Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fessler - Attila 1811 - átgépelve 2. része

2015.09.03

ATTILA IFIÚSÁGA

 

Krisztus Urunk Szül. u. 411. eszt. egészen 430.

Attila 5.-25.

 

Huldin lenni megszűnt, és Bendegutz az ő sírhalma mellett választatott immár közös akarattal a’ Hunnusok’ Ura’, és Vezérévé. Az ő természetes jósága érdemet, tekéntetet és betsülést szerzett nékie Felei közt. Olly törvényeket szabott népeinek, a’ mellyeket könnyen érthettek, de egyszer’smind olly Királyt ada nékiek, a’ kinek vitéz tettei által az ő emlékezetek a’ Világ előtt mintegy megörökösítetne! –                                                         

A’ Hunnusok, egy igen régi, és az ő pallérozásától messze távozó, de nem egészlen vad nemzet általköltözvén nagy Tatár-Országon (Tartaria magna) sebes lépésekkel immár Nap-Nyugott felé sietett: (*)  

 

(*) A’ legrégiebb időkben, még midőn egy Vándorló pásztori életet viselnének a’ Hunnusok, a’ Chinai Birodalomnak Északi határain laktak. Az ő kőltözéseik által nyert győzedelmek majdan szembetűnőbbekké lettek, lassan a’ szomszéd Birodalmat is felélesztvén. Nap-Kelettől az Oceántól bezárattatván, minekutánna az Amur és Corea fél-szigetének (peninsula) határi közzé szorúlt elszélledt Lakosokkal öszvekaptsolódtak vólna, kiterjesztették magokat Nap Nyugot felé; a’ hol is Irtis folyó vize mellett, és Imaus völgyeiben számtalan seregek ellenek támadának, de tsak hamar vélek öszvekaptsolódának. És így a’ Birodalmoknak határai már egy részről Amur és Irtis folyói, más részről pedig Paikal nagy tava, és végre ama’ Chi-hoam-ti Chinabéli Császár által építtetett nagy fal közzé szorúltak, a’ midőn az ő Vezérjeket Teumánt Császárrá választván, újonnan téendő hódításokra követték. Me Té Teuman fia, és gyilkossa, nagyobbra vitte hatalmát, mellyet a’ legfeketébb tette által elnyert. Győzedelmes lévén a’ Nap Keleti Tatárokon; Dél, és Nap-Nyugot felé fordítá immár seregeit. És minekutánna nem tsak azon Tartományokat, mellyeket az Hunnusoktól elragadtak, visszavett; hanem még a’ Chinai Császársághoz is tartozó három főbb Tartományokat elfoglalta vólna: már az Egek’ Fiának (Tan-jo) hívattatta magát; melly nevezet azután minden utána lévő Kórmányozóknak megadatott. A’ ki pediglen Tanjová lett, már az a’ legnagyobb hatalommal birt, azt ő két Helytartói (Hienvam) közt úgy felosztá, hogy eggyik a’ Nap-Keleti, más a’ Birodalomnak Nap-Nyugoti részét a’ Tan jo nevében igazgatná. Ezek a’ Hely-tartók ismét parantsoltak bizonyos Tiszteknek, kik közzűl mindenik tíz ezer lovasságnak, és azok Tisztjeinek parantsoló Ura vólt. Az ő tisztségik többnyire egymásra szállottak, és rendszerént a’ Nap-Keleti Hienvám lett követője a’ Tanjonak az Uralkodásban. –  A’ Császár lakása vala ama’ Inchan nevezetű Tatár Országi hegyek közt. Ottan jelentek esztendőnként az első hónapokban az Ország’ Tisztviselői, és a’ Tartományok’ Előljárói, hogy az Ország dolgairól tanátskoznának.  Ezen öszvegyűléseknek pedig mindenkor azzal lett vége, hogy megelégedvén a’ tanátskozással pompás  áldozatokat tennének. Minden esztendőnek ötödik hólnapjában elkísérék az Ország’ Tisztjei a’ Tan-jól Lumtking nevű helyre, a’ hol is az Ég, a’ föld, és a’ meghólt Eleik eltűnt hamvainak hálaadó, és békéltető áldozatokat tettek.. Az őszi gyűléseik pedig mindenkor a’ végre történtek, hogy a’ Jobbágyok megszámláltatnának, a’ marhák megbetsültetnének, és az fizetendő adók bészedetnének. Az Isteni tiszteletnek módja igen egyűgyű vólt, az egész Birodalomnak feje tartozott egyszer’smind legbuzgóbb tisztelője lenni az Istennek. Arra való nézve naponként reggel, és estve kiméne maga a’ Tanjó a’ szabad mezőre, hogy így némely kísérőivel egyetemben a’ Napot, vagy a’ Holdat imádná.

  Me-té minekutánna Dél és Nap-Nyugot felé immár elegendően megerősítette Birodalmát, Észzaknak fordította hatalmát, hogy Selinga, Angara, és Oby folyóinak partjain lakó Népeket meghódítaná. Bátorítatván a’ szerentsétől, főképpen ezen előbb említett Népek meggyőzése után; magára a’ Chinai Birodalomra ütött, és elfoglalván Ma-ye Várossát, könnyen elnyeré Tay-en, és Ortus Tartománnyait, és sok további győzedelmekre vezető útja bátor lehetett. A’ Chinai Császár Kao-ti ellene vezeté ugyan nagy számú seregeit, de egy véres ütközet után tsak a’ Hunnus Császárnénak segedelme által alig szaladhatott el tulajdon élettével hatalmas meggyőzője elől. Most már meghalt Me té, minekutánna a’ Hunnusok Birodalmát Corca szigete, és a’ Japoniai tengertől fogva egészlen majdan a’ Volganig kiterjesztette vólna. Az ő utánna lévő Császárok nem tettek egyebet, hanem akaratjokon kívül elkészíték a’ Birodalmat az ő könnyebben léendő elbomlására. Mert a’ Férjfiakat, kiket a’ Chinaiak bátorsága talán még tsak igen sokára meggyőzött vólna, elgyengíté a’ bujaság, és az ő zsóldossaiknak puhasága. E’ tsirája a’ közel lévő veszélynek azzal is tápláltatott, hogy a’ nagyravágyás, az uralkodni akaró Despotismus, és az Ország Elei közt való egyenetlenség bővséges eledelt nékie adnának. Az alatt méglen Pu nu hu és Pey egymással a’ Thrónusért hartzolnának, felzendülnének a’ Birodalom’ Déli részein lakó Hunnusok, és a’ Chinabéli Császárhoz állottak (Krisztus szül. u. 48. eszt.) Látván ezt a’ Tanjo, hogy Népének illy nagy része elhagyná; nem bízott immár erő-hatalmának, hogy vagy ezeket visszavehesse, vagy Birodalmát ezután is bátorságba tarthassa: azért általméne maga is a’ Chinai Császárhoz, a’ kitől is alatsonyságáért gazdagon megjutalmaztatott. A’ Császárnak nagy lelkű okosságának hírét halván a’ többi Hunnusok tsoportonként tódúltak Sina felé. Azok pedig a’ kik még elmaradtak volt, elhagyák önként a’ Nap-Keleti részeket, és egyedűl a’ Nap-Nyugoti részekben lakóknak védelmére bízták magokat. Azomban mint az ő attyokfiaitól üldöztetvén,mind pedig a’ Tatárok által háborgattatván, tsak azzal tarthatták fel még néműképpen magokat, hogy a’ Chinabélieknek adót fizetnének. De minekutánna Kuamvuthi a’ Chinai Császár meghalálozott vólna, vége szakadt az ő bátorságos nyugalmoknak is. Így már minden felől üldöztetvén és nyomorgattatván, öszvegyülekeztek Irtisnek partjain, hogy a’ végső, és a’ dolgot meghatározó hartzot megpróbálnák. De a’ Chinabéliek, és Tatárok’ győzedelme itt véget vetett az ő Birodalmoknak, melly a’ szerentsének olly gyakori változásai közt is Ásiában három Századokig fennállott, (Kriszt. szül. u. 93. eszt.) A’ Hunnusok legvitézebb noha most meggyőzettetett Ágai még a’ szerentsétlenségben sem hagyták el rettenhetetlen bátorságokat; azért is eggyesült akarattal indulának Nap-Nyugot felé, hogy olly lakhelyeket szerezzenek magoknak, a’ hová ellenségeik semmiképpen nem juthatnának. Az Imaus tetein eloszolván eggyik része Oxus, a’ másik a’ Volga tájjai felé sietett, és az elsők tsak hamar letelepedtek a’ Kaspiumi Tenger szélein lévő Sogdiani termékeny laposságán. A’ másik rész pedig lassan elfelejté a’ Baskiriai Zordon és hideg pusztáiban a’ szelídebb életnek gyönyörűségeit méglen elérkezne azon idő, a’ mellyben elrendeltetéseknek Europában megfelelnének. –                                                                             

Ita Du Halde desription geographiqué &c. de la Chine et de la Tartarie Chineise. –                                                  Pray Annales veterum Hunnorum.

 

  Elfoglalván az Ásiai Északot, választának magoknak Vezéreket, (ezeket Tanjoknak nevezték) a’ kik nem tsak az Uralkodók kötelességeit jól esmérték, hanem a’ kiknek tselekedeteiben az emberiség a’ bátor vitézséggel öszveölelkeztek. Választának egyszer’smint olly Kórmányozó Férjfiakat, a’ kik az ő plánumaiknak még a’ legmesszebb ’s legtitkossabb következéseit is az emberiségnek, és igazságnak mértékén meghatározták; végre olly Polgárokat, a’ kik a’ közjónak előmozdítását, és annak kötelességeit nem tsak vetélkedve serénnyen bétöltötték; hanem azt bétölteni, ditsősségnek és erköltsnek tartották. De az ő lakássaikból elűzettetvén, minden nyomorúságoknak, és szükségeknek kitétetvén, és tsak gyilkolások, vagy erőszakos ragadományokból életeket fenntartani kénteleníttetvén, nem tsuda; hogy ama’ régi bárdolatlan vadságba visszatértek. De még is még ezen siralmas környülállásokban is kitetszettek az ő régi nemesi virtusoknak és nagy lelkűségeknek némelly gyenge vonássai. Nem voltak immár ugyan azon hatalmas Nép, melly az ő tulajdon Tanjon, avagy Hien-vamoknak vezérlése alatt gazdag Tartományokat meghódítana; és bérét, ’s vitézségének jutalmát a’ meggyőzetteknek kintseiben feltalálna; de még is az ő tulajdon vagyoniknak, és sok fáradozások által szerzett birtokoknak jussait magok közt is fenntartották. Nem vóltak immár azon szerentsés győzők, a’ kik az előtt a’ legnehezebb feltételek alatt engedtek ellenségeknek békességet, de azt is tsak hamar megmásolták; de az ő puszta szavok több hitelt érdemlett már most, akár barátjok, akár ellenségeiknek is adták azt; mintsem némely szerentsés Nemzetektől a’ legszentebb esküvésekkel vett ígéretek. Nem is olvastattak immár esztendőnként egy Hien-vám által, hogy Egynek nagysága,és hatalma terjesztésére áldozatok lennének ; hanem tsak az betsültetett ezentúl a’ Hunnusoknál, a’ ki az eggyes hartzban elejtette ’s megölte ellenségét. Még tudva vóltak előttök a’ társaságos életnek hasznai, és a’ ki megöletett társának testét birtokába vehette, az elnyerte annak feleségeit, gyermekeit és nyájjait. Ha valaki a’ nélkül, hogy magát szükségben védelmezte vólna, mást megölt, vagy társától valamit ellopott; az halállal büntettetett meg. Közönséges igazságnak tartatott nálok az is, hogy a’ mire mindnyáján kötelessek vólnának, annak jónak lenni kell; és a’ Nemzetségeknek gyakor egybegyülekezései nevelték köztök az eggyességet és jó rendtartást. A’ megholtak lelkeiért lenni szokott áldozatok megszűntek ugyan; de a’ rólok való emlékezet, és azon örömeknek reménysége, mellyeket a’ Vitézek hóltok után nyernének, elegendő ösztönt adtak mind arra, a’ mi érdem, és Nemzeti erkölts lehetne. Az ő rész szerént régi, rész szerént ujjolag nyert képzelődéseik a’ társaságos életről, gyakorta öztönözték őket arra, hogy a’ tetteiket, és azoknak okait a’ jövendőségből meghatároznák. Ezek a’ mint szaporodtak, úgy szaporodtak az ő szükségeik is, és ezekkel azoknak tárgyai. Az ő megtágúlt képzelődő erejek gyakorta öszvehasonlította az ő mostani állapotjokat, a’ múlt állapotjoknak hírével; minekelőtte arra juthattak, hogy egy  jobb ’s bóldogabb állapotnak lehetősségét megesmérhették, és minekelőtte azt elvégezték, hogy az ő képzelődéseket végrehajtani, és bétellyesíteni akarják. Tsak az eggyesült erőnek hathatósságáról való nyilvánságos meggyőződés birhatta őket arra; hogy a’ Volga folyóján való általköltözések előtt egy közönséges Fejedelmet, és Vezért választanának. És tsak ama’ bóldog következéseknek előre való általlátása birhatta őket arra; hogy az Alanusoknak életjeleket, biráikat, és törvénnyeit meghaggyák; hogy a’ meggyőzött Nemzetekkel is emberek módjára bánjanak, a’ kiket talán a’ pallérozott Spartanusok mint némelly vad-állatokat megöltek és kivégeztek vólna.                                                                                                                                          

Az Alanusok, és Ostrogotthusokkal lett eggyesülések által nagy előmenetelt tettek jövendőbéli pallérozodásokban. Az hívségnek, és engedelmességnek törvénye,  mellyet az új frigyeseknek bévenni kelletett, vala az első alkalmatosság arra, hogy a’ Jussok, és a’ hasznok egyenetlenek és külömbözők lennének; legalább több meghatározó ereje lett egy Hunnus szavának, mintsem egy Alanus vagy Ostrogotthusénak. Azoktól hallották legelőször is a’ Hunnusok, hogy Odin a’ Vitézek Istene, és az Ostrogotthusok tanították őket ezen Istent egy fegyvernek képében imádni. Az ő képzelődéseik ezen Istenről nem vala egyébb amannál a’ változásnál, mellyet a’ természet az ő phantásiájokban okozott. Odint a’ Hunnusok egy rettenetes kegyetlen Istennek, de egyszer’ smint az emberek barátja , és jóltévőinek képzelték.  Kegyetlennek tartották tsak a’ tsatapiartzon egyedűl , a’ hol az embereket egymás által éppen úgy, mint az ellenkező éltető állatokat megemésztetni engedné. A’ tsata-piartz vólt az ő Temploma, és tsak ott lehetett nékie áldozni, de a’ szép mezőkön, és enyelgő pázsitokon irtózott az emberi vértől. Mindazonáltal ezen képzelődések az Isteni  tiszteletről némű néműképpen még is reáhozta az emberiséghez illő érzésekre. Egybeszerkeztetvén a’ férjfiúi erővel a’ gyermeki ártatlanságot, megelégedett állapotokban szelídek, emberszeretők, hívek, nyiltszívűek, bizodalmassak lévén, tsak ollyankor kegyetlenekké változának, a’ midőn valamely szükségtől nyomattatván, ellentállást tapasztalni kénteleníttetnének. Mind ezek mellett még is tartós haragot éppen nem tapláltak, és boldogok valának tsak azért is; hogysem az írígység, sem a’ fösvénység az ő szíveiknek békességét nem háborgatták!                                                                                                    

Mennyivel inkább pedig Balamir és az ő utána vólt Vezérek alatt a’ nyertt Birtokokban megállapodnának: annál nagyobb lett a’ külömbféle Tárgyoknak száma, mellyeket vígyázások, hajlandóságaik, kívánságaik, és indulatjaik, vagy elméjeknek ereje felérhetett. És ámbár az Országnak Lakossaival igen ritkán társalkodtak; mindazonáltal még is sokat használt ezen igen néhai öszvejövetel arra, hogy az ő tulajdon értelmeknek erejét, kiterjedését szaporítsák. Az ujjolag tapasztalások sokasága bizonyossokká tette az ő érzéseiket, és tudománnyaikat. Az ő tselekedeteinek módjából már sokkal világossabban kimutatta magát azon értelem-erő, melly által a’ dolgoknak egymástól való függését, és egymás eránt való proportzióját az ő következéseikből a’ jövendőségre megesmérhették, és végtére a’ társaságos életnek, a’ mindenki tulajdon jószága fenntartása, és szaporítása miatt lett egybenköttetésének megesmérése meggyőzé őket arról, hogy kiki az ő akaratját és erejét, annak akaratjára, és vezérlésére, a’ ki legokossabb lenne, és legtöbb előrelátással bírna; bízni és hagyni, hogyha bóldog lenni kívánna, szükségképpen tartozna;  és tsak annak elrendelése szerént tehetségeit használni kénteleníttetne. Így már a’ Királyi Méltóságnak nagyobbodék a’ tekéntete;  lassan-lassan a’ jutalmat esmérni, és a’ bűntetéstől félni kezdettek a’ Hunnusok. És így már megtétetett azon fundamentom, a’ mellyen azután Bendegutz bátran előmehetne az ő Népeinek további pallérozódásával. –                        

Szánt-szándékkal más tárgyakkal foglalatoskodván Bendegutz, általengedé a’ Gotthusoknak, Vandalusoknak, és a’ Németeknek a’ haldokló Római Birodalommal való bajlakodását, és Nap-Nyugotnak megrázását, hogy az elbomlott birodalomnak omladékiból magoknak új Országokat felállítsanak. Pulcheria ki az ő hét esztendős Öttse Theodosius nevében a’ Nap-Keleti Birodalmat igazgatta, lefizeté a’ kirendelt esztendőbéli adót, és Bendegutz nyugodalomba hagyá fegyvereit, hogy azokat az ő Fia annál rettenetesebben használhassa. Jelen vólt ő, midőn Huldin a’ Constantzinápolyi Követeknek ama’ hegyen a’ Hunnusok feltételeit kifejtette; és ezen szavakat szüntelen elméjében forgatván, szüntelen azon törekedett, hogy méltóságának és kötelességének megfelelvén a’ Hunnusok vadságát törvények által mérsékelné, és így őket feltett plánumainak sikeressebb végrehajtására alkalmatossakká tenné. Azomban ezen tzélját elérni nem engedték a’ környűlállások. Egyedűl munkálkodni kénteleníttetvén a’ környűlállásoktól többet akadályoztatván, hogysem segíttetvén, tsak egyedűl az ő erejének hathatósságába bizakodhatott. Az ő fegyvereik által jobb sorsra kaptak a’ Hunnusok Európában, így tehát tsak egyedűl a’ fegyverek által határozták más vitéz Nemzetek szerentséjét; mindn felőlről ellenségektől, vagy elnyomattatott Nemzetektől környűlvétetvén, kétség kívűl a’ hadakozásokban kelletett foglalatoskodniok, és az ő Királyoknak minden intézetjei e’ szerént igazgattattak el. Minden Hunnus katona vólt, a’ lakosoktól, vagy a’ foglyoktól kénteleníttetett élelmére valót venni, hogyha azt ellenségeitől meg nem szerezhette. Továbbra az életnek gyönyörűségeivel jobban megesmérkedvén, betsülni kezdék a’ Hunnusok az ő alattavalóikban a’ mesterségeket, és a’ szorgalmatosságot, de ők még is tsak egy állapotban maradtak, a’ melly tsak a’ hadakozásban foglalatoskodtatta öket.  Az életmódnak külömbfélesége, és a’ foglalatosságok változása, a’ mellyekből minden Nemzeti pallérozások eredeteket vették, még is előttök kevés tekéntetben vóltak. Azomban                                                                                                                             

