Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fessler - Attila 1811 - átgépelve 3. befejező része

2015.09.03

  Olasz-Országnak belső részeiben nyughatatlan várakozással sóhajtoza Honoria Valentinianus testvére az ő szabadítójáért. Constantius Attyának lelkétől nemesíetvén, valóban mind azon tökélletességekkel birt Honoria, a’ mellyek nélkül mint Annya, mint testvére már régtől fogva szűkölködtek. És az ő éles elméje, okossága, nagy lelkűsége sőtt férjfiút illő nemes bátorsága még inkább ékesíték azon természeti szépségét, mellyel a’ Teremtő mintegy remeket felékesítette őtet. Placidia, az ő édes Annya, ki már is minden tüzeket eloltott fiában; még egy nagy akadályra talált Honoria leánnyában, melly az ő uralkodó kívánságának ellentálhatna. Azért is Honoriát tiltotta egy férjtől; ne talántán szíve hajlandóságaira figyelmezvén, ollyant válasszon, a’ ki érdemesebb lévén a’ Császári koronára az öreg Császárnét attól megfosztaná. Az Augusta titulusnak engedelmében talált arra hasznos eszközt, melly egyedűl valamelly Császárral való házasságra kénszerítené, és melly az ő Annyának keménységét némű  néműképpen kipótolná. − De Honoria elegendő okokat talált az Udvari pompáknak, a’ hol immár semmi örömét fel nem találná, tökélletes megvetésére. A’ sok fényességek meg nem elégíthetvén nyughatatlan szívét, ’s nyugodalmat vagy megelégedést nem ígérvén, lelkének egyedül Eugenius Titoknokjának szerelmében találta fel boldogságát. De itt is tsak hamar észrevette Placidia szemes vígyázatja a’ veszedelmes környülállásokat. Azért is Eugeniust elmozdítván, az Udvarból tüstént Honoriát a’ Constantzinápolyi Szűzek közé bézáratta. Itt hallotta legelőbbször Attila hírét, itt tsillámlott szabadúlásának első reménysége.                                                                                                                                            Még Theodosius halála előtt egy meghitt Eunuch által elküldött egy gyűrűt Attilának Honoria, melly által őtet segedelmére híván, egyszer’smint kezét, és a’ Napnyugoti Birodalomnak egy részére való jussát ajánlotta. Már elvégezte szándékát, a’ midőn a’ Császárné mindenekről tudosítatván, Honoriát tüstént Olasz-Országba visszavitette, és tsak színletségből valakivel öszveadatván, szoros fogságba szemes vígyázat alatt bézáratta. −                                                                                                                                             Nagy örömmel felfogadá a’ Hunnus Király azon kérelmet, mellyel egy ártatlanúl szenvedő szűznek szabadítására hívattatott, és azt annál is inkább; minthogy így vagy Birodalmának nagyobbításában, vagy a’ Nap-nyugoti Rómaiak ellen viselt haragjának elégtételében jutalmát nyerhette. Azért is minekutánna a’ Napkeleti Birodalommal megkötötte a’ frigyet, tüstént tudtára adta a’ Ravennai Udvarnak Honoriával történt eggyességét, és nem tsak Jegyessének kiadását, hanem még azon Tartománnyoknak, mellyek a’ Hertzeg Asszonyt mint Just illetnék, törvényes általengedését kívánta. Azomban nem sokára visszatértek Követjei Olasz-Országból azon hírrel: hogy nem tsak megesküdve vólna immár Honoria mással: hanem hogy a’ Császári Hertzegnéknek sem a’ Birodalom Koronájára, sem valamely eggyes Tartományokra legkissebb jussok sem vólna. Ez annyira felindított Attila haragját, hogy azonnal seregeivel Olasz-Országba indulni akarna!

Azomban akármelly állhatatos is vólt Attila másszor az ő feltett szándékaiban: most mindazonáltal megváltóztatta első feltételét, és barátjának segedelmére sietett. A’ Visigotthusok Birodalma Galliának déli részeiben már régen jó lábra ’s bóldog állapotra jutott. Az ő szerentséjek a’ hadakozásokban, és az ő szemes okosságok a’ békességnek idején elegendő gondot, és foglalatosságot adtak, Aetiusnak. Mind ezekre nem hajtván Theodorik Alarik fia, azon törekedett, hogy Országának határait továbbra vihesse. Minekutánna tehát a’ Pyraenaeusi hegyeknek mind a’ két részeit elfoglalta vólna,  Arlest a’ Római Galliának fő kereskedő Várossát elfoglalni akarta. De Aetius kimondhatatlan nagy kárával visszaverte őtet.  Azomban jobb szerentsével megujjitá próbáit, a’ midőn a’ Burgundiaiak Belgiumba béütvén, arra kénszerítették Aetiust, hogy Galliát elhagyván, további előmeneteleknek határt tenni indúlna. Már is Nárbona Várossáig előtódult Theodorik, de halván Aetius győzedelmeit, visszatért, félbeszakasztván a’ Város ostromlását. Littorius azomban, a’ kire Galliának védelmezése addig is bízattatott, űzőbe vette a’ Királyt egészlen Országának közepéig. De Tolossa mellett akarván a’ fő Vezér hírét homályba hozni, egy tsatát kezdett a’ Gotthusokkal, hanem szerentsétlenül járt: mert itt nem tsak Népeit, és betsületét; hanem még életét is elvesztette. Kétség kívűl talán Rhodanusig előmentek vólna a’ Gotthusok, de Aetius a’ környülállásoknak, és az időnek engedvén, megbékélt Theodorikkal. −

  Az okos, előre látó Aetius még mindenkor azon reményel kétsegtette magát, hogy a’ Gotthusok segedelme által Affrikából, és Spanyol Országból kiüzné a’ Barbarusokat. De azon reménye igen megtsökkent főképpen minekutánna Genzerik fia a’ Visigotthusok Királyának  Hertzegnéjét feleségül elvette vólna talán ugyan semmivé is lett vólna végtére: hogy ha a’ Vandalus Királynak gyanúsága, és kegyetlensége ezen házasságot fel nem bontotta vólna. Büntelené, avagy igazságossan, gyanúba ejtetett Genzerik előtt Fiának Felesége, mintha őtet méréggel kivégezni akarná; azért is fűleit, és Orrát elvágatván megtsonkitva vissza küldé a’ Gotthus Királynak leánnyát. És már most ismét uj barátságra lépétt Aetius Theodorikkal.  A’ jövendöségnek szerentsés reménnyétől inditatván Aetius bosszú állásra birta a’ Visigotthusok Királlyát, és hogy annál is könnyebben elérhesse tzélját, pénzzel, tanátsal, és katonasággal segitette őtet. De Génzerik a’ Hunnusokba vélvén birodalmát nem sokat félt, és kihiván őket hogy Galliába beütnének arra birta ellenségeit, hogy tulajdon fenn tartásokkal elegendő foglalatosságok lenne.                      

  Ezen Genzerik tzélját nem keveset előbre mozditotta némely Frantzia Nemzetek Királlyának Clodion fiainak egyenetlensége. Az ifiabb Olasz Országba futott, mert nem tsak a’ Romaiak haszontalan pártfógását reménylette, hanem mivel még az is biztatta őtet, hogy Aetius talán tulajdon fia gyanánt adoptálná. Az alatt pedig Clodebant Báttya elfoglalta a’ Rajna mellett lévő Tartományokat, de elégtelennek érezvén magát, arra hogy Öttsének pártfogóját meggyőzhesse; a’ Hunnus Királyhoz folyamodott, hogy igazságos ügyének elintézésében segedelmet nyujtana. Örömmel fogadta el Attila olly szövetséget, melly nem tsak a’ Rajnán való által költözését könnyebbitené, hanem egyszer ’smint Népeit Vitézi tettekre bátoritaná, és bizonyságúl szolgálna, arra melly tekéntetbe vólna az ő hatalma a’ Világban. − 

  Ezen külsö környülállások, leginkább pedig az ő nyughatatlan elméje inditották Attilát arra: hogy mostanában Marciánus ellen ki nem kellne.

  A’ Napkeletben nem is találtatott olly ellenség, a’ kivel bizvást meg nem ütközhetne; sem olly akadályoktól, vagy veszedelmektől nem félhetett; a’ mellyeknek meggyözéséből vagy kevélysége valamelly hirt ’s nevet, vagy valamelly felmagasztaltatást vagy nyughatatlan szive megelégedést reményhetett vólna. De annál inkább mind ezeket napnyugotba feltalálni gondolta. Már a’ Gotthusok megtámadtatván, természetessen, mind azok a’ Barbarus Nemzetek is ellene felkelnének, kik azokkal vagy valamelly barátságba el élnének, vagy azoktól fűgvén Belgium, Gallia, és Spanyol Országot laknák. Azon kivűl a’ Romaiak akár ezekkel tartanának, akár pedig nem mindenkor igen nagy nyerességgel biztatta magát Attila. Egy olly nyerességgel, a’ mellyet ő tsak a’ legnagyobb fáradsággal elkaphatna és a’ melyben minden lépései nagy ellent állásra találnának. Már pedig a’ leghasznossabb előmeneteleket, is nem az ő Nagyságok, hanem az ő fáradságainak sokasága szerint betsűlni szokván szükségképpen nagyobb érdemnek tekéntetére talált ottan, a’ hol nagy és különös Esetek elő fordúlhatnának.

  Azomban tellyes megvettetéssel viseltetvén a’ Napkeleti Birodalom eránt, melly mint lételét, mint gonoszságainak büntetéseit arannyal váltotta meg tőle: tsak inkább azon törekedett, mint lehessen azt végbe vinni: hogy Galliát is megtámadja, és egyszer ’smint régi gyülölségét, és bosszúját is a’ Rómaiakon kitölthesse. De éles esze abba is módot talált. Könnyen is már semmivé tehette Attila a’ Romaiak Olasz Országi hatalmát ’s Uraságát, akár a’ némelly  hátra lévő Tartománnyoktól fossza meg őket, akár az ő frigyesseiket, és segéd seregeket semivé tévén elszéllessze.

  Nem is seregeit gazdagitani való kivánságból indúla Attila a’ Napnyugoti Birodalom ellen, (mert ezen tzélját Napköletben is, és pedig könnyen elérhette vólna) hanem az ő kedves barátjának segedelme, a’ Romai Birodalom hatalmas ellenségének fentartása és az első születségnek jufsaiból kivettetett Herczegnek abba való vissza állitása birták arra a’ Hunnus Királyt, hogy a’ Napnyugoti Birodalommal, és annak Frigyefseivel meg ütközzön. Mind ezek közt Genzerik kétség kivül sok és nagy rosszakat követett el; mert pártjokat fogván az Ariánusoknak üldözé mindenfelé a’ Keresztényeket, kirablá a’ Várassokat, és a’ Templomokból vett ragadománnyokkal meggazdagítá katonáit. De mind ezek vagy titkoltattak a’ Hunnus Király előtt, vagy azokat szánt szándékkal tekéntetbe nem vette. Egyedűl tsak úgy tekénté Attila Genzeriket, mint az ő segedelme  nélkül szükölködő barátját. Nem hajtván semmit is arra, mit akarna Népeinek hitéröl, szokásairol ’s a’ t. elrendelni, tsak egyedűl a’ rettenhetetlen lelket, és bátor vitézséget betsűlte Attila barátjában. És az ő bal vélekedése az emberről egy általjában, a’ Romaiak iránt még gyenge ifiúságában lelkébe neveltetett gyülölség, és a’ sok tapasztalásból kitanúlt fesletségek, végre az ő Élete ellen törekedő szándékjoknak meggondolása elkeseritvén lelkét eltitkolák Attilának az ő kivánságának igazságtalanságát. Az igaz, hogy Genzerik Theodorik haragját és boszuját leánnyának megtsufitásáért megérdemlette: de Attila éppen kötelességének nem tartotta; hogy azon titkos okokat ’s azoknak igazságát felkeresse, a’ mellyek Genzeriket azon tselekedetre birták. Tsak segítségül, nem pedig ítélet tételre hivattatott. A’ Romaiak azt vélték, hogy Clodion ifiabb fiát méltán védelmeznék; de éppen ez birta Attilát az ellenkező félnek védelmére meg nem foghatván mint igyekezhessen olly nép idegen jussokat, és igazságokat ki szolgáltatni, mely tulajdon jussait fenntartani nem tudná. Igazságosnak vélvén tehát intézetjeit, és szándékait: ösztönöztetvén leginkább a’ ditsöségnek kivánságától, hozzá készült a’ hadakozásra.

