítette át a balpartra. Nem alaptalanúl nevezték tehát a frankokat még a középkorban is szugambroknak. A sequanok ugyanis, meg a menapiusok, és általában a belgák, eredetükben véve mind szintúgy szikanok voltak, mint a pannonok, akiknek thessaliai országát Pelagoniának is nevezték (Strab. VII, 5. 38-40. Plin. n. h. III, 26. Kézai Chron. I, II; Bécsi krón. I, 5.10.).

  Minden valószinüség amellett szól, hogy a Balkánról Pannónia telepítésében csakis a paionok és matyók vettek részt; legföljebb thrákok csatlakoztak még hozzájuk, mint szintén aeolok, s a frigoknak is legközelebbi rokonai. Myrina amazon népével már Kisázsiában mutatkozik az érdekbeli ellentétük; a Balkánon sem igyekeztek a myz érdek felkarolásával félreszorítani a nagyon előretörő szkytha-geta elemet. Mindazonáltal egész biztos vonatkozásokból az tünik ki, hogy, ha csak csoportonkint is, jöttek ő utánuk a Balkánról a Kárpátok közé myzok, de aligha épen a pannónok és matyók közé, hanem csak közelükbe, leginkább talán Erdélybe, ahol az agathyrszok laktak. Különösen a székelyek, a „hires lófejő myzok” gyülekeztek oda, a későbbi görög íróknál u. n. Paionodakiába; ők az u. n. Messiani. A Budai Krónika Graeci advenae „görög jövevények” kitétele egyaránt jelölheti ugyan mind a székelyeket, mind a matyókat, elsősorban pedig a pannonokat, akik Thessaliát meg Elist lakták volt; de a Bécsi Krónika már Bulgari-nak nevezi őket, amit csakis pannónokra és matyókra érthetünk. Az „advenae” appositióból az is következik, hogy ők nem mint betörők jöttek, hanem mint ürpótló telepesek, akik egymásban kölcsönös segítséget, szövetségestársa- kat remélhettek azon geta – germán – dák (= polák, vlách, oláh) tömegek ellen, amelyek elől elhúzódni voltak kénytelenek. Erdélybe pedig, a későbbi „magyar” Dáciába (Painodakia), maga a római kormány látta szükségesnek a betelepítést a hosszas harcokban meggyérült lakosság pótlására. Ilyesféle telepítés lehetett az, melyet Strabo VII, 3, 10 említ Augustus uralkodása idejében Moesiából az Ister-folyó másik partjára.

  Strabo i. h. a geták mellől (tehát: Thrákiából) jelzi amaz 50.000 főnyi mőziainak az Isteren történt áttelepítését, de – tévesen – Thrákiába, „Dakia” helyett. Tévedését világosan mutatja az, hogy ő az említett áttelepítést azért hozza fel, hogy cáfolja Apollodor azon állítását, hogy a trójai háború idején nem voltak myzok Thrákiában, amit pedig Homer határozottan állít. Már pedig, ha csak az ő korában telepítettek volna Thrákiába myzokat, avval nem bizonyítaná a maga álláspontját, hanem csakis avval, hogy még az ő korában is voltak myzok elegen Thrákiában, úgyhogy Augustus 50.000-et telepített ki onnan az Ister túlsó felére, vagyis, Dákiába. (V. ö. Hom. II. XIII., 3 skk.). Ezeknek az Olt- (Aluta-) folyó mentén akár tanyázásuk akár a székelyföldre vezető útjuk könnyen érthető. Erdélyben gyakori a „hegy” jelentésű mály, s ez vagy myz vagy fryg szó. Hogy Szt. László királyunk „Messie rex”-nek is címezte magát, ez amellett szól, hogy az őkorabeli Magyarország bizonyos része Moesia nevén is járta. Hogy ő 3 ezer év multán más fogalomkörbe sorozta be a „lófejő”, „lófő” ősi jelzőjüket, az nem rontja le következtetésem erejét; hiszen ma, sokkal csekélyebb időbeli távolság ellenére is, lehet akár rendbeli, akár társadalombeli lovag valaki, ha soha nem látott is lovat. Mekkorát változott csak 100 év óta is a „cseléd” szavunk fogalma, vagy a „paraszt”-é! A Csaba neve főleg a Székelyföldről játszik át Görögországba; ehhez pedig akkor hozzátartozott Makedónia is, a későbbi Bulgaria. Igy aztán még érthetőbb, miért „görög jövevények” és „bulgárok” a pannónok. Lehet, hogy Irnak még Emathia vagy Paionia tartozéka, melyet a később (Kr. u. 679-ben) odanyomult bolgárság törzsősének is vettek, mintahogy a magyar hősmondában társult testvérnek Magor mellé Hunor. De történhetett ez fordítva is, úgy t. I., hogy a krónikás Makedónia későbbi bolgár foglalóinak Irnik ősével jelölte meg Emathia és Paionia népét, amikor ez már rég a Kárpátok közén lakott. Igy lett a görög népgenealógiában is Hellen nemcsak az ő dór népének törzsatyja, hanem az aeol és pelaszg őslakóké is. Ezen utóbbi föltevést erősbíti azon újabb megállapítás, hogy az Ister északi felének telepesei, az oláhok, hun-bolgárok eredetükben véve, tehát ők is az egykori Volga-melléki hun birodalom népe voltak, miként a bolgárok.

  A székelyek kilétére nézve alább történelmi becsű bizonyítékok is fognak feltárulni.

 

  Főniciek. A paionokat, avagy – a latin és olasz írók szerint – pannónokat, némelyek a frígok őseinek írják, mások a gyarmatosainak (Strab. VII, 38-41.). Herodot a teukrok’ ivadékának mondja őket (V, 13), amivel frig voltukat megerősíti. De a thrákoknak (az ős- v. eredeti thrákoknak) is rokonaiként mutatkoznak a pannónok, nemcsak azért, mert mind a paeonok mind a thrákok aeolok voltak, hanem azért is, mivel thrákok és brygok Thrákiából mentek át Kisázsiába (Strab. XIII, 1). Közeli rokonság fűzi azonban a paionokat a dardanokhoz s ezek révén a főniciekhez is. Mind aeolok és atlantidák ők. A Földgenealógiában is Maia és Elektra testvérek: Atlas leányai. „Dardanus ex Phoenice” s a krétai teukrok egyesülését jelzi a trójai genealógia; mind a dardanok, mind a paionok a „teukrok ivadékai”, lapetidák, vagyis elszármazottai Atlas-nak egyrészről Elektra útján, aki Dardanos őseként van jelezve, másrészről Maia révén; de Kalypso és Orestes is Elektra testvére s a paionok thessaliai országának legrégibb nevéül Oresteia-t említi Strabo (f. i. h.) a Paionia és Pelagonia nevei mellett; hívták Aeolis-nak is. Későbbi, a mekedóniai Axios- (Vardar-) folyó melléki honukat is találjuk nevezve Orestisnak s lakóit ’ -nak. A paionokat tehát megillette a „Maia-sarj”, (Sar-Meias) elnevezés, amelyet Egyiptomban lakozott pelaszgokkal kapcsolatban találunk először említve Diodornál (III, 55. 71.). A phoin = poin = poen = pun egyazon név változatai. A frigiai dardanida – Aeneas vándorlásának állomásai, de kivált a phoeniciai („Phoenissa”) Didónál Karthagóban tett látogatása, a Hermes fia, Euander, alapította latin Rómának kimagaslása . . . mind ennek az aeol pelaszg népsokaságnak a multjába szolgáltat világosságot; a Cadmus-monda meg egyenest Főniciával hozza kapcsolatba a paionokat v. pannónokat (Agenor: Cadmus; Boiotia: Ino – Leukothea – Illyria). Ezen aeol-pelaszg hősmondából vette Vergilius az Aeneis-e tárgyát. Dido igazi neve, Elissa, épugy a „meny”-et jelentheti, mint nővéreé, Annáé, s miként Elam, ilion s Ulymp v. Olymp, a sémi másuk (Dr. A. Gruhn); Dido pedig valószínűleg a. m. „úrnő”, „hercegnő”, tehát cím, épúgy, mint az egyiptomi királyé volt fáraó, s a sidoni Phoenix királyé, Cadmus és Európa atyjáé, Agenor „fő-férfiú.”

VIII. A hunok se nem magyarok, se nem székelyek.

Az ibér és pelaszg népeknek Pannóniában maradt turucha, paion, matyó, myz töredékeit még a hun betörés idejére vonatkozó följegyzések is médok „magyarok” néven foglalták eggyé. Ezek fejedelme volt Buda, Érd fia. Csak népgenealógiai testvére neki Atila, Mundzuk vagy Bendekuz fia, még pedig öccse azért, mivel a hun betörés előtt több mint ezer év óta lakott már itten Buda pannón népe. Szintén csak népgenealogiai fiai Atilának Ellák, Dengezics és Irnak, avagy – az ő holta után − Csaba és Aladár; mintegy névképviselőik ezek az Atila hatalma alá tartozó népeknek, ú.m. hunoknak, médoknak és góthoknak, amint Jordanes és a Budai krónika megjelöli: Athila rex Hunorum, Medorum et Gothorum. Nyugati nagy hadjárata előtt Atila a Tiszától a Donig terjedő birodalma vegyes népeinek kormányát Budára bízta; de később meggyilkolta „önkezűleg” Sicambriában, Pannónia fővárosában, amiért ezt a saját neve után Budavárának neveztette. E név használatát aztán megtiltotta ugyan Atila, s a teutonok (góthok) féltükben csakugyan Ecilburgnak nevezték; ámde a magyarok – írja a krónikás − ma is Óbudának hívják.

  A B. Kr. szerint Pannónia lakói közül akik vonakodtak Atila alattvalói lenni, átkeltek Apuliába, Itália déli részébe. Itt kizárólag Messiani-t, myz-meronokat kell értenünk, akik Messapii néven már több mint ezer évvel előbb is települtek oda a Balkánról; így Diomedes népe is.

  Az Egyiptomból kiszorított iber s pelaszg népek ama szövetségében, amely Egyiptomba való visszatelepedésük érdekében Kr.e. 1232-ben utolsó, de kudarccal járt kísérletre vállalkozott Kisázsiából, a myzokon, s a libyaiakon vagy − egyiptomiasan – a masuasán és lebun, a vállalat főszereplőin kívül a többi szövetséges, ú. m. sekelsa, turcha, achausa, sardana, praecidáltnak van megjelölve, mint föntebb említém, meg azt is, hogy az eddig gazdátlannak mondható sekelsa a székelység egyiptomias neve lehet, mely névbeli megkülönböztetésre épen a circumcisio adhatott okot. Egyiptomból való kiüldözésük a Nap-kultusz miatt történt: erre utal, ennek az ős hitnek maradványa még a székely átok: Verjen meg a Napisten! A székelyföldi Bálványosvár (arx idiololatriae) 3500 láb magas hegyen még ma is látható; ennek tetején emelkedett egy 12 öles torony, eredetileg aranyozott tetővel; a torony csúcsán volt a Nap sugárküllős képe: ny-za = aranynap. Lehet azonban a székely szó „székelő” értelemben a.m. lepő (lebu), amelyet a balkáni myzokról szólva (telepes) szóval másít Srtabo. Atila szétoszló maradvány-serege egy részének útiránya is Makedóniának épen az Olt torkolattal átellenes területére, a Vid- és Iszker-folyamok vidékére, visz. A lófejő myzok ivadéka tehát a székelység, Árpád magyarságával együtt az ős-Magya sarja. A nyugati székelység idiómáját különbözőnek találják a keletiétől, amely a túladunai legnyugatibb dialektusunkkal mutat feltünő egyezést. A beszédükben észlelt ily nyelvjárásbeli eltérések miatt sem tehető fel, hogy idegen népfaj volnának, aminőkkel azonosítani próbálgatják őket. Az ő tömegükben és helyzetükben idegen nép nem válhatott volna oly törzsökös magyarrá nyelvben és érzésben. Jeles történészeink, nevezetesen Karácsonyi János, dr. Hóman Bálint s dr. Grexa Gyula határozottan kizártnak veszi a hun rokonságot. Hóman B. dr. „A magyar hun hagyomány és hun-monda”c. műve (1926) 93.I. ezt írja: „A hun krónika és a többi kútfők forráskritikai vizsgálata egy szép illúziótól fosztja meg a magyar tudományt. Az eredményt nehezemre esik kimondani, mert a vizsgálattól ennek éppen az ellenkezőjét vártam. A hun krónikában fenntartott mondák vagy tudákos eredetűek vagy pedig a hunokkal önkényesen kapcsolatba hozott magya-mondák.” Helyesen véli Grexa Gyula dr., aki „A Csaba-monda és a székely hagyomány” c. művében éles historicus-érzékkel kezeli tárgyát, hogy a székelynek, ha a magyartól különböző nyelve volt volna, inkább oláhhá kellett volna válnia, mint magyarrá. Karácsonyi János történetírónknak is az a határozott megállapítása, hogy a magyar nem volt a hunnak rokona, még csak nyelvrokona sem. (A magy. nemz. őstört. 21.1.) Az az egyetlen hun szó, melyet eddig ismerünk, a sztrava „áldomás”, nagyon is szlávízű! A Szilágyi- féle Magy. Nemz. Tört. I. k-ében Frőhlich egy Hunivar szót akar a hun-magyar rokonság érdekében hitelesíteni Jordanes szövegének magyarázgatásával; de tévedése nyilvánvaló, amennyiben: 1. fluenta nem többágú folyót jelent, mint pl. ebben sem: fluenta Xanthi (=flavi) Tiberis; 2. „quem (v. quae) Hunivar appellant” csakis úgy helyes latin mondat, ha Huni alany benne; máskülönben qui appellatur v. quae appellantur volna a szabályos kifejezés: 3. a Var ’v Varuch a Dnieper-folyó más neve (Karácsonyi, i.m. 52.I.); a Huni tehát ott kétségtelenül alanya a mondatnak.