Akármelly állapotban légyen is az ember; még is mindenkor a’ külső tárgyaknak hathatós béfolyása vagyon a’ képzelődésre; felébresztik vígyázatunkat, és elegendő foglalatosságokat adnak.  A’ katona és hadakozó élet is gazdag külömbféle érzésekkel, és olly ösztönökkel, a’ mellyek az, embernek nagyravágyódását nem keveset tágítják. És éppen ez vala az, a’ minek fenntartásán Bendegutznak igyekező szorgalommal törekedni kellene, hogyha tzélját elérni kívánná.                                                                   

Mind eddig a’ Hunnusok tsak az ő lakásokban való bátorságos megmaradásokért hadakoztak. Bendegutz hírért,Uraság, és betsületért való hadakozásokra tanítá, és öztönözé őket, elejekbe terjeszté az Ő Őseiknek Ásiában vólt nagyságokat; és ama megvettetésnek szégyenét, melly ő reájok, mintegy nagy hírű Nemzetnek Onokáira Europába történt szerentsétlen béütések alkalmatosságával háromlott, és mellyet a’ Rómaiaktól szenvedni kelletett volna. Most tehát egymással eggyesülének a’ Nemzeti reátartás a’ bátor vitézséggel, és már ezentúl a’ fegyver nem vala egyébb a’ Hunnusok kezében, hanem egy olly Népre készülő bosszúállásnak eszköze, melly őket vad barbarusoknak nevezé azért: mivel ők jobbak, igazabbak, hívebbek vóltak, és a’ fesletségnek, és az erőszakoskodásnak rab-bilintseit nyilvábban útálták. Nem is vala immár szükség rabolni és ölni; hogy élelmeket feltalálják; hanem azt kelletett vala megmutatni; melly nyomorúlt, és alávaló Nemzet légyen az, a’ melly a’ dobzódásnak, és fesletségnek karjaiba borúlván, az erköltsöt, és Őseinek halhatatlan érdemeit eltűnni, és felejdékenységbe menni engedte. Ezen új és nemesebb tzélra vetvén gondolatjait a’ Hunnusok, valóban más érzésekkel tellyesedniek és hathatóssabb ösztönekből indíttatván, szükségképpen feltételeikben előmenni kelletett. A’ háborgásoknak tüze már így fellobbant, tsak táplálni kelletett azt Bendegutznak. De arra való módot is talált az ő éles elméje a’ jelenlévő környűlállásokban.                                                                   

Eddig egy rendetlen rakásban nagy sikoltások és rikoltások közt, kardokkal, nyilakkal és parittyákkal felfegyverkezve mentek a’ Hunnusok sebess nyargalással ellenségeik közzé. És szinte olly veszedelmes vólt megtámadások, valamint visszavonattatások sok veszedelembe és fáradtságba került, és tsak az ő bátorságok, és sokaságok, nem pedig mindenkor az ő erejeknek szer felett való kiadása által nyertek győzedelmeket. Ha valamelly ellenség az első megtámadtatásnak ostromát kiállotta; attól már tsak sok ezer Vitézeiknek feláldozásával ragadhatták el a’ győzedelmet. − Ezen régi hadakozás’ módjával mind azt eggyesíteni igyekezett Bendegutz, a’ mit tsak hasznosnak, és a’ Gotthusok, vagy Rómaiak hadi-tudománnyából az ő Népére alkalmaztathatónak talált. Megtanítá ő a’ Hunnusokat pantzélt viselni, és azon fegyverekből, mellyek a’ régi Rómaiaknál szokásba lévén, de inmár az elpuhúlt Onokáknak nem tetszettek, fortélyos használást tenni. Reászoktatá őket a’ Táborba való állandó maradásra, megtanítá, miképpen kellessen magokat bésántzolni, melly rendet szükséges a’ készületekben, és megtámadásokban magok közt tartani, bizonyos rendszabások szerént az ő Vezéreiknek intéseit megérteni, előbbre menni másokat hirtelen megtámadni, magokat a’ veszedelmekből okossan visszavonni. A’ mindenkori foglalatoskodtatások közt elfelejtkezének a’ puhaságról, és annak következései is elmaradának; és lassan-lassan az időt megbetsülni tanulván, hasznos dolgokkal tölték azt. Azon időkben, midőn sem a’ vadászat, sem az ő élelmeknek megnyerésére lenni szokott fegyeres járkállások nem foglalatoskodtatta őket, hadi játékokkal, és birkózásokkal mulatták magokat. Ezen móddal nem tsak testeket az szükséges gyakorlások által egésségben fenntartották; hanem elmebéli, és lelki tehetségeik is igen palléroztattak.  Lassan lassan hozzá szoktak az engedelmességhez, megkedvelték a’ jó rendtartást, és rendességet, (Regularitást) és a’ mi legtöbbet ért, lassan magokat egy közös tzélra iparkodó Nemzetnek esmérni kezdették. Mi lehetett vólna még belőlök; ha egymást mintegy testvéreket, és az egész emberi Nemzetet, mint egy nagy Atyának fiait, és gyermekeit úgy tekéntették és szerették vólna?! Már ugyan még Bendegutz előtt hirdettetett nálok a’ Krisztus’ tanítása, de kevés előmenetele vólt nem tsak a’ Hunnusok bárdolatlansága, hanem a’ sok szomszéd Nemzetek közt lévő egyenetlenségek végett is.                              

  Az igaz hogy bárdolatlan, de még is meg nem vesztegetett állapotban vóltak akkor még a’ Hunnusok, midőn más Nemzetek által segítségül hívattatnának, hogy vagy valamelly nagyravágyónak, vagy valamelly változó Uralkodónak részére állalának.  Itt már részszerént a’ mindennapi történt dolgokból, részszerént pedig a’ zabolátlan indulatoknak példáiból általlátták; melly veszedelmes semmiségre jutottak a’ Rómaiak a’ fajtalanságnak és fesletségnek ölében hevervén. És az  ő ezen elfajúlt és erőtlen Népeknek megútálások legjobb készülete lőn ama’ elrendeléseknek végrehajtására; mellyek nékiek Bendegutz intézete szerént az ő társaságos magaviseletekre zsinór mértékül szolgálandók lennének. Egymásnak megkéméllését, és tolajdonok mególtalmazását; a’ gyengébbek az erőssebbek által leendő védelmezését; az erőtlenek békességes megmaradását; az Elöljárók és Vezérek eránt szoros engedelmességet; az tett ígéreteknek megtartását, és híven léendő bétöltését mindenek előtt törvényül kiadá nékiek Bendegutz. Mind ezeknek jóvóltát pedig a’ Rómaiak közt nyert tapasztalások megbizonyítá, és így már betsülni kezdették ezen jeles Törvényhozót, mert látták, hogy mind ezekkel tsak az ő tulajdon magok érzései, és az emberiségnek józansága parantsoltatna.

 

Illyen környüállások valának, a’ midőn Attila a’ Hunnus Nemzetneklegnevezetessebb Vitéze a’ Világ’ félelme, és az Isten Ostora született. Már is a’ vitézségnek lelkétől megindítattott Hunnus Nemzet az ő sokféle fáradhatatlan igyekezeteiben Attila képzelődésének külömbféle tárgyait feltalálta, és az Attyának Bendegutznak tetteiben bátor lelket, nemes nagyravágyást, mértékletességet, józan emberséget tapasztalván, annál nagyobbra vihette sorsát; mennél több és nemesebb tudományokat, és oktatásokat vett Actiustól.                                                                                                

Gyakran bizonysága vala Attyának, midőn ő a’ vitézségnek, szemes vígyázásnak, és rettenhetetlen bátorságnak érdemét megjutalmazná; látta s’ tapasztalta ama’ Vitéznek örömét, és mintegy magán kívűl való ragattatását, a’ ki a’ többiek előtt a’ Királytól megdítsértetvén, mintegy tűkörül, és példáúl kitétetett nekiek; hallá azoknak örömkiáltásait, a’ kik a’ hadi gyakorlások, és játékok által a’ Meggyőzhetetlennek nevét s’ dítséretét elnyerték. Ezen pompák által felébresztetett, és megerősíttetett indulatok közben képzelé magának Attila ama’ Nagyságot, a’ mellyre jövendőben minden módon törekedne. − A’ vak szerencse által Uraságra születtetvén, nem tsak Nemzetének Ásiában vólt sorsát, az ő Tan jo, és Hien-vámoknak tselekedeteit a’ gyakorta való köz-beszéd által megtudta: hanem még a’ Népnek Ünnepei alkalmatosságával Balamir, Charaton, és Huldin ritka vitéz tetteiket, okos intézetjeiket, és rettenhetetlen bátorságát dítsérni, ’s magasztalni hallván, új képzeletekkel foglalatoskodtatá lelkét, és új érzésekkel telvén szíve, lassan olly kötelességeknek lántzába forrasztva tekénté éltét, mellyek őtet valamelly felségessebb s’ nagyobb tzélnak elérésére vezetendené. És már az ő jövendő nagyságának némelly előbb érzésében elfelejtkezett önnön magáról. Mértékletes gondolkodó, kivántsi lévén, az ő Népének régi fényes állapotjában való visszahelyheztetéséről, szüntelen gondolkodván, elhala az örömre, és gyönyörűségekre való hajlandósága is. És a’ mellyek külömben érzékenységére hathatós befolyással bíztak, most már hideg érzéketlenséget okoztak nékie. − Bendegutz az állandó békességnek fenntartásán gondolkodott, Attila pedig a’ nyugodalomnak jármát elúnván, dologért sóhajtozott. Mennél inkább pedig Őseinek ditső nevei említtetnének: annál nagyobb fájdalommal viselé nyugodalmas sorsát, a’ mellyben az ifjúság, és a környűlállások helyheztették őtet.  A’ mindenkori vadászat, és hadi gyakorlásoknak eggyenlősége felgerjeszté kívánságait a’ nélkül, hogy azoknak elégtételt adhatott vólna. Kijárt ugyan azért mindenfelé, keresé nem tsak a’ veszedelmeket, hanem az ellentállásnak, és eszes ’s hirtelen való maga meghatároztatásának alkalmatosságát is, de sehol nem talála megelégedést, és erejéhez alkalmaztatott foglalatosságokat. A’ Világ egy tunya nyugalom tanyának látszatott előtte, a’hol tsak sikeretlen érzésekben élnie kellene. Boszonkodva tért tehát a’ belső foglalatosságokra, mivel a’ külsőkben semmi elégedést nem talált. És a’ dolgoknak megváltoztatása azon édes reményel ketsegteté, hogy tsak ugyan majd jobbra fordúl. Az ő mostani élete egy állandó készülete lőn egy munkás, és tettekkel tellyes jövendőségnek. Szomorúan; magányos gondolatokba merülvén, és minden szelídebb érzésektől távozván, tsak a’ zordon pusztákba ide oda járkála, azon plánumnak kidolgozásával foglalatoskodván;  a’ mellynek végrehajtásával ő néha mint Nemzetének védelmezője, az elnyomattatott Emberiségnek megbosszulója, az elfajúlt Rómaiaknak Birája, és mint Istennek ostora megjelenjen. Így tekínté ő önnön magát indulatoskodó érzéseinek habozásában. De midőn a’ mívelő okokat a’ következésekkel, az ő plánumainak kiterjedését azoknak meghatározásával egybenhasonlítva öszvevetné; megtsendesüle lassan elméjének nyughatatlansága; és az ő tulajdon erejének igyekezete, egy igazán megesmért tzélra való törekedéssé vált. És ezt okozá Actius tartós és tanúsággal tellyes barátsága. Ezen fiatal, és a’ Rómaiak fesletségét útáló embernek társaságában tanulta Attila az ő tulajdon, de még eddig titkos Charakterét esmérni; a’ régi Római, Görög és Német-Országi Vitézekről való beszélgetések által megtanulta a’ régen elmúlt, és akkoron jelenlévő időkét egybehasonlítani; más idegenek tselekedeteit az ő kiterjedésekre nézve megítélni, bizonyos tzéloknak elérésére szükséges és proportionatus eszközöket választani; és az ő maga tulajdon plánumát új principiumokra alkalmaztatni. –            

Melly bóldog órák valának azok, a’ mellyekben Actius kifejté Attilának mind azon okokat, és eszközöket mellyek a’ régi Rómaiak nagyságára olly hathatóssan munkálkodtak; a’mellyekben az ő nemes érzéseiket, az ő szabadság,- és Haza-szereteteket, az ő meggyőzhetetlen állandóságokat, az halál és veszedelmek megvetését, az erkölts és törvény eránt való szereteteket , az igazság kiszolgáltatásában, és  a’ hadi törvények megtartásában való szoros pontosságokat külömbféle példáknak lerajzolásában előhozta! Azomban tsak hamar elmúlt elragadtatása, a’ midőn az ő barátja a’ jelen vólt időknek megvesztegetett állapotjáról tudósította;  a’ midőn előbeszéllette, hogy miképpen a’ bővség és dobzódások által a’ régi szelíd erköltsök eltávoztak, miképpen a’ hatalmassabbak nagyravágyódása megvevé a’ Hazának vesztére a’ Népnek votumait, miként a’ szabadság’ szeretete és rettenhetetlen bátorság a’ Polgárok közzűl kihaltak, miként némelly szemét – emberek a’ meghódíttatott Nemzetek’ kintseit eltékozlották, miként végre a’ bűntetlen rabolni és pusztítani való szabadság, a’ legfeketébb erköltstelenségeket szaporította, és a’ közös nyomorúságot, és siralmas állapotot okozta! Figyelmetessé tette Actius Attilát azon állapotra is, és tehetetlenségre, a’ mellyre a’ régi Vitézek Onokái a’ legalább való félénkség által jutottak, Tsudálkozással hallá Attila, hogy minekutánna a’ Császárok sok esztendők által tulajdon őrzőitől számtalan summáknak eltékozlása által tulajdon bátorságokat megvették, most a’ Barbarusoknak éppen mindeneket oda engedni kéntelenítettek; a’ kiket Ősei néha megvetve gúnyoltak. Kevély reátartással gondolá meg Attila jövendő előmeneteleit, a’ míglen Actius ama’ szomorú szükséget leírá, melly a’ Rómaiak külső vad Nemzeteket zsoldjokba fogadni, és nékiek hadi-tudományokat, a’ mellynek végrehajtására immár ’s használlására elégtelenek vóltak, általengedni, és ama’ titkot, mellynek szoros megtartásával Ősei majd az egész Világot meghódították, kinyilatkoztatni kénszerítette. Figyelmetes éles előrelátással megszámolá Attila, melly sikerrel néha sietendi olly Nemzetnek vég romlását, a’ melly merevedett érzéketlenséggel és desperátzióval küszködvén magát a’ legnagyobb tékozlásra adta, a’ kinél a’ tulajdon vagyonoknak bizonytalansága mind a’ jóknak bátorságát elvette, és a’ mellynél az alatsony lelkek uralkodása az erköltstelenségnek, és szégyennek érzését elfojtotta. Tapsoló ragadtatással örűle Attila nyerendő győzedelmeinek; a’ méglen Actius meghitt bizodalommal panaszolkodna, hogy  az elfajult Rómaiak immár a’ pántzélokat viselni restelnék, hogy az ő elgyengült vállainak elviselhetetlen teherré esne a’ fegyver, a’ paizs nehéz lenne, és szóval: hogy a’ kik az előtt megátalkodott ellenségekkel megütközvén győzedelmet nyertek, most senkinek erős bátorsággal ellentállani nem mervén, tsak a’ futásokban gyakorolkodnának azért, hogy azzal még is egy rövid ideig élteket megmenthetnék. −                                                                                                         

Azomban Attila a’ nyugalmas órákban meggondolá ama’ tetteknek érdemeit, a’ mellyekkel ezen Nép ellen kikelni akarna; és így megfontolá azon hírt ’s nevet, mellyet ezeknek elpusztítása által nyerne. Nemessebb érzések felébredének immár lelkében. Nem is engedé reátartó nagysága, hogy egy olly Népeket fegyverének feláldozzon, a’kik a’ puha fesletség által arra jutottak immár, hogy magok védelmezésére elégtelenek lennének; és az ő érdemes magaviselete tusakodni kezde azon gondolat ellen, melly olly borostyának kívánását sugallották nékie, a’ mellyeket ő ellentállás, és fáradság nélkűl elnyerhetne. Titkos elpirulással  megveté azon képzeleteket, mellyek az ő tüzes képzelődésének indulatjában a’ nagyságnak tündér fénnyével ketsegtették.                                                                             