 

  Azomban öszve gyülekeztek immár Attila seregei, és rendbe álván a’ Száva partján nyughatatlanúl várakoztak azon parantsolatra, melly őket vagy Traciába az elragadtatott adónak beszedésére, vagy Olasz Országba Honóriának ki szabadítására igazitaná. Aetius várván az utolsót seregeivel a’ Juliusi Bértzekre (Alpes Juliae) vette magát; hogy itt elzárná a’ Hunnusoknak további elő meneteleket. Az alatt elérkeztek a’ Murcomannusok, Quadusok, Svábok, Thuringiaiak, Herulusok és a’ többi Napkeleti és Éjszaki Nemzetek is: hogy az ő fő Uroknak parantsolatjára a’ Dunának éjszaki partjain letelepednének. Őszve kaptsolódván pedig Attila többi seregeivel elindulának a’ Duna mellett méglen az Osztrogotthusok, Gepidák, és Allanusok is Ardarik, és Valamir is elérkezvén Noricennon, és Rhaetian által mennének. Itt Attila kemény parantsolatot ki adott, hogy a’ lakosok semmi sérelmét; vagy kárt ne szenvednének: és valóban menttek is maradtak (*) minden legkissebb károktól. Által költözvén pedig a’ Dunán egyesült a’ Német seregekkel, a’ kik a’ már elkészűlt tsónakokat szekerekre rakván magokkal elvitték, hogy igy majd annál is könnyebben a’ Rajnán által tétethetnének a’ seregek. Végre még némelly Frantzia Nemzetek is, kik Clodebandnak hivei maradtak Attila Népeihez tsatolták magokat kik immár hétszáz ezernél többre szaporodván ámbár Zsigmond és Gondikár a’ Burgundiai Hertzegek ellent állanának is: még is mind ezekre nem hajtván erő hatalom által utat készitettek magoknak a’ Rajna nagy Vizén. –

  Látván Aetius, hogy Attila rendelései által megtsalattatott vólna feltételeiben; nagy sietséggel Galliába ment, hogy igy a’ Kőrnyülállásokat tulajdon hasznára fordíthassa. Az igaz, hogy mint erején, mint számra nézve gyengébb vólt serege, a’ Hunnusokénál: de a’ Gotthusoktól reménylett jó segitséget. Azomban tsak hamar észre vette Aetius hogy várakozásában megtsalattatott légyen, mert Theodorik arra határozta magát; hogy nem gondolván a’ Romai Birodalommal, tsak tulajdon Országába elvárja az ellenséget. Azért is minden tehetségéből azon dolgozott Aetius: hogy arra birhassa a’ Gotthus Királyt, hogy magát a’ Romaiak erejével öszve kaptsolná.

 

(*) Eugippius in vita S. Severini azt irja, hogy Noricum és Rhaetia Várassai Attila halálakor igen virágzó állapotba vóltak; minthogy pedig ő ezen utja után keves esztendők múlva meghalt nem jőhettek vólna olly állapotra, ha most eplusztitattak vólna. −

 

Előszőr is egy követség jelent meg a’ Gotthus Királynál, azt akarta tudniillik a’ Császár megmutatni nékie, hogy maga az okosság kivánna az olly Király ellen való egybekap-tsolódásokat a’ ki az egész Világot meghódítani akarná. És ha Theodorik ama régi bántodásokról is elfelejtkezett vólna; mellyekkel a’ Hunnusok Atyaikat illették; még is (mivel a’ Birodalomnak egy szép részét birták) kötellesége kivánta, hogy a’ Romaiakkal eggyesüljön. De Theodorik épen meg nem gyözetethetett ezen kötelességről. – Sőt inkább

  „Romaiak (igy szóllitá a’ követeket) a’ ti kivánságaitok bétellyésedtek! és ti Attilát mi ellenünk is felháborítottátok. De mi majd megütközünk véle ott, a’ hol az ütközetre hivni fog.” –

  Azomban nem használván ezen követség más fortélyhoz fogott Aetius; az ő sok kéréseire tudni illik Avitus egy hatalmas Galllus, és Theodorik barátja Anianussal az Aurelianomi Püspökkel Tolossába mentek az ő ékes szóllása, és Aetiusnak azon igérete, hogy, ha a’ Hunnusokat egyesűlt erővel Galliából kiverhetnék, egymással majdan azon Tartományt felosztanák, mindjárt megváltóztatták Theodorik szándékát megigéré tudni illik a’ Romaiakkal való egyesűlést, és – parantsolatot adá ki az elkészűlésre. Halván ezt Aetius és igy egy nagy bajtól megszabadúlván, azon törekedett leginkább; hogy a’ mennyire tsak lehetne Neutralis maradna. Az ő fő planuma az vala hogy a’ Barbarusokat tulajdon erejek által elronthassa. És oda czélozott akkor is; a’ midőn a’ Hunnusok Királyját egy követség által arra kérte, hogy a’ Rajnán által tett seregeinek hirét, a’ Gotthusok elrontása által örökössé tegye, a’ miért is Galliának felét által engedni igéré.

  De Attila már régtől fogva esmérvén Aetiust, igen kevés hitelt adott nékie. Ama’ tulajdon beszédje szerént Bonifaciussal elkövetett tsalárdságok megújjultak most Attila lelkében; és tsak nagyobb gyűlölséget, és megvettetést szültek benne Aetius eránt. Azért is nem hajtván semmit is ezen álnok Patricius ígéretei vagy hívásaira, tsak tetszése szerént intézé el dolgait.

 

 

  Látván tehát, hogy nem kevés előmenetelt nyerne, ha Galliának némelly Fejedelmeit részére hajolnának: ezért minden módon azon tőrekedett, hogy a’ kissebb Fejedelmek véle öszvekaptsolódnának; minekelőtte, vagy Aetius, vagy Theodorikhoz tsatolnák magokat. Az ő haragjának első tüzében megtámadta Trevir, Metis és Diorum Várossait, és végre egy Frantzia Nemzetnek Királlyá Gibikot, a’ ki is Vormatia Várossába lakott. És a’ Városok ugyan az által menekedtek a’ vég pusztulástól; hogy Attilának eleséget, és más háborui szükségekhez valókat nagy készséggel adtak, a’ Király pedig elesmérte Attila Uraságát, segéd seregeket adott, és zálogúl egy nagy nemű Hagand nevű Frantziát általengedte.

  Hasonló bal sorsra jutott Hersik is egy Burgundiai Nemzetnek Királyja. Az ő Népe Attila fegyveressei közzé lépni kéntelenítetett; és az ő Hildgundis nevű leánnya Attyának hívségéért kezes lenni kénszeríttetett.

  Attilának ezen tettei megmutatták Aetiusnak, melly keveset reménylhetné tőle kívánságainak előbbre mozdítását. Azért is tsak szerentséssebb környűlállásokra várakozván, tsak azon igyekezett főképpen, hogy új ’s több vad Nemzetekkel való eggyesülése által szaporíthatná seregeinek számát. Már is a’ Frantziák, kik Clodionnak hívei valának a’ Rómaiak seregeihez kaptsolták magokat; hasonlóképpen az Aremoriták és Sarmaták egy része, a’ Szászok, Alanusok, Breoták, a’ kik a’ Rhaetziai bértzeken laktak, és végre a’ Burgundusok, kik az ő meggyőzettetések után a’ Rajna éjszaki partján lakó helyet nyertek Aetiustól, seregessen tódúltak öszve, hogy a Római katonaságnak zászlói alatt hartzolnának. Látván Alpher egy Frantzia Nemzetnek Fejedelme, hogy mint nevekedne naponként Aetius hatalma; azt vélé: hogy már a Hunnusoktól semmit sem kellene félnie. De annál inkább megrettent; a midőn a Hunnus Vitéz megjelenne Tartománnyában tőle adót, segítséget, hatalmának elesmérését, és hívségének zálogait kívánná. Általadta tehát tulajdon fiát Valthert Attilának, és maga is ragadván fegyverét, követé a’ Vitézt; hogy egy Fejedelmet illő tetteket végbevihessen.

 

 

  Elérkezett immár azon idő pont, a mellyben Attila szándékának tellyesítéséhez hozzá fogjon. Legelőször is tehát seregeit Aurelianum Várossa felé fordította, minthogy ennek oltalmazását a Római Vezér Sangibánra az Alanusok Királyjára bizta. Ez pedig már alattomban alkura lépett a Hunnus Királlyal, és a Városnak általadását is ígérte, hogyha ő az Alanusoknak régi szabadságait, és vagyoniknak meghagyását fogadná. Azomba Sangibán gyanúba ejtetett aGotthus Király előtt. És noha nem akarná is seregeit Országának határain kívül vezérleni, mivel Aetius az ő titkos Neutralitássa szerént Arlest éppen elhagyni nem akarná; de meggondolván mint a Városnak erősségét, mint azon veszedelmes következéseket, mellyek reája jöhetnének, hogyha az Alanusok általadván a Várost magok is Királlyokkal eggyütt a Hunnusok részére hajolnának; arra határozta magát, hogy Thorismund és Theodorik fiaival Aurelianum felé indulván a Hunnus Király szándékát megelőzze. Úgy is történt. Mert újra meghódítatván a Várost katonáival megszállá, és a legjobb védelmező állapotba helyhezteté.  Mindazonáltal Attila ezzel semmit sem gondolt, hanem elérkezvén aVáros alá, a méglen seregeinek egy része a Várost ostromlaná; addig más részét általtétette a Liger folyóján, hogy így a Gotthus segedelemnek reménységét meggátolná.   

  Azomban pedig Theodorik a’ Liger folyója, és Gebenna hegyei közt lévő térségen  telepedett le seregeivel. Itt már igen kétséges vala a kimenetel; minthogy a készületek sem vóltak egyformák. Az igaz; hogy Attila több számú seregekkel birt, hogy sem ellensége; de az Országának határain állott, még a legkegyetlenebb megverettetés is tsak egy kevés ideig ronthatta meg őtet, de semmivé nem tehette; ő utánna pedig állott az egész Gotthus Nemzet, nem tsak emlékezvén az ő Dáciába vólt Birodalmok elrontóinak kegyetlenségeiről, és azért tellyes gyűlölséggel viseltetvén erántok; hanem még a hadi tudományban náloknál tökélletessebb lévén; bátorságra pedig és vitézségre vélek megeggyezvén. Szóval minden a mi a Visigotthusoknak szerentsés kimenetelt ígért, mind az igen terhessé tette Attila környülállásait. Egy idegen s messze Tartományba új borostyánok után Attila, az ő seregeiben legkevesebb számmal vóltak a Hunnusok; arra tehát igen sok kívántatott; és tsak az ő okos lelke vihette az végbe; hogy a meghódított az adót fizető Népek még idegen Tartományokban is, és a tsata-piartzon az engedelmességbe és jó rendtartásba megmaradnának. Az ő elpártolásoktól tehát méltán tarthatott, hogy ha a szerentse elhagyná őtet. Még ezen nagy számú seregre való élelmet is erőszakkal kelletett Galliának Várossaitól megszerezni; melly által ezek is ellene haragra indíttatván, tsak azon jó alkalmatosságra várakozának, a mellyben annál is nagyobb veszedelemmel megtámadhatnák őtet. Így már tsak egy tsatának is elvesztése vagy igen nagy akadályt tehetne előmenetelében, vagy talán minden eddig vólt győzedelmeit semmivé tehetné. Sőtt ellenségeinek közepetten állott, eggyetlen egy megerősített hely sem vala hatalmában, a hol azon esetre, ha meggyőzettetne, vagy menedék helyet találtak vólna seregei, vagy a hová magát visszavonhatta vólna.

  Mind ezt jól általlátta Attila; és mind ez érezteté nagyságát, bátorítá lelkét, megerősíté meghatározását. − Egy komor éjtzakán tehát, a mellyben a virasztó tüzek mellett fekvő katonai közt mintegy félelmes Genius megjelent, vévén kezében fegyverét inkább a’ tüzes tekéntetek, és sokat jelentő mozdúlatok, mintsem szavak által, mellyekkel nem valamelly gyáva félelmet, hanem inkább bátorságot mutatott, kiadá az ellenség megtámadására való parantsolatot. Valamint a dühös forgó szél a’ tengernek habjaira rohanván, azokat maga előtt kergeti: éppen olly dühösséggel szikrázó szemekkel, és hangossan dobogó szívvel rohannának egymásra a Hunnus és Gotthusok. Már minden felé uralkodik a halál, már az ő áldozatit a sűrűen szálló nyilak által leterítette. −

Eltsendesedik azomba egy kevéssé, de tsak azért, hogy annál nagyobb dühösséggel ujulhasson az ütközet. Ugy is történt. Mert Attila vitézei most már a szorossan álló Visigothusok soraira támadnak, a trombiták harsogási, a Fejedelmek és Vezérek tüzes bátorítási, és az éneklők buzdító éneki még inkább rettenetessé teszik az öldöklést. Megmelegednek, megszorúlnak aGotthusok látván, melly számtalanan viaskodnak ezrenként elesett társaikért. Megszorúlnak aHunnusok is, mert még a’ Dáciában megölettetteknek lelkei is látszatnak Onokáiknak éltek, s betsületekért hartzolni. − De tsak tántoríthatat- lanúl megállapodnak a Gotthusok mind addig, méglen egy Attila Frigyessének fegyvere által megöletetvén, Theodorik két száz ezer Vitézek vérével nyert győzedelmet a Hunnusoknak engedni kéntelenítetnének. Az alatt pedig méglen a megverettetett, de meg nem győzettetett Gotthusok vitéz Királlyokat eltemetvén új bosszúállásra készülnének; visszatért Attila Aurelianum alá, a’ melly is többé ellent nem álhatott az ő erejének. Bevévé tehát a’ Várost erőszakkal, és kapuit öszvetöreté. De minekelőtte bémenne, öszvegyűjtötte minden Vezéreit, hogy a’ kik kevéssel az előtt tsudálták benne a’ bátor Vitézet, és győzhetetlen bajnokot: most a’ szelíden ’s nemessen érző embert tisztelvén az emberiségnek törvénnyeit, és példáit tőle tanulnák. Felülvén tehát lovára, egynehány Odinhoz tett fohászkodásai után, megparantsolá, hogy a’ Városba való menetelkor a’ legjobb rendet tartanák; a’ legkeménnyebb fenegetések közt pedig kijelenté, hogy a’ lakosok életét, vagyonit, templomit, és egyébb nevezetes emlékeztető Statuákat illetni ne mérészeljék. És így szabadúltak meg az Aurelianumbéliek a’ vég veszélytől.