  Ammianus Marcellinus mind az alánokat, mind a náluk civilizálatlanabb hunokat, egyaránt nomádoknak jellemzi és szkytháknak veszi; szintúgy Priskos rhetor és lordanes is. Említik a kardot, mely Marsnak, a Hadúr-istennek („Deo bellorum praesidi”), volt szentelve s melyet hajdan tisztelettel vettek körül a szkythák királyai. Atilának több felesége volt, de nem mind tanyázott együtt vele, hanem más-más hun telepeken (községekben) is. Egy ilyen telepére ment egyszer, hogy egy ottani leányát, Escát, nejévé tegye „bár volt már neki több más, mivel ezt a szkythák törvényei megengedik.”

  „A hunok nemzete a maeotisi mocsarakon túl a Jegestenger mellékén lakik s a vadság (feritas) minden mértékén túljár. Minthogy náluk a csecsemők arcát jó mélyen bevagdalják s  forradások gátolják a szőrszálak életrevalóságát, szakálltalanul minden szépség nélkül öregszenek, akár az eunuchok; tagjaik általán vaskosak és erősek, nyakuk vastag; természetellenes termetűek és görnyedtek, úgy hogy kétlábú állatoknak hihetné őket az ember; olyanok, akár a hídállványok minden dísz nélkül faragott tuskói…. Soha semmiféle épület nem fedi őket. Mert mind állandó lakhelyek, hajlék, törvény vagy bevett szokás nélkül élnek őgyelegve kétkerekű szekereikkel együtt, amelyeken laknak: nejeik ott szövögetik számukra durva ruháikat, ott hálnak, ott hozzák világra gyermekeiket, kiket aztán fölserdültükig tartanak. Náluk senki sem tudja illetősége helyét, mivel másutt esett fogantatása, messze onnan a születése és soká tartott a fölnevelése… Szószegők, megbízhatatlanok; felbukkanó új kilátás minden kis biztatására hajlók s teljesen a hirtelen vakultság eszközei. Oktalan állatok módjára fogalmuk sincs arról, mi tisztességes, mi nem: kertelők és titkolódzók; arany után mérhetetlen kapzsiság tüzeli őket; változékonyak, ingerlékenyek… E harcra kész féktelen emberfaj határtalan zsákmányra vágyástól hajtva, szomszédai rablásán és öldöklésén keresztül eljutott egész az alánokig, a régi masszagétákig.”

  Íme, Ammaianus már nem a hunokat veszi masszagétáknak, mint Procopius, hanem az alánokat, akiket a velük egyező életmódot folytató perzsa néppel együtt eredetükben szkytháknak nyilvánít. „A hatalmas Ister-folyó határuk a sármátáknak, akik országa egész a Don folyóig, Ázsia és Európa határáig, terjed. Ezen túl Scythia végtelen pusztaságait lakják az alánok, akik… a szomszédos népeket gyakori győzelmeikkel meggyöngítvén idővel a nemzeti összetartozásukat megjelölő elnevezésük alá foglalták, miként a perzsák is tették.”

  „Az alánok majd mind magas termetűek és szépek, hajuk szőkés; kissé zord nézésük miatt félelmesek, fegyvereik könnyűségénél fogva fürgék s a hunokkal csaknem egyezők minden tekintetben, csak táplálkozásukban és maguktartásában szelídebbek; de elportyázgatnak és vadászgatnak egész a Maeotis-tóig s a Krim-tengerszorosig; szintúgy előgyelegnek Arméniába és Mediába is… Nem láthatni náluk templomot, szentélyt, sőt szalmatetős kunyhót sem sehol, hanem barbár szokás szerint meztelen kardot szúrnak a földbe és ezt, mint Marst, ugyancsak alázatos tisztelettel illetik”…”Veszély és háború a gyönyörűségük. Semmivel sem kérkednek oly fennen, mintha bárki emberfiát megölték; a megöltnek levágott fejéről lehúzott bőrt harci ménjök szügy-díszeül használják fel, mint dicsekvésre méltó zsákmányt.”…Épen így a hunoknál sem szánt senki, sem ekeszarvhoz nem nyúl soha. A földmívelést és baromfitenyésztést az onogurok is a felsőbbségük alá vont magyarsággal végeztették, mialatt ők zsákmányolni és portyázni jártak.

  A hunok „vászonnal ruházkodnak, vagy erdei egerek összeöltögetett bőrével; nincs külön otthoni meg kimenő ruhájuk. Az egyszer nyakukba öltött viseltszínű tunikát sem teszik le vagy cserélik föl előbb, csak miután már a folytonos nyüvéstől cafatokban lóg le. Meggörbí- tett kucsma a fővegük; szőrös lábszáraikat kecskebőrrel ővezik; minden divat nélkül készült saruik nem engedik szabadon lépni őket. Ezért nem is igen alkalmasak gyalogos harcra; ámde szinte hozzánőve s olykor asszonymódra ülve edzett bár, de formátlan lovaikon megfelelnek szokott feladataiknak. A hun férfi lován ülve vesz, elad, eszik, iszik, alszik s lova keskeny nyakára nyúlva egész az álmok tarkaságáig ható mély álomba merül. A tanácskozásokat is lóháton végzik s ott hoznak határozatokat a közjóról.”

  Téves tehát történetünk íróinak abbeli megállapítása, hogy a magyarok másoktól tanulták a földmívelést, még pedig a médoktól. Hiszen az Árpád-féle magyarság éppen a médokból szakadt ki, akiknek Északafrikában visszamaradt részéről már Herodot azt írja, hogy az ottlakó népek közül egyedül a maxyok, (latinosan: maurok), nem nomádok, hanem földmívelők. Németh turkista-nyelvészünk azt hiszi, a magyarok kaukázusmelléki törököktől vették a szőllő szavukat. mivel csak ez a része ismeri azt a törökségnek. Holott a való ság szerint a szőllő ősmagyar szavunk; hiszen a cikonok törzsősét, Maront már Egyiptomban „híres szőllész”-nek jelzi Diodor. Eredeti tulajdona tehát a szőllészet a velünk rokon turcha népnek, s a szőllő neve a Kisázsiára áramlott ugorokkal való nyelvi keveredés után is fennmaradt náluk.

  A hunokat és alánokat, e nomád szkytha népeket, a perzsák rokonait, semmi szokásuk és vonásuk nem rokonítja velünk; élesen megkülönböztetik a nevezett görög és latin írók nemcsak a médoktól, hanem a sármatáktól is. A sztrava (áldomás) hun szóból, meg a roxalánok nevéből szláv-fajta népeknek kell vélnünk őket.

Az 1931. évben Szentes városa szoborral tisztelte meg Atila hun király emlékét. A város valóban azon a tájon fekszik, ahova Atila székhelyét a hagyomány képzelteti; E. Hutton „Attila and the Huns” c. művében a Tisza jobb partján, Várkony táján, Cibakházával majdnem átellenbe jelöli azt meg; a közép-Tisza mellékén gyakori hunszka (huszka) szó, a muszká-val együtt s ezen át a hun szlávság hagyatékának tetszik. Mindazonáltal ilyen tiszteletnyilvánításnak csak azon esetre volna érthetősége, ha a lakosság zöme nemcsak biztosan tudná, érezné a hun eredetét, de őse emlékét kegyelettel őrizni is oka volna. A felsorolt históriai adatokból azonban be kell látnunk, hogy a hun-magyar rokonság szinte vak hajszolása lehet ugyan theoria, nézet, lehet elv, de theorema, azaz valódi históriai értékű adatokon nyugvó igazság, sohasem válhat belőle.

  A régibb „ural-altáji”-t pótló „finn-ugor” megállapításukat újabban „finn-magyar”-ra igazították ki magyar linguistáink; mindazáltal az ugor besorozás elhagyása óta is rendületlenül tartja még magát a hun-magyar rokonságról való hiedelem; sőt nem rég, a vak pénz-szórás epidemiájának szünte előtt, az új-Budapest tervei közé került Attila monstrum- szobra, melyet a mesterségesen vízzel elárasztandó Vérmező közepe tájára tervelt szigeten emelnének; költségei felerészét Törökország vállalná. Téves, sőt el is avult történelmi és nyelvészeti erőltetésektől így olyan baklövésre fogjuk utóbb ragadtatni magunkat, amit a históriai valóság diadala után annál is nehezebb lenne eltüntetnünk, mivel egy velünk rokon nemzet szeretetének és rokonszenvének bizonyítéka is bele volna építve. Atila a mi történelmünkben mint idegen hódító szerepelhet csakis. („Paeonum regio, quae Athilae parebat”). Semmiféle rokonsági kapcsolata nincs népének a magyarral. Ez az ugor-szlávság nyelte el a méd-magyarság igen jelentékeny sokaságát, a sármatákat, s tartotta lekötve jó 400 éven át a Volga- és Don-folyók közt, majd Lebédiában az Árpád-féle, szintén méd-magyarságot; a polygam ugorság árasztotta el s elegyítette az őskaukázusi, s a pannónokon át velünk magyarokkal a legközelebbi rokonságban levő kisázsiai turucha v. turcha nevű őslakosságot, amelytől maradtak a török nemzet neve, a praecisio szokása s nyelvének a magyarral egyező elemei. Szintannyi igényt tarthatna efféle megtisztelésre részünkről Saiban is, a magyarok tatár „királya”, akit a bátyja, Batu kán, magyar királlyá tett a tatárjáráskor szerzett érdemei elismeréseül, de – szerencsénkre! – meghalt, mielőtt a trónt elfoglalhatta volna. Buda meggyilkolása is biztosan a pannón-elemek teljes elnyomására vezetett volna, ha Atila meg nem hal. Csakis azért lehet örvendetes ránk nézve Atila halálának ezerötszázadik évfordulója; de örömünk kifejezésére a tervezett gigantikus emlékmű nem való, sőt inkább lealázó volna.

 

  Lehetőségek. Churchward az ő említett művében egy, a Csendes-óceán területén elmerült Mu szárazföld uigur és árja nevű népességének Nyugat felé vándorlását állítja be, amely népességnek kb. 40.000 éves kultúráját borította el a tenger árja. Itt a geologia és anthropologia nyujthat ugyan majd még tüzetesebb tájékozást; de laikusnak is könnyű elgondolni, sőt az ainokra nézvést meg is állapítani, hogy ama merülő szárazföld nyugati részéből, amely valamikor össze is függhetett az ázsiai szárazfölddel, Nyugatnak, Ázsia felé, kínálkozott a menekedés legrövidebb útja, de a vonzóbbik is, ha ott korábban elszakított fajrokonokra számíthattak. Ellenben az elmerülő szárazulat keleti részének lakói hasonló okoknál fogva Kelet felé keresték a menekülésük útjait, miként ez utóbbit a klasszikus ókori írásbeli hagyomány adatai tanusítják. J. Churchward colonel az én adataimat és következtetéseimet, melyeket részletezve pontosan közöltem vele, magáévá tette, mert 1931-ben megjelent The Children of Mu c. művében már azokat a vándorlások útirányait jelölő térképemmel együtt felhasználta, ámde anélkül, hogy nevemet és szívességemet csak legalább megemlítenie is kötelességének érezte volna.