Talán ugyan minden tehetségeit egyedül Attyától nyerendő Birodalmának és Népeinek boldogítására határozta vólna; hogyha Actiussal való további beszélgetések az ő leghatalmassabb indúlatját fel nem gerjesztették, és egy olly indulatos érzést fel nem ébresztettek vólna, a’ melly minden figyelmetességet némelly eggyes Rómaiaktól elvonván, az egész Nepnek tekéntetére visszavitte; és tsak az ő elutált feltételeinek ujonnan való megerősítésében megnyugodást reménylhetett. Mert midőn Actius az igen nagyon hibás igazgatásnak plánumát kifejezte, midőn Constantinust Attila előtt minden gyengeségeivel, gonoszságaival, és kegyetlenségeivel, a’ mellyeket Trier Várossában elfogott Frantziákkon elkövetett, lerajzolva vólna; midőn elbeszéllené, melly hiven jártak ezen emberi vérrel festett ösvényen az ő követői, miként ölette meg Valens a’ legútálatossabb árúlással az Örmények’ Királyát; miként első Valentinianus Gabinust a’ Quadusok’ Királlyát egy vatsora mellett számtalan ártatlan Polgárokkal megölette, és két medvéket azoknak testeivel hizlaltattatott, miként második Valentinianus egynehány ezer vitéz Gotthusokat, kiket egy pompás vendégségnek ígéretével a’ Helységekből a’ fő Városba tsalt, hirtelen levágattatott; miként Theodosius Császár Tessalonica Várossában tizenötezer többnyire ártatlan embereket egy óra alatt haragos indulatjának áldozatúl megfojtatott; midőn ama’ véres Stilico halálának alkalmatosságával Ravennába történt pompát leírta, és mint jelenvólt bizonyság hitelessen elbeszéllette, hogy melly nemes bátor meghatározásával védelmezé őtet a’ Hunnus vitéz Társainak serege, de elégtelen lévén, miként ez is kivégeztetett: akkor a’ legtűzessebb haragra, és kiirthatatlan gyülőlségre indula Attila olly nép ellen, a’ melly illy alatson lelkű uralkodókat eltűrne, és a legútálatossabb rabságnak bilintseit  tsendessen viselné; akkor az emberiségről, és igazságról elfelejtkezvén, mintegy magán kívül ragadtatott, akkor a’ legkegyetlenebb bosszúállás az ő legtüzessebb kívánsága lőn; akkor egész éltét arra szentelni, annak kedvéért minden megelégedésnek és örömnek ellentmondani meghatározta; akkor boszonkodva káromlá ezen erőszakossan hátráltató környűlállásokat, mellyek akadályoztatnák, hogy mint Isten Ostora azon gonosz Népeket megbüntethetné.                                                                                                                    

Eltörűlhetetlenűl szívébe irattak Atillának, mind azon beszédek, mellyeket Actius eddig véle folytatott. És az ezen tárgyból származott képzelődések leghathatóssabbak valának annyira; hogy minden legkissebb alkalmatossággal megújulnának; és minden tselekedeteinek végrehajtására állandóságot és erőt adnának. És az emberiséggel és indulatoskodással szüntelen tusakodott ugyan, de tsak még is többnyire az indulat győzedelmeskedett. − Az eggyes gonosztévőknek törvénytelenségei olly annyira gyanúba hozták előtte az emberiséget, hogy majdan mindeniket útálva gyűlölné. És noha az ő természetes embersége mások eránt engedelmességet irgalmasságot, ’s szánakozást gerjesztenének is Attilában: de még is siralomra méltó vala az Ember egy Rómainak képében a’ ki kezébe kerülvén, olly vétkekért szenvedni kénteleníttetett, mellyekben soha részes nem vólt. A’ legkegyetlenebb tselekedet, jónak és szentnek tetszett nékie; és elhiteté magával, hogy az olly annyira megsértetett emberiséget a’ Rómaiakkon minden kigondolható módon bosszulnia kellene. Talán ugyan idővel az ő bosszúálló indulatját mérsékelte, vagy a’ Rómaiak ellen való haragját le is tette vólna, ha de Gaudentius visszakívánta immár fiát, öregségének istápját, és roskadt éltének gyámolát. És így Attila kénteleníttetett elválni Actiustól éppen azon időben, a’ mellyben ő a’ Nap-Nyugoti Birodalommal ezen eggyetlen gyámolát a’ maga dolgaira használni, és az ő hibás plánumainak végrehajtó segítőjének választani szándékozott.

 

Azomban Bendegutz Népének boldogítására törekedő fáradhatatlan munkái közben lassan lassan fogyni, és a’ halálhoz közelíteni érzé magát. Tsendes elmével tudván; hogy éltét jóra használta vólna, általadá testvéreinek: a’ Hunnusok és az ezekkel frigyes Népeknek kórmányozását, és jelentvén közellévő végét, azt akará; hogy Fiai Attila és Bleda még tovább is az engedelmességnek törvénnyei szerént viselvén magokat, megtanúlnák azon mesterséget, a’ melly által magoknak mindenektől tiszteletet, engedelmességet, és szeretetet szereznének. Mindnyájokat pedig megintett, hogy az ő példája szerént tselekednének, hogy a’ hadakozásokra ne keresnének alkalmatosságot ugyan: de ha kénteleníttetnének arra, akkoron bátor vitézséggel viaskodnának, és levernék azokat, a’ kik mottzannásaik által őket nyugodalmokból háborítani bátorkodtak. Arra is kéré testvéreit, hogy akármelly elnyomatott Nemzetnek meg ne tagadnák segedelmeket, azt óhajtván ezzel, hogy a’ tartós nyugodalomhoz nagyon ne szoknának. Sőtt az ő tanátslása szerént minden jó alkalmatosságot kívána használtatni, a’ melly által Birodalmainak határait továbbra terjeszthetnék. Így mintegy győzhetetlen bástya Nap-Kelet és Nap-Nyugotnak félelmére leéndenének, és a’ mindenkor nagyobbítandó Nap-Keleti Birodalomnak adói által ezt a’ Nap-Nyugotinak elnyomására kénszeríteni fognák. A’ Rómaiak eránt való megvetését Fiainak örökűl hagyá, és egy olly sinór mértékűl, a’ melly szerént, elnyervén majdan a’ fő Uraságot, magokat viselniek kellene. Azt kívána végre Bendegutz, hogy tanátsait, és példáit szűntelen eszekbe tartanák, és az ő emlékezetét a’ tsata-piartzokon ünnepelnék. Ott ígére áldásait Odinnal a’ bóldogok helyéről küldeni, és ha tsoportonként hullanának nyilai és fegyverei alatt a’ Rómaiak, ha tsak vér-patakokon, és hólt testek’ halmain által nyerhetnék vissza meneteleket övéikhez, akkor vígadnának, hogy haldokló Attyoknak végső tanátsait bétőltötték, a’ főldnek terheit, és az embereknek szenvedéseit és nyomorúságait megkevesebbítették vólna.

 

Bendegutz immár lenni megszűnt, és az ő Testérei könnyen elfelejtkeztek végső tanátsairól, mert íme háborút kerestek. Senkitől meg nem sértetvén, sem valamelly közelítő veszedelemnek elhárításától nem kénteleníttetvén, tsak egyedűl kevélységtől indíttatván Uptár öszveszedte seregeit, hogy a’ méglen fennmaradott Burgundiaiakat az ő Vistula, és Odera folyói közt lévő lakhelyeiből kiűzze. Minden ereiből ellentállott Attila ezen ok nélkül való szándéknak. Mert minden barbarus Nemzetet mintegy természetes frigyessét a’ Rómaiak ellen tekéntette; azért nem tsak igazságtalannak, de veszedelmesnek is állítá olly Nemzetet megtámadni, a’ melly az ő vitézségéért híres lévén, békességessen a’ maga lakásaiban maradván, a’ leghívebb barátságra méltó vala; és a’ mellynek barátságából a’ közönséges ellenség ellen nevezetes hasznokat reményleni lehetne. De az ő beszédei meg nem hallgattattak. Azért is Báttyát követé a’ tsata-piartzra Attila, legalább is olly szándékkal lévén: hogy alattomban úgy igazgatná el a’ környűlállásokat; hogy ezen kevélységből elintézett háború, hosszas és tartós ne lehetne. − Uptár magába bizakodása Attilát félelembe hozta, mert tsak tsúfolván egy olly ellenséget, a’ kinek erejét tsak katonáinak számára, nem pedig bátor vitézségekre nézve tekéntett, tsak kirendele az ütközetre való napot, de egyszer’smind semmit ollyast nem tselekedett, a’ mi szándékát előbb mozdíthatta vólna. Ezt látván a’ Burgundiaiak néki bátorodának. De Uptár egy dobzódó vatsora után mértéketlen részegségének következéseiben meghalt. Az ellenségek ezt az ő kémeikről meghallván, tüstént a’ közönséges rendetlenséget használták. Megtámadták mindenfelől a’ Hunnusokat, a’ kik is az első indulatban magokat nem is védelmezhetvén, számtalanan elestek. Attila öszveszedé azután még a’ némelly elszaladott és megmaradott Hunnusokat, de minekelőtte tsak elrendelhette vólna őket, már környűlvétetett ellenségeitől. Már itt vagy vitézül hartzolni, vagy a’ legkínossabb halálra magát elszánni kelletett. Elkezdé tehát maga Attila az öldöklést, és az ő példáján megindulván a’ többi seregek, bátran rohanának az ellenségre; a’ ki is ki nem állhatván a’ Hunnusok erős hartzokat, a’ futással keresé éltének megmaradását.  Itten először érzé Attila, mi légyen Népének Vezérévé, és védelmezőjévé lenni, mi légyen egy olly Férjfijú, a’ kinek rettenhetelen bátorsága, és példás vitézsége által azok is új erőt, és bátor bizodalmat nyernének, a’ kik kevéssel előbb Vezér nélkül szűkölködvén, alig a’ haláltól is megszabadúlhattak. Itt érté meg igazán azt, a’ mit Aetiustól annyiszor Leonidás és Hanibal felől édes megindulással és mintegy elragadtatással hallott. Itt esméré meg, hogy mint kellene iparkodnia, hogy valamikor az ő Nemzetének közös szeretete, és bizodalmában érdemének, és nagyságának tsalhatatlan bizonyságát feltalálhatná. És már belsőképpen Őseinek vitéz-tetteinek elgondolásával foglalatoskodván, nem is hallá Népeinek köszönő dítséretjeit és örömkiáltásait. Magok a’ legpróbálttabb Vitézek tsudálkozva tekénték őtet; és meg nem foghatták, miként történhetett az, hogy ezen ifjú Vitéz, a’ kiben tsak nyughatatlanságot, és meg nem elégedést észrevettek; most hirtelen a’ környűlállásokban magát feltalálhatta, és a’ mennyire egyűgyűnek s’ gyengének az előtt látszatott, annyira most nagynak, eszesnek és erősnek magát kimutatván, olly vitézűl magát megkülömböztethette! Azért is tellyes bizodalommal várván tőle a’ bóldog jövendőségnek gyümöltseit, ott mindjárt még a’ párolgó holt testek’ halmai között Vezéreknek választván őtet, esküvéssel ígérék hívséges szolgálatjaikat.                                                                                                                     

Honorius Császár (többé nem vólt; mert) lenni megszűnt. Már az előtt is tsak az ő nevében igazgatta Constantius a’ Birodalmat, a’ mellyért is a’Császár még a halála elött testvér Húgát Placidiát néki adta, és az Augustus titulussal is megajándékozta. De Constantius jóltévőinél hamarébb meghalálozott, és második Theodosius a’ Nap-Nyugoti Birodalomnak örököse lett. Azomban érezvén annak a’ Kórmányozására való elégtelenségét 3-dik Valentiniánust Constantiusnak hat esztendős fiát Császárrá tétette; Tutorának és Kórmányozónak rendelvén az ifiú ’Császár’ Annyát Augusta titulussal, de úgy, hogy Fiának nevében a’ Nap-Nyugoti Illyricumról lemondana.        Találtattak ugyan még ollyan Férjfiak, a’kik az ő erejek által még fenntarthatták vólna a’ Birodalmat, hogyha vagy a’ Tyrannusok azokat használni tudták, vagy az uralkodó gonoszságok minden segedelemnek kútfejét el nem zárták vólna. De a’ Császárok semmi bélátással és tsekély erővel birtak; és az okos éles eszű Férjfiak minden erköltsöt, és moralitást elfelejtettek. Még ottan is a’ hol a’ Fejedelmek’ erőtlensége által segíttetvén, bátran munkálkódhattak vólna, még akkor is egymást üldözék, hogy egy emberkének, a’ kit a’ vak szerentse bíborba helyheztetett, kegyelmét, és jó akaratját megnyerhetnék.                                                                                                                     

Aetius is már az ő érdemei által, és mivel ezek ezután igen keveset, vagy éppen semmit sem tekéntettek hízelkedései által annyira vitte sorsát; hogy a’ hadi seregeknek fő Vezérévé tétetett. De az ő nagyravágyódása továbbra terjedett immár, meg nem elégedvén semminemű tisztségekkel távol való tzéljának választá a’ Császárságot, a’ mellyre már szép elmebéli tehetségei útat készítettek. Már is sem a’ Despotismus elrejtett mesterkedései, sem a’ vetélkedőknek álnokságái, sem az interessátus emberekkel való szövevényes bánás el nem tsüggesztették békességestűrését, és már tsak az ő lelkének megpróbálását, nem pedig annak állandó nyugalmát tartotta szerentsének, és sok fáradozások, igyekezetek s’ álhatatos várakozások által megerősíttetett nagysága nem pedig békességes birtoka vala nékie a’ legnagyobb örömnek tárgya. Így a’ külső maga erőltetéséhez az ő hatalmat, szemes vígyázattal; és az igaz Characterjét látszó megelégedéssel palástolni tudván, és szokván; könnyen elfelejté az emberséget, hívséget és nagy lelkűséget. Kedves vólt tehát már előtte minden eszköz, igazságos minden tselekedet, melly az ő nagyravágyó kevélységét ketsegtetve előmozdítaná. Minden viszontagságokra elkészülve, bátor, élessen előrelátó, minden tárgyra alkalmatos, mély bélátású a’ látszatós okokkal bővelkedő lévén, nem tsak könnyen mindenkinek bizodalmát megnyerte; hanem minden legkissebb környűlállását a’ sorsnak használni tudván magát mindenre alkalmatos, hasznos, sőtt szükségesnek okozta. Minden hibás oktalanságokat, és minden emberek’ indulatjait a’ maga tulajdon akaratja szerént elintézni tudván megtsalá az Udvariakat; ellenségeit, és vetélkedő társait az ő tulajdon ál-ortzájok által. És így a’ legnagyobb előmozdítói szándékának levének éppen azon szempillantatban, a’ mellyben örülének hogy az ő legtitkossabb tzéljait kitalálták, és elrontották vólna.                                            

Már is Affrikának Helytartó igazgatója Bonifacius, Placidián, és a’ Nap-Nyugoti Birodalom való uralkodáson engedni, és Aetiussal osztozni kénteleníttetett. De Aetius azzal meg nem elégedvén, maga akara azon szerentsét használni, a’ mellyet a’ kedvező környűlállásoktól várt. Azért is Bonifacius elnyomattatásáról gondolkodott. Arra való nézve őtet a’ Császárnénak a’ hívségtelenségről bévádolta. Aetius tanátslására visszahívattatott Bonifacius, de ugyan Aetius tanátslására ez megjelenni nem akart. Ezen engedetlensége pártütésre magyaráztatván, ujonnan valamelly árulásról vádoltatott; Aetius pedig az ő tettetett hívségének jutalmúl a’ Patriciusok közé bévetetett. Azomban Bonifacius semmiről nem vádoltatván lélek-esmérete által neki bátorodott; hogy magát a’ Császárné hatalma ellen védelmezze. Előhívta annakokáért Spanyol-Országból a’ Vandalusokat, a’ kik is Genserik vezérlése alatt megjelenének, hogy magoknak új birodalmat szereznének Affrikában. Az alatt Bonifacius is módot talált az elkeserített Császárnénak nem tsak ártatlanságát megmutatni, hanem Aetius leveleit is kézbe szolgáltatni. De a’ Birodalom hasznára mind későn vólt, mert Cyrtha, és Carthago Várossain kívűl már egész Affrika az ellenség kezeiben vólt. Bonifacius ismét visszatétetett ugyan Tisztségébe, de mind hiába, mert Genserik tsak gunyolá mint a’ pénzt, mint a’ hatalmat, melly által Affrikát visszavenni akarták. A’ Helytartó tehát most Ravennába útazott, és ott a’ Császárné kegyelmében elégtételt nyert azon szégyenért is, hogy a’ Birodalmat egy Tartománytól, és magát Tisztjétől hirtelen indúlatoskodásból megfosztotta. Aetius pedig hogy Placidia haragjának ellentálljon, és hatalmának gyengeségét annál inkább éreztesse, Galliában, a’ hol ő Helytartó vólt, pártot ütött. Számtalan Barbarusokkal immár Olasz-Országba sietett; Bonifacius pedig a’ Római seregek Vezére megtámadá őtet, és meggyőzé, de Aetiustól a’ tsatapiartzon kivégeztetett. Azomban üldöztetvén Aetius, és alattomban halálra kerestetvén, elszalada a’ Hunnusokhoz menedék helyet keresvén; azon iparkodással, hogy a’ Császárné haragját a’ Hunnusok fegyvere által mérsékeltetné.

Forró örömmel és kimondhatatlan érzésekkel fogadá Attila Aetiust, és éppen olly kedves vólt az ő elérkezése, mint a’ melly Vitéz, minden ditsőségnek alkalmatosságától hosszas időkig elzárattatván végre szabadságba helyheztetik.  Azt vélte Attila, hogy talán valamelly meggyőzhetetlen ellenség ellen segítségül hívattatna, de melly nagyon tsudálkozott; a’ midőn legkedvessebb néhai barátját, mint számkivetett menedék-helyet keresőt szemlélte előtte. Első gondolatja tehát is az vala, hogy azért bosszút álljon. Vajha tsak elhallgatta vólna Aetius üldöztetéseinek okát, vajha ama’ szándékot, mellyel Bonifaciust legyalázván, magát mentegette, eltitkolta vólna! De Attila a’ legmesterségessebb tsavargó beszédek által is előadott hazugságokat, éles elméjével általlátta. Az ő igazság szeretete felindulá, és sokkal útálatossabbnak tekintvén ismét az embert, még Aetius eránt való tisztelet érzése is örökre eltűnt. De még is a' barátságnak szent kötelességeiről emlékezvén, noha mind a’ két Birodalom unszolva sürgetné Aetius kiadását, mindazonáltal mindenkor őtet pártfogásába tartotta. Nem tudván eddig, még Aetius szándékait, a’ maga tzéljainak végrehajtására szorgalmatossan használta őtet. Az ő meghitt beszélgetéseiből kitanulta tökélletessen a’ Birodalomnak állapotját, a’ mellynek felforgatására ezen néhai legkedvessebb barátjának alatsonysága új ösztönt adott. – Aetius is érzé érdemeit, az okos és előrelátó Férjfiaknak szüksége tudva vólt előtte, és az ő büszkesége azzal ketsegtette, hogy ő benne a’ Nap-Nyugoti Birodalom azon eggyetlen egy Férjfiat elvesztette, a’ ki még azt fenntarthatta vólna. Most tehát vagy mindeneket birtokába vehetett, vagy az egész Birodalmat végképpen elronthatta. Mind a’ kettőnek elintézésére a’ Hunnusok nélkül szűkölködött; és azért is a’ legnagyobb szorgalmatossággal véghezvitte azt, a’ mit Attila tőle kívánt. Számtalan Hunnusok tanulták immár tőle a’ Rómaiak’ hadi-tudománnyát, és leginkább az eddig tudva nem lévő ostromlásnak mesterségét. Azt vélte Aetius, hogy ő használandja majdan ezeket, azért is annál fáradhatatlanabb vólt oktatásaiban, és annál nyiltabb bizodalommal beszélt Attilával, a’ midőn ez a’ Birodalomnak belső erőtlenségéről szóllott. –                                                                                                              

Aetius is tsak könnyen észrevette, melly kimondhatatlan gyűlölséggel viseltetne Attila a’ Rómaiak ellen, és melly igen kívánna Ruhaás az ő Népeinek hadakozni való alkalmatosságot. Hirtelen tehát hasznára fordítani óhajtá Urainak hajlandóságait. Kijelenté tehát szándékát, hogy tudniillik Olasz-Országba bérohanni, és a’ gyáva Asszonyt annak birtokától megfosztani kívánná. Azért is segedelemért esedezett, és megígérte, hogy nem tsak a’ már elfoglalt Tartománnyokra minden jussának ellenemondani, hanem azon felől még Pannóniát is általengedni fogná.                      