  Azomban halván Aetius a’ Visigotthusok szerentsétlenségét megváltoztatá Ő is Neutrálitássát; hanem öszvekaptsolván erejét azokkal úgy akará foglalatoskadtatni Attilát hogy azon győzedelmet további hasznára ne fordíthassa. Mindenek előtt pedig azt tanátslá Thorismundnak, hogy elmenvén Tolossába fellépne Attyának Thrónussára, ne talántán vagy más testvére választatna Királynak, vagy némely nyughatatlan seregek valamelly vetélkedő társát emelnék a’ Thrónusra. Minekutánna tehát esküvéssel ígérte vólna Thorismund Attya halálának megbosszúlását; eggyesült akarattal örökös hívséget esküvének Népei. Most már mindnyájan fegyvert ragadtak; egész Spanyol-Ország , és Galliának minden vad Nemzeti a’ Gotthusokhoz kaptsolták magokat, hogy a’ közönséges ellenség ellen hartzolnának. Még a’ Rómaiaknak seregei, és segéd Népei is ezekkel eggyesültek, és Aetiusnak vezérlése alatt indúltak az ellenségre.

  Látván Attila, hogy illy hirtelen megváltoztak a’ környűlállások; jól megfontola először mindeneket, számba vévé az ellenkező erőt, és annak hatalmát; és végre Galliát elhagyni feltette magában, minthogy már Genserik barátjának ellensége is többé lenni megszűnt. Már is majd minden Napnyugoti Nemzetek ellene támadtak; és így egy, akár melly véres győzedelem is még igen tsekély hasznot hajtott vólna. Több győzedelmek sem hajtották vólna végre plánumait, és még ezekre igen sok készületek nélkül szükölködött, még sok megerősített helyeket kelletett vólna elfoglalni, még sok akadályokat, a’ mellyeket vagy a’ számos folyók vagy a’ hegyek okozhattak, kelletett vólna elhárítani. Azután a’ Rajnán túl állottak a’ Szászok, és némelly Frantzia Nemzetek, kik hasonlóan Attila ellenségei valának. Melly könnyen elálhatták vólna ezek is az ő útját? Még Gallia testének, és vitézi tetteinek sírja lehetett vólna! Mind ezen veszedelmek és bajok éppen semmit sem függöttek valamelly tsatának kimenetelétől. Eddig ugyan az sokat segített rajta, hogy Aetius Neutralis, az ő seregeinek száma pedig nagyobb vólt mint ellenségeié. De most erre már nem calculálhatott, és azért most nagy vakmerőség lett vólna megtámadni a’ Gotthusokat, midőn olly hathatós akadállyai vólnának. Talán meg is győzhette vólna őket Attila, úgy? de az tsak a’ szerentsétől függött vólna, már pedig kevélysége nem engedé, hogy a’ szerentsétől kóldúlja azt, a’ mit vitézsége által reménylhetett.
  Attila tehát békességben ugyan, de még is minden esetre készen visszavonta seregeit Aurelianomtól. Azomban pedig Trácia Varossának lakossi haldokló rettegéssel várták Attilát, a’ kit Lupus azon Városnak Püspöke mint Isten ostorát lefestett előttök. Azért is bézárván a’ kapukat az imádsághoz fogtak, mert más fegyver viselésre alkalmatlanok vóltak. Attila azomban szabad általköltözést kivánt, és azon fenegetés, hogy a’ legkissebb ellen állásért kemény büntetéssel lakolnának, tüstént reá birta a’ Püspöket, hogy mindeneket bétellyesítene. Sőtt maga az egész Papság és Néppel eleibe menvén vezeté lovát a’ Városba. Attila seregeivel igen szép renddel általment a’ Várason, senkit sem bántott, senkinek életét, joszágát vegy Feleségeit legkissebb bántódással illetni még katonáinak sem engedte. −
  De kiváltképpen kitettszett az ő emberisége, és szelidebb érzése akkor; midőn Rhenis Várossa felé vezérlette seregeit. Ottan tudniillik reátalált Trecának legszámossabb lakossaira, a’ kik is az ő szine előtt elrejteni kivánván magokat, az erdőkbe futottak; de most látván magokat véletlenül az elhiresedett kegyetlen pusztítónak kezében lenni, majdan kétségbe esvén tulajdon gyilkosi lenni akartak. De Attila (tsuda példa!) szelid indulattal feddé őket gyenségekért, és azt javaslotta, hogy tsak mennél gyorsabban lehetne haza térnének, ne talán a’ Rómaiak ragadozó kezeikbe akadnának minthogy nyomba követnék őtet. Még alig végzék el ezek az ő hálaadó öröm kiáltásikat, a’ midőn egy Asszony kilentz leánnyival egy tsetsemőst ölébe hordván Matrona folyójának partjain katonáitól eleibe vitetne. A’ ki is nagy fájdalommal zápor módjára hallatván könnyeit leborúla előtte ’s majd szive szakadva esedezett a’ halálnak jótétéménnyéért. De Attila meg indúlván az ő rebegő jajgatásain leszálla lováról, felemelé a’ földröl a’ szegényt, letörlé ortzájáról a’ könnyeket; és a’ kit kevéfsel az előtt a’ kétségben esés majd a’ halálnak hideg karjaiba vetett, azt most megvigasztalva gazdag ajándékokkal botsátá el magától. (*)

 

(*) Oláhi Attila cap. IX. §.8.


Azomban Rhem is Várassát elhagyván elérttetett Aetius seregei által. Itt tehát a’ Catalaunomi térségen táborba szállani, vagy pedig a’ leggyalázatosabb, de egyszer’smind legveszedelmessebb futás által szabadulását felkeresni kéntelenitetett. Eddig ugyan szorgalmatossan kerülte az ütközetetnek alkalmatosságát; de most igen közel vólt az ellenség; most tehát szerentsét próbálni kéntelenitetett, mert maga az ő szerentsés vissza menetele is ettől függött. Meg állitotta tehát seregeit, és ellenség felé forditotta; de hasonlóan tselekedett Aetius is. – Ezek igen hasonló erejű seregek valának mind a’ két részről nem tsak egyforma bátorságú; hanem egyforma tapasztalású, elszánással a’ halálra készülő Férfiak voltak a’ Vezérek a’ Hunnusok részéről ugyan Ardarik, Valamir az ő testvéreivel, Orestes és Edecon az ő fiával Odoacerral; a’ Gotthusok részéről pedig Thorismund, Merove, Sangában, mind olly férfiak kik nem tsak több Vitéz tettek által érdemet ’s nevet szerzettek immár magoknak: hanem a’ kik Hir és szabadságért,mint legkedvessebb Barátjokat tekéntették a’ halált. Itt Attila, amott pedig Aetius a’ fő vezér vólt. Mind a’ kettő nem tsak fő reménnye ’s bizodalmas Övéinek, de egyszer’smint mind a’ kettő tellyes érdemekkel, tellyes rátartással. Az bátor, és a’ legnagyobb viadalokra elszánt; Ez rettenhetetlen tűrő, élessen előre látó. Az ugyan érett férfiúi korban még mindenkor, kemény nyughatatlan; Ez pedig már éltének öszszén magát a’ kőrnyülállásokhoz szabni mindeneket elrendelni, és lassú lépésekkel tzéljára sietni szokván, szóval mind a’ ketten még a’ legrendetlenebb eseteket is hasznokra forditani; a’ legnagyobb nyughatatlanságokat eltűrni, szorgalommal fáradhatatlan munkálodásokkal tzéljaikat előbbre mozditani tudván. Igy állottak egymás ellen a’ két legnagyobb vitézek, hogy a’ legvéressebb ’s legkeménnyebb ütközetet elkezdhessek.

 

  Nagy és messzire kiterjedének a’ Catalannomi térségek és végre egy dombotska emelődött fel, a’ mellynek oldalát Matronának habjai gyengén nedvesítenék. Itt kezdék el Merove vitézi a’ véres játékot, melly azután másnapon a’ legkegyetlenebb hartzá változott. Véletlenűl tudniillik öszve ütköztek éjtzakának idején a’ Gepidákkal; és tüstént olly dühös gyilkolás támadott, hogy számtalan ezeren az ő fegyvereiknek törött darabjait vérekbe fürödvén ölelnék, a’ midőn a’ Királyok seregeikkel elő sietnének, hogy az elkeseredett gyilkolókat egymástól elválasztanák. –

  Másnapon hajnal hasadtakor megjelentek a’ Királyok Fejedelmek, és a’ seregeknek vezérei Attila sátorába. Nagy nyughatatlan várakozással figyelmeztek azomban a’ Varázslók jövendöléseire, kiket most Attila a’ Népnek jelenléttében tanátsúl hivott. A’ leölettetett állatoknak belső részei ugyan mint a’ Romaiaknak, mint a’ Hunnusoknak nagy szerencsétlenségét, és a’ fő vezérnek elestét jövendőlték: de Attila bővebb barátságba lévén az Istenek végzéseivel, mint sem az ő Papjai, eképpen fejezé ki az egész dolgot: Aetius – úgy mond – elesni fog: a’ Hunnusok szerentsétlensége pedig az léend; hogy azon ellenséget, ki az ő figyelmekre, és igyekezetekre méltó vólt, elvesztendenék. –

  Azomban felkelt a’ Nap, és Attila a’ tsatát ellenségeinek láttára elrendelé. Az Ostrogotthuso- kat tudniillik némelly éjszaki Frigyesseivel elrendelé a’ jobb szárnyra, és ezeknek vezérlését a’ kedvelt Valamirra bizta, hogy Aetiussal, megütközzön. A’ többi Segéd Népeket a’ balszárnyra állítá, hogy Ardarik Thorismunddal és ennek Népeivel szembe száljon. Középen állott maga Attila, körülte a’ többi Királyok, és Fejedelmek, hogy Vitézi tettekre tőle vennének parantsolatot. Ezeknek által ellenében állott Merove, és Sángibán, a’ kiknek hivségekről még ugyan gyanakodott a’ Vifsigotthusok fő Vezére.

  Tsendes nyugadalomba állottak azomba mind a’ két seregek majd a’ napnak kilentzedik orájáig. És tsak most vette észre Aetius azon dombnak érdemét, a’ mellyről a’ Hunnusok Taborának egész elrendeltetését által láthatta. A’ helyett tehát, hogy megtámadnák a’ Hunnusokat (a’ mit Atilla nyughatatlanúl kivánt) a’ dombra vette magát Aetius Thorismund-dal. Atilla ezt látván némelly seregeket előre parantsolt, hogy a’ hegyet el foglalnak, de Aetius már meg előzte őtet. Minekutánna tehát egy ideig keménnyen hartzoltak vólna, viszsza tértek ismét az Ő Királlyokhoz. Ezen sikeretlen igyekezetek a’ többi seregeket is felháborithatta, és a’ további halasztás tsak több idős engedett vólna Aetiusnak, hogy az ő jól választott helyén besántzolhassa magát, a’ mit Atilla éppen nem akart. Azért is öszve szóllitván seregeit bátoritá mindjájokat, hogy a’ leg vitézebb, de egyszer’smint a’ leg keménnyebb hartzra indúlnának.