  A hun krónika Iafetra vezeti föl Atila származását. Iáfet, a megszemélyesített Nimród, „hős”, a Magya-szárazföld egy eltünt része; fia volt öneki Magor (Prometheus, az „ős-matya”, Gaea fia); de fia a B. Kr. szerint Hunor is. Az ó-kori klassz. hagyomány csak Nyugatról Keletnek irányuló vándorlását ismeri ugyan a Magya népeinek; de néhány adatból ellenkező iránybeli áramlásra is lehet következtetnünk; ú. m. ezekből: 1. A hunokat Procopius egynek tartja a masszagétákkal, akiket később alánoknak neveztek. 2. A masszagéták nevében rámutatás érzik ki a Magyá-ra s a getá-ra. 3. A masszagétákat nem általánosan vallja szkytháknak az ó-kori klasszikus hagyomány. Bár a Hadúr-jelkép, a kard, miként a szabinoknál a auiris szkythaságra vall, úgyszintén a polygamia. 4. A masszagéták is, miként a Magya népei, az egy Nap-ot tisztelték istenükként. 5. A hunok nomádok, akik minden másban hasonlatosak voltak az alánokhoz, de életmód és erkölcs tekintetében alantabb állottak náluk. Herod. I, 202. v. ö. Diod. II, 43. Strab. XI, 8. Amm. Marc. XXXI, 2, 1-21.

  Nem lehetetlen tehát, hogy a hun-tatár-mongol népek szintén a Mu, vagyis az ős-Magya egykori tartozékai; ebből azonban nem következik, sőt épen valószínűtlen, hogy ujgurok és magyák közt, mint, bár talán ugyanazon földrészbeli, de egymástól óriási távolsággal elválasztott népek között, faji rokonság volt volna; nyelvi is legföljebb annyi, amennyi a polysyntheseis természetes fejlődése mellett föltehető. Nem csupán azért emelem ezt így ki, hogy a históriát hozzájuttassam legelső feltételéhez, a veritas-hoz, (ma, amikor úgyszólván mindenki historikus, nyelvész és etymológus!); hanem azért is, nehogy nekünk, akik erőnek-erejével ragaszkodunk a szkythasághoz, az evvel járó „nomád”, „vad horda” jelzőket egy igazi szkytha sarj dobhassa majd bele Brennus kardjaként létkérdésünk mérlegserpenyőjébe nemzeti életküzdelmeink egy döntő mozzanatában! Ezt meg is tette már Zaharcsen oláh tanár a földrajzában.

 

IX. A pannón- s a méd-magyarok egyesülése.

 

  Atila halála (453. év) után tíz évig király nélkül volt Pannónia, ahol a hunok kiszorítása után Atila volt alattvalóiból oláhok, görög jövevények vagy „bulgariaiak”, mőziaiak, góthok és szláv száműzöttek maradtak. A „selavok”, alighanem Suetibolus morva népe, kezdtek már felülkerekedni, mikor Marót fejedelem elébük vágott az ország tiszántúli részének elfoglalásában. De a IX. század végén sem Suetibolug volt már Pannónia fejedelme, hanem Marót, kinek népét bolgárnak is, meg kazárnak is nevezi Anonymus.

  Hogy Marót Suetibolug fiaként is szerepel és – fordítva – ez is amannak, az népgenealógiai értelemben veendő, úgy t. i., hogy Atila után Pannóniában Marót vetett véget a morva uraságnak; de később ama 433 év folyamán, mely a méd-magyarság bejöveteléig eltelt, kétízben kellett a morváktól felszabadítani magát Marót népének. Ily értelemben unokája a honalapításkori Marót annak, aki Atila halála után 10 évvel lép elénk. Marót tehát az itteni pannón-matyó-székely magyarság névképviselője.

  A médok (= „magyarok”) nevezete alá tartozó pannóniai népek Anonymusnál „populi Athile regis”; tehát a székelyek is. Ettől a helyes megjelöléstől eltérőleg a Budai Krónika már „ex Hunis”-t ír s hunok maradványainak mondja a székelyeket. Ily téves értelmezés okozta, hogy idővel nemcsak a székelyeket vélték hun eredetűeknek, hanem vallották, hirdették a magyarok és hunok rokonságát, sőt azonosságát is. Pedig a f. e. hun krónika eme kitétele „non se Hungaros, sed Siculos alio nomine vocaverunt” nem azt jelenti, mintha azért nevezték volna magukat a hungaroktól eltérően székelyeknek, mivel ők nem magyarok voltak, hanem mivel a székelyeket nem illette a hungarok elnevezés, mint amely az onogurokról csupán az Árpád-féle magyarsághoz tapadt. Ép ezért nem hungarok a pannónok sem. Egyáltalán nincs tehát okunk örülni „hungar”, „ungar” steff. idegenes névváltozatainknak; de még kevésbbé annak, ha a mi eredeti magyar nemzetnevünk idegen kotyvaszték voltáról kiröpített ötlet tovább is nyeregben maradna. A paion-magyar betelepülés, Emathia és Moesia szintén magyareredetű lakóinak egy-egy, a paionokkal együtt jött vagy későbben csatlakozó csoportja, a közbejött hun és avar inváziók miatt annyira összekavarodott a hagyományban, hogy a rokoneredetű népek emléke idővel elhalványulván – hun atyafiság sült ki belőle. Ezért is nevezi a krónikás Árpádék bejövetelét „secundus reditus”-nak, már t. i. amennyiben az avarokét veszi elsőnek. Mert a hunok és onogurok, továbbá az avarok, kunok v. kabarok, uzok, szabirok, bolgárok v. kazárok rokonok ugyan egymással, de a magyarokkal nem. (v. ö. 6. l.). Mint Bulgária régibb lakóira használja Anonymus Mén-Marót paeon népére a bolgár és kazár elnevezést, amiből Németh és Gombóc linguistáink azt a téves következtetést vonták le, hogy a Magyar (Megyer) a török-bolgár nemzetségek egyike.

  Senki sem odaadóbb védője nálam az írásbeli hagyománynak. Ámde a hun krónika célzatos avagy látszólagos betoldásai és ferdítő alakításai semmikép sem képesek históriai hitelességre emelkedni. Mindazáltal az általánosan követett népgenealógiai alakításokon kívül nem vetem el egyszerűen azon adatát sem, hogy a székelyek „hun ősei” az Atila halála után uralomra jutott nyugati népek üldözése elől húzódtak a Csiglamezőről Erdélybe. (Karácsonyi J, i. m. 75. l.). Akár a Dunántúl volt az a mező, akár máshol, és bármit jelent is a Csigla (gyepü? székely?, vagy talán a Csik elnevezéssel is van kapcsolata?): az nem épen lehetetlen, hogy Atila seregében szolgáltak székely-myzok vagy épen Don-melléki – de még nem „hungár” – méd-myzok, akik Atila seregének kitakarodása után jónak látták a legnyugodtabb fedezetet keresni ki maguknak. A székelyek mindenesetre tudták, hogy ők is Myrina iber népének, a „híres lófejő” myzoknak, tartozékai, mint a médok; ezért mentek Álmos magyarjai elé Rutheniába; ezért állottak melléjük addigi fejedelmüktől, Maróttól, akinek a népe szintén iber-magyar volt ugyan, de csak a székely volt köztük gigász, a többi szikán-pelaszg, titan. Ezért kapta a titán-paion, (de – mint láttuk – bolgárnak is jelzett) Marót a Menu jelzőt, miután a további vérontás helyett békésen egyezett ki a méd-Marótnak, Árpádnak, magyarságával, s egyesülésük megpecsételéseül nőül adta leányát Árpád Csát (=Solt) nevű fiához. A paeonokat, mint a teukrok ivadékait, a Turcae (törökök) elnevezés is megillette. A Marót tehát általános nemzetnév a fejedelem megjelölésére, amire már föntebb is emeltem ki példákat. Megjegyezendő itt, hogy Aranyos Marót városunknak Maurod a régi neve.

  Teljes megbékélést azonban ez a házasság és egyesülés sem hozott rájuk, mert Csátnak már nem volt meg az a korlátlan fővezéri és kormányzói hatalma, aminő az atyjának, Árpádnak, és Csát után nem az ő, hanem a bátyja fia lett a fejedelem, névszerint Fáncs; csak ez után lett Csátnak Szakcs (Taksony) nevű fia. A leszármazás és öröklés ilyetén megzavarása sok pártos torzsalkodást és sok vérontást okozott. A paion magyarok több mint másfélezeréves lakói volták már Pannóniának Árpádék bejövetelekor. Hogy egyesülésük ellenére is annyira elmosódott a pannónság kilétének tudata, annak hát itt is versengés és hatalmaskodás volt az oka. Egyik beszédes tanusága ennek, hogy a sanyargatott pannónok szikan-szigynna jelzője a szánalmat keltő „szegény” szavunkat adta nekünk. Fajbeli különbség okvetlen volt a két magyarság közt, amint az ó-kori klassz. hagyomány néhány adatából következtethető. Plato (Tim. 23 sk.) a száiszi ősrégi írások nyomán közli, hogy Atlantisz népe volt a legszebb és legkiválóbb emberfaj, tehát a pelaszg. Herodot (III, 17; IV, 20. 187) írja, hogy a tengermelléki aethiopok a legszebb és legmagasabb növésű emberek; a libyek (myzok) pedig a legegészségesebbek. Homér a trójai sereg legszebb daliájának mondja Memnont, az elami aehtiopok vezérét, utána Eurypylos myz királyfit. (Hom. II. I, 423 skk.). Ami a nyelvüket illeti, ősmagyai lakóterületeik egymástól való távolsága, vagy évezredeken át tartó elszakadottságuk következtében nagy eltérések lehettek beszédükben; erre is vonatkozhatik épen a Konstantin császártól említett kétnyelvűség, valamint a paion beszéd feltűnő sajátsága, melyet Strabo (VII, 38-40. M.) titanismusnak nevez; de okvetlen volt egyezés vagy hasonlatosság nemcsak a szókincsben, hanem a szó- és beszédalakulásban is. Hogy mekkora része volt a 210.000-nyi fegyveressel meg a családtagjaikkal bejött méd- s mekkora a pannón- magyarságnak nemzeti nyelvünk alakulásában, azt egyrészt az ó-méd nyelv, másrészt a ma is élő mayák nyelvének tüzetes tanulmánya és egybevetése alapján lehet majd kideríteni. Eddigi, elméleti térre szorítkozó észleleteim révén meglepő egyezését találtam nyelvünknek ama mayákéval, akikhez a pannónok az atlantiszi katasztrófáig tartoztak. A myzok és messapiusok szóalkotása inkább a sumerhoz hasonlít, tehát a méd is; de szókincsükben sok az egyezés ezekkel is. Nem lehetetlen, hogy az ősmayákból a médok és pannónok a Csendes-óceán területén feküdt egykori szárazulaton nemcsak területileg s szervezetileg, de nyelvileg is szomszédok voltak egymással. A pannón beszéd titanismusnak jelzett sajátsága is erre enged következtetnünk; nemkülönben az is, hogy az epeusok a paeon Endymion anyja („első szülött”; Éva?) által ágaztak el az Iapetidáktól. E véleményem mellett szól Plato ama följegyzése is, hogy Atlantisznak és termékeinek leírása különösen Mediára emlékeztet. Döntő ereje van azonban következtetésem igazolására azon mythikus adatnak, hogy Athene, ki a Triton-tónál született („Tritogeneia”), nejeként szerepel Minyasnak, Poseidon fiának. Nagyon sokat nyomna a latban e kérdés eldöntésére nézve, olyan adat, melyből az achai-ok és paion-ok, e két aeol-nak jelzett nép, egymáshoz való viszonya kitűnnék. Thessáliában nemcsak paionok, hanem achaiok is laktak egykoron; tehát kapcsolatuk valószínű.

  Már – úgyszólván nemzeti megalakulásunk kezdetétől fogva – idegen befolyás s a latin beszéd kérkedésig vitt hajszolása, szittya vitézi vérben tetszelgésünk, s mindenféle ázsiai rokonság ábrándos melengetése, majd a német társalgás divata annyira elvont nyelvünk, irodalmunk és történelmünk érdekkörétől, hogy magyar nevünk is szinte ismeretlenné vált. Lacon. Chalcocandylas a XIV-XV. századbeli történetünk kapcsán ezt írja rólunk (Darkó J.-féle kiadás, 1922. év. I. 67. sk. l.): „Beszédük egyetlen más nép nyelvéhez sem hasonlít, hanem teljesen elüt mind a germánokétól, mint a csehekétől, mind a polákokétól. Némelyek azt vélik, hogy hajdan geták voltak s a Balkán alján laktukkor szkythák háborgatása miatt jöttek föl mostani országukba; mások szerint dákok voltak ők. Részemről nem egykönnyen tudnám megmondani, minő eredetű nép ez; más néven sem tudnám őket megnevezni, mint ezen (t. i. paion, pannón), ahogy ők magukat nevezik s az olaszok is. Királyi székhelyük Buda boldog városában van az Ister mellett.