Hatvan ezer Hunnusoknak Vezére lévén, Attilával eggyütt általkőltöze Aetius Padus folyóján, hogy Ravennába a’ Császári Udvarnak vég veszedelmét megjelentené. A’ szegény megszomoríttatott Placidia könnyen általlátá az ő veszedelmét. Az ő hadi ereje felosztatván rész szerént Galliában a’ győzedelmes Visigotthusokkal, rész szerént Affrikába a’ Vandalusokkal bajlódtak. Nap-Keletről segítséget kérni vagy azt elvárni későn vólt; az Olasz-Országi Várbéli őrizetek gyengébbek vóltak, mintsem hogy a’ nagy erőnek megfelelhettek vólna. Az Udvari Tanátsossai tsak elnémúltak, és a’ kik eddig hizelkedve körülte mászkáltak, még azok is panaszló jajjok közt hirdették a’ szerentsétlenséget. Mélyen lealázodva és mindenre kész hajlandósággal kirendelt egy fényes Követséget, melly már akármelly súlyos feltételek alatt is tőle békességet kinyerne. Oltalma alá ajánlá magát és fiát, és jelenteté Aetiusnak, hogy ő benne minden reménységét helyheztetné, eggyetlen istápját, és azon férfiat megesmérné, ki egyedűl az a’ nélkül is minden részről ostromoltatott Birodalmat fenntarthatná. Eleibe terjeszteté azt is, hogy az ő nagy lelkű megbékélése nagyobb hírt, ’s nevet szerezend, mint az akkori, mint a’ következendő Világ előtt; mintsem egy tsekély hatalmú Császárnén, és egy gyenge gyermeken könnyen nyertt győzedelem. Végre ajánlatta azon tellyes hatalmat, mellyel az ő uralkodása alatt mind azt véghezvihetné, a’ mi nékie hasznosnak, és a’ Birodalom’ ditsősségére szolgálandónak látszatna, egyedűl lelkiesméretjének, és az Istennek mindenekről adózván.                                                          

A’ több Követek közt megjelent Aetius Felesége, és kis Fia Carpilio is: az ő könyörgések megkönnyebbíté a’ békesség munkáját is. Azomban Aetius megbékélt, és a’ jövendő ditsősségnek reménysége letsendesíté haragját. Tsak azon törekedett immár, hogy miként tsillapítsa a’ Hunnusok’ győzedelmet, és ditsősséget óhajtó Királyát. Placidia erre könnyű módot talált, mert lemondott Pannoniához való minden jussairól, szabadon általengedé kintstárját, hogy így a’ Hunnusok annál könnyebben békességes visszatérésre indíttatnának. −                                                                                                            

Sokkal könnyebben reáállott Attila is Aetius kívánságaira, mintsem azt reménylette vólna.  Attila ditsősségnek tartotta inkább, ha nagy lelkűen megbotsáthatott, mint sem ha győzedelmeskedetnie kelletett. És így Aetiusról is jobb vélekedéssel kezdett ismét lenni, mert látta, hogy ő is megbotsáthatna. Többnyire igen szívessen látta, hogy nagy számú summák kiosztatnának seregei közt, mert minden a’ mi a’ Rómaiakat akár mi módon is elgyengíthetné, az ő plánumainak előbbmozdítására szolgált. Még seregeinek is egy részét nagy szívességgel általengedé, hogy jeles zsoldért Olasz-Országba szolgálnának, tsak hogy Aetius is az ő gyenge Fiát Carpiliót zálogba általengedné; ne talántán külömben rosszúl bánnának katonáival, Úgy is pediglen kívánta Attila, hogy seregei megesmérnék bővebben ezen alatsony lelkű embereket, kiket a’ Világból kitörleni szándékozott.

 

Most tehát visszatért, és mint egyedűl uralkodó fogattatott Attila, mert Ruhaás is Atyáinak halandóságát elélvén, lenni megszűnt. Mindjárt is némelly jeles környűlállások bő alkalmatosságot nyujtottak hatalmának, és tetteinek hírét nagyobbra vinni; mellyeknek még elkészülésében elérte a’ halál kedves Báttyát. –

Még ugyan fénnyessebb, de hatalomra nézve tsekéllyebb vala a’ Nap-Keleti Birodalom, a’ Nap-Nyugotinál. Azomban pedig mind a’ két Birodalomban igen hibás vólt az Országlásnak módja azért leginkább; mivel mindenütt nagy vakmerőséggel megvettettek a’ Törvények; az erkölts és józan tselekedetek pedig gunyolva gyaláztattak. De hogy a’ Nap-Keleti Birodalom még is továbbra fennállhatott, az egyedűl attól vólt, hogy Constantinus ennek elrendelésekor az időknek romlottságához Törvénnyeit mesterségessen alkalmaztatni tudta. – Az elhagyatott Nap-Nyugoti Tartományok, régi vólt Szabadságok, és az új Tyrannismusnak szirtjei közt habozva lebegtek; A’ Nap-Keleti Tartományok pedig despotice igazgattattak, a’ hol a’ Császárok már az ő nagyságokat tsak rabszolgáinak sokaságában, és jobbágyainak kéntelen erőszakos engedelmességében helyheztették.  Lehetetlen vala itt egy Stilico, egy Bonifacius, egy Aetiusnak feltámadni, a’ hol az Uralkodónak minden tekéntete ’s kedve felbonthatatlan Törvénnyé vált, és a’ hol minden érdem-érzéstől való lemondás, és minden érzékenységnek megtagadása, a’ léleknek nemessebb erejét elfojtotta. Azután nem is olly kellemetes, és hódító tájok Tráciának részei, mint Olasz, Frantzia és Spanyol-Országnak termékeny határai. És végre minden gazdagság, és kintsek egyedűl a’ Világ’ új Anya-Várossába gyűjtettek; az ő megvehetetlen kikötő helye, és győzhetetlen bástyái még a’ legbátrább seregnek is erejét gúnyolva nevették, és a’ mértékletlen dobzódók lármái elnyomták a’ szükség és nyomorúságokban sóhajtozó Polgárok jajjait, és sem a’ külső veszedelmes háborúk, sem a’ belső vérengző nyughatatlanságok nem birhatták a’ Császárokat arra, hogy álmaikból felserkennének.

Tsak a’ Hunnusok naponként nevekedő hatalma ébreszté fel második Theodosiust, és annak heréltjeit és szolgáit. A’ kik is most már arról kezdettek gondolkodni, hogy miképpen akadályoztathatnák meg szomszédjaiknak naponként nevekedő hatalmokat. Ugyan is az ő mesterséges tsalogatásaiknak hitelt adván az Amaldsuriak, Ithamariak, és Tunkassziak; kik is bátor, és jól gyakorlott Scythiai Nemzetek vóltak, elszakadtak a’ Hunnusoktól, és a’ Nap-Keletbéli Rómaiakkal szövetségre állottak. De ez nem sokáig tartott, mert Eslav egy Hunnus Követ tüstént azzal fenyegette a’ Császárt, hogy fegyveres kézzel megtámadja, ha tsak ezen említett elszakasztott Hunnus Népektől el nem állana, és azokat, a’ kik már is a’ Római Birodalomba általfutottak, ismét kézre ki nem adja. Megijedvén a’ Tanáts, megjelenté a’ békességnek feltételeit; Theodosius pedig azokat béfogadni kénteleníttetvén’ tüstént a’ békesség’ megszerzésére fényes rangú Férjfiakat Pannoniába küldött. Már is Plinthás eredetére nézve egy Scytha, de most már Polgár-Mester, és Epygenes Quaestor elhagyták a’ fő Várost, a’ midőn Ruhaás haláláról való hír kétségessé tette őket, ha vallyon visszatérjenek-é, avagy járjanak el Követségekben. De Attila véget tett minden kétségeskedéseknek. Margasnál vártak immár a’ Hunnus Király Ügyésszei, a’ kiktől is egy olly reátartó, ’s elbízott ellenséghez illő kevélységgel fogadtattak; a’ ki kevés pillantatokig engedett nyugodalmat is kegyelemnek tartja.

  Ugyan is olly kemény feltételeket adtak elő a’ Hunnusok, hogy ezeket inkább a’ háború kijelentésének, mintsem békességet szerző tzikkellyeknek tekénthették vólna; hogy ha a’ betsület és boldogság szeretete az ő udvari rab-sorsok által felejdékenységbe nem jöttek vólna. Tudniillik: hogy mind azok, a’ kik Huldin és Ruhaás idejében még a Római Polgár gyalázatos nevét magokra válalni mérészlettek, visszaküldessenek; azon foglyok pedig, kik a Hunnus táborból elszöktek, vagy visszaadassanak, vagy nyoltz arany forintokért váltassanak ki. Azon felől semmi ollyas Néppel, melly a Hunnusoknak ellensége legkissebb szövetséget vagy barátságot ne tartsanak, sem pedig vagy tanátsadással vagy mással ne segítsék. És végre hasonló jussal, és szabadsággal folytathassák a Hunnusok úgy, mint a Nap-Keleti Rómaiak akereskedéseket. Mind ezekre reáállottak a Czászár Ügyésszei, és átaladták ama fényes ajándékokat, és kezeseket, a kiket félénk gyengeségeknek bizonyságúl magokkal hoztak. 

  Valamint más feltételeiben, úgy ezen szándékának bétellyesedésében sem tsalatott meg Attila, és azt nyerte, hogy Constantzinápolyban nem tsak a háborúkon, de békességes maradásakon is félettetne. Békességet engedett ugyan Trácia gyenge lakossainak; mert más ‘s nagyobb dolgokkal foglalatoskodott. Tsak egyedűl az ő tántoríthatatlan erősségében, és Népeinek bátorságában, nem pedig szomszédjainak gyengeségében találta fel léendő Nagyságának eszközlő módjait. –

 

  Attila jó szívűsége, és lelkének nemessége alkalmatossá tette őtet a társaságos élet örömeinek és a barátság édességének érzésére. Nem is esmért egyébb nagyságot amannál, mellyet a józanságban, igazságban és emberségben feltalált. Ezt pedig annál is könnyebben vette észre, mennél szorgalmatosabban igyekezett utánna; és akárhol is akadott reája, ott tüstént kész vólt az ö szeretetének s tiszteletének adóját lefizetni. Talált is jó szívű barátokat, kikkel szívét, valamint Bleda öttsével hatalmát felosztotta. Azon órák pedig, mellyeket Valamir és Theodemir az Ostrogotthusok Fejedelmeivel, Ardarik a Gepidák Királlyával, vagy Orestes Pannóniussal, és Scotta, és Oneges Hunnusokkal eltöltött, a’ legboldogabbak közzé számlált; ezeket ő tulajdon érdemeinek, és Népei boldogításának előbbmozdítására fordította. Hány gyengeségeket fejeztek ki néhai Barátjai? hány igazságokat fedeztek fel? hányféle szándékai, a’ mellyek tsak tüzes képzelődésétől hirtelen származtak, mostan vagy mérsékeltettek, vagy helybe hagyattattak? és hány kegyetlenségektől, mellyekre az ő igazság szeretete tüzessen vezette vólna, visszatartották Barátjai?! Nem tsak kedvelni tudta Barátjait, és ha alatsonyabb sorsúak vóltak, az ő leereszkedését mérsékelni: hanem azon felül azon érzést bennek felgerjeszteni is tudta, hogy ők szükségesek s hasznosok volnának nékie, és hogy boldogságának egy nagy részét ő elvesztések által, elvesztené. A’ kiket illy módon meg nem hódíthatott, azokat félelem által birta az engedelmességre. A’ hadakozó seregeknek Fejedelmi az ő testőrzőinek rendében vétettek minden pillantatjára figyelmezvén a legkissebb kedvetlenségnek jelére reszkedtek. A Nép kedvelé őtet, mint Attyát, a’ méglen Törvénnyeit megtartotta, és mint kemény engesztelhetetlen Bírájától félt, ha az ő igaz haragját felgerjesztette. Semmi megbántást büntetlenül nem hagyott, kivévén azt, mellyel ő megbántatott. Mindenkinek panaszait szívessen halgatta, és ha az igazságot kiszolgálhatta legnagyobb örömére telt.                                                                                                                     

Már ugyan tapasztalta, mennyire betsültetne Ővéitől, de az őnagy plánumainak véghezvitelére még több nélkül szűkölködött. Egy jó és igazságos Fejedelem eránt való tisztelet soha annyira nem mehet egy vad Nemzetnél, hogy őtet mintegy elragadtassa, de álhatatossá, bátor, és győzhetetlenné is soha sem tészi. Az ő elméjek nem olly alkalmatos mint az ő képzelődéseik, tsak egyedűl az olly történt esetek, birhatják a vad lelkeket arra ; hogy az ő érzések közönséges légyen ; a mellyek igen ritkák, és nagyon szembetűnők. Ezt tudván Attila az ő tulajdon szívének megesméréséből is Népei lelki tehetségeinek minéműségére akadt. Azt akarta tudniillik, hogy azt vélnék Népei, hogy az ő Nagysága, még a boldogok lakhelyeiben is tudva vólna már ; és hogy abban kevélykedne, mivel egy olly Férjfitől igazgattatna, kit magok az Istenek is barátságra méltóztattak. Ezen tzélra már lassan minden elkészíttetett, most tsak annak végbenhajtásához fogott.                                                                                                                      

Nemzetnek eggyik fényes gyülekezetében elbeszélte ama álmát, mellyel az Istenek szerentséltették őtet. Dobogó szívvel halgatták a Hunnusok, Gotthusok, Gepidák és Pannoniusok, a’ midőn elbeszéllené Attila, miképpen maga ODIN felfegyverkeztette őtet, hogy azoknak letörné szarvait, a kik hatalmának ellentállani, és azokat megbüntetné, a kik a szabadságban élő embereket háborgatni bátorkodnának. Egynehány napok múlva egy Pásztor észrevevé marháját vérezni, és minekutánna az elhullott vérnek tsepjei után ODIN fegyverére akadt vólna, elhozta azt a közönséges gyülekezetbe; a mellyet is annak lenni megesmérvén, sok örömkiáltások közt általadták Attilának, és legméllyebb alázatossággal imádták. Ezen időtől fogva mint Odin kedvessének majdan Isteni tiszteletet mutattak a Hunnusok; és minden tehetségek s akaratjoknak főbb Ura lévén használta hatalmát annál is sikeressebben, mivel minden érette lehetős feláldozást legfőbb kötelességeknek, és annak akármi módon való betöltését a legnagyobb, és halhatatlan ditsőségnek tartották.

Már tehát választatásának és mintegy hivatalának bétöltésére sietett Attila. A szüntelen való egyenetlenségek és háborúságok mindenkor tsak elgyengíték az Északi Népek ereit; és azért szükségesnek tartotta Attila, hogy az ő Népei az eggyesség, és egy főnek elesmérése által egybekövetvén azon változásoknak végrehajtására alkalmatosak lennének, mellyeket Ő Napkelet, és Napnyugotban béhozni kívánna. Tsak ugyan fel is zendüle Népeivel, és a’ mi tsak Északnak zordon puszta erdői, és Délnek szelídebb Tartományai, Napnyugotnak gazdag Várossai, és Napkeletnek vándorló Népei közt, lakna, ’s találtatna, mind az kéntelenítetett Attila hatalmát elesmérni. Minden leghíressebb Vitézek közűl ő vala az első, a’ ki a’ Raina folyójától Volga-ig, a’ Napkeleti szigetektől egész az Adriai tengernek partjáig fekvő Tartományokat meghódította. Már így a’ vad Nemzetektől semmit sem félhetett, és minden akadály nélkül mehetett immár a’ Rómaiak ellen. Erre való alkalmatosság pedig Afrikában kezdődött.

 

 

  Carthago Genserik a’ Vandalusok Királlyának hatalmába vólt. Kész akartva felhagyott immár ez minden további hódításokkal Afrikába, tsak hogy a’ Tengeren való fő Uraságot birhatná, és a’ Rómaiakat így Országától eltávoztatná. Erre való nézve egy nagy tengeri sereggel reáütött Siciliára, a’ méglen az ő Népeinek némely részei apróbb hajókkal a’ Napnyugoti Birodalomnak több Tenger mellett lévő helyeit meglátogatnák; a’ hol szerit tehetnék, kiszállanának, a’ honnét elkergettettek, elmennének, és a’ hol az ostromot meggyőzték, rabolnának, és pusztítanának. Így már veszedelmes lévén a’ Tengeren való járás, természetessen a’ kereskedés is nagy akadályt szenvedett, és következésképpen külömbfélékben szükség támadván, a’ Rómaiak pompásságok is alábbra szállott. Már a’ Napnyugoti Birodalomnak Tengeri hatalma nem vólt elegendő arra, hogy magát ezen ellenségtől mentvén, a’ régi karba visszahelyheztesse, azért is Görög-Országból szándékozott amazoknak segítségekre jönni egy Tengeri Sereg. De Genserik tudósíttatván a’ Császár’ szándékáról, követséget küldött Attilához, mellyel örökös barátságának szövetségét ígérte, de úgy: hogy ő azért a’ Napkeleti Birodalmat megtámadná, mellyre azután Tengeri hatalmát a’ fő Városnak óltalmazására visszavenni kénteleníttetne.

  Attila mindjárt megesmérte tulajdon tzéljait Genserik Követjeinek kijelentéseiben. Nagyra betsülte ugyan egy olly Fejedelemnek szándékait, mellyek az övéivel annyira megeggyeznének, tsak egyedül Theodosiussal tett frigy-kötésének felbontása által nem akará megérdemleni ezen barátságot, de bezzeg annál kapóssabbá lett akkor, a’ midőn ezen kérelemnek béfogadására magok a’ Napkeleti Rómaiak okot nyitottak.