  Nem első alkalmatosság ez – úgy mond – hogy együtt állunk a’ tsatapiartznak vér mezején, mert ime ott, a’ hol a’ leg vitézebb nemzetek fegyvereinknek engedni kéntelenitettek, ott mondám, ösmértük meg egymást. Számoljátok tsak győzedelmeiteket, tekéntsétek, és jól fontolóra vegyétek azon tetteiteket, a’ mellyek által Királyokat adó fizetökké, és a’ fél-világot engedelmessé tettétek; és minden további bátoritás hiába való, sikeretlen, kelletlen hang, sőtt tántorithatatlan vitézségteknek, és rettenhetetlen bátorságtoknak le-alatsonyitása lészen. Nézzetek tsak oda a’ dombra, melly félelem, és ketségbe esés vitte őket ezen helyre! Nem is az ő erejik vagy Vitézségek; hanem a’ helynek erőssége, és bátorságos oltalma által keresik szabadulásokat. Rajta tehát Vitézek! ösmérjük immár ellenségeinknek mint erejét, mint bátor lelküségeket. Eltüntek immár a’ régi Nemes bátor lelkű Romaiak; az ő onokáik, tsak első mozdulatnak is könnyen el nyomatathatnak. – Egyedűl tsak az Alanusok és Gotthusokban vagyon minden bizodalmok oda tehát, ott még fényes ditsőség vár bennünket! Most látom, hogy a’ sors is tsak azért tett illy fényes népeknek Uraivá; hogy e’ mai tsatának örömeire készüljünk; Nem is a’ kit a’ halhatatlan Istenek hatalmas karja öriz. De a’ kit ellenben az Ő változhatatlan végzéseik szerint a’ halálra rendeltek, azt, ha a’ Világnak leg távolabb szögébe rejtetik is, még ma semmivé tészik. Rajta Vitézek! – Utánnam! az én nyilam meg mutatja néktek ama helyt a’ hol méltó haragtokat bátran kitöltsétek! –

  Most már meg ütötte Atilla tulajdon paizsát, és tüstént a’ Frantzra indító trombiták harsogtak, az éneklők pedig elkezdék a’ gyözedelemre kisérő taljaikat. Atilla azomban, minekutánna fel vetette vólna magát habzó paripájára, népével együtt sebess nyargalással az ellenség Táborára rohanván, és egy nyilok záporával köszöntvén őket, egyenessen a’ hegy tetejére indúlt. Látván azt Aetius le jöve a’ hegyről, hogy a’ Hunnusok dühös meg támadtatásától, meg mentse Romai seregeit, kiket, így is inkább a’ Hunnus bátorság tsudálására, mint sem a’ hadakozásra ide vezetett. Thorismund azomban bátran szembe száll az hathatóssan elő tóduló Hunnusokkal, elkezdi az Öldöklést, és olly rettenetessé tészi hogy végre az elkeseredett elszánás minden lehetős elfutásnak reménységét, és a’ gyözelemnek utját tökélletessen elzárná. Már is ezen Gotthus sisakok hemperegnek a’ Vitézek lábai alatt, számtalan Hunnusok vérekbe fürödvén, a’ porba tapodtatnak, ezen tsonkúlt testek hevernek  a’ dombon; és még is noha egy arasznyi földet sem nyertek, még is el nem aludt bátorságok, meg nem tsökkent reménységek. Az alatt pedig még Attila az ő társaival az ellenségek közepettén hartzolna, öszve kaptsolódnak Ardarik és Valamir, hogy némellyeket fogságba elvihessenek. Látván Thorismund a’ közelitő veszedelnet nagy hirtelen ott hagygya a’ dombot, hogy a’ megszorúltaknak segitségekre siessen; és Aetiussal öszve tsatolván seregeit, úgy várja az üldözöit. A’ kik is mint a’ sebess záportól a’ hegyről leszakadt kősziklák, olly sebességgel sietnek utánna. Megújúl ismét a’ kemény hartz. Minden elesett Hunnus, minden megőletett Gotthus, megujjitja ővéinek bátorságát, és újra fellobbantja feleiben a’ hartzolásnak tűzét. A’ betsület, ’s szabadságnak nemes érzése, a’ győzelemnek kivánsága elüzvén az életről, és annak megtartásáról való gondosságot, annyira öztönözi a’ hartzolókat; hogy oroszlányi dühösséggel setét estvélig viaskodván, sem a’ tsatapiartzról nem távoznának, sem az egymásra halmozott holt testeket el nem hagyván egyedűl a’ halál rabságába esnének. Már is a’ sok hólt tetemektől megtelvén a’ Matrona, kimászik partjain, és napnak utolsó sugárai fénylenek; és még is sem a’ Hunnusok végképpen meg nem verhetik a’ Gotthusokat, sem ezek el nem űzhetik ellenségeiket. Végre a’ nagy éjtzaka, és sűrűen leesett köd lehetetlenné teszik a további viaskodást három száz ezeren hullottak el a’ két részről, kik is mindnyájan a’ mellyeken megsebesítve lévén, kétségessé hagyták, melly fél győzedelmeskedett, vagy mely hartzolt vólna vitézebbűl. – Végtére

  Elváltak mind a’ két seregek egymástól, nem tudván, mellyik lenne győzedelmes; tsak hogy Attila jobb renddel tért vissza helyére. Azomban Thorismund némely seregeivel távozni akarván a’ tsata-piartzról; és nem tudván a’ járásokat, véletlenül a’ Hunnusok tábora közzé érkezett. Megujjult tehát ismét a’ verekedés, és Thorismund ebben megsebesítetvén fejben, nagy nehezen katonáinak különös vitézsége által kerülte el a’ fogságot. Aetius hasonlóan akarván barátjának segedelmére sietni, az ellenségek közepire jutott, de tüstént feltalálván magát a’ nélkül, hogy megesmértetett vólna, szerentséssen seregeihez visszatért, a’ hol is a’ jövendőknek nyughatatlan szorongató várakozásában által virasztotta az éjszakát. –

  Attila is éppen nem tudhatta mitsoda állapotban hagyták el a’ Visigotthusok a’ tsata-piartzot. Elvégezvén véres munkáját, minthogy még is tökélletessen végre nem hajthatta plánumát, keveset gondolt most a’ többivel annyival is inkább: mivel vitéz seregeinek nagyobb része éppen megmaradott, és még egy ujjolag téendő ütközetre elengendő erővel bírt. Azomban még is az ő okos előrelátása azt javaslotta, hogy ha tsak nem kéntelenítetne, új verekedést most ne kezdene ugyan; de egyszer’ smint arra is birta nemes reátartása, hogy eltávozása által gyanúba ne ejtse magát, mintha félelemből elhagyta vólna táborát. Azért is az egész éjtszakán által, és az egész következendő napon szünet nélkül fuvatta a’ trombitákat, és a’ fegyvernek tsörgéseit éppen meg nem szűnette; valamint az oroszlány, melly mindenfelől üldözőitől környűlvétetvén barlangja előtt vijják, és nem akarván elgyengült űzőit elszaggatni szüntelen való ordítások által azokat, és az egész környéket félelemmel bétölti.

  Aetius azomba inkább tartván egy ujolag következhető tsatának tsapásaitól, mintsem ezen említett hadi tsörgésektől leginkább azon igyekezett; hogy a’ Hunnusokat eltávoztathassa. Megszámolván azon nagy kárt, mellyet a’ Gotthusok az ő Frigyesseivel szenvedtek, és öszvehasonlítván a’ méglen hátra lévő Hunnusok erejével; kétség kívül az ő okoskodása szerént egy történhető ütközet vagy az egy vagy a’ más résznek győzedelmet szülhetett. Mindenkor tehát nagy félelembe vólt mert ha a’ Hunnusok lennének a’ győzedelmesek úgy méltán tarthatott attól, hogy talán egész Galliátol megfosztanák a’ Romaiakat, ellenben hogy ha a’ Gotthusok győznék meg a’ Hunnusokat, úgy ezeknek ismét nagyobbodván, hatalmok idővel a’ Romai Birodalmat majd ezek ronthatnák el. De az ő nagy tudománnya olly módot mutatott, melly által nem tsak ezen kétséges veszedelmes állapotból kiszabadúlt: hanem még a’ valódi győzedelmet is magának tulajdonithatta.

  Látván tudniillik, hogy ellensége azon éjjel elnem tűnt, sőtt más napon is táborába megmaradott vólna, (a’ melly eseten különössen örült Aetius) tüstént a’ jövő éjtzakán Attila sátorába ment. És a’ barátságnak szinében megjelenté a’ Királynak; hogy ámbár semmit sem ohajtott is vólna inkább, mintsem hogy ha a’ Hunnusok vitézsége által a’ Gotthusok egész Galliábol kiüzettettek vólna: mindazonáltal már most ezen reménysége semmivé léendene. Sőtt tettetett igaz szivűséggel sajnálkozott Attilán, a’ ki eddig a’ Gotthusok gyengébb seregeivel hartzolván, most a’ végső romlástól tarthatna; mivel Theodorik Thorismundnak öttse ezen éjjel a legválogatottab Gotthus vitézekkel megjelent vólna. Attila mindjárt megesmérte a’ tsalárd képmutatót, de nem akarván őtet megszégyeníteni hasonló színlett köszönettel elfogadá tanátslását, hogy így tulajdon szándékai és plánumainak, mellyeket még Aurelianum Várossa alatt kidolgozott, ezen plánumainak mondám előmozdítója lenne a’ legnagyobb ellensége.−    

Hasonló álnoksággal megtsalta a’ Visigotthusok Királlyát is. Mert eltávozván Attila táborából, még ugyan azon éjtzakán megjelenvén Thorismundnál azt hírelte, hogy nem tsak új segedelmet nyertek vólna a’ Hunnusok; hanem még, hogy testvére is Theodorik ellene feltámadván, és sokaktól segíttetvén, őtet a’ Thrónustól megfosztani, és önnön magát Királynak tétetni akarná. Illy környűlállásokba tehát, mellyekben vagy a’ Hunnusoktól végképpen meggyőzetethetne, vagy Országát is elveszthetné, nem lehetne egyébb mód a’ veszedelmekből kiszabadúlni, mintsem ha a’ legnagyobb sietséggel táborából eltávozván, vissza sietne Országába; a’ mire ő is mint barátja leghathatóssabban segítené. –

   Thorismund halván ezen veszedelmes új híreket, és hitelt adván Aetius szavainak: tüstént egybehívta Frigyesseit, és minekutánna vitézségeket megköszönte vólna, elbotsátá őket; maga pedig Gotthus seregeivel Tolossa felé vette útját. Így már elnyerte Aetius a’ tsatapiartzot, és tsak arra várakozott még; hogy Attila is eltávozván Hunnussaival, magának tulajdoníthassa a’ győzedelmet. –

Azomban még egynehány napokig mulatott Attila táborozó helyén, hogy megmutassa Aetiusnak, melly keveset tartott rémesztő híreitől feltett tzélját is elérte immár; mért a’ Catalaunomi ütközet után félbe hagyták a’ Gotthusok Királlyok leánnyáért boszszúálló kivánságokat. Clodeband is már békességessen birta Treviri Hertzegségét, a’ hol is kevés idő múlva alkalmatosságot nyert arra: hogy birodalmát egészlen az Ripariusokig vihette. Most tehát egyedűl Olasz Országnak meg-támadásáról gondolkodván el hagyá azon Tartományokat, a’ mellyekben a’ hadakozásnak jussait használta. Aetius pedig a’ ki mindenektől tartott, azon igyekezett minden tehetséggel; hogy Attilának seregeit a’ viszsza téréskor jó rendbe tarthassa. Azért is egész Thuringiáig, melly már Attila tartománnya vólt, kéntelenítettek a’ Ripuriusi Frantziák követni Attila seregeit, és külömféle helyeken nagy tüzek által olly gondolatokra hozni őtet, mintha Aetius valamely nagy szamú seregekkel nyomba jönne utánna. De szükségtelen vólt ezen tsalárdság, mert Attila ösmérvén az igazság törvénnyeit inkább védelme ’s pártfogása alá vévé a’ gyenge és nyomorúlt embereket, mintsem hogy valamelly kegyetlenségekkel megbántotta volna őket. –

 

  Viszsza jövén Attila Pannoniába öszve gyülekezteté Curta mellett mind azon Királyokat, és Fejedelmeket, kiket védelme és pártfogása alá vévén Frigyesseivé tett. Itt már minden ki telhető módon előszámlálta azon okokat; mellyek arra határozták őtet, hogy a’ Romaiakat Olasz Országba megtámadván semmivé tegye őket, vagy ha éppen végképpén el nem ronthatná őket: leg alább a’ mennyire lehetne meg gyengítené. Tudniillik még Sylvanus és a’ Syrmiumi Sz. edények iránt való egyenetlenségek, a’ Honoriának viszsza tartóztatása végett ujjonnan küldetett sikeretlen követség, ama mint a’ Gotthusok, mint a’ Hunnusok iránt mutatott Aetius tsalárd maga viselete, és végre ama Aestes által kinyilatkoztatott titkos planuma a’ Napnyugoti udvarnak, mellyel a’ Barbarusokat egymás által elrontani akarván maga Birodalmát illy módon erősiteni akarná; mind ezek ujra fellobbanták Attilának haragját, és a’ leg kegyelenebb boszszú állásnak kivánságára öztönözték. Az ő haragja a’ többi Fejedelmeket is hasonló érzésekre birta, senki sem kételkedett igazságos ügyén, és mindjáján igérék segedelmeket.