  Csodálkozhatunk-e egy idegen (görög) író ekkora gyarlóságán, mikor tulajdon krónikásaink sem tudták, hogy a magyarok első bejövetele, a paionok idetelepedése, a hunoké előtt mintegy 1150, s Árpád magyarságáé előtt kb. 1600 évvel történt. Az igaz, hogy az a görög sem ismerte nemzeti íróit; máskülönben tudnia kellett volna, hogy dák a geta nép latinos neve és hogy épen a geta-dák volt az az árja-szkytha-faj, mely Görögországot Hellasszá tette s az iber és pelaszg népeket Elő- és Kisázsiából Nyugatnak szorította.

X. Ős-szavaink.

Amit eddig az ókori görög és latin írók adatai alapján a sumér nyelv segítségével földerítenem sikerült, mindaz okvetlenül igen fontos útmutatója lesz a históriának, az anthropológiának, a geológiának, a nyelvészetnek s átalán az emberiség művelődéstörténetének. Ez a – bár kései – remény serkent rá, hogy megismertessem – főleg nyelvészeink figyelmének ráterelése céljából – még azon utat-módot, amely őket hivatásszerű munkájukban támogathatja. Én ugyanis koromnál fogva ilyenbe bele már nem mélyedhettem; de jó negyedszázados munkámmal gyűjtött és rendezett adataim mellett ötleteim vagy sejtéseim is okvetlenül nyujthatnak segédkezet a messze idők homályában kutatóknak.

  Ki hitte volna, hogy a görög theogonia legmythikusabb nevei istenek helyett földrajzi fogalmakat rejtegetnek; hogy a görög mythos tulajdonképen nem más, mint nép- és föld-genealógia? Legrégebben a Gaea „föld” volt meg az Istenek közül; őtőle született Uran „ég”, majd kettejük egyesüléséből a Titánok. A sumér és méd nyelv segítségével kisült, hogy a Gaea csupán görög mása ama nyugati nagy szárazföld honi madja (magya) nevének, amelyhez Amerika is tartozik; ebből mintegy 11½ ezer esztendővel ezelőtt csak az a nagy darab maradt épen, amelyet Atlantisz néven tartott fenn számunkra az ókori írásbeli hagyomány. Ennek a földnek volt egy Atlas nevű hegye, amelyen állt Uran „menyvár” vagy Mene; ezért nevezték azt a hegyet honi nyelven dyr-i-nek „égtartó”-nak. A caelifer Atlas sem valami óriáshős tehát, hanem egység. Az a madja „föld” volt a mi népünk őshona, amelynek görög-latin íróknál Media volt a neve – már akkor Ázsiában; de a honi neve ott is mindig Magya volt. Annak a hazának a fia magyar vagy sármata „Madja-sarj” néven járta.  Megvan-e a mi szavaink között e régi szavunk nyoma? Ha Mád és Mada (Nyirmada) községeket hozom fel, úgyszólván mit sem nyerek vele; ámde ezek is vesztik homályos voltukat, mihelyt először is Aranyos-Marót város régi Maurod, utána pedig Kecskemét „kecskeföld”  „kecskemező” nevére hivatkozom;  ez ugyanis nagyon valószínűvé teszi, hogy a „mét”, mely talán a mező (metj-ő?) szavunknak is alapja, az egykori madja-matja utóda. Szinte a bizonyosságig emeli ezt a gondolatot a közeli Cegléd város neve, Ciglédnek hí a köznép, és csakhamar a német mása szökken elő benne Kecskemét nevének. A kecske is ősi szavunk bizonyára, mert az albán nyelvben is kecsi (Thomopulos, Pelasgica). A -ra vagy -r suffixum ethnicum a méd nyelvben, tehát saját szavunk magyar is és Madjához tartozót jelent; meg a matyó. A Maros folyó neve épúgy összefüggésben lehet a mi maur, mar, mór, merón, marót névalakjainkkal, mint az illető ősnépek nevével a Szajna (Sequana), Ebro (Iberia), Madrid, Madeira, Amazon, Sindus (= Indus), Morva. 

  Mene bizonyára a mi nyelvünkön való mása Uran-nak: meny; ezt az utóbbi pelaszg nevét – nem magaslat, hanem már ég jelentéssel – mindvégig megtaláljuk a görögben. De az a másik is számos változatban jelentkezik a régi följegyzésekben: mennu, Memnon, Menes = Minyas, Minyae „menyeiek” = argonauták „meny-hajósok”. A minu (v. menu) ma is járatos Parthiában (Jerney). És hogy az ég is ősrégi szavunk, kitűnik abból, hogy Diodor az atlantiszi országot Aegis szörnyetegnek írja és abból, hogy ez a szó igen gyakori az atlantisziak ősrégi istenének, Poseidáonnak a kultuszában (Aege; Aegae; Aegeus). Talán a sumér i szóban találjuk meg mását. A i t. i. annyit jelent, mint ég; a dyr = dür pedig annál is megbízhatóbb előde a mi tűr szavunknak, mert a dyri latin mása caelifer, s a ferre igében nemcsak a visz, tart, hanem a tűr (elbír, kitart) értelem is megvan. Így akadunk rá, íme, Vergilius „caelifer Atlas”-ának a nyitjára!

  A sum. ur ,vár’ (v. város) azt mutatja, hogy a vár ősrégi szavaink közé tartozik. Ez a pelaszg alakja jelentkezik, az uran-hoz hasonlóan Jeruzsálem – Hierosolyma – eredeti nevében: Ur – Solym „solym város”; ez ugyanis az elamiták, vagyis az ion-pelaszg hikszoszok alapítása volt. A mi nyelvünk v-je tűnik elő (a görög b betűvel) Menebria „menyvár”, Sikambria „szikan-város” neveiben; a szikanok pedig épen azon pannónok neve, akik a Kr. e. V. században hazánk területén is laktak (Herodot). Strabo thrák szónak írja briát. Őnála ugyan nemcsak myz-merónok és teukrok viselik a thrák nevet, hanem a későbben rájuk nyomult geta-dákok is; ámde, hogy amazokat az ibér és pelaszg népeket illeti a kérdéses szó tulajdonjoga, bizonyítja nemcsak az, hogy Menebriát azok alapították, hanem méginkább az, hogy már a médban vuru(n) volt a vár és város neve.

  A sármata szóban a sár a mi sarj szavunknak méd és sumér előde: Sarmatae Medorum (ut ferunt) soboles – írja Plinius. Mazur, Mazovia, Mazeppa, szoloma (szalma) borozda, ulica s talán asztal (sztol) és kolbász is, eredetileg sármata szavak. Legalább én az asztal fejtését, nem az és tál, hanem az esz-tál által, nagyon elfogadhatónak vélem. 

  Eredeti ősszavaink tehát az eddigi fejtegetés szerint: a Mada, Mád, mét (mező), kecske, meny és ég, vár (város), sarj, tűr és magyar.

  De a taliga sem késik tovább lerázni magáról az orosz telega apaságának gyanúját, sőt épen erre süti ki, hogy sármata maradék. A berber tojuga ugyanis nemcsak azt bizonyítja, hogy a juga-iga eredeti iber szó (toló-juga, toló-iga; v. ö. jochtat = igtat), hanem azt is, hogy a lat. jug- és a gör. züg- e két kl. nyelvnek iber-pelaszg öröksége, a ném. Joche pedig kölcsönvétele. A sum. gir-ig (gar-ig) „járom” is erősbíti ezt. A tol ige is ősi sajátunknak bizonyul ebből. Ennek meg a távolító -tól ragunkkal, a hoz és húz igének pedig a közelítő -hoz ragunkkal való feltűnő egyezése érdekes adalékul kínálkozik mai beszédünk elemei kialakításának vizsgálatához.

  A természeti erők romboló működése következtében tovább-tovább szorított őseinknek Madya-Amerika, Atlantisz, majd Iberia (Hispania) után Libya a telepedő-helye, hogy úgy mondjam, a negyedik állomás, amelynek ma már csak a kicsinyre szorult Marocco tartja fenn – legalább a nevét. Magyarok laktak egykor ott sokáig, tovább évszámításunk kezdeténél. A római írók szerint azok a médok a maguk nyelvén mauroknak nevezték magukat; de számos változatára találunk az ő nevüknek (magyar-mazar-matsya-Maxyes-makar), mivel – mint Plinius írja – az ő nép- és városneveiket úgyszólván senki sem tudta kiejteni rajtuk kívül. A közönséges egér neve zegeri volt náluk; ennek eredetiségét igazolja a magyar fonétika törvénye, amely szerint egér csak azon esetre eredeti magyar szó, ha valamikor azelőtt sziszegő hanggal kezdődött; de igazolja a sum. szikki (szi-ki), tör. szicsián (Vámbérinél) és a kaukázusvidéki gruz cagoi neve is az egérnek. Ha a földnek sum. gar (agar, igara) a magyar ugar szón át vesszük szemügyre, még a zegeri-ben is rálelünk a „földszínű” értelmére (szi-ger). A szi ugyanis a mi szin (színes, színű) szavunk mása a sumérban, amely az ibér faj szi-kan „halványszín” (fénytelen) elnevezésében is benne van. A lebu (= Libyes) egészen úgy tűnik elém, mint a mi lepő szavunk ős-mása abból az időből, amikor egymagában is elég ereje volt kifejezni azt, amire mai nyelvünk már csak igekötő segítségével képes. (L. 52. lapon a ktistés szót!) A lep, lepe-lipe, lebeg, lebben-libben, libbent, stb. segítenek megérteni okoskodásomat. Ugyancsak a libyai nyelv tulajdonának vallja Herodot ezt is: battos „király” (bateia „királynő”). A mi bátya (bátyus, bácsi) szavunkat nem a mongol Batu khán révén kapcsolom én hozzá, hanem az etruszkok őse, Atys, hozzáfogásával; mert atya-apa másai az etruszkban: aba, ates, atys, (gör. atta, frig apa, alb. atea). A libá-t már csak tartózkodva merem valami avis Libya hídján át vonatkozásba hozni Libyával.

  Hanem azt bátran merem állítani, hogy a kert ősi szavunk. Megvolt ez már egykori hazánk, Atlantisz, a heszperidák kertje, honi graia „menykert” elnevezésében, ahonnan a pelaszg-görögök graikoi (Graeci) neve kelt. A sum g-r „kert” adta a lat. cort (cohort) „kerített” és a gör. chort-os szavakat; ezt az utóbbit vette át a latin a díszkert nevének hort-us alakban. Ezt a szavunkat sem lehet többé német kölcsönszó- nak bélyegezni Garten-ből.

  Hogy a Kaukázusban kau-ra egy idegen tudós derítette ki a (hav) jelentést, mélyen fájlalom. Eszerint a Kaukázus jelentése a. m. „havas”. Hát, Astyagesnek, Nagymédia utolsó királyának, mi nem sül ki a nevéből! Médul úgy hívták őt Aspadas,

arménul Asszidahak, görögül meg Eurymedón-nak; mind a kettő azt teszi: longe potens, vagyis „hosszan- (v. messze) tehetős”. A hosszú és tev (dah) tehát legalább is a Kr. e. VI. század közepéig vihetik fel családfájukat. V. ö. etr. tece „tesz”.

  Ha már második sorozatunk is: tol, iga, taliga, egér, ugar, szin, lepő, bátya, atya-apa, kert, hó (hav), hosszú, tesz, egy igen tekintélyes és előbbivel együtt 25 szóból álló, gyűjteménnyé gyarapodott, talán megkockáztathatok egy-két nem bizonyítható szófejtést. A mi ember szavunk a méd em-ruh „nyelvlény” mása lehet. A lat. homin és ném. Mensch szónak is ész-lény (lat. menti-ész) megfejtést ad a legújabb etymologia.
  Thomopulos a Pelasgica c. műve 527. lapján két etruszk kocka betűit fejtegetve azt hozza ki, hogy M = mach „egy”, mert a kockák átellenes lapjain elhelyezett 3 pár szó: mach és zal, thu és hut, ki vagy ci és sza – csak azon esetben néz egyazon irányba a betűivel, ha a mach-ot állítjuk fölfelé:

 

                                        KI                                                             CI

                                 Thu M  Hut  Zal          vagy                Zal Thu M  Hut

                                        Sza                                                             Sa

 

Ámde lehetséges, hogy itt nem úgy járt el a felíró, mint a pontok felrakásakor szoktak, hanem sorban haladt ilyképen:

 

 

                                                                    Ci 1

                                                          Thu 5 M 2 Hut 6

                                                                    Sa 3

                                                                    Z 4

 

  Ez esetben ama párosság csak úgy jön ki, ha mach = 2.