  A’ Hunnusokat a’ Kereszténységre való megtérítésnek színe alatt Pannóniába jött a’ Margusi Püspök több Barátokkal és Papokkal egyetemben. Azomban ártatlanúl-é, vagy nem, elég az, hogy a’ Nép előtt gyanúságba ejtetett, mintha alattomban némely rablásokat véghez vitt vólna. Attila ki többnyire keveset gondolt azzal, mit hinnének Népei, okot talált arra, hogy ezen Püspököt egy kiküldött Kémnek gondolja. Azért is megfogatni parantsolta, de immár szerentséssen elszaladott. De bezzeg helyette több Margusbéli lakosok első alkalmatossággal a’ talán kigondolt ’s hamissan reáfogott vadakért életekkel adóztak. Erre Theodosius nem tsak szemrehányta az erőszakossan lett frigynek felbontását, hanem elégtételt is kért Attilától. Ez pedig a’ Rómaiakra vetett, és a’ Püspököt kézbeszolgáltatni kívánta. De a’ Püspök ártatlannak mondatott. Ismét azt megmutatni kívánta, Attila részre nem hajló Bírák előtt. De a’ Császár ámbár háborúval fenegettetne, de tsak ugyan ki nem adta a’ Püspököt. És noha már a’ Duna szélein állana Attila seregeivel, még is tsak örvendeztek a’ Margusbéliek a’ Császár állandóságán, mellyel ő a’ Püspököt védelmezte. De minekutánna általköltözvén a’ Dunán, Viminiacum Várossát ostrommal bévévén, Margusnak bástyái alatt megjelent Attila: akkor életeket és vagyonikat mególtalmazni kívánván, tulajdon lelki Pásztorokat kézre keríteni akartak magok a’ Margusbéliek. De a’ Püspök semmivé tette szándékait; mert egy éjjel megjelenvén Attila sátorában, szabadsága, és bizonyos jutalomért általszolgáltatni ígéré a’ Várost, Attila elfogadá ajánlásait, tsak azért is, hogy Ember-vért kémélhessen; A’ Püspök bévezeté ellenségeit a’ Városba, és a’ Polgárok szívessen hódulának nagy lelkű Kegyelmezőjöknek.

És ez vala mintegy előkészület nagyobb és rettenetessebb történetekre. Már is Bleda avagy Buda öttsével eggyesülvén, Tráciának Tartományait elfoglalta. Minden erősségek, mellyel Illyriát óltalmazták, a’ Hunnusoktól rész szerént elfoglaltattak, rész szerént pedig földig lerontattak. Már is a’ rettenetes ellenségektől bézáratva lévén, Syrmium lakossai szörnyű félelemmel várták boldogtalan sorsoknak végét. Appenius is, a’ helyett, hogy őket védelmezte vólna, maga futott el legelőbbre. Az ő ájtatos lelkű Püspökjök imádsága sem háríthatta el már a’ veszedelmet; azért is más módon híveit óltalmazván, öszveszedte mind a’ Templomokból a’ szentelt edényeket, és titkon adta Constantius Attila Titoknokjának, hogy így, ha a’ Várost feladni kellene, legalább életek megmaradna. Kevés napok múlva elfoglaltatott a’ Város, és a’ kik Püspökjök mellett maradtak, kegyelmet nyertek; de minden ellentállók Odin tiszteletére levágadtak; a’ többiek pedig rabságra vitettek. Hasonló sorsra jutottak Singidunum, és Naisus Várossai. Vége vala immár Tracia, és Mösia Várossainak is, és semmi sem álhatott többé a’ győzedelmes Hunnusoknak ellent.

  Most már Theodosius is felébredett álmából. Nagy hirtelenséggel visszaparantsolá Siciliából seregeit. Mind a’ két Császár gyalázatos békességre lépett Genserikkel, tsak hogy magokat mind addig a’ Hunnusok által verettetni engedhetnék, a’ méglen ezeknek Királlya valamelly békességet nékiek eladni méltóztatna. Addig is öszveszedé Theodosius minden katonáit, és mind azokat, a’ kik a’ préda, és nyerességnek reménységétől indíttatván, fegyvert ragadni akartak; és Anegislus vezérlése alatt a’ Hunnusok ellen kiküldé. Talán is mint Hazájának Attya győzedelmi laurussal tért vólna vissza Anegislus, (mert Marcionopolis táján Bleda seregeit megverte,) ha olly hirtelen nem lett vólna. De űzvén a’ meggyőzött ellenséget egész Utos-ig, minekutánna Bleda új segitséget kapott, visszaverettetett.

  Siralmas és szomorú következéseket hozott ezen veszteség Trácia, és Mösia lakossaira. Mert nem hajtván Bleda békességes kérelmeire, tsak folytatá Attila a’ szerentsétől kijegyzett ditsősség ösvénnyét. Theodosius az alatt pompássan ünneplé jeles Vezérének elestét, panaszolkoda a’ Nép gonoszságait, mellyekért most az Isten a’ Nagyokon bosszút állana, és azzal a’ vadászatban tölté kedvét. Azomban pedig elküldetett Theudulus Odessus felé, hogy hartzolna, Flavius Senator pedig Bledahoz intéztetett, hogy a’ békességért való közbenjárást tőle kinyerné. Nagy készséggel reáállott Bleda, a’ mire a’ nélkül is legtöbb hajlandósága vólt. És minekutánna tüzessen vetekedtek a’ két testvérek, (a’ mi tsak ugyan tökélletes megbékéllést többé nem engedett köztök,) megígére Attila, hogy maga seregeit visszavonja, hogy ha minden szökevényeket kiadja, és a’ már két esztendőktől fogva hátra lévő adót tüstént lefizetné Theodosius. „Sőtt (azt így íratott Attila), ha igazságos kívánságaimat nem is sürgetném, még is alig vagyon hatalmamban, hogy tartóztassam vitéz seregeimet, kik nagy kívánsággal óhajtják a’ hartzra jelt adó intésemet.” Vévén ezen írást Theodosius, nagy vakmerőséggel felele, hogy késszebb vólna inkább a’ háborúnak szomorú veszedelmei közt lebegni, mintsem azokon, kik óltalma alá futottak, illy árulást elkövetni. Most tehát hogy annál inkább folytathatná szerentséjét Attila, ki már semmi hitelt a’ Rómaiaknak nem adott; elküldé testvérét magától, hogy Feleségeinek karjaiban tőltené napjait.

  Mindjárt is haragjának első dühösségét tapasztaltatta Ratiaria Népeivel, és kevés idő múlva Hámus hegyeinek minden környékei a’ legútálatossabb pusztulásnak tárgyai lettek. Az alatt Siciliából is visszatértek a’ seregek, Áspár és Anatolius is a’ Persáktól visszatérni, és seregeiket Europába hozni parantsoltattak. Arcobindus és Argaliscla Fő-Vezéreknek tétettek, de sem tudománnyok, sem seregeinek sokaságok által legkissebbet nem vihettek végbe. Mert mint a’ Sass az ő prédáját, olly erőssen fogta őket Attila, és a’ kik erős karjától elfutottak, a’ Chersonesusba vették magokat. De Attila utánnok sietvén megtámadta őket olly hathatóssan, hogy számtalanan itt találnák fel gyenge szívűségeknek bérét a’ gyalázatos halált. Egészlen Constantzinápolynak hóstja-ig elhatott Attila, a’ hol végre megindulván Theodosius, békességért esedezni kéntelenített. Attilára bízattattak a’ kötésnek feltételei, Anatulius és Bigilás pedig azokat a’ Császár nevében jóvá hagyni mentek. Minden legkissebb vonakodás nélkül reáállottak Attila kívánságaira. Tudniillik: hogy minden elfogattatott Hunnus katonák ingyen visszaadassanak, ellenben minden Római fogolyért tizenkét forintok aranyba fizettessenek, minden szökevények tüstént kiadassanak, a’ hátra lévő adók lefizetessenek, és jövendőben esztendőnként két ezer és száz font aranyat adóul adnának. Azon felül a’ Császár Nova, és Drinusig, úgy a’ Dunának déli partjaitól egész a’ Hämusi hegyekig fekvő Tartományokat általengedje. Semmiféle Rómainak ne légyen szabad a’ Hunnusok földjén megjelenni, és azért a’ közös Vásárok is Naisus Várossára határoztassanak meg.

  Ezen szörnyű nehéz feltételeken még magok Attilának barátjai is megindulának, és azt javallották, hogy foglalná el inkább Constantzinápolyt, és küldené el a’ Császárt Ravennába kötözve, egyszerre véget vetvén a’ Napkeleti Római Birodalomnak. De Attila ezt nem akarta, hanem inkább tsak lassan elrontani kívánt olly Nemzetet, kinek gonoszsága már régen annyira ment, hogy tulajdon Országlói arra fakadnának; mori se sentiant. Sikeretlenek valának mind azoknak igyekezetei, kik eleibe terjeszték Attilának, hogy így nem annyira a’ Császárt, mint a’ már úgy is nagyon sanyargattatott Birodalomnak lakossait nyomorgatná; de ő azzal nem gondolt, mivel azt gondolá, hogy azoknak kellene leginkább érezni a’ büntetést, a’ kik a’ rosszat leghathatósabban eltávoztathatták, és elháríthatták vólna; és hogy gyáva, és félénk Fejedelmek nem lehetnének, ha tsak gyáva, félénk, és gonosz Népek nem vólnának.

  Azomban rettenetes félelem foglalta el mindeneknek szíveit, a’ midőn a’ békességnek eszközlő Követjei annak feltételeit a’ Császárnak és a’ fő Városnak tudtára adták. De tsak ugyan mit lehetett tselekedni, látván a’ győzedelmes seregeket a’ város körül; tsak ugyan reáállott a’ Császár mindenre. A’ Kints-Tárnak is rész szerént a’ sok pompákra, rész szerént más költségekre, kiüresítettek, és így, hogy Attila kívánságait bétölthetnék, nem vólt más mód, hanem mindenekre személyes adót kivetni; melly úgy a’ Nemeseket, Consulárisokat, valamint a’ Polgárokat is érdeklené. Így az elsők Feleségeinek drága köveit vagy a’ Persáknak, vagy az egyedűl gazdag Udvariaknak kéntelenítettek eladni; a’ többiek pedig még tulajdon élelmekre szükséges vagyonit is odaengedni kéntelenítettek annyira: hogy sokan kétségbe esvén, önnön magoknak gyilkossai lennének.

 

 

  Számtalan arannyal és drága kintsekkel terhelve, és sok szökevény Hunnusoktól kísértetvén, visszatért a’ Táborába Scotta Attila Barátja, a’ méglen a’ Rómaiak azon szökevényeket, kik megfogattatásoknak, és kiadásoknak ellenállottak, kegyetlenül kivégeznék. Mind ezeket meghallotta Attila, és noha mint vétkeseket tekéntené azokat, de még is feltette magában, hogy mindnyájokért bosszút állana a’ Rómaiakon. Ezek ugyan még most az aranynak szűk vólta mitt ki nem válthatták foglyaikat, azért is seregei közt rabsága kiosztotta őket Attila. Minden Hunnus pedig tellyes hatalmú Ura vólt rabjainak, úgy: hogy haragjában azokat meg is ölhette; le valamelly különössen kigondolt sanyargatással nem illettettek. Elvitettek a’ háborúkba is, a’ hol gyakorta a’ Hunnus törvény szerént tökélletes szabadságokat, és minden jószágokat vitézségek által visszanyerték. Így a’ jelenvaló állapot sok Római foglyok, és szökevényeknek szerentséjekre szolgált, mellyet az ő Birodalmokban, a’ hol immár minden rendetlenségbe vólt, soha fel nem találtak vólna. Magok pedig az elfogattatott Püspökök és Papok hirdették a’ Keresztény hitet, kiknek tiszteletet mutatni minden Népek kötelesek valának. Az egyenetlenségnek és eretnekségnek lelke itt helyt nem talált, külömben majd Odin fegyverével helyreállította vólna Attila a’ békességet, és egymással való tsendes maradást. Többnyire egyebet nem betsültek a’ Hunnusok az ő rabjaikban a’ szépség, és fiatalságnál az ő nyelveket ugyan megtanulták vólna, de az Görögök’ tudománnyait útálván, nyelveket is mint a’ bagolyok huhogásait, vagy a’ kígyók’ sziszegéseit félve megvetették. A’ tanúltak és mesteremberek közzűl is tsak azokat betsülték, a’ kik vagy fegyvereket készíteni tudtak, vagy pedig másként hasznot hajtottak. A’ mennyire pedig a’ Törvénytudókat utálták; annyira betsülték az Orvosokat; és ha másként megvetnék is a’ halált, mivel a’ testi fájdalmak, és betegségektől féltek, de még az olly rab előtt is megalázták magokat, a’ kitől fajdalmiknak enyhülését, vagy abból való kigyógyításokat reménylették.

  Azomban Attila az ő Birodalmának belső elrendelése mellett, szüntelen a’ Római Birodalomnak elrontásán is törekedve dolgozott. Nem sokára ugyan a’ békességnek megkötése után a’ Rómaiakhoz kaptsolták magokat a’ Soroskiak. De Attila nem engedvén, hogy egy Scythiai Nemzet, melly véle egy származású vólna, a’ Rómaiaknak Uraságát elesmérné: azért is oda ment seregeivel, és őket meghódította, hogy így rabokból szabad emberekké lévén, Attila zászlói alatt vitézkednének. – A’ Császári Udvart pedig a’ gyakori Követségek által rendbetartotta. Majd azon panaszolkodott, hogy a’ Hunnus foglyoknak egy része visszatartatott; Majd ismét a’ Napkeleti Rómaiak bátor vakmerőségeket szemrehányta; mellyel a’ Hunnus Tartományokba jönni, és Illyriába letelepedni mérészlettek; majd ujjolag való bérohanással fenegetődzött, hogyha a’ Római Kereskedők más Vásárokon, mintsem a’ kiszabott Naisus Városbélin megjelennének; de ez mind tsak az ő további tzéljainak palástoló színe vólt. Valósággal pedig a’ vólt szándéka, hogy a’ Napkeleti Birodalom’ állapotjáról tökélletes tudósításokat vehessen, hogy a’ Fő-Városban lévő nyughatatlanokkal lévő eggyetértésben maradhasson, és végre, hogy a’ Császárnak az Udvariakkal és más Népeket nyomorgatókkal szüntelen való félelmet ’s aggódást okozzon. És hogy mennyire használtak Attila tzéljainak előbbmozdítására ezen Követségek, tsak onnét is kitetszik, hogy mindenkor nem tsak legnagyobb tisztelettel fogadtatnának, hanem még a’ legdrágább ajándékokkal térnének vissza. Azért is vagy némely kedves emberét meggazdagítani, vagy valamely Vitézét megjutalmazni akarván, tsak a’ Rómaiakhoz küldé Követségbe.

  Mennél inkább pedig meggyengítené és alázná a’ Napkeleti Rómaiakat, mennél inkább kedvezne a’ szerentse feltételeiben, és mennél nagyobb tisztelettel lennének eránta mindnyáján; annál szorosabban tartott mindnyájokat, annál nagyobb ’s határozatlanabb engedelmességet kívánt parantsolatjainak bétellyesítésében. Sőtt azt is kívánta, hogy testvére Bleda is minden tselekedeteiben, és alsó, ’s felső Pannóniának igazgatásában is a’ szerént tartaná magát. – A’ sok foglyok nem kevés béfolyást tettek a’ Hunnusok hajlandóságai és szokásaira. Találtattak pedig elegen, kik sorsokkal meg nem elégedvén, tulajdon Uraikat is hasonló érzésekre birták. Bledát is szelídebbnek, és könyörületesebbnek lenni tudták, mintsem a’ kemény, és általkodott Attila légyen. Minthogy pedig némellyek annyi bélátással és Hazai szeretettel is birtak, hogy bóldogabb időket kívánnának, sőtt ígérnének is; hogyha Bleda lenne az egyedül Uralkodó: azért öszveseregelvén nem tsekély számmal, minekutánna a’ Hunnusok Királlyának tették vólna, ajánlották szolgálatjokat ezen Méltóságnak fenntartására, egyedül tsak azt kívánván Bledától, hogy előbször Báttya ellen magát védelmezné. De Attila leghívebb Vitézeit küldötte Öttse ellen, hogy fegyvereikkel tennének igazságot. Bleda az ütközetben elesett: és a’ pártosok Attilának nagy lelkében vetvén bizodalmakat, újra meghódolának (*) Attila meg nem büntette őket, de az ő szabadságok szorossabb határok közzé vétetett; és ha a’ jó rend vagy más törvények ellen vétettek, keménnyebb büntetést kaptak. Ezen pártütést Attila általlátta, hogy a’ sok nyugalomnak elúnásából származott, azért is még a’ háborúknak több terhei, és alkalmatlanságai által akarta mérsékelni Népeinek tüzét, hogy azután a’ békességnek kellemeit inkább betsülni tanulnák. És hogy ezt annál inkább könnyebben elérhesse, ’s a’ büntetéseket is eltávoztathatná új foglalatosságokat kereset nékiek. Mint talált pedig arra módot, könnyen e’ következendőkből általláthatni.