  Azomban meghalt Gibicho, és igy a’ Rapia mellékein lakó Frantziák a’ Hunnusoktól el állottak, és az adó alól fel szabaditották magokat. Már tehát az akkori szokás szerént minden kezesei (obsides) azon Nemzetnek, a’ melly adoját megadni nem akarta, Rabokká Sclavusokká tétettek. Illy rab sorsra jutott vólna Hagáno is, ha tsak el szökése által magát ki nem szabadította vólna. Attila ugyan ezen szökevényt nem üldöztette, hanem inkább Ospiru tanátsait fogadván Valther és Hildegundát szemes őrizet alatt tartotta. Különös hajlandósággal viseltetett pedig mind a’ kettöjökhez rész szerént Valthernek szemessége és vitézi tüze, rész szerint pedig Hildegunda különös hóditó szépsége miatt. Még maga Ospiru is szivességgel viseltetett iránta, és mindenkori elválhatatlan társnéja lévén a’ Királynénak, végre a’ nélkűl hogy tudtára vólna még Attila szivét is birta Hildegunda. Tsak előbbször új borostyánokat nyerni, azután akará szerelmében részesiteni Attila. Ezen első tzéljára szükségképpen segitségek nélkűl szükölködött Attila, és azért látván Valthernek mint alkalmatos léttét, mint hajlandóságát azt akará hogy ő-is részese lenne borosyántyaiban. Hogy pedig annál is inkább meg vegye szivét a’ legszebb ajándékokat, és a’ Hunnus Fejedelmeknek leánnyiból igére nékie feleséget. De Hagano példájára már másra birta Valther szivét; Azért is azon szin alatt, hogy a’ ki egyszer részt venne a’ világ gyönyörűségeiben, az többé immár türhetetlenné válik; és hogy nyőtelenűl akarná tölteni napjait, minthogy a’ Katonai szoros kötelességek nem engednék a’ házi tsendes örömökkel élni, azon szinlett mentséggel mint meg szabaditá magát a’ már elkészűlt tőrökből; mint pedig a’ Király birodalmát is és szeretetét annál inkább megnyerte. Azomban méglen külömbféle készületekkel bajlódna Attila, ime egy Scytta Nemzet magát szabadságba helyheztetvén a’ Hunnusok fő Urasságának ellene mondott. Tudósitatván tehát erről a’ Király tüstént oda rendelte Valthert hogy némelly választott seregekkel megtámadván a’ pártosokat ismét az engedelmességre vissza térítse őket. Régtől fogva szerette ő már Hildegundát, de szívének titkait mind addig kijelenteni nem akarta nékie, a’ méglen győzedelmi borostyánokkal nem tetéztetvén Pannóniába ditsősségessen visszatérne. Úgy is történt. Mert elvégezvén a’ reája bízott meghódítást visszajött, és kevéssel arra birta szeretőjét: hogy véle eggyütt elszökjön. Erre legjobb alkalmatosságot pedig akkor nyert, midőn a’ Királyt minden Nagyokkal egy pompás vendégséggel tisztelné. Különössen vígadtak mindnyájan, és az öröm után álomba merültek; de felébredvén Attila mint bánkódott, hogy nem tsak ezen háláadatlan barátját, hanem Hildegundát sem látta többé. Elszöktek tudniillik, és még ama sok reája bízott kintseket is elvitte magával Hidelgunda (*) A’ bosszúállásra most sem idő, sem alkalmatosság nem vólt: mert a’ tél elmúlván, elérkezett immár azon idő, a’ mellyben Olasz-Országot megtámadni kellene; a’ méglen tehát a’ sok készületekkel foglalatoskodna Attila: letsillapodék ugyan indulatja, és elfelejté két kedves emberét, de az emberiség ismét utálatossabb lett előtte. –

 

(*) A’ mint Fischer de prima expeditione Atillae írja. − Valther végre kimondhatatlan nyomorúságok után Hazájába érkezett, a’ hol is Attyának halála után 30. esztendőkig uralkodott Aquitániában. De végre letévén a’ koronát, egy kápolna mellett remetéskedett, a’ hol halála után a’ Novalesi Klastrom felépítetett. –

 

Azomban minden hadi készületek megszereztettek immár, az ostromló eszközök helyreállítattak, és az új ezredek is elegendően gyakoroltattak a’ fegyverekben. Minthogy pedig igen nagy számúak vólnának a’ seregek, a’ kik Attilát követnék; hogy  tehát a’ jó rendet annál is inkább fenntartani lehetne, felosztá azokat úgy: hogy egy részét Ardarik a’ Noricomon keresztül, a’ másikat ő maga vezetné Olasz-Országba. A’ Juliusi Bértzeket pediglen kirendelé az öszvejöttekre. De melly rettenetes félelem foglalta el egész Olasz-Országot, a’ midőn Attila jöveteléről tudosítatott!  Ezt ugyan Aetius soha sem gondolta vólna. És a’ régi Vitézek Hazája is talán soha sem vólt illy veszedelmes állapotba, sem soha olly keveset ellent nem álhatott; mint midőn Attila a’ Juliusi bértzek közt vezető szoros utakon által ment. Tsak Arsia folyója és a’ Tergestomi Tenger öblénél jelent meg Liburinának Tisztartója hogy egynehány legiokkal ellent áljon a’ Hunnus Királynak. De az ő ellent állása hasonló lett, egy mindenektől elhagyatott fösvény embernek igyekezetéhez. A’ legiók tehát legelőbbször tapasztalván ezen hatalmas ellenségnek bosszú haragját, minthogy elégtelenek is lennének a’ győzedelemre; hirtelen magokat Agviléja Várába vették. De Attila nyomba követte a’ futókat és megjelent a’ Város előtt. Ezen Város mintegy kapuja lévén Olasz Országnak, egyszer’smind a’ leg gazdagabb, és legnépessebb vólt. Mindenkor is a’ betsűletnek és szabadságnak szeretete lelkesitette  polgárait. És nem kevés vágyódással kivánta Attila ezen Várast hatalmába keriteni annál is inkább, minthogy nem tsak számtalan kintsekkel rakva vólna, hanem azért is mert méglen ezen helyt nem birná mind addig soha bátran nem ereszkedhetne bellyebb az Országba. De az ő kemény köfalai minden ostromokat sikeretlenekké tették. Eleget kérte Attila a’ legkegyetlenebb fenegetések mellett, hogy a’ Várast feladnák polgárai; de ők bátran ellent mondottak kivánságainak, és akkor is nyugott bátorsággal voltak, midőn már mindeneket a’ kétségbe esés, és fagylaló félelem elfoglalna. Attila tehát elkezdi az ostromlást. De ama közönséges félelem, melly egész Olasz Országot elfogta, tsak inkább bátoritá Aqviléja lakossait; és minekutánna feleségeiket, gyermekeit, és egyébb joszágaikat Gradus szigetébe bátorságos helyre tették vólna; olly egyesűlt szándékkal védelmezék a’ Várast, hogy utolsó tsepp véreket feláldoznák inkább; mint sem a’ Várast könnyen az ellenségnek engedjék. –

  Már is egy hónapig dolgoztak az ostromlók, és még legkissebb reménység sem tsillámlott; hogy megnyerhetnék a’ helyt. Azért is félbe hagyta az ostromlást, és elfoglalván a’ kikötő helyt, és minden utakat, legkevesebbet sem botsátott a’ Várasba. Az alatt pedig némely ezredek tsavarogni mentek, hogy igy mindeneket félelemmel bétőltenék, és hogy az ő Királlyoknak lassan további  utat készítenének. Már a’ Veneták birodalma alatt lévő Várasok  lakosi is rész szerént Aemiliába, rész szerint az Apeninnus hegyekre vették magokat; rész szerént pedig az Adria Tengernek szigetjeibe keresték menedék helyeket. A’ sok jajgató panaszok már Ravennaig hatottak; és minden ember majdan kétségbe esett; egyedűl Aetius az ellent allásnak és szabaditásnak eszközeiről gondolkodott. De a’ veszedelem igen közel vólt, a’ Frantziák is segedelmet adni nem akartak egyedűl tehát Constantzinápolyból lehetett valami kevés segéd seregeket reményleni. Ugyan is azt is ajánlotta Aetius; hogy ő maga elmenend Marcianushoz hogy a’ Császár szoros állapotját kijelentse; addig pedig azt javaslotta Csaszárjának, hogy Italiát mennél elébb lehetne, elhagyná. Valentinianus már úgy is természete szerént igen félénk lévén kimondhatatlan melly aggódások közt botsátá el Aetiust. de kénszeritetvén a’ jelen lévő veszedelem által tsak ugyan helybe hagyá szándékát, addig pediglen a’ kétes reményel vigasztalta magát. −             

  Az alatt igen megsanyargattattak az éhség által Aquiteja polgárai, de még is nagyobbra betsülték azt ha a’ halálnak mezején ditsőséges véget nyerne életek; mint sem hogy a’ tunya henyélésben, vagy kinos hosszas nyomoruságban töltsék rövideden enyésző napjaikat. annak okaért Menapus, és Oricus tiz ezer Vitézekkel kiütvén a’ Várból a’ legnagyobb dühösséggel rohantak a’ Hunnusokra; a’ kik hasonló indulattal fogadván őket a’ Várasnak falai alatt ütköztek meg vélek. Sőtt maga Attila fegyvert ránt a’ Vitézekre, de a’ tüzes viaskodás közben le esik a’ lóról. Tüstént százanként, fenegetik a’ halállal, de az ő leghivebb vitézi tulajdon vérekkel váltják meg kedvelt Uroknak életét. Megszabadulván azomba a’ haláltól ujra Oricussal meg ütközik, és tsak könnyen általhatván fegyverével a’ könnyű ruházaton, sebet ejt rajta, de ez még vérében fetrengvén is viaskodik, méglen a’ számtalan sebek közt ditsőséges éltét elvégezi. Látván ezt seregei, tüstént futással keresik menekedéseket, de a’ Hunnusok utánnok erednek, hogy a’ hartzot tovább is folytassák, és ambár eleget bátoritaná őket Menapus de haszontalan lévén minden szorgalmatossága, tsak egyedül hartzol immár egynehány vitézeivel, hogy szaladó seregeit a’ mennyire annyira megszabadithassa a’ haláltól. −                                                                                                                                    

  Az első győzedelem, és ditsőség itt ugyan Attila részére hajolt, a’ holtakon büszkén sétálhattak ugyan a’ Hunnusok: de ezen győzedelem egy lépéssel sem vezette a’ Királyt közelebbre tzéljához. Mert Oricus sírja mellett újra öszve esküdtek Aqvilejának polgárai, hogy inkább mindjájan a’ Városnak omladéki alatt végzik ditsőségessen életeket utolsó tsepp véreket sem sajnálván; mint sem a’ Várasnak tsúfos feladásával azon élteket fenntartsák, a’ mellyet őseik betsületek, ditsőségek és Hazájok iránt való szeretetért annyiszor feláldozni szoktak. Tudósitatván mind ezekről Attila, ő is mindeneket feláldozni kész vólt, tsak hogy a’ Várost megvehesse. És sok belső örömmel vigadott; hogy ottan a’ hol tsak szaladó aranyékokra találni gondolt, ottan olly ellenségekre akadott, kiknek meggyőzése által ujjab borostyánokat nyerni reménylett. Azért is mintegy különös örömmel és megelégedéssel akara minden tehetségeit a’ Váras ellen forditani tudván hogy további menetele kevés borotyányokat igérne nékie. De az ő seregei egészlen más érzésekkel küszködtek. Mert a’ mirigy halál elfoglalta a’ már igen szorongattatott Tartománynak környekeit, és már Attilának népeiből is némellyek áldozati lettek.  Tellyes épségben minden viadal nélkül elesni, a’ hideg halálnak karjaiba minden ditsőség nélkül rohanni nem vala kedves halál a’ Hunnusok előtt; erre ugyan soha sem szánták magokat. Hasonlóképpen Német Országnak éjszaki lakosi inkább a’ gazdag ragadományok kedvéért, mint sem a’ hir és Nevért jöttek Attila zász lói alá; igy tehát sikeretlenűl várakozni éppen nem akartak; minthogy pedig már egynehány holnapokig minden nyeresség nélkül egy helyen állották, nyughatatlan morgolódással tölték bé az egész sereget.                                           

  Már tehát az egyenetlenségnek szikrái megfogantak, és tsak az eltávozásnak parantsolatja gátolhatta meg a’ mindég továbbra terjedő tüzet. Fekete komor gondolatok fogták el Attila szívét látván, hogy egy annyi bizodalommal ’s várakozással folytatott munkát immár félbeszakasztani kellene. Egy közel lévő, és nagy ’s hosszas fáradozással nyerni kívánt tzélt, most egyszerre el nem érhetni; egy olly Nemzetnek, a’ melly eránt kisdedségtől fogva útálattal ’s megvetéssel viseltetett, és mellyet több ízben megalázott; egy olly Nemzetnek határain megaláztatni, az már majd elszenvedhetetlen vólt, az immár minden érzékenységeit felháborította!  Illy komor gondolatok közt, tulajdon maga reátartásával, és a’ szükséggel küszködvén, még egyszer lóra veti magát Attila; hogy a’ Várost megtekéntvén valamelly olly helyet kitanúljon, a’ honnét sikerrel újra kezdhesse ostromlását. Már is feltette magában a’ Király, hogy a szükségnek engedvén, elhagyá a’ Várost és visszavonja magát seregeivel; a’ midön a’ szerentse elhagyván Aquileja vitézeit, a’ Hunnusok részére hajolt. Egy gólya tudniillik fiait szájába vivén kiszállott a’ Városból, hogy a’ szabad mezőn bátorságossabb maradást készítsen magának. Látván ezt a’ Király mintegy új megbátorodással visszatér seregeihez. „Oda tekintsetek Férjfiak – kiálta örömmel, − oda tekintsetek! íme az égi madarak, mellyek megérzik a’ jövendőket, már takarodnak a’ Városból, bizonnyára ma kezeinkbe kerül. Utánnam! induljunk az ostromra!”                                                                                            

  Látván a’ Vitézek a’ bizonyos jelt, mintegy ujjonnan lelkesítetve nagy bátorsággal indulának a’ Város felé. Az ostromló Machinák utánnok vonattatnak, és ámbár mint a’ sebes zápor, úgy hullanának a’ Városból a’ nyilak, de mind ezekre nem hajtván, szerentséssen felmásznak a’ falakra. Már itt a’ végső dühösséggel folytatják a’ hartzot, de Attila jelenléte szüntelen bátorítja Vitézeit. Az ő dítséretei, intései, bátorításai, fenegetései a’ végső veszedelmet szűlik a’ Városra. Elhullanak végre Aquiléjának győzhetetlen Bajnoki, és a’ Város az üres házokkal eggyütt a’ győzők’ hatalmába kerülnek.