Ezt a megoldást igazolják: 1. Martha könyvében (Les Etrusques

 

etc. 100. I.) esl = első. 2. mach-nak megfelel a magy. más (másik,második). 3. a sum. id,is = egy, a HB. iggy, berb. jät,inkább a ki vagy ci felé mutatnak, de a maya „egy” is = ik. 4. az etr. lch, lc (nc?) = (tíz) „tízes” ; harminc „három tíz”; kile-nc „ki (=egy)” le ncből. És ekkép a mealc = mach-l-alc „2 le lc-ból” csakugyan nyolcnak jön ki. A hetes számrendszerre vall, hogy a 8- és 9-nek nem volt külön neve; a sumérban sem ismerjük ezeket.Vagyis: mikor már neve volt a tíznek, abból alkották meg a 8 és 9 nevét.

Az etruszk főisten Tina volt. Hogy vág ez össze azzal, hogy a madjai amazonok, majd az atlanteusok és libyek tiszteletének főtárgya a Nap volt, a ragyogóképű isten, dio-nyza Athene? Az etr. ais, eis, a myz ase „isten” másaként van eddig felavatva. Talán rávezet ennek okára az, hogy a régi latinok kultuszában is nagy szerepe volt az ősök szellemei (Lares, Manes) tiszteletének. Az etr. lar „úr” volt a családfő neve is. A magyar ős, ise (HB.) látszik amaz etruszk és myz szavak testvérének. A tin „élet”, „tenyészet” jelentésű mind a médban (Csengery Antal Ö.M.I. 170. l.), mind a sumérban és etruszkban. Athene tiszteletének jelképe a palladion volt, egy fényes korongon ábrázolt nap : atén. E szót a-tin-ból magyarázva „élet atyja” jön ki jelentésének. Eszerint is-tin (isten) szavunk is megoldásra talál. A 10,100 (szád), 1000 (hezar) meg az Isten név ó-perzsa a magyarban (Schlözer). Itt van helyén említenem, hogy Hevila vagy Evilat „a magas atya háza” tulajdonképpen szintúgy a Nap, az atin házát, nyugvóhelyét jelöli meg, miként Iberia. De ez a nyugvóhely épen úgy beillett fölkelő tájnak is, mikor népe Ázsiába került s országa nevét magával vitte, úgyhogy Media lett Evilat földje. Állítólag az etr. sisak-ból vette a latin az ő cassis-át, (mivel az etruszk írás jobbról balfelé tart). Ötletnek egészen idevág ősapánk nevének a Mada névből való kiolvasása, melyhez Aia (Uran) szolgáltatná Éva nevét, amaz a Gaea, ez pedig az Uranos mását. Mert az eddig meg nem fejtett Aia szó nem más alakja, mint némelyek vélték, hanem kétségbevonhatatla- nul Meny (Uran, Argus, Atlantis), a pelaszgok és aeol-titánok őshonának egyik neve. Érdekes, hogy az etr. chabrea „csábító” és „kóbor” (alb.csóba). Én azt hiszem, ebből lett az április hó neve. „Áprilist járatni”, „Április bolondja” egészen megfelel ama jelentéseknek, a Csiri-biri kezdetű április elseji vers pedig a hangzásának. A „csáborodott” szavunk egész hozzáillik mind a két tekintetben, sőt a káprázik is. A latinok nem tudták e hónapuk nevének eredetét (Varro). Az aperio-ból (nyit) származtatni nevét az olaszországi viszonyoknak meg nem felel, ahol már februárban kezdődik a kikelet. Valószínű tehát, hogy e hónap neve etruszk eredetű. Érdekes, hogy a sum. har és az etruszk haru jelentése „bél” (haru-spex „bél-néző”).

A gör. és = bél ; ellenben és (n.Galle, lat. fel) = epe, harag.
  Hanem – természetesen – a különböző nyelvek betűi és kiejtése szerint való leírás fölötte megnehezíti nekünk is a megfejtést; annál inkább az idegen beszédű vizsgálódóknak, mert ezeknek még nagyobb mértékben kell nélkülözniök az eleven beszéd kalauzolását. Nagyon szemléletes példái e nehézségnek az ind. maddzsao „macska”, karacho „korsó”,gwala „gulyás”. Ide veszem még segítségükre a nyelvészkedőknek  a Csengery Antal kis méd szójegyzékét fent idézett művéből:  pi = fül, szi = szem, ha = hal, asz = ész, kas = kér (lat. quaer-quaes-), kat = két, kutta = kettő, nap = világosság, at,aty = atya, lub = láb, or = orr, zal = zöld, sip = csepp, szal = szül, tin = tenyészet, élet, szam = szám, asz (assza) = hosszú.
  Mennyire fölszaporodnék e számbavehető jegyzék a görög és latin nyelvben a heraklidák hatalmi és nyelvbeli fölülkerekedése ellenére is megmaradt pelaszg és ibér szavakból! Nem a falánk indogermán nyelvészet eddig taposott útján remélhetjük a helyes megoldást, hanem, épen fordítva, az oly csecsemőkorúnak nézett magyarság nyelve és beszédorganuma lesz ezentúl hivatott irányítója a szóösszehasonlításnak és szófejtésnek, amelyhez az alapot és hitelt a méd, sumér és maya nyelvek fogják szolgáltatni. Hányfélekép próbálták már megfejteni Poseidáon nevét! Ez a sok próbálgatás mind nem hozott megnyugvást. Engem nem a linguistica, hanem a filológia vezetett rá a kétségbevonhatatlan megoldásra : po-Set-Daon „a daoni (tanisi) Szét”, hogy a turáni ión-pelaszg hikszoszok megkülönböztessék ezáltal az ő Szétjüket az egyiptomiak hasonlónevű rosszindulatú istenétől. Ez vezetett rá a homeroszi Polybos = „a libyai” név alatt rejtőző Thuoris egyptomi királyra, úgyszintén Agamemnon „a fő-memnon” és az egykor Erdélyben honos agathyrszok „fő- vagy független turszok”, „etruszkok” nevének megfejtésére; ennek a „trauszok”-nak is nevezett népnek a révén egyszerre megvilágosodott előttem Torockó s a Trauszkő neve, a sumér nyelv segítségével aztán az is, hogy a torockóiak ma is városuk ama régi lakóinak a nyelvén hívják a sírt birgej-nek, amennyiben t.i. uru-gal, a.m. holt-lak,katakomba. Különösen Bérard francia tudós fejtegetései vezettek rá, mily gyakori az ókori íróknál a kettős név alkalmazása. Igy jöttem rá, hogy a Minotaurus ép oly kevéssé Minos hadvezére vagy ember egyáltalán, mint Atlas, Gaea, Uranos stb., hanem a.m. „Mne-bika”, amelynek a kultusza az egyiptomi Gózenből, Heliopolisból, került át Kréta szigetére. Szintúgy a Rhadamanthys sem Minos testvérét avagy emberi lényt, hanem a Ra, Ptach és Mentu kultuszok Egyiptomból kivándorolt hiveinek egyesülését jelöli. A karthágói várnak byrsa volt a neve : „bőrvár”. (A „bőr” népiesen sok vidéken „bűr”). A monda szerint Dido akkora területet kért ott, amekkorát egy ökörbőrrel beteríthet. Még érdekesebb megtudnunk, hogy a lat. frons „homlok” és ante gör.
tulajdonképen ibér-myz hagyaték. Brundisium ugyanis egy ókori följegyzés (Strab. VI,3) szerint azt teszi: szarvasfő; és a sum. br-anta-siu csakugyan „szarvas-fejtető”-t ad ki. Siu-ból kiindulva nem találunk-e rá Yo-ban a szarvas holdra, a tehénre, melyre a százszemű Argus, a csillagos ég, vigyáz? A mi gyűjteményünk azonban nem gyarapszik ezekkel, bár a kutatás módjára nézve nagyon becses adalékok. Hanem ősi szavainkat igenis szaporítja a madár; mert ez kétségbevonhatatlanul annak bizonyul, ha rágondolunk a görög monda stymphalosi madaraira, és Dimedes kísérőire, vagy a memnonidákra.

Meg nem állhatom, hogy még egy különös szóösszejátszást be ne mutassak. A kaukázusi Kolchis fővárosa Aia „meny”, a királya Aietes „menyes”; ennek a testvérei Perse, a persziek törzsképviselője, és Kirke ­„ölyv” (sólyom, héja). A parthusban ejje a.m. héja, öjjü ölyv. Kirke szigete Timaeus szerint az Azorok s Azor „héja” spanyolul, Homérnál  Ai-aie „menysziget”. Nem juttatja-e ez az adatsorozat eszünkbe a turul madarunkat, amennyiben t.i. a sum. tur ma- darat jelent, az ul pedig az ölü változatának mutatkozik?

  De világosan kivehettük azt is, hogy magyar nemzeti nevünk eredete ősrégi, úgyszintén azt, hogy hosszú nagy vándorlásaink közben akár madjai és ibér-szikan, akár magyar-maur és méd, akár sármata nevünkön a civilizáció terén mindig többet adhattunk mi más népeknek, mint amennyit mi kaphattunk őtőlük. Kétségtelen hát, hogy a pelaszgokat és médokat rokonsági kapcsolat fűzte egymáshoz, bármily eltérők a nyelvészkedők véleményei. Ugyanis a szumér nyelvet Lenormant a török-tatár, Hommel a finn-ugor nyelvek közé sorozza; Sayce véleménye szerint pedig a sumér, a méd és az elami nyelv az alsó-Ural vidékeihez tartozó nyelvek különálló s eddigi ismereteink szerint legősibb formája, amelyet J.Oppert és Lenormant a mai magyar nyelvhez nagyon hasonlatosnak ismert föl. Az angol G.Hüsing feltűnően hasonló nyelvformákat talált a dravida és a kaukázusi nyelvfajták közt. Ezeknek pedig, különösen a gruzokénak, a magyar nyelvhez való hasonlatossága szembeötlő.

  Az előző adatok és fejtegetések érthetővé teszik, mi az oka Lenormant és Hommel, meg a többi vélemények közt mutatkozó ellenmondásnak; de azért még mindig homályban marad, miért különböztette el Oppert J. a médokat a „szkhazdó-szittyák” néven a többiektől. Néhány ős-szavunkat igyekeztem beilleszteni fejtegetéseim keretébe. Láttuk, hogy a kert (berber urti) ibér-pelaszg szó: g-r, mely a latinban cort- (cohort), a görögben  alakban élt tovább; ez utóbbit vette át később a latin hortus alakban a műkert jelölésére. Ősszavaink: meny, ég, mály (myz) = hegy, zegeri = egér, tojuga stb. A myzből tudjuk meg, hogy mészáros szavunk első része nem szláv kölcsönvétel, hanem eredeti tulajdonunk, amennyiben a myz v. frig miesi = hús (arm, mis, alb. misi). A myz sue = sok, sute = sokat, gyakran, asi = ház, ch-l = ló, guli = nyel, tuhubi = csábítá (alb. csóba), asti, astina = társnő, asszony (v.ö. Hb. achszin), aza = aszalt; az etruszk vacil = beszél, tece (méd dah) = tesz; tez és on, perszi diz, sum on. = tíz (v.ö. hetu-moger, hetu-en = 7 tíz, ötü-en); tin = élet, lét; tehát is-tin ősélet; v.ö. Hb. isemukot = ősünket; az etruszkok főistene Tinia volt (Müller, Die Etr.); Mesi, egyipt. Masu, = Mysia; molu = emel, nse = jő, kits = kicsi, itun = edény, aba, atys, ates, alb. atea, frig apa = apa, atya; mama és ati = anya; thu = öt, hut = hat, ki = egy, mach = kettő, (más); leszin = lassan; dzeri = zörgés, chabrea = csába, kóbor (alighanem ebből lett az április neve). A myz siri = koporsó (sír), chauli s etr. halu = (meg-) hal, hlel = halál, maly = hegy: Zöldmál, Rézmál. Ezek Thomopulosnál myz szavakként szerepelnek, de alighanem frig-pannón szavak ősibb jogon, úgyszintén mies (misz = mész: hús) is. Megemlítendő itt, hogy az etruszk Tarquinius „jós”-, ill. „tudósnő”-je, Tanaquil, a  néven is előfordul. A szőllő sem turk eredetű szavunk; csakis így érthető, hogy csupán a Kaukázus-melléki török nyelvben van meg. Az asszony szavunk őseredeti tulajdonunk; ehhez kétség sem fér; egy amazon nép nem kölcsönözhette idegenből az asszony szót. Kétségtelen már, hogy a kút és ír sem idegen eredetű szavunk. Myz biainahu = biajnai, etr. rumach = római. A görög és latin szókincsben igen sok a pelaszg-ibér örökség; csak néhány példára lehet itt rámutatnom: etr. aiv- (lat. aev-um,gör. ) = év, myz aviz = évek; etr. trin (gör. ) = tenyér; lat. flu- = foly, fulg- = vil-lám, palca = polyva, culm = halom, poena (gör. ), pun-ire = bűn (-tet), = dél, cud-it = üt, segnis = henye, = édes, = út; odos = doh (v. ö. Sall. Cat. 55, 4), (kikelet) és = nyár, myz nara = tűz quod (kuod),  = hogy; quaer- (kuaer) = kér, keres; fulget, ful-gur, fulmen = villog, villan, villám; fug-it = fut, = hó; moratur = marad; solvit ( ) = old; cap-it = kap;  ( ) = teljesít; = eredjetek: par = pár; vapor = pára, filius, = fiú, vir = férfi, férj; curtus = kurta; = acskó (zacskó); fuit = volt; aridus = száraz (angol: ser); siccus = szikkadt; ir. bord = part; ang. leaf (lifh, plur. leaves) = levél; leap (lihp) = ugrik, libben, lippen; neck = nyak (ném. Nacken); new (nyuh) = új; oak = (makk), tölgyfa; oath = eskü (átok); pine = fenyő; see (szih; ném. sehen) = látni, (szem); day = idő; heat (hit), hot = hő (ném. Hitze); pain (pehn) = fáj-ás; how (hau) = hogy; run = rohan: smile = mosoly;; gate (geht) = kapu (gát); ném. Halm = szalma, Ennyiből is eléggé látható, mily fontos szerep illeti meg a magyar nyelvet a görög-latin összehasonlító nyelvészet mezején.