 

* Némellyek arról vádolják Attilát, hogy testvérét megölte vólna, indíttatván leginkább Prosper de Aquitania, Tyro Prosper, Marcellinus Comes és Jornandes hiteles Kezességek által, kik többnyire Napnyugotbéli Rómaiak lévén, nem tsuda, hogy Attilára, ki őket annyiszor rántzba szedte, kígyót békát kiáltanak; és a’ kiknél róla bal ítélettel lenni semmi újság sem vólt. De a’ Görög tudósok erről semmit sem említenek, még maga Priskus, ki Attilát személlyében esmérte, és ki Bleda Özvegyénél tartózkodott, kinek elég alkalmatossága, és módja lett vólna Bleda gyilkoltatásától szóllani munkáiban, még ez sem említ egy szót is. Azután magok a’ fenn említett írok sem eggyeznek egymással, mindenik más okból történtnek említi e’ dolgot; egy sem pedig elegendő illy ítélet hozásra. Azért is mindenkinek igazságára, ’s értelmére bízom, mit tartson e’ dolognak valóságáról. −

 

 

  Theodosius Császár a’ békességnek feltételei szerént kiszabott adót, olly pontossan, mint kelletett vólna, már többé le nem fizethette; mert azon Tárak, a’ mellyekből két esztendeig minden költségek kiteltek, most már egészlen kiürültek. Azon felől ujjonnan megszámolván Népeit Attila reáakadott arra is, hogy sok foglyok és Hunnus szökevények visszatartattak; a’ melly már elegendő okot nyitott Ő, és Theodosius közt ujonnan léendő ellenségeskedésekre. Constantius Attilának Titoknokja megjelentette ugyan Theodosiusnak, mi szándéka lenne a’ Hunnus Királynak, sőtt még azt is megmondotta, hogy mi módon távoztathatná el haragját; azon felül maga is minden kitelhetőség szerént dolgozott a’ Rómaiak boldogulásán, leginkább, minekutánna sok kintsek, és a’ Comes Saturninus legszebb leánya feleségül ígértette vólna; de maga Theodosius haszontalanokká tette Constantiusnak minden igyekezeteit. Mert Attila semmiféle kérésein tágítani nem akarván, Theodosius is éppen eggyet sem akart tellyesíteni. Sőtt bátran eltagadá a’ Hunnus foglyoknak visszatartóztatását, és egyedűl egy ujjolag léendő Követséget ajánla, a’ mellynek eszközlése által az fizetendő adóknak állapotja meghatároztatna. De Attila tudván ügyének igazságos állapotját, és bosszonkodván annyi hosszas késedelmességekért, általkőltöze Ardarik és Valamir Hadi-Vezéreivel a’ Haemus hegyein. Készületlen vólt még minden, a’ midőn hirtelen beütnének a’ Hunnusok, és azok is, kiket hamarsággal ellentállásra kirendelt a’ Császár, meggyőzetettek a’ Hunnus Vitézektől; a’ kik is már most számtalan ezreket levágván, és hetven népes Várasokat elpusztítván, tsak egyszerre megjelentek rettenetes Vezérlő Királlyokkal a Fő-Város előtt. Látván a’ Császár, hogy ezen hatalmas elkeseredett Ellenséget meg nem győzhetné, ravaszsággal igyekezett magáról elhárítani a’ veszedelmet. Mert némelly Gotthusok, és Gepidák ajándékok ’s ígéretek által megvakíttatván, pártot ütöttek, és zendülést okoztak Attila táborában. De ő nem tsak Vitéz, hanem okos éles előrelátó is lévén, könnyen észrevette a’ Császár intselkedéseit, és így minekutánna elhagyván Tráciának részeit, Macedónia, és Tessalia termékeny tájjaira vezette vólna a’ nyughatatlanokat, szabad kényekre, és pusztításokra botsátván mindeneket, könnyen semmivé tette a’ Császár’ szorgalmatosságát. −

  Méglen pedig Attila így foglalatoskodna, és a’ régiségnek emlékeztető ritkaságait katonáinak dühösségétől megmentené; azalatt íme a’ fekete tenger partjain lakó Akaziták elszakasztották tőle magokat, és függetlenek lenni akartak. Halván ezt Theodosius örömmel kapott a’ ketsegtető reménységek árnyékain. Azért is tüstént arra fordította minden igyekezeteit; hogy vélek frigyességre léphetne, és így az ő segedelmek által a’ Hunnusok igájától megszabadúlhatna. E’ végre nem kevés kintsekkel utaznának oda Theodosius Követjei. A’ Nemzetnek Elei is igen szívessen vették a’ Császár ajándékait, és minden kitelhető segedelmeket ígérték, de itt is tsak hamar tapasztalta a’ Császár, melly keveset ér az igazságnak útjaitól távozni. Mert Caridak a’ leghatalmassabb Vezér, kevesebb ajándékot mintsem mások nyervén, és így ezzel magát megkissebbíttetnek tartván, elárulta az egész titkot. Ő által megtudta, és kitanulta Attila mint Theodosiusnak tzéljait, mint Acaziták partütő intézetjeit. Éppen már pedig útban vólt Attila, hogy Constantzinápolyt majd ostrom által béveszi, a’ midőn mind ezekről tudósíttatott. Azért is továbbra halasztotta szándékát, és Illyrián általmenvén Pannóniába jött, hogy mind ezekre inkább elkészülhessen. Az Acaziták ellen pedig küldötte Ellak elsőszülött Fiát, Oneges, és sok választatott győzni szokott seregekkel. Meg is győzettettek azok, és a’ kik a’ tsata-piartzon nem maradtak; azok a’ Hunnusok kegyelmében találták fel bóldogságokat. Ellak Királyok lett; Caridak pedig érdemlett jutalmának elvétele végett Pannóniába hívattatott.

  Meghallván ezeket Constantzinápolyban az Udvariak, ki nem mondhatni, melly szörnyű félelemmel és nyughatatlansággal vóltak, várván minden napon a’ megboszontatott Vitéz haragjának tsapásait. Hogy mindazonáltal valamiképpen megbékéltetnék őtet, arra vették a’ Császárt, hogy valamelly fényes Követségeket, és ajándékokat küldene Attilának. Mind ezekről előre tudósíttatott Attila, azért is a’ Császárt megelőzvén, elküldé az ő barátjait Edecon, és Orestest, hogy a’ Rómaiakat léendő nyomorúságok és bajaikról tudósítanák, és ha kegyelmet kérnének, a’ régen hitek alatt megígért békesség feltételeinek bétellyesítését sürgetnék. Ha pedig Theodosius még arra a’ végre is akarna Deputátusokat kiküldeni, hogy Attila kívánságainak való, és igazságát megvisgálnák, jelentenék meg; hogy Ő arra is kész vólna ugyan, sőtt hogy tulajdon Ügyésszeit egész Sardica Várossáig eleikbe küldendi, de úgy, hogy azok Kirendeltek (Deputátusok) az első főrendbéliek közzűl választassanak. Keveset gondolt azzal Attila, akár Patricius, vagy semmi érdemű Consulárisok; akár pedig más érdemes de szegény és alatsony rangú Férjfiak kűldettek vólna hozzája; sőtt ezeket inkább kedvelte, és talán ő érettek némelly kívánságait mérsékelte is vólna; de tsak a’ Császári Udvar’ kimagyarázhatatlan kevélységét azzal megalázni, és azt tulajdon gyengeségei, előlítéletjei, és bolondoskodásai által büntetni akarta; tsak azt akarta Seregeinek megmutatni, mennyire távoztak a’ Rómaiak az igaz Emberiségtől; a’ mióta Atyáiknak nemesi lelkek és erköltseiktől eltávozván, tsak az ő nagy pompáikban, és hosszas Titulusokban keresnék minden Nagyságokat. −

  Azomban még a’ Napkeleti Birodalomnak kevély Igazgatóinak megalázodásokról gondoskodna Attila, olly környűlállások támadtak, mellyek az ő figyelmetességét Napnyugotra is fordították. Aquitániába tudniillik elúnván a’ Rómaiak nyomorgó kegyetlenségeket, némely lakosok Battos vezérlése alatt öszveseregelvén, nyomorgó szükségeket a’ gazdagokon immár bosszúlni kívántak. Már is a’ Bagaudusok *) nevezete alatt az egész Tartományon elszéledvén, mindeneket félelemmel töltöttek bé, a’ midőn Aetius vitéz seregeinek ereje által elűzettetnének. Eudoxius azomban egy a’ pártosok Vezérei közül a’ közönséges veszélyből kiszabadúlván, Attilánál menedék helyet talált. Az ő tudománnya és az egész Napnyugoti Birodalomban lévő hibáknak esmérete által olly szabadságot, sőtt kegyelmet nyert Attilánál, hogy akármit is bátran véghez vihetne. Minden pedig, a’ mit Eudoxius pártfogójának azokból beszéllet, tsak arra határozták végre őtet, hogy magát a’ Napnyugoti Rómaiknak megzaklatására ajánlaná, annál is inkább, mivel magok is elegendő okot nyújtottak Attilának. –

  Azon seregek, mellyeket azelőtt Aetius a’ Hunnusoktól segítségűl kapott, már többé a’ Vezéreknek gondatlansága és tudatlansága miatt elveszvén, nem vóltak. Ennek kipótolására Valentiniánus Császártól azt kívánta Attila, hogy esztendőnként bizonyos adót fizetne. A’ Császár hogy mint a’ Birodalmat ezen szégyentől megmentse, mint pedig Attilát is tsendességbe megtartsa, reáállott mindenre, de úgy hogy valamelly díszessebb nevezet és titulus alatt történne meg. Erre való nézve, azon feltétel mellett, hogy Carpiliót, Aetius fiát Olasz-Országba visszaküldje, megnyeré Attila a’ Napnyugoti Birodalom’ valamelly Serege Vezérének Titulussát, és Rangját. Ezt ő nem szívből, de még is bizonyos nagy summájú jövedelemért felvállalta. Eddig tsak tsendességben látszatott kívánságainak bétellyesedésén tágítani, de most ujra sürgette azokat.

 

(*) Az-az: Rablók.

 

Nem is tartván semmit is rangjára, tsak egyedül hatalmasságába bizakodván, sürgetve kéré elesett katonáiért elégtételt. Egy ujjolag történt megbántódása még inkább elkeserítette őtet. Észrevette tudniillik azon drága szent edényeknek hiánosságát, mellyeknek általadásával a’ Syrmiumi Püspök hét esztendők előtt híveinek szabadságát megvette vólt. Tudniillik: bizonyos Titoknokja némelly dolgokért Rómába útazván, elvitte titkon azon edényeket, és ottan nagy summa pénzért elzálogosította Sylvanusnak. A’ vétkes Titoknok már ugyan visszajövén Rómából, és a’ hívtelenségről elárultatván, elvette érdemlett jutalmát, de Attila tsak most vévén a’ tolvajságot észre, vagy a’ szentelt edényeknek visszaadását, vagy pedig Sylvánusnak kiadását kívánta. Azomban semmire sem ment; mert az Udvar némelly tsekély okokat előadván, arra birni akarta Attilát, hogy feltételeitől éppen elállana. Azt mondotta tudniillik, hogy a’ Császár igaz lelkűsége, és méltósága úgy kívánna azt tőle, hogy egy ártatlant üldözői elől védelmezne, valamint Isten eránt való ájtatossága azt parantsolna, hogy a’ legfelségessebb foglalatosságokra szentelt edényeket a’ Barbarus vad Nemzeteknek ne engedje. Most tehát feltette magában Attila, hogy ezen szemrehányatott igaz-lelkűséget, ájtatosságot, és Isten eránt való félelmet, fegyvere által megpróbálja. Megizené a’ Császárnak, hogy már a’ csapatiartzon várakozna a’ Hunnus Vezér reája.

  Illy hirtelen való meghatározásokhoz olly keveset szoktak Napnyugotban, valamint Gonstantzinápolyban sem kedvelték. A’ Császár tehát egy kevés várakozásért esedezett, ígérvén, hogy egy igen rövid idő múlva Pannóniába megjelenendő Követség mindeneket elintézni fogna, és a’ Hunnusok, és a’ Napnyugoti Rómaiak közt kívánt békességet, és jó barátságot helyreállítandaná.

  Most már annyira lépett Attila, hogy kívánságai sem határt nem emértek; sem valamelly sikeres ellentállástól nem félhettek. Nem tsak Napkeletről, de Napnyugotból is várt olly Követeket, kik tsak tsekélynek látszó Felségétől reszkedni, és minden legkissebb pillantatját is változhatatlan Törvénynek elesmérni fognák. Még az Északi Nemzetektől is jövének Követek, kik az ő hatalmas Fejedelmeknek az ő engedelmességeknek adójával egyszersmint állapotokról tudósításokat hoznának; vagy pedig, hogyha a rómaiak ellen feltámadni kellene, az ő tántoríthatatlan hívségekről, és parantsolatinak kész engedelmességekről bizonyságot tennének. Attila fa-palotája vólt tehát azon hely, a hová mindenek reszkedve menének; és az ő kezében vólt azon mérték, mellynek serpenyőjében egy fél Világnak sorsa meghatároztatna. − Melly könnyű vala illy nagy tekéntetű Méltóságban az igazságot, és mértékletességet elveszteni! Melly dítséretet érdemel pedig, ha még is ezen állapotban a vakító nagyságnak ellentmondott, ha az ő indulatjait megzabolázta?!  − De tekintsük meg őtet vóltaképpen, tekintsük mint bánt még azokkal is, kik a legnagyobb bosszúságra gerjesztették. Talán nem tsak a nagy hírű, de az igaz Emberek sorába is helyheztethetjük őtet. −


Edecon és Orestes a reájok bízott kötelességeknek híven megfeleltek a Császár előtt. − De már Edecon most némellyeket az Ország Naggyai közzűl meglátogatni kívánt, és nem különös ok nélkül rendeltetett a Császártól Bigilás melléje, hogy őtet mindenütt elvezetné, és a hol szükségesnek találná, bővebb tudósítást adna mindenekről. Egyszersmind próbálná meg ezen Scyttának hajlandóságait, és készítené el némű néműképpen azon nagy plánumnak végrehajtására, mellyet nem régiben a Császár az ő heréltjéivel Chrysaphiussal kidolgozott. Nem sokára észrevette Bigilás, hogy Edecon tsudálkozással tekéntené  ama sok kintseket, és tékozlásig vesztegetett pompákat, mellyeket némely Udvariaknak palotájában talált. Ezt nagy örömmel Chrysaphiusnak kijelenté, gondolván, hogy valamint tulajdon gonosz szívében, úgy talán ezen igaz lelkű Scythában is a kívánságnak szüleménnye vólna a’ tsudálkozás. Chrysaphius hasonló serénységgel járt a betstelenségnek ösvénnyén. − „Néked is, úgymond a Scythának, néked is könnyen lehet a Te gunyhódnak alatsonyságát illy Palotáknak fényességével feltserélni, hogyha a Császár barátságát nagyobbra betsülvén, azt a Te szolgai sorsoddal feltserélni kívánod. Jőjj közénk, hogy el Pannóniát, és légy Római Polgár!

Illetlen, sőtt nem szabad, felele Edecon, nemes maga rátartással, hogy az igaz szolga maga akaratjából hagyja el érdemes ‘s törvényes Urát.

Elpirúla Chrysaphius, de még is el nem tsüggedvén reménysége, elvezeté Edecont Palotájának minden helyeire, és nagy örömmel megmutatá azon kintseket, mellyekkel Theodosius kedvesseit jutalmazná. De észrevévén Edecon vonásaiból új tsudálkozást, és kívánságainak szerentsés kimenetelétől indíttatván, minden renden kívül kérdé Edecontól; melly tisztséget viselne, és melly rangba volna övéinél.

Attila, − úgymond Edecon, − barátjának nevez engemet, és a legválasztottabb Vitézekkel én szolgálok Nékie. 

Ugy? – mondta tovább Chrysaphius – a Te rangod tehát legjobb alkalmatosságot ád mind arra; hogy a Császárnak egy nagy és kedves szolgálatot tehess, mind pedig arra is, hogy a magad tulajdon szerentsédet előbbre vihessed. De most nints arra alkalmatos idő, mellyben Néked azon nagy, de egyszer’smint igen könnyű dolgot kijelentsem, hanem vatsora után jőjj el kísérőid nélkül, és megtudsz mindeneket. −

  Edecon megjelent a kijegyzett időre, és helyre. Minden tsendességbe vólt, egy bádgyatt világosság világított a Palotába, és tsak Bigilás Chrysophiussal valának jelen, a midőn Edecontól azt kívánták, hogy mindenek előtt magát esküvéssel kötelezné le mind azoknak titokban való megtartásra, mellyeket most hallani fogna, akár az helybe hagyná, és elvégezné akár pediglen nem. Kész vala Edecon az esküvésre, és – meg is esküdött.

  Térj tehát immár vissza, úgymond Chrysaphius, és verd által fegyvereddel Attila melyét, azután pedig jőjj ide Constantzinápolyba, és a leggazdagabb jutalom fog várni bajnoki nagy tettedért. −

  Már azt előre gondolta Edecon, a nélkül is igen jól esmérvén a Rómaiakat. De elegendő általlátással birt arra, hogy ezen legfeketébb gonoszságnak szándékait, a legokosabban választott eszközök által semmivé tegye. Úgy tétette tehát magát, mintha a gonoszok kívánságait helybenhagyná, tsak hogy még ötven font aranyat adnának nékie, mellyeknek kiosztásával a Hunnusok közt Barátokat szerezhetne, kiknek segedelme által annál is könnyebben, és szerentséssebben mindeneket véghez vihetne. Chrysaphius erre is könnyen hajolt, és még azon éjtszaka akarta kiolvasni a kívánt summát. De ez Edecon hirtelen, és még is okossan általgondolt plánumaival ellenkezett, mert Bigilast mind ezeknek tzimboráját akarta Attila kezébe keríteni.

„Engedjétek tehát (úgy monda mind ezekre Edecon,) hadd térjek vissza Követségemről, számot adván. Bigilás pedig kövessen engem, hogy ő maga is látván a helyet annál okossabb intézeteket tehessen a dolog szerentsés kimenetelére. Majd ő az alkuvásokat is úgy folytathatja, hogy egy ujjolag küldendő Követségnek szükségét maga a’ Király is általlátni fogja; és akkor elhozhatja magával majd az említett summákat, mellyeket én most a’ nélkül, hogy magamat veszedelembe ejtsem, el nem vihetek. Az én Uram előtt semmit eltitkolni nem lehet, mert mindenkor az első kérdése, kitől, mit, és mennyi ajándékokat nyertünk? Egy tsekély hazugság is a’ legrettenetessebb  dühösségre hozhatná őtet, és én büntetlen nem is próbálhatnám azt, mert társaim is mint bizonyságok ellenem kikelnének.

Tapsoló örömmel fogadá Chrysaphius Edecon gondos intézetjeit, és már mintegy bizonyossan bétellyesedettnek gondolá szándékjait. Azért is a’ Császárhoz sietett, hogy új dítséretet, és jutalmat nyerhessen. Theodosius pedig, a’ ki illy módon kimondhatatlan aggódásokból megszabadúlni reménlyt, még Martialius Udvari Fő Tisztjét is tanátsúl hívta. A’ gyilkos Vitézek megeggyeztek egymással, és abba megállapodtak, hogy Bigiláson kívül még egy más is küldhetne el Követségbe, de úgy hogy ez előtt minden intézetek szoros titokba tartatnának. Az ő választások Maximinust érte. De a’ reábízott Követségnek summája majd hogy kétségbe nem ejtette, Tudniillik, hogy mindenek előtt a’ Császárnak méltóságát védelmezze, melly az új Rómaiak képzelődése szerént azzal sértetett meg ;  hogy Attila olly Követeket küldetni kívánt, kik éppen Consulárisok lennének. Azt jelentené tovább a’ felfuvalkodott Hunnus Királynak, hogy erről ne is álmodozna, mivel a’ régi Római Császárok szokása szerént egyedül az ő akaratjoktól függene, hogy kit akarnának a’ Követségekre kirendelni. Végre pedig jelentené még azt is, hogy a’ Császár az ő, és Attila közt lévő egyenetlenségeknek elintézésére egyedül Onegest és nem mást kívánná tellyes hatalmú Közbenjárónak. –

Maximinus tudván, melly veszedelmes lenne olly hatalmas ellenséggel, kitől mindenek rettegnének, illy kevéllyen beszélleni; ellenemondott mindeneknek, és az okosságból hozott okokkal másra akarta birni a’ Császárt: de az Eunuk szóllott, az Ő szava törvénnyé vált már régenten, és így ezen okos, és érdemes Hazafi néma halgatással engedelmeskedni kénteleníttetett. Végre sok könyörgések után, a’ midőn Oratorát Priscust is magával elvinni szabadságot nyert, tsak ugyan felválalta azon terheskötelességet.