  Már most mindenek felprédáltattak, a’ Város elégettetett, a’ Vár minden nevezetes épületeivel eggyütt a’ földig lerontatott. Sőtt még az egész Várost is semmivé akará tétetni, mivel olly bátor Vitézek vólnának lakosi, és még is inkább egy gyenge félénk Császárral tartani, mintsem vitéz társai lenni akarnának. –

 

 

  Azomban alig végzi el Attila Aquiléja meghódoltatását, íme megujul szívében Hildegundának emlékezete. Ama’ nyughatatlanság, mellyet most tapasztal magában, ama’ szíves öröm, mellyel Aurelianum bévétele, és a’ Catalaunomi ütközet után Hildegundától fogadtatott, mind ezeknek emlékezete megujjítja azon kívánságot, hogy őtet örökössen birhassa. Annakokáért elküldi választott szolgáit Cabilonumba, hogy a’ Burgundiak Királlyának örökös barátságát hírül vinnék, minden adótól felszabadíta- nák, és az elszökött kezesekért tellyes engedelmét jelentenék de úgy: hogy leánnyát Attilának feleségül adja. Ha pedig Herrik mind ezen kegyes ajánlásokat el nem fogadja, akkor nem tsak legkegyetlenebb haragját, de méltó boszszúállását is jelentenék. 

Minekutánna tehát illy üzenettel elbotsátotta vólna Követjeit, várván a’ kedves választ, addig tovább folytatá hódításának munkáját.

  Ezen Várasnak, melly immár a’ jajoknak és borzadásnak képe lett, tekéntete, ama örömeknek képzelete, mellyeket majdan Hildegunda karjai közt érezni fogna, szelídebb érzésekre bírták Atillát. Talán el sem is pusztíttatott volna annyira a’ régi Vitézek hazája, talán több ember vér, Várasok, ’s Tartományok meg is kéméltettek volna, ha az ő erejének, mellynek immár ellent állani nem lehetett, hátráltató gátok nem tétetvén szabad járás engedtetett vólna! Attila ugyan keményen tartotta magat mindenik ellen, a’ ki véle megütközni bátorkodott, és kegyetlen tsak a’ kevély erőtlen iránt volt: de a’ szelíd, alázatos, és az ő nagyságát el-ösmérő ember mindenkor kegyelmében bízakodhatott. Az ő nagyságának érzése vissza tartóztatta ugyan mindenkor haragját, és bosszú indúlatját mind addig: méglen gyenge vakmerő ellent-állást nem tapasztalt. De ime most szerentsétlenűl leg-először is Concordia Várassa bátorkott Aquiléjának elpusztítójával szembe-szállani; azért is ha a’ szelíd Vitézet béfogadni nem akarták; kéntelenítettek a’ kegyetlen Tyrannusnak el-ösmérni hatalmát. Padua, Tarvisium, és Altinumnak polgárai pedig béfogadván Őtet, és szabad bémenetelt engedvén örűltek, hogy a’ Hunnusokban nem tsak emberi ábrázatokra, hanem valóban szelíd érzésű emberekre akadtak; kik ámbár mint kegyetlen gyilkolók festetnének le előttök, még is igazságos, szelídebb emberek lennének az ő régi Praetoraik, Biráik, és Quaesztoraiknál. – De

  Melly útálátos vólna előtte a’ hízelkedő, egy különös alkalmatossággal ki-mutatta Paduába. Mert egynehány napok múlva, hogy a’ Várost elfoglalta, az Athenaeumba öszve gyűlekezvén igen sok emberek, Atilla-is megjelent, hogy valamelly Calabriai Vers-Szerzőnek Marullusnak ezen pompás bé-menetelére készűlt verseit halgatná. Azomban éppen kedvesen nem vette a’ Király azt, hogy őtet választotta a’ Poéta énekének Tárgyává. Annál inkább pedig, midőn olly tettekért, mellyeket soha végbe nem vitt, és olly erkőltsökért, mellyeket Atilla tekíntetbe sem vett, őtet dítsérné, sőtt származását az Isteneknek tulajdonítaná; akkor a’ legnagyobb haragra gerjedett. −

  Kössétek-meg – úgymond Szolgainak – kössétek-meg azon nyomorúlt hízelkedőt, és vessétek verseivel együtt a’ tűzbe, ott a’ lángok közt lakoljon piszkos hízelkedéséért, melly a’ halhatatlan Istenek ellen való káromlásokra bírta őtet!

  Már-is az el-készűlt fa-rakásnak tetején feküdt kötözve Marullus, már a’ Szolgák éppen felgyújtani akarták azt, a’ midőn Atilla megkegyelmezett az engedelemért esedezőnek tsak azért, hogy az igazság szerető férjfiak az ő valódi érdemét a’ később Világnak írásba meghagyhatnák. −

 

  Sokkal kegyessebb érzések váltják fel egymást olly embernek szívében; a’ ki egy hív barátjának intéseire megindúlván olly hirtelen való tselekedetében akadályoztatik, a’ mellyet ő vagy indúlatjában, vagy az iránt, a’ mi nékie jónak tetszik, való Enthusiasmustól megvakíttatván, elkövetett volna. Könnyen ismét megnyugtatja lelkét, és az ő engedelmességébe feltalálja újjolag érdemeit. –

  Noha pedig így érzett Atilla, midőn Páduát elhagyná; de ezen nemes érzése haragjának indulatjától tsak hamar elnyomattatott. Mert minekutánna Vincentia, Verona, Mantua, Brixia, és Bergamum Várassainak lakossai vagy az Égnek pártfogásában vakmerően helyheztetett bizodalomtól, vagy azon hibás vélekedéstől, hogy ezer Keresztények tíz ezer pogányokat meg-győzhetnek, indítatván véle megütközni bátorkodtak volna: akkor megindúlván Attila haragja ostrommal bé-vévé, és ki-raboltatá azon Várasokat. Talán-is tűzzel ’s vassal főldig le rontatta volna minden épűletjeiket, ha tsak Barátinak esedezése, és a’ sok régiségek megtartása kegyelmet nem nyertek vólna.

  Tűrhetőbb sorsra jutottak Liguriának Várafsai. Mert Majland, Ticinum, és Cremona Várafsainak polgárai feladván szép móddal az említett helyeket, nem tsak életeket; hanem szabadságokat is meg-tartották. Tsak kár hogy Attila az ő seregeinek fösvénységét meg-nem gátolhatta tökélletesen: de még-is néműképpen határt vethetett; mert a’ mint olvasni a’ Történetek lajstromaiban Majland a’ Hunnusok elmenetele után 80 esztendő múlva több mint három száz ezer lakosokat számolt, kik közűl többnyire mindnyájan jó karban találtattak. Egy emlékeztető ritkaság még is el-rontatott Attila parantsolatjára. Találtatott t.i. egy palotában olly festés, a’ melly a’ Császárokat sorba helyheztetvén arany Thrónusokba, egyszer’smind a’ Scythák Fejedelmeit lánczokkal terhelve, előttök a’ főldre borúlva képzelné. Nemes bosszankodással tekéngetett a’ Király ezen képre; és hogy ezen  kevélységet megbűntesse, igazságot jelentőve festette azt. Azért-is egy Pictort elő-hívatván parantsolá: hogy az arany Thronus helyett egy tsínos, de egyűgyű széket fessen, a’ mellybe a’ császár helyett a’ Scythák Királlyát pingálja. Ama lánczokkal terhelt Scytha Fejedelmeket szabadon a’ Király mellé űltesse, és végre egynéhány lépésnyire állíttsa a’ Császárokat a’ legelevenebb színekkel; és úgy rajzolja, hogy pénzes zatskóikat vállaikon hozván a’ leg-méllyebb alázatossággal békességért esedezni látszassanak. −

 

 

  Most már lassan a’ fő Városhoz, és a’ Császári lakó-helyhez jutott Attila seregeivel. Cremona mellett által-menvén Népeivel Pádus folyóján, egyenesen Ravenna felé sietett, hogy a’ Császárt elfogván magával el-hozza, és Rómába a’ győzedelmi pompának alkalmatossával, vigye. Párma, Placentia és Regium a’ tiszteletnek és alázatosságnak leg-kitetzhetőbb jeleivel fogadák őtet; és legkissebb sérelmet sem tapasztaltak. Sőtt mennél inkább közelítene Rómához, és mennél kevesebbet bántódna-meg némelly vakmerőktől: annál szorossabb rendbe tartotta Vitézeit, és annál keményebb büntetések által kénszeríté seregeit a’ jó rend, és szelídség törvénnyeinek megtartására. Geminianus-is hallván Attila tetteit, a’ nélkűl, hogy még leg-kissebb parantsolatot vett volna iránta, ki-nyittatta Mutina Várossának kapuit, és ime a’ leg-nagyobb tsinos rend-tartáfsal, minden leg-kissebb el-követett illetlenség nélkül keresztűl ment a ’ Városon Vezére után az egész Hunnus Tábor.  (*)

  Azomban Valentinianus Császár Rómába futott, a’ hol immár Aetius-is meg-jelent azon nyugtató felelettel: hogy a’ Napkeleti Birodalomnak segedelmére számot tarthatnának. De a’ Rómaiak tartván attól ne talán későn jönne a’ segítség Constanczinápolyból; azértis mind azok, kik tsak Róma, és az Appenninusi hegyek közt lakván a’ fegyver viselésre alkalmatosak vólnának, mind azok mondám hirtelenséggel öszve-szedettek, és Aetiusnak vezérlésére bízatván a’ Flaminiai útakra állíttattak.

 

(*) Sigonius de occid. Imp. I. XIII.

 

Méglen pedig Rómába ezen készűletek történnének, az alatt Attila Ravenna alá érkezett. Azomban a’ Városnak Püspöke János minden Papjaival a’ Király eleibe ment, hogy a’ Polgároknak, és az egész Városnak kegyelmet nyerjen. Attila meg-értvén könyörgéseket, de egyszer’smind emlékezvén arról: hogy Aetius a’ Catalaunomi Ütközetben nyert győzedelmet magának igazságtalanúl tulajdonította vólna; most tehát ki-fedezte ez iránt való érzéseit. Mindenkor – úgymond a’ Püspöknek – szokásom vólt; hogy a’ meg-alázottaknak kegyelmezzek; azért-is sem a’ Város, sem annak Polgárai leg-kissebb bántódással meg-nem sértetnek; de hogy a’ Ravennabéliek idővel azt ne mondhassák, hogy vagy vitézségek, vagy okos szemességek bírta vólna a’ Királyt ezen kegyelmezésre: azért is azt parantsolta: hogy le-szaggattatván a’ Városnak kapui Vitézeinek lovai által a’ porba gázoltassanak. Nagy készséggel állottak mindenekre a’ Ravennabéliek, és tüstént bé-is tellyesítették a’ Király kívánságát; a’ ki is győzedelmesen keresztűl-ment a’ Városon a’ lakosoknak gyakori öröm-kiáltásaitól kísértetvén.

  Azomban minthogy a’ Császár Ravennába nem találtatott, meggátoltatott egy részben Attila planuma is. A’ nyár is rész szerént Aqviléjának ostromlásában, rész szerént a’ sok utazásokban eltelt, már tehát késön vólt mostan az Appenninusi hegyeken által költözni, és egynehány Tuscia és Latiumba nyert győzedelmek által Romaig magának utat nyitni, a’ hol a’ Császár megfogottatásának is senki ellent nem álhatott vólna. De tudván azt jól, hogy a’ Romaiak a’ jövendöségről gondoskodnának igen keveset; azért is azt gondolá Attila, hogy azzal éppen semmit sem vesztene; ha őket a’ Tél által szabad kények szerint a’ tobzodásokba elmerűlni engedvén, majdan a’ következendő tavaszra fegyverének, és seregei kivánságainak utolsó szerentséjeket feláldozná. Ennek okáért vissza térvén a’ folyóntúl éppen Martuaba sietett, a’ hol is Cabilonnusba utasitott követjei a’ szép Hildegundával már várták is őtet.

 

 

 Nagy, és kimondhatatlan örömmel vert a’ Császár, és a’ Romai Népnek szive, a’ midőn Attilának vissza meneteléről tudósítattak vólna. De talán soha nagyobb szorgalommal nem igyekezett Aetius az egész Tanátsal olly módról gondoskodni, melly által a’ Birodalmat ezen rettenetes ellenségtől megszabadíthatnák. Végre mindnyájan megállapodtak azon: hogy a’ Királyt valamelly fénnyes követséggel megtisztelvén akár mely feltételek alatt is tőle békességet nyerni igyekezzenek. Mindjárt-is Avienus Consul, Prigetius az Olasz Országi Seregeknek Praetora, és Leo a’ Római Püspök ki választattak; hogy ezen Követségben eljárnának. Minthogy pedig az egész Napnyúgoti Birodalomnak ennek szerentsés kimenetelétől függne bóldogsága: azért-is tellyes hatalommal fel-ruháztattak ezen Közben-járók, hogy mindeneket, a’ mellyek a’ Birodalom bóldogságát előbbre mozdíttanák, tetszések szerént jóvá hagyhatnának.      