 

XI. Adalékok a maya-kérdés történetéhez.

  Az Amerikai Magyar Népszava 1926. ápr. 4-ki számában Csernitzky István bridgeporti plébános cikkéből értesült Francsek Pál, newyorki elektr. mérnök az én fölfedezésemről, hogy a magyarok az amerikai mayák ivadékai. „A magyarok eredete” c. művem megszerzése és elolvasása után ezt írta nekem 1926. aug. 26-án kelt levelében: „Ez a dolog annyiban érdekelt engemet, amennyiben nekem (úgy 1912/13-ban, amikor még San Franciskóban éltem) egy igen érdekes könyv került a kezembe, dr Aug. Le Plongeon orvos műve, melyben  arra felfedezésre bukkantam, hogy a Yukatan félszigeten Középamerikában élő Maya nemzet és a mai Magyar nemzet közt valami prehistórikus összeköttetésnek kellett lennie a multban.” Kérésemre elküldte nekem az ő 1916. évi febr. 12-én a clevelandi „Magyar Hírlap” szerkesztőségéhez intézett levele másolatát, melynek lényege ez: Californiában élő „csángó” munkások és boltosok, bár China déli részeiből valók, sokkal közelebb állnak a magyar földműves népséghez testalkat, arckifejezés és modor tekintetében, mint a szibériai finn-ugor atyafiak. Ebből s megismert néhány szavukból az a kérdés ötlött eléje, nincs-e ezekkel a délázsiai csángókkal közelebbi rokonsága a magyarságnak, mint az éjszakázsiai mongol-tatár népekkel. „A mai őstörténeti kutatások azt mutatják, hogy úgy az egyiptomi, mint az ősi sumir és chaldeai műveltség az ősindiaival együtt egy még ősibb népfajtól eredtek. Ez pedig a még ma is élő maya népfaj, melynek oly csodás építészeti emlékei állnak fenn még ma is Yukatan, Honduras és Guatemala területén . . . . Általában azt lehet mondani, hogy a maya nemzet az egész Földközi tengermedence környékén el volt terjedve s innét terjedett tovább Keletre: Indiába s a Mennyeibirodalom földjére.”                                                                                   

  Dr. G. Plongeon orvos mintegy 12 évet töltött a maya nép közt (meghalt 1923. körül Párisban),  nyelvét tökéletesen megtanulta; tanulmányozta a yukatani maya építkező-módokat is. „Munkáiban bizonyítva láttam” – írja Francsek Pál, − „hogy az ősi sumir és egyiptomi nyelv a maya nyelv egy-egy dialektusa volt; bizonyítja, hogy a klassz. görög nyelvnek alapvető részét alkotta a maya nyelv, mely a tanult görög papi körökben még 500-600 évvel a mai időszámítás előtt is ismeretes volt. Bizonyítéka szerint a ma ismert görög alfabéta betűinek névsora egy maya nyelvű mnemotechnikai vers, mely azt mondja el, miként történt 10-12 ezer évvel ezelőtt a Maya-birodalom elmerülése az óceán hullámaiba. A görög alfabéta betűinek nevei nem görög nyelvű nevek, se-nem semita eredetűek, bár a zsidó betűnevek hasonlók; hanem a maya nyelv maradványai.”                                                                      

  Egy maya történelmi költemény, mely a Maya-birodalom felosztását beszéli el, annyira hasonlít a föntemlített orvos szerint a Biblia Káin és Ábel testvérgyilkossági történetéhez, hogy ez csakis a maya nemzet ősi mondáiból kerülhetett Mózes könyveibe, úgyszintén azok a közösen mindkettőben előforduló nevek is, mint pl. Ábel, Káin, Baal, amelyek értelmét csakis a maya nyelv segítségével lehet kimagyarázni. Az elefánt ősidőkben szent állatuk volt a mayáknak; ámbár ugyanis ma nem él Amerikában elefánt s már Columbus idejében sem élt, mégis vannak Yukatan területén ősi maya építmények, melyeket elefánt kőből kifaragott alakja díszít. A hódító spanyolok papjai, élükön Landa püspökkel, tűzbe dobatták a maya nép összes ereklyéit és szent könyveit; azok a maya papok, akik az ereklyéket kiszolgáltatni vonakodtak, halállal lakoltak; de sokan vetettek véget életüknek önkezükkel, hogy a kínzást és kivégzést elkerüljék. A maya papokkal együtt elveszett a maya szent könyvek olvasásának a kulcsa is s ennélfogva a múzeumokban őrzött könyveik mindeddig kibetűzhetetlenek maradtak.” Az 1931. végén jutott tudomásomra, hogy Ijjász Gyula (Ungvár) szintén a Plongeon művében bukkant a magyar szavakhoz hasonló maya szavakra. Hát még, ha közvetlen kiejtésüket hallaná! Pedig legalább is 7000 év választja el egymástól térbelileg a két nyelv népét, sokkal több, mint amennyi az ó- és új-görög, az ó-római és olasz nép beszédét. Ezen két utóbbi nyelvpárban mennyire felismerszik 2000 év multával is az összetartozás?! Hogyan magyarázzuk hát meg a finn-ugor nyelvek óriási eltérését a magyartól az aránylag sokkal csekélyebb időbeli távolság mellett is máskép, mint onnan, hogy e nyelvek közti egyezések nem rokonság, hanem közbejött alá- és fölérendeltségi vagy szövetségi kapcsolat következményei s a majd felényi időbeli távolság ellenére sem oly szembeötlők, mint a mai olasz s latinból lett francia, spanyol és oláh nyelvek közt; amit természetszerűleg e nyelvek eredetije is különbözőképen befolyásolt. (L. Cserép, C. Jul. Caesar commentariusainak folytatásai stb. 34. sk. lap).

  Hátra volna még ama kérdés megfejtése, honnan magyarázható meg a maya és a héber alfabét hasonlatossága, valamint a biblia egybejátszása a maya mondákkal. Kétségtelen már ma, hogy Peru és Mexico tájain feküdt a „napnyugati híres vidék”, Ophir-Chavila, Indiától 180, Romakolandtól (Eziongébertől) 240 dk. o-nyira Keletnek. Salamon zsidó király odaküldözgetett emberei, a Hiram föníciai király hajósainak vezetése mellett, nem csupán aranyat, gyapotot és díszfaragásra alkalmas faneműt hoztak magukkal, hanem okvetlenül ama távollakó nép kultúrája különféle ágazatainak ismeretét, betűit, sőt írásait is. További kutatások ki fogják deríteni, hogy a Kr. e. 950 körül uralkodott Salamon, valamint a mégegyszerannyi évvel korábbi babyloni uralkodó, Chamurabi, nagy hírének a maya kultúrával való összeköttetésük a forrása, akár közvetlen volt az, akár pedig közvetett, mint ahogy Jézus is vagy Egyiptomban, vagy, amit én valószínűbbnek látok, Indiában szerezte tanítása alapismereteit. Máris kiderült, hogy Amerika nem „újvilágrész”; már az ó-korban sem volt ismeretlen; ámde a spanyol uralkodó körök minden igyekezete oda irányult, hogy ezt a mérhetetlen kincses bányát ki ne engedjék ragadni a karmaik közül se olaszoknak, akiktől legtöbb okuk volt félni, se frankoknak. Erre az indítékra vezethető vissza a maya-ivadék mórok kincsei és kultúrája ki- és elsajátításáért folytatott irtó erőszakosság, meg Columbus üldözése és gondos megfigyelése; erről tanuskodik az is, hogy Orellana már 1540. év körül részletesen ismerte és hirdette az Amazon-vidék hajdani Eldorádojáról s népéről szóló történeteket.

 

XII. Fölfedezésem egybefoglalása

 

Az ó-kori klasszikus írókból merített adataim nyomán a magyarok őseit a nyugati félteke egykori nagy szárazulatáról (Madya), melyhez Amerika is tartozott, vezetem el többezeréves vándorútjain egyrészt Hispania-Libya-Egyiptomon át Előázsiába, majd Egyiptomból is Kisázsiába, másrészt Európa derekán át Thrákiába s Kisázsiába, egész a Kaukázusig. A Visztula- és Volga-folyók közt a sármaták szintén „madya-sarj” (Medorum soboles: Plin.) voltak. A korábbi áramlásnak, mely Myrina és Perse nevéhez fűződik, myz zöme alapította az addigi Aria helyén Előázsiában Madyát, görög és római írók Mediáját; ebből települt Nagymedia bukása után a Don és Volga közé az a magyarság, mely kb. másfélezer év multával, Árpád fejedelem alatt, a Kárpátok közén egyesült az ott már jó 1600 év óta telepes paion-magyarsággal, vagyis a latin és olasz íróknál ú. n. pannónokkal. Mert a paionok is az ős-Magya népe voltak, de nem gigász myzok, hanem titánok, atlantisziak, kiket az ó-kori hagyomány a legszebb és legkiválóbb emberfajnak jelez, rokonok az eredeti thrákokkal, a frigokkal, az etruszkokkal, s a dardánok révén közeli rokonaik a főnícieknek és púnoknak is. A kelták előtt ők lakták Cariát. Első európai telepüknek Thessaliát említi a hagyomány Paionia és Pelagonia néven; onnan a thessalok elől húzódtak Boeotiába és Eliszbe; innen más csoportjaik után költözködtek fel Illyriába és az al-Dunához a Vardar-folyó vidékére, majd a Kr. e. VII. század elején a föléjük kerekedett geta-dák népek nyomása folytán a Kárpátok közé, ahová települtek a Balkánról velük vagy későbbi csoportokban más rokonnépek is, ú. m. matyók és myzok, a „hires lófejők”, akikből valók székelyeink. Szintén Egyiptomból került Kisázsiába Kr. e. 1 és félezer év körül a myz-szövetségnek ama turucha nevű tartozéka, akikre a törökség török neve, magyaros szókincse s a circumcisio szokása visszavezethető; a többnejűség szokását már a sokkal későbben rájuk áradt szkytha-ugorság hozta magával.

A magyar nemzet tehát két ágbeli magyarság egysége; a gigász ágat a Csendes-óceán képződése mintegy 11-12 ezer, a paion-titán ágat pedig az Atlaszi-óceán képződése 7 és egynegyedezer évvel ezelőtt kényszeríté Keletnek húzódni. Ők a Kaukáus-vidék legelső ismert telepesei, az igazi kaukázusi faj. Yukatan és Guatemala paion őslakóit még ma is peonoknak nevezik, sőt a mexikóiakat is, bár ez utóbbiak már nem beszélik az ősi maya-nyelvet. A méd magyarság az újszélandi maorikkal láttat hajdani összeköttetést, úgyszintén az ainók, akik azonban – úgy látszik – nem Kelet, hanem Nyugat felé vették vándorútjukat. A délkelet-kínai „csángók” szintezen ibér-ág maradványa vagy töredéke lehetnek.