 Most tehát nagy pompával, és tizenhét Hunnus szökevényekkel elindúltak Constantzinápolyból mint a’ Hunnus, mint a’ Római Követek. A’ Dunának túlsó partján lévő kis hajók, mellyek a’ vadászásnak színe alatt arra szolgáltak, hogy a’ seregeket könnyebben Tráciába általtenni lehetne, most a’ két részbéli Követeket hordották által. Egynehány Stadiumokra továbbra érvén, visszatartóztatták a’ Rómaiak, méglen Edecon a’ Királyt a’ Követek elérkezéséről tudosítaná. –

A’ hív Scytha kifedezé barátjának mind azon gyilkos intézeteket, mellyeket Constantzinápolyba ellen elvégeztek vólna. − Tsendes elmével hallgatta Attila Edecon beszédjeit, de bosszút állani feltette magában. Állott is, de azzal tsak úgy mérsékelte indulatját; hogy megmutatná a’ bűnösöknek, mit tehetne egy Barbarus, valóban pedig mit tenne az Ember.

Már éppen letelepedtek a’ Rómaiak, a’ midőn két Vitézektől a’ Hunnus Király eleibe hívattatnának. Elindúltak tehát, és egy kis idő múlva meglátták Attila táborát egy vőlgyben. (*) Eleget tekéngettek mindenfelé mindenfelé gondolván, hogy talán a’ legnagyobb ’s legtsínosabb lenne a’ Királyé, de tsak elbámultak, a’ midőn a’ Tábor közepén fekvő sátorra igazgattatnának olly kifejezéssel; hogy ottan tiszteltetne, sőtt imádtatásig szeretetne Attila Övéitől. Az ő bámúló tsudálkozásoknak véget vetett, Edecon, Orestes, és Scotta megjelenése. Merevedett tsudálkozással tekéngettek egymásra a’ Rómaiak, a’ midőn eljöveteleknek, és Követségeknek okai és foglalatjáért kérdezdetnének. De ők azzal feleltek meg; hogy ők nem másnak, hanem egyedűl a’ Királynak akarnának számot adni, Scotta azomban környülállásos kifejezést kívánt, de a’ Rómaiak hivataljoknak tekéntetére appelláltak. Elmentek tehát a’ Hunnusok az ő Királlyokhoz; hogy a’ Rómaiakat ujra béjelentenék; hanem egy kis vártatva visszatértek azon híradással, hogy a’ Király már mindeneket a’ miket ők akarnának, tudna, hogy ő a’ kijegyzett adót kívánna, és hogy üres hangokkal, vagy színlett hizelkedésekkel meg nem elégende. Így tehát visszamehetnének azon jelentéssel: hogy Attila mindeneket fegyverei által akarna elvégezni. − Most tehát értvén a’ Király akaratját, búsúlván a’ Követségnek szerentsétlen kimenetelén, sok szomorúsággal útra készült Maximinus.

(*) Ezt némellyek a’ Duna, és Temes vizei közt a’ Banátnaban lévő völgynek mondják.

Már éppen a’ Dunához közelítettek, a’ midőn némelly kiküldött Hunnusoktól eléretvén, azon örvendetes hírt vették, hogy a’ Király nékiek még egy éjtzakát Birodalmában tölteni engedett. Örömmel tellyes reménységgel visszatértek első pihenő helyekre, a’ hol is Attila parantsolatjára sült halakkal, és egy kövér ökörnek húsával megvendégeltettek.  Bigilás mind ezek mellett legkevesebbet sem gondolta azt, hogy Attila a’ Rómaiak gyilkoló szándékáról tudósíttatott légyen, tsak azon törte leginkább eszét;  melly jutalmat kérjen illy nagy dolognak szerentsés végbeviteléért. Sőtt Attila nagy lelkűsége minden félelmét egészlen elszéllesztette. Más napon ismét bátorkodék Priscus megjelenni Scottánál, és az ő ékes szóllása és gazdag ajándéki végre arra birták Scottát, hogy a’ Rómaiaknak a’ Hunnus Király előtt Audientziát nyert.

  Tisztelet, és félelem foglalta el szíveket, a’ midőn a’ leghíressebb Vitéz’ sátorába jövén, Őtet egy fa-széken ülni találták. Az ő beható felséges mutató tekéntete nemes rátartást mutatott ugyan, de sem ruhájában, sem külső maga viseletében valamelly vesztegető pompásság nem vólt. Egyedűl egy Scytha Fejedelem fegyverét előtte tartván, jelen vólt, hogy ezen egy külső jel által külömböztetne a’ többiektől. Senki itt vagy hizelkedésének, vagy eredeti nevének, hanem egyedül tulajdon vitézi bátorságának, és tulajdon nemes érdemeinek köszönheti Attila barátságát. Reszkető lépéssel közelített most Maximinus a’ Királyhoz; látta ugyan már ő többször is Constantzinápolyba a’ Császári Méltóságnak fénnyét ’s pompáját, de annak valóságát, és érdemét itt érzette legelőször.

  Hosszú életet „monda rebegve” és állandó boldogságot kíván néked a’ Császár, és általada Követségének levelét. –

  Mind azt, felele Attila Bigilásra nézvén, a’ mit nékem kívánnak a’ Rómaiak, mind azt én viszontag kívánom nékiek.

  Azomban olvasta a’ levelet, de mint ijjedett meg Bigilás, a’ midőn harsogó szóval kérdené Attila, hogyan bátorkodott vólna megjelenni, holott tudna, hogy mind addig függőben tartaná fegyverét, méglen minden foglyok, és szökevények ki nem adatnának?

  Bigilás nagy bátran felelt Attilának,hogy már mindnyájok elbotsáttattak vólna; de ezen vakmerő hazugsága újra fellobbantotta haragjának tüzét.

  Egyedűl Tisztednek „monda nagy haraggal a’ Király” mellyet méltatlanúl viselsz köszönheted, mostan éltednek megmaradását. Mert ha igazságos ítéletem szerént kellene véled bánnom, hidd el tüstént egy karón végeznéd tsúfos éltedet, hogy mindenek példát vennének piszkos hazugságodért. –

  Azomban előjött Constantius is, és elolvasta a’ Király parantsolatjára még az hátramaradott és a’ Rómaiaknál tartózkodó Hunnusok neveit.

  No tehát Te Esla, - folytatá tovább Attila beszédjeit, - menj ezen útálatos Göröggel még egyszer a’ Császári Városba, és kérdjed utoljára a’ Császártól, ha vallyon megakarja-é tartani a’ vélem esküvéssel kötött békességet, avagy inkább elégettetni, elpusztíttatni,  földig lerontani akarja mint Várossát mint fényes palotáját? – Te is Te gonosz lelkű Görög menj el véle a’ Te Uradhoz, jelentsed, magyarázzad az én bosszuállásra kész akaratomat; és igyekezzed őtet olly meghatározásra birni, melly által Birodalmáról új pusztításokat elháríthasson. Méglen Ti visszatértek, itt nálam maradnak Társaid. –

  Méllyen lealázva, és nem kevés félelemmel távoztak most a’ Rómaiak Attila sátorából, és még is azt gondolá Bigilás, hogy szándékai titokban vólnának. Sőtt sem a’ kiadatott parantsolatból, melly szerént hazatérni, de ismét eljönni kénteleníttetett, sem abból, hogy az egyenetlenségeknek tökélletes elvégzése előtt sem rabokat kiváltani, sem lovakat, vagy más egyebet, a’ melly nélkűl mindennapi élelmekre nem szűkölködnének, vásárlani tíltattak, észre nem vette a’ megvakíttatott Bigilás a’ Királynak tzélját, melly szerént éppen a’ tselekedeten érni, és Edeconnak Chrysaphiussal történt megeggyezése szerént a’ kirendelt summákat Pannóniába hozattatni akarta. Ennyire hitt ő egy olly ember esküvésének, a’ kit ő a’ legfeketébb gonoszságnak elkövetésére a’ gyilkosságra tudniillik hajlandónak talált.

  Bigilás elmenetele után Maximinus és Priscus Rhetor a’ többi kísérőikkel eggyütt Pannóniának éjszaki részeire vitettek. Attila hasonlóan elútazott, hogy Ospirut egy Hunnus Fejedelemnek leánnyával lakadalmát tarthassa. Egynehány napi útazások után megállapítattak a’ Rómaiak, hogy a’ Hunnus Királynak visszajöttekor többi Népeivel a’ Hunnusok fő Várossába Attilának pompáját láthatnák. A’ Napnyugoti Birodalomnak Követjei is már elérkeztek, tudniillik; Romulus, Primutus, Romanus, Cassiodorus, és Carpilio. Vélek eggyütt eljöttek a Fatullus is Orestesnek Attya, és Constantius Attila Titoknokja. – Azomban

  Elérkezett Attila is. A’ Városnak kapuinál számos Asszonyok, és leányok fogadák őtet. Az elsők sorba álván, fátyolokat tartottak kezeikbe, a leányok pedig dítsérő győzedelmeit magasztaló énekekkel tisztelték őtet. Ezen eggyűgyű, de a’ tiszteletnek nem színlett érzésétől lelkesíttetett Kísérőkkel bément a’ Városba, megálla Oneges háza előtt, a’ hol is a’ nagy Hazafinak hitvesse számos szolgálóinak társaságában mély tisztelettel fogadta a’ közönségessen mindenektől szerettetett Atyát. Tüstént megjelentek szolgái, kik tsendes megelégedéssel hozának a’ fejeken egy egy külömbféle ételekkel és frissítő szerekkel megrakott ezüst táblát; Ő pedig szemérmes mosolygással megkínálta azokból a’ Királyt. Attila a’ nélkül, hogy lováról leszállott vólna, megkóstolta az eleibe hozott szereket. De mély bámulással nézte Priscus Attila leereszkedését, melly külömböző érzések váltották fel egymást az ő lelkében, látván, hogy ezen nagy Király olly meghitten, barátkozna Ővéivel!

  Már most Oneges a’ Rómaiakat is egy barátságos vatsorára, és mulatságra megtartóztatta. Attila pedig palotájába visszatért, hogy az éjtszakát az ő megszaporodott foglalatosságainak elintézésével Népének boldogságára általvirassza. Ezen Palota, a’ mint Priscus Rhetor írásaiból tudjuk, egy dombon igen tsínossan elkészített gerendákból, és szépen egymáshoz alkalmaztatott deszkákból építetve vala. Az ő mindenfelől kiálló magos tornyai megmutatták a’ Hunnusoknak azon helyt, a’ hol egy nagy Ember az ő boldogságokért, és szent szabadságokért fáradozna. És a’ hozzá kaptsoltatott nagy Udvar béfogadá őket valahányszor Uroknak szavait hallani, az ő beszédjeiből jussaik és szabad bátorságoknak tántoríthatatlan törvénnyeit megérteni, az ő Urokat ’s Királlyokat látni, és a’ közönségessen kedvelt ’s szeretett Atyát áldani kívánva akarták. A’ Palota mellett végre laktak Feleségei, és meghitt Barátjai, kik nem engedték azt, hogy valamelly hizelkedő árúló azokat, kik törvényes Uroknak bajait felfedezni, és azoknak orvoslásáért esedezni akarnának, új bántódásokkal vagy gorombaságokkal illethesse.

  Nem messzire mind ezektől valának a’ Rómaiak számára készült sátorok is. A’hol is ők szokott tsalárdságokban, és olly dolgoknak elintézésében törték fejeket, mellyeknek szerentsés kimenetelét tsak egyedül Sclávusok, es Rabemberek közt reményleni lehetett vólna. Azon igyekezett tudniillik Maximinus, hogy Onegest maga részére tsábíthatta vólna. A’ nagy ígéretekkel arra akarta bírni őtet, hogy véle Constantzinápolyba menvén, Attila és a’ Császár közt lévő egyenetlenségeket úgy elintézné, hogy Hazájának kárával Theodosius boldogsága előbbre vitetne. – De ez érdeme szerént elútasította őtet.

  Eleget – felele Oneges – eleget már említettem a’ Császárnak, és az ő Tanátsossainak, melly megállapodott, és tántoríthatatlan légyen Attila feltételeiben; és vallyon mi is birhatná őtet arra, hogy az ő nagy hatalma mellett tsak egy kívánságáról is lemondjon? Jól gondoljátok meg mindeneket, és tudjátok azt, hogy száz ezeren vagynak, a’ kik törvényes Urok ditsősségének fenntartásáért örömmel, és vetélkedve feláldozzák életeket. Ne véljétek pedig, hogy én Római vagyok, mivel gondoljátok, hogy talán a’ Ti hizelkedéstekért Királyomnak árúlója lészek. Éppen nem, sőtt ditsekedem születésemmel, hazámmal, nevelésemmel. És a’ melly örömeket, vagy Feleségeimben, vagy gyermekeimbe találok, mind azokat a’ Hunnusoknak köszönhetem. Azt is bízvást elhihetitek, hogy nagyobbra betsülöm az én barátim és Nemzetem előtt vitézi tetteim által nyert betsületem és tisztemet; mintsem a’ Ti egész Birodalmatokban lelhető ajándékokat. Sokkal szerentséssebb vagyok Attila szolgálatjába lévén, mintsem kifejezhetem, mert egy olly ember barátja vagyok, a’ ki megtanított immár az egész Világnak kintseit megvetni. Azomban ha a’ Ti Uratoknak valamelly szolgálatot tehetek, arra is kész szívvel hajlandó vagyok, de megvallom, itt sem tehetek egyebet, hanem ha néha Barátomnak méltó haragjának tüzeit mérsékelem.” –

  Elbámulva hallgatta Priscus ezen nagy emberek szavait, és egy édes érzés futta el minden érzékenységét, midőn tapasztalná oly nemes lelket; kinek ábrázatját egyedül a’ régi por-lepte írásokból esmérte. Maximinus titkon nevette az ember eggyűgyűségét, a’ki a’ képzelt igazságnak gondolatjában a’ valódi tulajdon hasznát így elvesztené. Kissebbnek tartván tehát őtet, mintsem hogy további személlyes beszélgetésekkel töltené véle idejét; Priscusra bizta minden foglalatosságait. Örömmel kapott a’ reá bízott kötelességen Priscus, meglátogatá a’ Királynékat, a’ Nagyoknak társaságait keresé, és elmenvén a’ nyilvánságos ítélet-tételeknek helyére azon igyekezett, hogy ezen Népnek minden dolgairól, szokásairól, magaviseletéről tökélletes esméretet nyerhessen; hogy így ezt valamikor Nemzetének tűkörűl és példáúl Xenophon és Tacitus szerént kitehesse. -

  A’ többi közt egykor, a’ méglen Attila az északi Népeknek Követjeivel Palotájában dolgait végezné, a’ Napnyugoti Követekkel az Udvarban állott Priscus. – Nyughatatlan érzésekkel várták Onegest, hogy ő általa kívánságaikat a’ Királynak megjelentetnék. Azomba tsak megjelent Oneges, meghalgatá a’ Rómaiak bajait, de a’ nélkül, hogy ezekre felelt vólna, megkérdé Maximinus társait vallyon kit küldött légyen a’ Császár Attilához Követségbe? Theodosius – felele Priscus, Tégedet választott Ő, és a’ Király közt léendő Közbenjárónak, ha ezt fel nem válalod, akkor az ő tetszése, és jóváhagyása szerént fog Követeket választani. Ezen bátor feleletnek azon haszna lett; hogy Maximinus nem sokára a’ Királyhoz szabad bémenetelt nyert. Attila rövideden kijelenté, hogy a’ Császár egyedül Nomius Senator, és Anatolius között tehetne választást, mivel tsak egyedűl igaz Hazafiaknak, és emberséges embereknek esmérné; és azért is tsak egyedűl ezeket tekénteni fogná mint a’ Császárnak tellyes hatalmú Ügyésszeit. Eleget esedezett Maximinus, hogy illy kifejezéssel kíméllené meg a’ Király sok derék Hazafiaknak betsületét; de Attila megállapodott szavain, és azzal végzé beszédjét, hogy új háborút üzenne.