  Nemes maga rátartással, de egyszer’s mind a’ tiszteletnek nem tsekély jeleivel fogadtattak Attilától. Mindjárt is Leo az akkori leg-híresebb Ékes-szólló (Orator) elkezdé beszédjét, és az maga szép viseletével egygyeztetett nemes tekéntete, és ékes szóllása meg-hódították a’ Király’ szívét. 

  A’ leg-elevenebb színekkel le-rajzolá előtte a’ régi Rómaiak érdemeit, mellyek most a’ világi hívságoktól elragadtatott Onokáktól el-távoztak. – Bátran meg-vallotta azt-is, hogy mind azt, a’ mit ezeknek az állhatatlan Szerentse el-tagadott, most ő tellyes mértékben bírná; melly által az ő hatalma olly magosságra lépett, a’ mellyben egyedül a’ Véghetetlennek rendeléseitől függvén méltán mindenektől meg-ösmértetne, és tiszteltetne. – Most már mint azoknak tellyes hatalmú Űgyéssze, kik az ő szomorú szerentsétlenségek előtt az egész Világnak Urai lévén, Királlyoknak, és Nemzeteknek törvényeket szabtak; kéré a’ Királyt, hogy azon fel-tételeket kijelenteni méltóztatna, a’ mellyek által békességet, és állandó nyúgodalmat a’ Birodalomnak ígérni, és adni tetszene. Sőtt már most több Fathusiasmussal beszélt a’ Királlyal. Megemlítette tudni illik, hogy eddig immár meg-mutatta volna, hogy nyakas Királlyokat meg-alázni, erős Váraiba bízakodó Várasokat el-foglalni, a’ legvitézebb Népeket – is meg-győzni, meghódítani; a’ leg-rettenetesebb veszedelmeken erőt venni tudna; most mutatná-meg; hogy önnön magát meg-győzi, az ő méltán fel-indult haragját mérsékeli, az ő bosszúságát, melly a’ véghetetlen Istennek titkos okos intézetjéből nagy büntetéseket szűlt a’ Rómaiakra, ezen bosszúságát az emberiséggel meg-győzi; hogy így a’ nagy vitézségek által nyert nagy hírét most a’ gyengéknek, meg-alázottaknak adott kegyes engedelem által örökösítse.     

  Illy megindulással, illy nemes ékes szóllással még soha senki nem szóllott Atilla előtt. Ama nemes rátartás ama tsendesség, ama szelidség, és felséges tekéntet, melly Leonak egész testállásából ki-tetszett; az ő-élemedett ideje, a’ nehéz gondoknak ki tetsző nyomdoki; az ő szavainak hathóssága, a’ Királynak nemessebb érzéseivel egyező érzéseknek ki fejezése, ama jeles férfiaknak tekéntete, ki Leot körűl vették; mind ezek mintegy el üzték Atilla lelkéből az emberiségről való fekete képzelődéseit, meggyengitették olly nép ellen való haragját, kit az ő különös szerentséje most a’ végső romlásra hozott; és szelídebb érzésekre birták szivét. Megujjúlt hirtelen a’ Catalaunomi ütközetnek emlékezete, és meggondolván melly állapotra juthatott vólna ő-is, már hajlandóbb kezdett lenni a’ kegyelemnek megadására.                                                          

  Ezen érzések közben más környűl állásokat vett észre egész állapotjában, mellyeknek veszedelméről talán másszor nem is álmodott. Mert ime még a’ Páduson túl némelly lappangó ellenségek megegyeztek egymással abban; hogy Romának elpusztitásától minden kitelhető hatalommal hátráltassák. Sőtt még Barátjai is sokat munkálódtak abban. Mert figyelmetessé tették Ardarik, sorsára a’ ki egynehány nyert győzedelmek utánn már lenni megszűnt. – De Atilla rettenhetetlen lelke tsak akkor hajtott a’ babonákra; a’ midőn az Ő tzéljainak elérésére magát szolgálatjokba ajánlotta; de ha az ő tzéljainak határt vetni akarnának akkor tsak gúnyola minden ijjesztéseket. Még a’ jelen lévő legnagyobb veszedelmek sem ijjeszthetvén meg őtet annál inkább leg kevesebbet sem hajlott a’ képzelt veszedelmekre, mert már Edecon, Odoacer által elő hozott okok, mellyekkel Romának elpusztitását tanátslották, régen győzedelmeskedtek a’ gyenge lelköknek kétségeskedő okoskodásain. – De most egyszerre által látta: hogy az ő nagy feltett szándékát tsak azoknak ereji által végbe vihetné, kik Alarik sorsát tsak azért emlitették, és eleibe terjesztették nékie: mivel önnön magok tartottak ugyan attól. Már is a’ nevezetessebb vitézi az elől itéletektől elfoglaltattak, és igy a’ mit a’ könnyen hivő babonásság rettenetes, és veszedelmesnek állitott, abba ugyan ezeknek segedelmével be kapni nem lehetett, − A’ külföldi gyenge kényeztetés is lassan már mintegy bosszút állani látszatott Olasz Országért; mert a’ melly Nemzetek mind eddig téjjel, gyökerekkel némely füvekkel, és nyert hússal élni szoktak; most megkóstolván a’ kényessebb ízlésű étkeket lassan a’ Scytthiai mértékletességtől eltávoztak. – Ama Italiában uralkodó mirigyes betegség már sokakat magával elragadott; és a’ még egészségben lévő seregek a’ munkásságnak szine alatt egyedűl ragadományok után sohajtoztott. – A’ számtalan Városokból elvitt prédák igen gazdagokká tették  Táborait, és a’ mi olly könnyen szereztetett, minden további gondok nélkül elprédáltatott, és a’ mindenkor szaporodó szükségekből kétség kívűl még idővel szorongató szűkség származhatott Igy a’ méglen tsak most tzirázni kezdő köz jó rendis könnyen semmivé tétethetne; és a’ melly rosz következések tulajdon fesletségek miatt a’ seregekre jönnének, azokat Vezéreikre háritván zenebonákra és pártütésekre vetemedvén, a’ mire a’ Császárok jutottak könnyen végre azoknak meggyözöit örökös megszégyenülésekre ugyan azon veszélybe vihetnék. −      

  Mind ezen okok, egy fél Világ sorsának, melly most utólszor Atilláról függött, meghatározása ellen viaskodtak. Eleget tusakodtak egymással Atilla belső érzései, de ő tsak az okok fontosságára figyelmezett. Azon okok, mellyek a’ Rómaiaknak kegyelmezésére birhatták, vilagossan kitetszüek, és szembetűnők vóltak; de azon hasznoknak, mellyeket Rómának meghódoltatásából reménylhetett; nagysága, egyedül képzelődésétől függött. Már tehát ezen nagy, és nem tsak Europának Népeit, de az egész emberi Nemzetet érdeklő, pillantatban valamelly jól általgondolt maga meghatározást, nem pedig az indulatok gerjedelmét követnie kelletett Attilának. – Ama nagy munkát, mellynek rajzolatját még az ő gyenge ifiúságának édes óráiban kidolgozta, azon nagy munkát most vagy elvégezni, vagy félbeszakasztani kelletett. Tsak egynehány lépésnyire a’ régtől fogva keresett tzéljától állapodna meg! De ott, a’ hol egy részről keserű bánatok, más részről örökös hír halhatatlan név reája várakozna; ott a’ hol még kétséges vólt, hogy hová forduljon, ott térjen vissza; és a’ mértékletes okosságnak ölében, a’ tsendes lelkiesméretben, hogy igazságossan, és okossan vitt vólna mindeneket végbe, ott keressen jutalmat fáradságos igyekezetjeiért! – A’ visszatérés most könnyű, biztos, nem fényes ugyan, de még érdemmel tellyes vólt; ellenben ha folytatni akarná elkezdett munkáját, az igaz, hogy messze kiható ditsősséggel ketsegtette; de nem kevés veszedelmekkel és bizonytalansággal ijeszgette. Meggondolván tehát mindeneket, és a’ jelenvalókat, a’ jövendőkkel egybevetvén végre megkegyelmezett a’ Rómaiaknak. −               

  Tudtára adatta tehát a’ Követeknek, hogy ő ugyan még egyszer kegyelmezne a’ Rómaiaknak, de úgy: hogy nem tsak esztendőnként bizonyos adót fizessenek; hanem azon felől Honoriát az őtet illető Tartományokkal nékie általadnák. Most ugyan még elhaggya Olasz-Országot, de hogyha egy esztendőnek elfolyásával mind ezen feltételeket be nem tellyesítené a’ Császár; akkor az ő haragjának legrettenetessebb következéseit várhatná egész Birodalmára. – Ezzel békességnek jeléül oda nyujtá kezét, és elbotsátá a’ Császár Ügyésszeit.

 

 

  Azomban alig térhetett Attila vissza Pannóniába: imé ismét új boszonkodásokra fakadnia kelletett. Mert Marcianus Császár soha legkissebb adót nem fizetett; vagy azért: mivel elegendő bátornak gondolta magát, hogy Attilával megütközzön, vagy azért; hogy talán részes lévén az új Rómaiak titkaiban tudta, melly kevés idő múlva vége lészen Attila léttének. (*) Értvén tehát a’ Király, melly megáltalkodott kevélységgel eltagadta vólna a’ Constantzinápolyi Császár az adót; tüstént parantsolatokat botsátott ki, mellyek által mindnyájan a’ következendő tavaszon a’ háborúra hívatatnának. Maga is a’ legnagyobb szorgalommal megszerzett, és jó állapotba helyheztetett mindeneket, hogy a’ melly sanyarú nyomorúságoktól megkéméllette Napnyugotot, ugyan azokkal most annál is nagyobb ’s tellyessebb mertékkel a’ Napkeleti Birodalmat betőltse. Már minden elkészült; mindazonáltal előbbször Hildegundával ünnepelte lakodalmát. De a’ következendő éjtszakán elvégződött élete; mert éppen a’ lakodalmi pompában lappangott a’ halál az ő nagy áldozatja után, melly annyiszor elkerülte leselkedéseit.

(*) Jornandes C. 34.  

 

  Hildegunda tudniillik, akkor, midőn édes Attya, hogy a’ Hunnusok hatalmas barátságát megnyerhesse a’ Királytól küldött követeknek őtet által adta, már Valther jegyese vólt. Most tehát akár azért; hogy a’ környülállásoknak erőszakoskodó hatalma ellen séretlenűl megtartsa szüzességét; akár pedig, hogy talán Aetius Ügyészei birták arra, hogy Attilát megőlje; elég az, hogy ő vólt ama nagy eszköz, melly által a’ véghetetlen Isten Attila éltének véget vetni akart, mivel a’ Birodalomnak elveszni, és mivel az uj Világ fő Várossa az ő pallérozodásának maradékjait később időkre fenntartani rendeltetett. – Midőn azért házasságának első éjtzakáján talán tsatákról, és véres ütközetekről álmodozna Attila Hildegunda mellett; akkor az egy hegyes Tőrrel által ütötte szivét (*)

 

 (*) Attila halálának módjába meg nem egyeznek egymással a’ Túdosok. Majd mindenik másként beszélli elő. Igy p. o. Jornandes és Paulus Diaconus azt is irják; hogy a’ lakodalomnak öröme napján a’ bor, és szerelembe elmerűlvén végre az orrából megindúlt vér által fojtatott meg. Otto Frisnigensis 4 dik könyv. 28. r. nem tsak helybe hagyja  Jornandesnek beszédjét; hanem mintegy okát is adja igy irván: − ut qui semper humanum sanqvinem sitiverat proprio quoque sanqvine suffocatus interiret.             

    Marcellinus Comes pedig in chron. a. a. 454 ezt jegyzi fel: Attila Rex Hunnorum Aetii hortatu noctu mullieris  manu, cultroqve confoditur. Már tsak ezen egynehány Tudósok is külömböznek egymástól itéletjeikben. Hát ha még mások vagy az igazságot megmondani, vagy itéletjeiket kitenni akarnák? − De – Azomban a’ mi kinek tetszik, azt tartsa igaznak, azt vittassa nem csak Attila Characteréből: de a’ környül állásokból hozott okoskodások által is. –

 

 

 

 

KÖVETKEZÉSEK.