(Lezárva 1933. jan. 1.)

 

                                                                                                                          Sic fata tulere!

XIII. Végzetem.

  Kiskúnfélegyházán 1858-ban születtem. A magyar, latin s görög nyelv- és irodalomból nyert okleveleimmel 38 évig működtem a tanári pályán. Tudományos műveim, értekezéseim, cikkeim és nyilvános felolvasásaim száma 131. Első nagyobb tudományos munkám (1886), a „Római Régiségek”, melyet később a „Római Irodalomtörténet Vázlatá”-val toldottam meg, hat kiadást ért. Az 1983. év nyarán részt vettem a közoktatásügyi kormány által rendezett „Magyar tanárok görögországi és konstantinápolyi tanulmány-útjá”-ban. Ugyanazon év őszén nyertem a kolozsvári tud. Egyetemen a római irodalomtörténetből magántanári képesítést, melyet, miután a C. Sallustius Crispus életviszonyaira és műveire vonatkozó függő kérdések c. művemmel (Arad, 1896.) elért illetékes biztatásra a fővárosba kerültem föl, 1898-ban a budapesti tud. Egyetem bölcsészeti Kara szintén elfogadott, majd néhány év mulva a „római régiségek”-re is kiterjesztett; 1907-től a tanárképző-intézetnél is előadóként működtem s 1912-ben tud. egyet. nyilv. rk. tanár címet nyertem.

  Az 1889-1900. tanévet a közokt. kormány támogatásával főleg Sallustius-codexek tanulmányozása végett München-, Páris- és Londonban töltöttem s 1910-ben a M. Tud. Akadémia cl. phil. bizottsága kiadta a Caius Sallustius Crispus Összes Munkái c. művemet. De már előbb több értekezésem jelent meg magyar és latin nyelven Sallustiusról. Ugyancsak az Akadémia égisze alatt jelent meg a Határidőszámítás a rómaiaknál (1903.) és C. Julius Caesar commentariusainak folytatásai és Asinius Pollio (1906.) c. két művem. Iskolai használatra engedélyezett kiadványaim (13): Latin Alaktan és Latin Mondattan, megfelelő olvasó- és gyakorlókönyvekkel, Homerosi Görög Nyelvtan és Olvasókönyv; magyarázatos iskolai auctorok: Corn. Neps, Julius Caesar, Ovidius, Sallustius, Vergilius, Horatius, Cicero 2 beszéde. Állami támogatással 1905-ben Itáliában tettem tanulmányutat, 1907-ben másodszor Görögországban s erről írtam „Homeros Ithaké-ja” c. művemet.

  Sokszor hallottam már egyetemi hallgató koromban és olvastam, hogy Görögország őslakóinak, a pelaszgoknak, eredete és kiléte bizonytalan. Elkezdtem följegyezni, amit időnkint olvastam róluk. A pelaszgokra vonatkozó adatok gyűjtögetése mind szélesebb és mélyebb kutatásokra ösztönözvén, ráakadtam a Magya és Magyar névre, jelentésére, majd mintegy negyedszázados munkával az ókori klasszikus hagyomány adataiból kétségtelenül megállapítottam, hogy úgy a médok, miként az egymással rokon pannónok, föníciek és etruszkok legősibb ismert hona a nyugati, az amerikai féltekén (Hesperia, „Iberia”) volt, meg, hogy miként történt a méd- és pannón-magyarok egyesülése. E korszakalkotó fölfede- zésemért, bár soha nyilvános cáfolatra senki sem merészkedett ellenem, a Giordano Bruno sorsa ért. Választhattam volna ugyan Galileiét, midőn a szűk látókör, az elfogultság és önérdek tömörített aknamunkájának primipilusa, megtévelyedése érzetében, azzal akart az általa kért találkozón theorémám visszavonására bírni, hogy „a klassz. görög s latin írók hazudtak, össze-vissza fecsegtek mindent.” Erre én közelebb rántva hozzá székemet, a várt tettlegesség helyett, (amire érdemesnek kellett magát éreznie, mert hirtelen arca elé kapta fel térdeit és két karját) ennyit válaszoltam: „Ha én erre a meggyőződésre jutottam volna, egy percig sem tudnék a classica philologia szolgálatában maradni.” Majd hozzátettem még, hogy mit áskálódnak ellenem patkánymódra; mért nem lépnek föl nyíltan ellenérveikkel? – amire azt felelte szánakozó hangszinezettel: „Sajnálnak.” – Így le tudta szólni a cl. philológi-át, e tudományt annak hirdetője s vezető embere! Mit várhattam volna azoktól, akik nem értenek hozzá, vagy akiknek szintén nem érdekük a beismerés, csak legföljebb tettetett szánakozással való takargatása eljárásuknak és szégyenkező bujkálás. Mert akik reményteljes pályafutásukat általuk megnevezni el nem mulasztott primipilusok háta megül kezdik meg, ezek kedvét keresve alig fogtak bele fejtegetéseim olvasásába, „unottan” dobják félre, anélkül, hogy a megjelölt forrásokat vagy hivatkozásokat megtekintésre méltatnák. (M. Sz. 47.) A saját kiskoruságukhoz mérten bírják csakis elképzelni más látóköre és tudása véghatárát. Különben be is ismerik, hogy megérteni nem tudnák; de nem is akarnák, mert ha érett, komoly bírálóhoz illő készséggel áttanulmányoznák, aligha nyujthatnának tömjénfüstöt azoknak, akikhez pályafutásuk kezdő sikerét datálni akarják. Még a Cholnoky-Kövesligethy „Világegyetem”ből való idézésemet is nekem rójja fel hibául. Ez a felületesség az oka, hogy következtetéseimet a nevek hasonlóságán alapulóknak véli; mintha én tehetnék arról, hogy a régi magyarokat nem galloknak hívták, avagy, hogy az ókori Messene görög város mai neve Maura-Matia, azelőtti Maurodunké pedig Aranyos-Marót? Az ő okoskodása szerint hát a Német, Orosz, Lengyel, Török, Gál stb. tulajdonneveink eredetének már az egyezésüknél fogva sem lehet köze és kapcsolata a lengyel, gall stb. nemzetnevekkel. Szóval ugyancsak hetykén dobál, taszigál, ráncigál, fumigál mindent. Hasonló márványasztal-termék volt kezdetben az a cáfolatnak szánt kifogás is, hogy az egér nem lehet eredeti magyar szavunk, ha egykoron nem sziszegő mássalhangzóval kezdődött. Az a valaki ugyanis szintúgy nem vett rá fáradságot megnézni művem illető helyét, ahol én a régi Mauretania (gör. Maurusia) népe nyelvéből idéztem Herodottól (Kr. e. V. sz.), hogy zegeri volt náluk a közönséges egér neve. Az ilyen felületes kritikák azonban nem az én theorémámat ingatják meg, hanem azt a theoriát, melyet az illetők és „szaklapjaik” körömszakadtig védenének, mert anélkül multjuk egész termése s érdekkörösségen alapuló magaskodásuk „por és chomuv” lészen.

  A hosszú háború zűrzavara s a rákövetkezett züllés és nyomor leszerelte az emberek lelki erősségeit, összetörte kedély- és érzésvilágát, lerombolta az idealisztikus nevelés már szinte kész építményeit s meghazudtolta az esztétika és humaniorák tekintélyét, vezető-szerepét. Előtérbe nyomultak s léggömbjükkel az űr alig észrevehető sokadalmának vezéreivé furakodtak a képzelt nagyság liliputi lovagjai. Mert már előbb is tapasztaltuk nem ritkán a  humaniorák tiszteletével s a magyar jellemmel össze nem férő, a magyar vér tartalmából kizárt stréberkedés, paklizás és intrika érthetetlen sikereit; vigéckedés, kikönyöklés, udvarlás és uszályhordozás megadott minden hiányzó érdemet és képességet, mikor a hivatott és hivatatlan intézők akár túlhajtott ideálizmusból átallottak, akár hiányos tudásuknál fogva nem mertek, akár a köréjük gyülemlő tömjénfüst ritkulásától tartva nem akartak tudomást venni a játszmák rejtelmeiről. Akinek működését „korszakalkotó”-nak tüntette föl a paraenesis, de tulajdonképen mitsem alkotott, keserű hangon veti szememre egy külföldi kitüntetésekor várt ováció elmaradását, megszakítja családias barátságunkat s, mivel már-már sürgős neki a koránál fogva, olyanokat igyekszik lekötelezni, akiktől majd szakszerű s kiadós parentációt remélhetett. Ilyet azonban el nem ért. Mi hasznuk is lett volna egy elhúnyttal való cipekedésből? Hanem akik felé bizalma tévedt, azok ugyancsak célt értek! Persze miként egy sipista sem fog soha előállni nyerése titkának fölfedésével, azonkép a letiport érdem sem remélhet elismerést és feltámadást a tipróktól. Ki is lenne önnönmaga árulója? Kispiszok is mérhetetlen kár okozója lehet pedig; de hát magának használ vele: püffed. El kell jönni az időnek, amikor az igazság diadala révén feltámad az erkölcsi tiszta érzék s előtünteti az álhumanizmus és érdekközösség vezérelte mesterek és gárdáik elfogultságát, mesterkedéseit vagy parányiságát, lerombolja a lelketlen gőg, hiúság, önzés és eksztázis SZIKLA-emlékeit  és szokatlan magasságba emelt katakombáit is.

  Én, mint a görög s latin philologia serény munkása a pelaszgokra vonatkozó adatok gyűjtögetésén kezdve akadtam rá nemzetünk nevére, majd nemzeti nevünk jelentésére, a magyarság őshazájára, végül nemzetünk méd-  és pannón-magyar ágának ismeretére. Az üres nagyképűsködés elítélt ezért s a tudomány szabadságával homlokegyenest ellenkező jelentésé-

ben (1912), miután elismerésének adott kifelyezést a class. philologia, különösen a C. Sallustius-irodalom terén addiglan kifejtett munkásságomért, azzal szorított félre az ő és az övéi útjából, hogy – úgymond – „utóbb olyan útra tért, mely a tudomány mai álláspontjával össze nem egyeztethető.” Támogatták ezt gyűlölködő- ugratások, mint pl. (akad. szavazáskor): „Most következik az, aki fel akarja fedezni a magyarokat” (G.Z.), vagy: „Pelaszgoknak teszi meg a magyarokat!” (n.S.Zs.). Minő lábon állhattak ezek a tudománnyal, akik magukat hitték a tudás véghatárának! Persze aztán a köz szenvedi meg, ha egy-egy tudomány-ág másra cserélődik át; ha a humanisztikus irányítás kozmopolitává formálódik; ha a tudomány gán-

csolt előhaladása helyett avult egyetemi előadások címe és tárgya nyer feltámadást; ha tudóskodó vigéckedés, egy-egy antik formájú alkalmi versecske megalkotása és bemutatása, műfordítások áradata, riport-reklámok juttatnak csakis sikerhez; ha talicskán beszállított írka-firkák súlya és tömege az, amit „jutalmazni kell”, s magas protekcióval lehetővé is válik egy részük kinyomatásáért az egésznek jutalmazása az ad Graecas Calendas következhető folyta-

tás és befejezés reménye fejében.