 

  Már is éppen útra készült Maximinus hogy Társaival Tráciába visszatérne; a’ midőn Tatullus megjelent sátorában, és őtet Priscussal eggyütt egy pompás ebédre a’ Királyhoz hívta. A’ rendelt időre megjelentek Attila Palotájába, és minekutánna a’ közös pohárból a’ Király egésségéért ittak vólna, elvezettettek azon helyekre, a’ mellyek nékiek elkészítve valának. Attila az ebédlőnek közepében egy kitett Thrónusba ült, az ő jobbján Oneges, balról két kissebb fiai, véle pedig a’ Thrónuson Ellak üle. A’ Thrónustól távolabbb ülének a’ Vendégek; jobbról ugyan a’ Hunnus Fejedelmek, és a’ frigyes Népeknek Vezérei; balról pedig a’ Római Követek az ő társaikkal. A’ sok, és drága ételek mindeneknek arany és ezüst drága kövekkel kirakott edényekbe adattak. Pirulva és szégyen-szemmel néztek a’ Követek a’ Római pompásságnak néhai eszközeire, mellyeket a’ Hunnusok Trácia és Mösiának gazdag Várossaiból elhoztak. De mint szégyenűltek el, a’ midőn észre vették, hogy mind ezeket legkevessebbet sem betsülné Attila. Ő; a’ kit majd minden barbarus Nemzetek Fejedelmeknek esmértek; kit mind a’ két Római Birodalom rettegve tisztelt; ott ült a’ középen tsínos, de nem pompás ruhában, egy tál étellel megelégedvén, és egy fa pohárból vízzel eloltván szomjúságát! Mintegy újra lelkesítetni érzették magokat a’ régi elmúlt századoknak lelkével. Az elhúnyt Fabriciusok, Cincinnatusok, és Curiusok lelkei szemek előtt némelly pillantatokig lebegvén, szégyenlették magokat, hogy Nyelveknek szűk vólta miatt illy nagy embert Barbarusnak neveznének! – 

  Azomban elérkeztek két énekesek, és tüstént a’ legnagyobb tsendesség lön a’ Palotába. Ezek Attila erkőltseit, és Vitéz tetteit énekekbe foglalva ditsértek. De nem tsak egyedűl Attiláról emlékezének: hanem az Ő Barátjainak, Tanátsossainak, Vitéz Társainak, sőtt az egész Nemzetnek, és a’ legkissebb Hunnusnak is, a’ ki nemes maga feláldozásával halhatatlanságot szerzett magának, Nevei a’ ditsőségnek borostyánnyával tiszteltettek meg! Azért is nagy figyelemmel, és sok belső örömmel halgatott Attila, mert Népeinek nagyságában tulajdon nagyságat meg esmérte. Azért figyelmeztek az ifiak is: és mintegy elragadtattak, mert Nemzeteknek ditsőségében, Atyaik Vitézi tetteinek ditséretében hallották azon módot, melly által a’ halhatatlanságnak nevét, és Vitézi Névnek hitét megnyerhetnék! –

  Mind ezek, mellyeket eddig láttak a’ Rómaiak, szokatlan újság vólt előttők. De most egyszerre megváltoztak mindenek, és magokat Constantzinápolyba, vagy Ravennába ragadtatva gondolták. Most már gyakrabban tőltettek a’ poharak, a’ babonázok, a’ szemfényt vesztő játékosok seregessen todúltak elő, és mindenik a’ legnagyobb vigasságba merült el. Egyedűl Attila nemes maga rátartással, és hidegen űlt a’ Thronusban mintha mind ezen vigasságokat észre sem venné. Azomban elérkezett az Ő legkissebb fia Irnak is, de itt Ő is megváltozott; Kunjaiba vévé gyermekét, és az Atyai forró szeretetnek indulatjában Ölelésekkel és tsókokkal illeté. Ezt leginkább kedvelte Attila, talán azért is; mivel a’ Varázskók jövendőlései szerént ő állitaná fel ujra, Uraságát, és Birodalmát; melly ugyan azoknak jövendőléseiből a’ halhatatlan Istenek rendelése szerint fiainak egyenetlenségei miatt a’ végső pusztulásra jutandana. Azomban                                                                                                                                              

  Szemes figyelemmel vigyázott mind ezekre Priscus; és Attilának egész maga viselete ujjabb és nagyobb iránta való tiszteletre birta Őtet. Azon nyájas őlelgetésekből megősmérte a’ szelid érzésű embert; a’ Királyt illető nemes maga reátartásból megesmérte azon Fejedelmet, ki Népeinek valódi boldogságát méllyen szivében hordozná; és azon szabad vigasságból, mellybe mindjájan bátran merűltek a’ nélkűl, hogy Uroknak tsendességét észre vennék, megesmérte, azon nyílt ’s egyenes lelkű Fejedelmet, a’ kit keménysége, és törvénytelen tselekedetei nem vádolnának; és azon igaz lelkű szolgákat; kik az ajándékoktól meg nem vakítatván, tisztekben, ’s hivatalokban, hiven ’s minden belső nyughatatlanságok nélkűl eljárnának. −                                                                                                                                                

  A’ bútsúzó Ebéd alatt, melly ugyan hasonló pompával ment végbe, vigabb vólt Attila is. A’  Rómaiakkal beszédbe ereszkedvén elegendő alkalmatosságot adott mindeniknek, hogy tudományainak kifejezésével egyszer ’s mint belső érzéseit kinyilatkoztathassa.  Végre gazdag ajándékokkal botsátá el Maximinust társaival egyűtt. Emlékezvén pedig azon kiadatott parantsolatról, hogy a’ Romaiaknak a’ Hunnus Birodalomba egyebet semmit is venni nem vólna szabad, egyedűl a’ mi mindennapi élelmekre szükséges vólna: azért minden Tisztjei egy lovat kíntelenítettek adni a’ követeknek, hogy igy könnyebben és hamarébb eljárhatnák útjokat.

  Igy bánt Attila olly Udvarnak követjeivel, a’ melly már régen az Ő Istentelenségéert előtte utálatos lévén, gyenge félénksége miatt adótt fizetett Nékie és már most titkos gyilkolások által élete ellen tőrekedvén tsak a’ fekete gonoszság által fenntarthatná Uraságát. Az igaz, hogy Maximinus, és Priscus mind azokba részesek nem vóltak, de az Ő ártatlanságokat kitudni nem lehetett; mert ugyan is ki vélhette vólna azt, hogy minekelőtte Parmaniába jöttek Bigilás titkos szándékát ki nem jelentette vólna? Ők egy olly Fejedelemnek követjei vóltak, a’ ki vagy maga rendelte Attila gyilkoltatását, vagy legalább ezen planumot szivessen fogadta. És igy ha keménnyebb sorsot tapasztaltak vólna valjon helybe nem lehetett volna é hagyni? De Attila Barbarus lévén tsak erdemek szerint akárt bánni, és személlyes maga viseletek szerint bánt is Vélek; hanem a’ Temes Vize mellett elvárta Taborába azt, a’ kinek gyilkoló szándékáról meggyőzettetve vólt. 

 

  Azomban nem sokára megjelent Bigilás tulajdon fiát, és száz font aranyat magaval elhozvan. Mihelyest a’ Dunán által jővén Pannoniába érkezett: azonnal Attila parantsolatjára megfogadtatott, és még penzétől is, hogy ellene bizonyitó eszkőz lehetné, megfosztattatott. Kérdeztetvén pedig a’ Királytól mi végre annyi pénze hozott vólna bátran felele Bigilás: hogy a’ maga és kisérőinek szüksége, és némely foglyoknak kiváltása, kiket mind kedves Barátjait szeretne; kéntelenítették vólna illy nagy Sommáknak elhozására.

  De – a’ Te gonosz szivednek szővevénnye – felele Attila – már nyilvánságos; azért, is a’ melly itéletet kimondottam reád, attól ugyan el nem állok. Tudtad Te azt jól; hogy semmi rabokat kiváltatni nem engedek; és a’ Te pénzednek sokasága felűlhaladja minden szükségeidet. − Jőjjetek elő ti haragomnak szolgái, vigyétek a’ halálra fiát, és ne sajnálkozzatok kínjani, ha ezen vén gonosz tűstént fel nem fedezi titkos szándékait!

  Látván Bigilás, hogy ártatlan fia a’ halálra vitetne leborúla a’ Király lábaihoz, és minekutánna kegyelemért esedezett vólna; ki fedezé tulajdon gonosz szándékát, ki jelenté annak kezdőit, és Orgazdáját, és azzal végzé könyörgését, hogy inkább őtet büntesse méltó halállal Attila, tsak ártatlan gyermekének megengedjen. Ezen Atyai gyenge szeretettől megindúlván Attila kegyelmezett ugyan a’ gyerek életének, de az őreg Bigilást lántzokkal megterhelve küldé a’ fogságba, hogy mind addiglan ottan léendene méglen az ő fia Constantzinápolyból vissza térvén Anyának váltságára 100 font aranyat hozna.

  Orestes és Esla ezen különös dolognak elintézésére Bigilás fiával elmentek a’ Fő Városba; És az ő váratlan eljövetelek nem kevés félelemmel tőltőtték bé a’ Császárt a’ ki épen Udvarival tanátskozván ama’ örvendetes hirnek Reménységével ketsegtették magokat.

  Orestes nyakába aggatván a’ pénzes Zsatskót Úgy jelent meg a’ Császár előtt, Esméred-é − úgy szollitá Attila parantsolatjára Chrysaphiust, ki épen a’ Császár mellett állott − esméredé ezen Zsatskót?

  Néma halgatással felelé meg az Ennek a’ tett kérdést: de Esla tovább igy szóllitá a’ Császárt:

  Haljad, úgy mond, mit üzen én általam az én Királyom Tenéked: kétség kivül régi, és fényes Eleidtől veszed eredetedet, de Attila is hires Eleinek köszönheti életét. Nékie ugyan fényes hirrel, és sok érdemmel tellyes birodalmat adott Attya Bendegutz, de Te Nemes Eleidnek hirét elmotskoltad, mert gyávaságod miátt Attila szolgája, és adózó jobbágya lévén most ujra Uradnak életére tőrekedtettél. Tudjad azért, hogy mind addig rajtad bosszút állani meg nem szűnik méglen Chrysaphiust, mindeneknek, és a’ Te szerentsétlenségednek egyik fő okát, sőtt kezdőjét kezébe által nem adod. −

  Bezzeg nem használt most semmit is sem a’ Felségnek fénnyessége, sem a’ pénzen vett hizelkedőknek nyájassága, a’ hatalmas elkeseredett ellenségnek igazságos szemre hányásai ellen! − Elnémúlt Theodosius, Chrysaphius reszketett magok a’ követek illy nagy megalázódásomba múltak, örülvén; hogy az el távozásra feladatott.

  Éppen most kivánták a’ fellázadt Isaurusok is: hogy a’ Császár Chrysaphiust ki adná. De a’ közönséges utálat, mellyel Zeno a’ pártosok feje utáltatott szabadulást igére a’ hizelkedőnek Zeno kérése hátra vettetett, és Attilát valamely fényes követséggel akarta

letsillapitani a’ Császár. Most nem is a’ Császár tetszése, hanem Attila kivánsága szerént rendeltettek ki a’ követek. Anatolius, és Noemius Senator választattak tudniillik arra: hogy az igen elkeseritett Attilától a’ Napkelet Urának botsánatot, és kegyelmet nyernének. És minekutánna elegendő költséget, és nyujtandó ajándékokat által vettek vólna, felválalták azon igen terhes kötelességét. −

  Halván Attila hogy kik jönnének hozzája könnyebbiteni akarván terhes utazásokon eleikbe ment egynéhány Mértfőldnyire. De Attila őket a’ Draván túl fogadván maga viselete által kevés reménységet nyujtott nékiek a’ reájok bizott dolgoknak szerentsés elvégezésére. Mert az ő kivánságaiból semmit sem engedvén az ő fenegetéseiben állandóan meg maradott. Azt ugyan magok is megvállották, hogy Chrysaphius el enyészésével sokat nyerné a’ Napkeletei Birodalom, sőtt maga Theodosius is egy álnok hizelkedötől megszabadulna; de azt is eleibe terjesztették a’ Királynak hogy igy egy régi, és meghitt barát nélkül szükölködne a’ Császár. És tsak a’ többszöri nagy ajándékok a’ szűntelen való Könyörgés, és végre azon kifejezés hogy utoljára is elnem kerűlni az igazságos büntetést, birták arra Attilát hogy Chrysaphiusnak, meg engedne. Végre a’ követek ékes szollása, és Attila nagy lelkűségre arra is vitték: hogy az utólsó békességet megerősitené, és még azt is igérné hogy a’ Császárt a’ szökevények végett többé nem busítana. Sőtt még többre is meghatározta magát; mintsem bátorkodtak vólna tőle kérni. Mert önnön szabad jó akaratjából le mondott mind azon jusról, mellyet Tracia, és Mocsia tartománnyaira nyert. Bigilást is az emlitett Somma pénzért kiadta, és a’ melly Romaiak hazájokba visszatérni kivántak, mind azokat egy pénz nélkűl kiadta; hogy bátran ’s szabadon vissza mehetnének a’ követekkel. Szóval a’ legnagyobb tisztelet és kegyelemnek jelével és a’ nem szinlett barátságnak jelével külömböztettek Anatolius és az Ő Társai.

  Így állott boszút Attila az ő hatalmának tellyes érzésében. De ha az egész Természetben nintsen valódi ellenkezés ha mindennek egybefüggése, és rendje vagyon; valjon mint gondolkodhatott mint bánhatott másszor ezen nagy Hunnus; ha a’ legfeketébb gonoszságok jó téteményekre birták őtet, ha a’ legnagyobb megbántódás birhatta Őtet arra: hogy midőn talán boszút állani kellene; akkor a’ legnagyobb barátságra, akkor az állandó békességnek engedésére hajoljon?!

 

  Azomban nem sokáig élhetett Theodosius a’ Hunnus nagy lelkűségnek gyümőltseivel; mert a’ lováról szerencsétlenűl leesvén, tettetett szentsége és élete végre jutott. Az ő halála után Pulcheria az ő testvér Húga a’ Birodalom Nagyjainak közös eggyenlő akaratjából fellépett a’ Thrónusra. Nem sokat hajtván a’ Császárné egyebekre, tsak egyedűl a’ mindenek kívánságát vévén tekéntetbe, előhívatván Chrysaphiust Palotájának kapui előtt ütette le fejét, hogy így egy gyilkossal, és egy gonosztévővel kevesebb lenne a’ Birodalomba. Hogy pedig ő annál is inkább az Istenes életnek erköltseiben  foglalatoskodhatna: olly férjfiúnak ajánlaná kezét, a’ ki nem tsak az Országlókat illő tudománnyal ’s tapasztalással; hanem egyszer’smind józan erköltsökkel, és nem tsekély érdemekkel nemesítette a Thrónust. Marcianus tudniillik Tráciába szegény szüléktől születtetvén, és a’ sorsnak mostohaságait tapasztalván, mindenekre így alkalmatos lett. Az ő vitézi tettei által megnyervén Aspár, és Ardaburius hajlandóságát, végre annyira ment, hogy először Tribunus, azután pedig Senátor is lett; és végre az ő fedhetetlen maga viselete a’ Császár Testvére előtt kedvessé tévén Császárságra emelte őtet. Régen már észrevette ő a’ sok visszaéléseket ’s rendetlenségeket, és azért minden erejét arra fordította: hogy a’ jó rendet béhozhassa. A’ Királyi Palotából elparantsolván a’ sok herélteket, Képmutatókat, hizelkedőket, már a’ jövendőségnek jobb reményét  szerzette. Az ő mértékletessége, szorgalmatossága, tsínossága új lelket ébresztett sokakban, új tekéntetet szerzett Törvénnyeinek, meggátolt ugyan sok eggyes törvénytelenségeket, de az egész Birodalomra való béfolyása az idők mostohasága miatt igen tsekély sőtt észrevehetetlen vólt.

Ezen új Császárnak a’ vala fő Principiuma, hogy mind addig kerülje a’ háborúkat, a’ méglen a’ békességnek gyümöltseit Nevének és Méltóságának tsonkúlása nélkül használhatta; de ha valamelly ellenség félelemnek és gyávaságnak gondolván azt, a’ mi az okos bélátásból, és gondosságból származna; megtámadni akarná Országát; akkor nemes meghatározással, és bátorságos mérészséggel védelmezné Birodalmát. Így tehát Martzianus vagy Attilával megütközni kéntelenítetett, vagy a’ Császár nemes bátorsága, és erköltsének arra birni kelletett a’ Királyt, hogy eránta tisztelettel viseltetvén őtet, és Birodalmát megkémélje.

 

  Attila az új Császár lelkét megpróbálni akarván elküldé hozzája Ügyésszeit, hogy  a’ nem régiben kötött békességet megerősítvén, a’ kiszabott adót megkérnék. Bátran megjelenének a’ Hunnusok a’ Császár előtt, mert úgy kívánta Uroknak parantsolatja; és a’ vakmerő, sőtt talán megsértő kifejezések által azt akarta az éles elméjű Király, hogy valamelly meghatározó feleletet vegyen.                                                                           

      Attila a’ mi Királyunk, és a’ Te Urad – így szóllának a’ Követek, − parantsolja mi általunk Tenéked, hogy a’ legújjabb békességet helybe hagyjad, és a’ Te Uralkodásodnak bátorságos maradását azon adónak lefizetésével megváltsad, melly megmásolhatatlanúl Országodra kiszabott:                                                        

  Már elmultak azon idők – felele Martianus, − mellyekben a’ Császári méltóságból szabad kényre tsúfot űzni lehetett. Tudósítsátok a’ Ti Királyotokat, az én Barátomat, hogy én Frigyesseim kívánságainak mind addig örömmel eleget tészek; a’ méglen az érdemlett segedelem pénzekért, és ajándékokért tisztességessen esedeznek; de ha gorombaságokkal illetni akarnak; akkor kész vagyok Vitézeimmel kiállani, kik mint annyi erővel, mint pedig bátorsággal is birnak; hogy Ellenségeimmel bízvást szembe száljanak.                                                                                                                      

   Vévén ezen feleletet Attila és a’ nélkül is már tapasztalásból esmérvén a’ Rómaiak vitézségét, azt üzené a’ Császárnak; hogy már készen várná a’ tsatapiartzra. Marcianus mind ezekre meg nem ijjedett; mindazonáltal elküldé Appollóniust, hogy Ő és Attila közt a’ békességnek eszközlője lenne; de úgy még is: hogy a’ Császári méltóságot minden módon fenntartani igyekezzen. A’ Hunnusok már a’ Dunának északi partjain fogadták’ Apolloniust. A’ mi Királyunk – úgy mondának – már elég világossan jelentette ki akaratját, az ő jussai semmi kétséget nem szenvednek; következésképpen a’ Te Császárod egyébbképpen választást nem tehet, hanem hogy vagy Attila kívánságaira  áljon, vagy készüljön a’ hadakozásra. A’ küldött ajándékokat pedig nékünk általadandod; külömben íme sírod száján tántorgasz immár.  Nem – minekelőtte leszáljak a síromba, − felele Apollonius tsendes elmével – tudnom kell, ha vallyon úgy fogadja-é Attila Császáromnak adománnyát, mint valamelly ajándékot, a’ mellyet egy barát a’ másiknak küld, vagy pedig mint ragadományt, melyért a’ törvények büntetéseket szabnak. És hidjétek; hogy nagy tsorbát ejtenétek hírében, és az ő nagyságát homályba borítanátok, ha az ő tudta nélkül rajtam erőszakkal győzedelmet venni akarnátok. Ezen felelet arra birta a’ Hunnusok Királlyát, hogy Apollonius ajándékaival eggyütt békességbe visszatérhetett. Kétség kívül fegyveresseivel követte vólna őtet: de az igazság és barátság egy távolabb tzélt mutattak Attilának; mellynek elérése végett szükség vala a’ háláadatlan kevély Napkeleti birodalommal való hadakozásokat továbbra halasztani. Egy megsértetett Asszonynak, egy veszedelembe forgó Frigyessének, egy üldöztetett Fejedelmi Hertzegnek segítségekre sietni most szükségessebb vólt, mintsem igazságos jussaiért más szűkölködőknek kárával ártatlan vért ontani. –

 

 

 

A mappában található képek előnézete Fessler - Attila 1811