 

 

Attila rettenhetetlen lelke, bátor vitézsége, és mélyen beható hadi tudománnya kétség kivül a’ legfényessebb állapotba helyheztette a’ Hunnusok Birodalmát, de egyszer’smint az ő eleste után ezen nagy Birodalomnak is nem tsak hanyatlani, hanem éppen semmivé lenni kelletett; ha ama nagy változások, mellyeket ő olly hathatossan sürgetett, annyi számtalan vérontások által előbbre mozditott ugyan, de utoljára félbe hagyni kéntelenitetett; megtörténni rendeltettek. Azon nagy, és sok erőknek, mellyeket ő egybe szerkesztetett, felosztatni, és önnön magokért munkálkodni kelletett; hogy az Isteni titkos rendeléseknek tzeljait végre hajthassák. Talán is, ha még tovább fennállott vólna, még több esztendőkig törvénnyeket szabott vólna  a’ Hunnus Birodalom mint a’ Napkeleti, mint a’ Napnyugoti Császároknak; sőtt talán a’ többi Világnak veszedelmére ezek is egymással megegyeztek vólna; de amannak hirtelen való elbomlása könnyen és hamarébb maga után vonta a’ Napnyugoti Birodalomnak veszéljét is; és az éjszáki Népek megszabadúlván két nagy, és hatalmas ellenségekről elfoglalták azon Tartománnyokat, a’ mellyekbe ők legelőbbszőr a’ most is boldogabb jövendőségre törekedő tudománnyoknak és igyekezeteknek magvát elhintették. −

  Már régtől fogva Ellakot a’ Hunnusok Királlyának akarta tenni Attila, nem azért, hogy első szülött fia, hanem inkább azért, mivel legvitézebb vólt; de minekelőtte ezen szándékát tökélletessen végre hajthatta vólna, ime erőt vévén a’ halandóság rajta, éltét és országlását elvégezni kéntelenítetett. Most tehát a’ Testvéreknek egymás közt való vetélkedések miatt a’ Birodalom is számtalan nyomorúságokra jutott. A’ Nemzet pedig, vagy nem ösmérvén az első szülöttségnek jussát, vagy az ő akkori környülállásaira nézve nem akarván azt elösmérni, végre abba megállapodott; hogy sorsot vetvén elosztanák az Országot. Ardarik ezen illetlen bánást utálván, minthogy igy egyedűl a’ vak szerentsétől fügne, kit akarna felmagasztalni, megboszonkodván öszve kaptsolta magát Valamirral, és az ő attyafiaival; hogy leráznák azon igát magokról, a’ mellyet egyedűl Attila türhetővé tenné tudott. Ezen példán felindulván a’ Svábok magokat az Ostrogotthusok és Gepidákkal öszve kaptsolták. Edecon pedig a’ Seyrákkal magát Attila fiaihoz tsatolta. A’ többi Nemzetek végtére rész szerént a’ Hunnusokkal, rész szerént pedig azokkal tartottak, kiket a’ betsület, és szabadság szeretete ellenek felfegyverkezett.

  Azomban Ellak Neda folyója partjain megütközött Ardarik és annak társaival; de nem tsak harmintz ezer fegyveresseit, hanem tulajdon életet is szerentsétlenűl elvesztette. Dengerik némelly megmaradott seregekkel a’ fekete Tenger felé vette magát, Irnak pedig a’ többiekkel vissza térvén kisseb Scytthiába ujjonnan felállitott egy kis Birodalmat. A’ győzedelmesek végtére felosztották magok közt olly proportio szerint a’ Hunnusok Tartománnyait, a’ melly szerént kiki a’ nagy munkának elvégzésére , erejét és hatalmát feláldozta.

 

  Midőn Pannoniába illy különös változások támadván végre egész Hunniát semmivé tennék, mint Olasz Országba más váratlan ujságok történtek. Aetius nagy híre irigységet gerjesztett  eleinte a’ Császár szívébe, és ő Birodalmának védelmezőjét üldözni kezdette. De minekutánna Heraclius Ennuch arról vádolta vólna őtet, hogy a’ Koronát ohajtván a’ Császár ellen törne, akkor ez tellyes mértékkel éreztetvén haragját, fegyvert rántott, hogy Aetius az ő jóltévőjének melyét által verje. Alig hogy ez megtörtént, mindjárt Testőrző seregei közé megfogadta a’ Császár Aetius híveit. Megtudván  ezt Maximus egy az elsőbb Senátorok közűl, kinek feleségét a’ Császár megfertőztette; tüstént arra igyekezte ezen új zsoldosokat birni, hogy megöletett Urokért az ő gyilkolóján  bosszút állanának. Ketten tsak ugyan felválalták annak végrehajtását, és méglen Valentiniánus a’ Márs-piartzon a’ játékokat nézné; addig Heracliust az élők számából kivégzették. Még párolgott ennek vére öldöklő eszközeiken, a’ midőn szintén a’ Császárt is megtámadván megölték a’ nélkül; hogy Testőrzői közül tsak egy is védelmére sietett vólna. −

  Most már Maximus egygyenlő megeggyezett akarattal választatott Császárnak; ő pedig Eudosiát az özvegy Császárnét erőszakkal Feleségűl elvette. Ama valás tétele, hogy részes vólna Valentinianus gyilkoltatásában, még annál inkább elidegenítette őtet tőle, mert úgy is hajlandó soha nem vólt iránta. Azért is Genzerik ellene kihivta Affrikából, a’ ki is két nagy fegyveres hajókkal megjelenvén a’ Tyberis folyójának a’ Tengerbe való szakadásánál minekutánna Maximus a’ szerentsétlen ütközet után a’ futás közben életét elvesztette vólna, bement Rómába, a’ sok és drága kintseket mind elrablotta; és gazdagabban, hogy sem Attila és Ardarik visszatérvén hazájába számtalanakat rabságba elvitt, sőtt magát a’ Császárnét is némely fényes eredetű foglyokkal, pompás bémenetelének nagyobb tekéntetet adni akarván, magával Carthagóba vitte. –

 

 

 A’ Romaiak azomban Avitust Császárnak választották és Galliából elhozván a’ Thronusba helyheztették; de Ricimér egy hires, és mindeneknél nagy tekéntetbe lévő Sváb éppen megveté a’ Császárt. A’ Romai segéd seregeknek fő vezére lévén mind azon hatalommal birt, a’ melly nélkűl a’ Császár könnyen semmivé lehetett. Ugyan is meg is támadta egyszer Placentia határaiban őtet, és megfogatván Püspöknek szenteltette. Már most egynehány holnapoktól fogva szabad kénnye szerént uralkodott Ricimér a’ nélkűl, hogy magát Császárnak neveztetné, megelégedvén azzal, hogy tetszése szerént bánhatna azokkal.

  De most egy olly férfiú jutott a’ Császárságra, kinek ugyan mind eddig esméretlen erköltsei most a’ bíborba tündökleni kezdettek, és a’ kevély Svábot gyakorta megalázták. Majorianus tudniillik vólt az, ki értett az egyedül uralkodáshoz. Az ő bölts törvénnyeit ugyan kevesen fogadták, de az ő hadi tudománnya sok dítséretet szerzett nékie. Mert nem tsak a’ Vandalus és Maurusokat meggyőzte Synvessánál; hanem a’ pártütő Frantzia Népeket is tsendességre hozta, és a’ Gotthus Királyt Genzerik ellen segedelmére kénszerítette; de Carthagena mellett békességre lépni kénszerítetett. Egyszer azomba, midőn Olasz-Országba útazna, véletlenűl Ricimér társainak kezeibe került, azért is, hogy éltét megtarthassa, ellent mondott a’ Császárságnak.

Ricimér a’ Tanátsot öszvehívatván, Severust tétette a’ Thrónusba. Deegy esztenő múlva eltűnt ismét ezen Császári árnyék, és Ricimér maga lett a’ Császár. De az ő kevélysége rövid idő alatt mindenek előtt útálatossá tette őtet; azért is a’ Napkeleti Császárhoz folyamodtak a’ Rómaiak, hogy Császárt adna nékiek, és Leo az ő Vejét Anthemiust küldötte Olasz-Országba. Ricimér most is feltalálta magát. Elvette t.i. Anthemius leányát feleségűl, által engedé ugyan a’ Császári nevet nékie, de a’ hatalomtól már senki meg nem foszthatta őtet. −

  Genzerik, a’ ki egyedűl Ricimértől félhetett, most egymás ellen való gyűlölségre indította a’ Császárokat. Hallván Leo azon egyenetlenségeket, elkűldötte Olybriust, hogy a’ békességnek közbenjárója lenne, de ez el-felejtkezvén kötelességéről, a’ hatalmassabbnak részére hajolt, és Császárnak tétette magát. Most tehát Ricimérrel együtt Rómát megszállotta; a’ Várost ostrommal bévétette, és Anthemius-is megölettetett. Azomban nem sokára meg-hólt Ricimér-is, és a’ Császári Trónus, melly most 4 Császároktól fogva egy kegyetlen Tyrannustól igazgattatott, ismét régi méltóságát és szabadságát vissza-nyerte. –

  Olybrius hasonlóképpen nem sokáig élt pártfogója után, ő utánna valamelly Glycerius nevű bírta a’ Császárságot. Erről egyebet nevénél, és egy gyilkosságnál semmit sem tudnak a’ történeteknek jegyzői. Mert Nepos Dalmácziának Helytartó Kórmányozója megfosztván őtet a’ Császárságtól, Salónába Püspöknek tétette. Nepos a’ Thronusra jutván, igen pártjokat fogta a’ hízelkedőknek, kik-is egy érdemes Fejedelemnek, és nagy Vitéznek mindenütt híresztelvén őtet, előre ditsekedének a’ régi bóldog időknek vissza jöttével. De Orestes rövid idő alatt meg-mutatta az ellenkezőt. –

 

 

  Attila barátja tudni illik ama’ szerentsétlen ütközet után, a’ midőn meg-győzettetett Ardarik-tól Ellak, nem akart ama egynehány meg-maradott Hunnusokkal Irnak vezérlése alatt újra Scythiának zordon pusztáiba visszatérni; azt pedig, hogy a’ Gepidáknak vagy Ostrogotthusoknak valamelly színlett név alatt szolgáljon, azt nemes rátartása éppen nem engedte. Azért is Rómába ment, a’ hol is Nepos minden szívességgel fogadván őtet nem annyira érdemiért, mint szép maga viseletjéért a’ hadi seregek Elől-járójának tette. Ezen Seregek, a’ miólta el-bomlott a’ Hunnusok Birodalma, többnyire barbarus Nemzetekből állottak; minthogy a’ Császárok ezeket igen örömest fogadnák zsóldjokba. Nem tsak különös tisztelettel viseltettek pedig Orestes iránt, mint az ő leg-kedvessebb néhai fő Uroknak Attilának Barátja volt: hanem azon fölűl a’ Császár ellen igen törekedtek, minthogy sok nemes érdemű férjfiakat jutalom nélkül hagyna. Orestes tehát élt az alkalmatossággal, és öszve-gyűjtvén a’ seregeket Ravenna alá vezeté, hogy a’ Császárt méltóságától megfossza. Látván azomban Nepos veszedelmes állapotját, Dalmácziába futott, a’ hol-is erőszakos halál által elvégezte életét. A’ Seregek Orestest kiáltották  Császárnak; de ő ezen árnyék szerentsén nem kapott, azért-is fia Romulus Augustus választatott, és bé-is helyheztetett a’ Thrónusba. −

  Méglen a’ szerentsének változó sorsával így küszködne a’ Napnyúgoti Birodalom, az alatt a’ Herulusok, Turcilingiak, és Alanusok, kik Edecon vezérlése alatt  az Ostrogotthusokkal öszve-kaptsolták magokat, 12 esztendőkig szűntelen való ütközetek után egészlen semmivé tétettek, az ő vezéreik megölettettek, és tsak Odoacer és Onulphus nagy nehezen szabadúlhattak-el a’ Gotthusok halált szóró fegyverei alól. Ez ugyan azután Constanzinápoly-ba talált jóltévőket: de a’ leg-feketébb hála-adatlansággal köszönte meg nagy lelkűségeket. Odoacer pedig mindenek nélkűl szűkölködvén, egyedűl az erkőlts, és Attila táboraiba gyakorlott bátorsága, és rettenthetetlen lelke lettek el-válhatatlan barátjai.

  Végre hosszas tévelygései után öszve szedte el-széllesztett Népeit, és Olasz Országba vezette. Ama’ barbarus Nemzetekből való zsoldosok-is, kiknek segedelme által Orestes Nepost meg-győzte, már most sok fáradságaikért Olasz Országnak harmad részét jutalomúl kérték. Minthogy pedig sem a’ Császár, sem az Attya arra hajolni éppen nem akarnának, pártot ütöttek, és Odoacert vezéreknek választották. A’ ki is Páviát, a’ hová Orestes elfutott, ostrommal bé-vévén; minekutánna barátjának vitézi halálát eleget siratta vólna, most Ravenna alá ment, és arra kénszerítette Romulust, hogy a’ Császárságot letenné. Kész engedelemmel végbe vitte ez Odoacer parantsolatját, és Luculus nevű Majorságba vévén magát minden hozzá tartozandóival, ott élte az életnek ama öröm, és nyugott napjait, a’ mellyeket soha a’ Császári Thrónusban lévén nem kóstolhatott vólna. −

  Már most a’ Tanáts-is Odoacer-nek parantsolatjait fogadni, sőtt minden változásokat a’ Napkeleti Birodalomnak meg-jelenteni, és azoknak helybe-hagyását kérni kéntelenítetett.

 Odoacer így már Olasz Országnak első Királlya lévén véget vetett a’ Napnyúgoti B irodalomnak, mellynek romlását Alarik elkezdette, Attila pedig keménnyen sürgette. És így tellyesedett bé a’ Véghetetlennek ama titkos el-rendelése, mellyet ő az ő szent, és igazságos akarattya szerént ezen Birodalomra ki-mérni méltóztatott. −

 

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete Fessler - Attila 1811