  De hogy is merhették ezen ítéletet nyilvánítani olyanok, akik nemcsak addig, de azóta sem tudtak felmutatni erre jogosító alkotást egyetlenegyet sem?! Fogalmuk sem lehetett a tudomány haladásáról, csupán  maradásáról! Vagy magyar emberről föl sem tehető szerintük, hogy előbbre viheti? Még azt sem bírta észrevenni annak a négyes szakbizottságnak (1912.) egyik tagja sem, hogy az elismerő és a gáncsoló véleményük teljes ellentétben áll egymással, mivel, amit fölfedezésemről mondottak ki, ugyanazt kellett volna megállapítaniok nemcsak a Sallustius-irodalomra, hanem a Julius Caesar műveire és Homerosra vonatkozó fejtegetéseim-

ről is. Ha megfigyelték volna elfogulatlanul vagy fel bírták volna fogni, mily nagy gonddal gyűjtöttem ott is, itt is a tudósok álláspontjától eltérő következtetéseim és megállapításaim érveit nemcsak a klassz. írásbeli hagyományból, hanem az illető írók műveiből és politikai magatartásából is: akkor a világtörténelemre, de különösképen nemzeti történelmünkre páratlan fontosságú fölfedezésem fölött nem törhettek volna pálcát oly laikus könnyedség-

gel.”Gloriam, honorem,imperium bonus et ignavus aeque sibi exoptant; sed ille vera via nititur, huic quia bonae artes desunt, dolis atque fallaciis contendit.” (Sall. Cat.11). Ezt a felfogást vallották Cicero korában, amikor még a Catilinariusok halállal lakoltak. Ma a csőcselék mintegy járomba fogva halad az utcán, kíméletlenül nekimegy gyenge hölgyeknek, öregeknek, ott tartja sportverseny-próbáit s így gyűjti a butik-társaság számára hősködő dicsekvései anyagát; torka, orra, szája gyülevész rakományát a gyalogútra üríti….még, ha a kocsiúton halad is; s mindezért a Teleki-téri virtusságért nem kíván egyebet jutalmul , mint szavazó-jogot, részt a kormányzatban, törvényhozásban stb. A háború győztesei, lábbal tiporva a humanisztikus művelődés és kultúra vezérelveit, árulás, hazugság, rablás s gyávaság jutalmazására tévelyedtek. Elszakított országrészeinkben még írni sem tudó embereket tesznek meg tanítókká is …. vajjon miféle érdemük jutalmául? Ahol a hitványság és neveletlenség mer az igazi érdem helyett jutalmat nemcsak elfogadni, de követelni is, ott a humaniorák apostolai sem lehetnek többé mások, mint modernek: az ilyen áramlat ugyanis nemcsak az igazi érdem, de a nemzeti szellem kiszorítására is vezet. Ennek a folyománya az újdivatú ünneplésmódok, hódolat- avagy  gyásznyilvánítások s végtisztességek sűrüsbödése,  mivelhogy a „quod uni, iustum alteri aequum” elvének sínpárján legolcsóbban érhetni célt.

  Hogy én már a jelentésükben is elismert érdemességem kész jutalmához az ókori klasszikus hagyomány megtagadása árán jutni nem kívántam, bizonysága az 1922-ben kiadott latin művem „Epilógus” c. melléklete. Idegen, liliputi praktikák következményeiért magyar jellem nem vágyik a felelőségben sem osztozni. Bono vinci satius est, quam malo more iniuriam vincere. Mártíromságomat is könnyebben esik elviselnem azon tudatban, hogy, bár a mai divatok kápráztató útjain vergődő elemek ficánkolódásának és sikereinek szemléletétől mély hazafiúi keserűség fog is el, ama „lebecsült” kútfőim révén nemcsak a nemzeti, de a világtörténelmet is ily korszakalkotó fölfedezéshez juttattam. És ha a maszlag bódulatának tombolása közepett nem remélhetek is már elismerést, még kevésbbé beismerő, önlekicsinylő „szánom-bánom”-ot, nem bírok lemondani az igazság diadalának eljöveteléről, mely a tudomány szabadságát nálunk is újra fel fogja oldani a korlátoltság s bizonyosnemű egyedárúság bilincseitől; kipusztul a tudóskodás és rangkórság pöfetege s nem az lesz tudós vagy művész, qui esse vult vel fieri iubetur. Mert: Nemo ignavia immortalis factus est.

  Addig is legyen nevemhez kötve negyedszázados adatgyűjtésem, kutatásaim ezen eredmé-

nye ne csak latin, de magyar nyelven is, nehogy épen onnan történjék kísérlet kisajátításukra, ahol saját terméssel nem kelhetnek versenyre; nehogy egyazon mű hosszabb időköz elteltével megjelent és előre jutalmazott kötetei, az elsőhöz vagy előbbiekhez képest helyreigazításokat tartalmazhassanak – máséból.

  Felsorolom itt időrendben e tárgybeli közleményeimet, amelyek tetőzéséül e művem tartalmazza összes eredményét munkálkodásomnak, amiért elítéltek azok, akik azzal a képzelettel vívták ki maguknak a „tudósságot”, hogy az ő tudásuk a határa minden tudománynak; amiért is jaj annak, aki náluk többet kinyomozni és tudni merészel!

  Fölfedezésemre vonatkozó előadásaim, cikkeim és műveim időrendben ezek: 1. Magyar nevű nép a hellén őskorban. Előadás a Bölcs. Kari Egyet. „Gólyavár” termében 1910. november 27. (Kivonata megj. Ethnographia 1910. évi VI.füz.) 2. De Pelasgis Etruscisque quid fabulis heriocis ac priscis nominibus doceamur. Budapest, 1912. ( Lamper R. kk. r.t.) 3. A turáni népek vándorlásai az ó-korban. Előadás a nyíregyházi Városháza nagytermében a „Turáni-Kör” égisze alatt 1921. okt. 31. (Hírlapi jelentés: „Nyírvidék” 1921. nov. 1. sz. Kivonata: „Nyírvidék” 1921. nov. 4. ). 4. De Madiarorum ac Pelasgorum origine. Budapest 1922. (Lampel R. kk. rt.) 5. A magyarok eredete. (Szózat, 1922. aug. 6.). 6. A japáni kataklizis. Atlantis kicsiben. Vázlat őstörténetünkből. (Szózat, 1923.nov.11.) 7. A turániak nagy vándorlásai. Előadás a „Turáni Társaság” 1924. febr. 23-i ülésén. (Jelentés: „Magyarság” 1924. febr.24.sz.) 8. A turániak őshazája és ó-kori nagy vándorlásaik. (Szózat, 1924. júl. 1. 10.13.17.20.27.sz.) 9. Wanderungen der turanischen Völker im Altertum. Der Ursprung der Magyaren. (Pester Lloyd, 1924. dec.23.)  10. A magyarok eredete. A turáni népek őshazája és ó-kori története. Budapest, 1925. (Laper R. kk. r.t. VI. Andássy-út 21.) 11. Magyar nevünk eredete. (Nemzeti Ujság, 1927. febr. 11.) 12. Az emberi kultúra bölcsője (U.o 1927. febr. 27.) 13. Nemzetünk két ágbeli magyarság egysége. A székelyek eredete. (Előadás a „Bethlen-Internátusban” 1927. dec. 4.) 14. Székelyek és magyarok egyeredetűek. (Magyarság 1928. febr.19.)  15. Maya őskultúra. (Nemzeti Ujság, 1928. márc. 11.) 16. A magyarok ősei. Felolv. a Rádió-n 1929. május 4. (kivonata képekkel: Magyar Rádió Ujság, 1929. VI. 18. sz.) 17. A hunok se nem magyarok, se nem székelyek. „Nyírvidék” 1929. júl. 13. 16. 17. 18. 19. 20. 22. 25. sz. (Kivonata: Magyar Rádió Ujság VI.26. sz.) 18. A magyarok őshazája Amerika. „Amerikai Magyar Népszava” 1929. júl 18. 19-20. 22. 23. sz.  19. The ancient Médes as Antecessors of the Magyars of Europe. (Levél John Churcward colonel úrhoz az ő The Lost Continent of Mu, the Motherland of Man, 1926. c. műve tárgyában.) 20. America As The Prehistoric Cradle of The True Caucasian Race. (Submitted as Manuscript. Budapest, 1929.) 21. A magyar nemzet két ágbeli magyarság egysége. 1929.   22. A szkytha hunok és alánok. Ammianus Marcellinusból: és 23. A magyar nemzet két ágbeli magyarság egysége. „Nyírvidék”, 1930. aug 10. 12. 13. 14. 15. 19. 20. 22. és 23. 24. 26. 28-i sz.  24. Unde sint orti Medi, Pannonii, Phoenices, Etrusci. De Primordiis Madyarorum.  1931. (Lampel R. kk. rt. Budapest, VI. Andrássy-út 21.)  25. Atila szelleme újra kisért. (Szabolcsmegyei Anthologia 1932.)  26. A magyarok őshazája és őstörténete. Madya v. Lemuria és Atlantis a médok, pannónok, föníciek és etruszkok őshona s az emberi kultúra bölcsője. (Lampel R. kk. rt. Budapest, 1933.)

  Egyéb önálló class. philol kiadványomat s néhány nevesebb közleményemet is felsorolom végül még itt, hogy láttassam, minő alkotásaim nem bírták ki a referens-bizottságok ítélőszéke előtt a versenyt legelőbb egy 0-vel, azután hol egyetlen Cicerói Verrinának, hol egyetlen Tacitus-szemelvénynek iskolai kiadványával; sőt egy a horatiusi „nonum prematur in annum” tanács örve alatt zárva tartott, de soha – sem szerzője életében, sem holta óta − elő nem bukkant mű (?) is versenyre merészelt kelni szakmabeli alkotásaimmal – a „latin philologia” azon évekbeli értelmezései szerint, amikor a jutalmazás másféle szolgálatokért és tekintetekért járt ki. Természetesen olyannak állt leginkább érdekében a valódi értéket a döntő órában eltakarnia, aki cikksorozatának a szakfolyóiratban igért folytatása, a forrásául szolgált külföldi mű szerzőjének halála miatt, örökre elmaradt.

  Sallustius történetirása. (B.-doktori ért.).  SAUjhely, 1883. -- Római Régiségek s a római irod.-tört. vázlata. VI. kiad. 1912. Budapest, Frankl. T. – C. Sallustius Crispus Életviszonyaira és Munkáira vonatk. függő kérdések. Arad, 1896. – Határidőszámítás a Rómaiaknál. M. Tud.  Akad.1903. – C. Jul. Caesar Commentariusainak Folytatásai és Asinius Pollio. M. Tud. Akad. 1906. – Homeros Ithakéja. Bpest. 1908. Lampel R. kk.rt. – C. Sallustius Crispus Összes Munkái. M. Tud. Akad. cl. phil. Bizottsága. (Franklin Társ.) 1910.  – Latin Stilisztika. Pozsony – Bpest. Stampfel Tud. Zs. 139.

 

Nevezetesebb értekezéseim:

 

  Róma kora, népe és királyai. (Egy. Phil. K. XXXIX, 4. 5.). – Egy momentum C. Sallustius Crispus Életéből. (Erd. Múz. 1891). – A Sallustius- és Cicero-féle Invectiva. (u.o. 1895). – Új vélemény a Homerosi Kérdésben. (Phil. K. XXIII. 1. 2.). – Quid sit tandem de C. Sallustii scriptis statuendem. (u.o.6). –  Codicem Sall Albae −Juliensem praccipuis integrorum respondere. (u.o. XXVII. 3). − De Posoniensi Cocide Sallustiano (u. o. XXVIII. 5). – Aliquot cocides Sall. contendentur. (u. o. XXVII. 3). – Sallustius s a római történetírás. (u. o. XVI. 2. 3.). – Asinius Pollio (u. o. XV. 8.). – Cicero egy vitás helyéhez (SAUjh. GÉ. 1890-91). – Zrinyiászunk Tasso és Vergil világításában. Figyelő. 1889. XXVI, 4.5. XXVII, 1. – Vergil alvilága. (SAUjh. GÉ. 1886-87). – Odysseus hazája. Egy. Phil. K. XXVIII, 10.

 

Iskolai használatra engedélyezett magyarázatos kiadványaim:

 

  M. Tullii Ciceronis pro P. Sestio oratio. Franklin-Társ. Jeles Írók. 41 (1892). – M. Tullii Ciceronis pro P. Sulla oratio. U. o. J. I. 43. (1893). – Latin Nyelvtan. Alak- és mondattan. Bpest. 1902. 1904. (Szt. István. T.) – Latin Olvasó- és Gyakorlókönyv. Bp I. és II. oszt. 1902. u.o. – Szemelvény P. Vergilius Maro Aeneiséből. Jeles Írók. (Frankl.-T. I. kiad. 1899. II. 1904. III. 1906.). – Szemelvény P. Ovidius Naso műveiből. (  i és lat. remekírók 1899. és 1903.Wodiáner F. Bpest). – Szemelvény Qu. Horatius Flaccus költeményeiből. Jeles Írók. (Franklin-T. 1901.). – Szemelvény C. Julius Caesar, Comm. de bello Gallico” c. művéből. Szt. Istv. T. 1904. – Homerosi Görög Nyelvtan. Alak- és Mondattan. (Bpest. Wodianer. 1901.). – Görög olv.- és gyak.- könyv az Odysseiából. u. o. 1901. – C. Sallusti Crispi Bellum lugurthinum et Bellum Catilinae. Bpest. Szt. Istv. Társ. 1922. II. kiad. – Latin Olvasókönyv Corn. Nepos-, I. Livius- és Phaedrus- szemelvényekből. (gymn. III. oszt.). u.o. 1904.