Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fessler - Attila 1811 - átgépelve

2015.07.21

 

Fessler Ignácz

ATTILA, VAGY IS A’ RÉGI MAGYAROK’ ELSŐ VEZÉRÉNEK

DITSŐSÉGES VISELT DOLGAI.

 

Fordította: egy hazáját szerető magyar. Pesten,

TRATTNER MÁTYÁS’ Csász. Kir. Priv. Könyvnyomtató’ betüiv. és költség.

1811. Eszt.

 

*

 

Az eredeti forrásról gépelték Sándor Edit főszerkesztő, szöveggondnok irányításával

Gaál Krisztina, M. Ildikó, K. György, Lipcsey Tibor, B. Mária,  Barna Mária, O. Erika, M. Rózsa, Csik Anna, Városi Ibolya és Balogh Richárd 2015. augusztusban.

 

 

A’ FORDITÓNAK ELÖLJÁRÓ BESZÉDJE

 

Régtől fogva óhajtottam Érdemes Olvasó! hogy édes Hazám és kedvelt Nemzetem eránt való szeretetemnek némelly jelét adhattam vólna. De megvallom gyengeségemet, hogy mind eddig nem tsak olly szűk határok közzé szorúltak, hogy ezen forró kívánságaimnak semmiképpen eleget nem tehetnék: hanem módom és alkalmatosságom sem adatott, mellyel Szeretett Nemzetemnek kedvet találhattam vólna. Most kezembe akadt Feszlernek, ama híres Feszlernek halhatatlan nevü Öseinknek történeteiröl írtt Munkái. Tüstént kaptam az alkalmatosságon és a mennyire tsekély tudományomnak tehetsége engedte arra fordítottam igyekezetemet; hogy ezen tudós Férjfiúnak Munkáiban foglalt Ös Eleinknek ditsőségét  (mellyet a’ külföldi Nemzetek is megesmérnek) Hazai magyar nyelven Hazámfiaival közölhessem. A’ Munka három részböl áll. Az első Attila, a’ második Mátyás Király; az utólsó három más nevezetes Magyar Királyoknak történetjeit adja elő.

Már, a’ mi a fordítást illeti, azon igyekeztem leginkább: hogy nem tsak a’ szavakat kiüssem jól magyarul; hanem hogy a dolognak velejét, és mivoltát értelmessen kitegyem, és a’ legtisztább értelmü szavakkal kifejtsem.

Válogatott tsínos nagy magyarsággal nem éltem, sem ketsegtető édes szavakkal nem írtam. De ezt azért tselekedtem, hogy nem tsak a’ Nyelvnek titkos értelmein túl ható tudósok hanem más gyengébbek is megérthessenek.

Vedd tehát kedvessen munkámnak zsengéjét, és ha azt nem is legalább igyekezö törekedésemet betsüljed. Élj szerentséssen.

Írám Karátsony Havának 31-dik napján 1810. Eszt

 

A’ FORDÍTÓ

J.  K.

 

 

 

 

NÉMELLY TUDÓSOKNAK, ÉS HÍRES FÉRFIAKNAK ATTILA FELÖL VALÓ ÍTÉLETJEI.

 

D E G U I G N E S

Historie générale des Huns Tom.  I. part II. pag 309.

 

Az éppen neveztetett Szerző említett Könyvében Attila felöl illy szavakkal teszi ki ítéletét: „ Attila tudta betsülni az erköltsöt s’ valóban is betsülte azt, és tsak az Ö ellenségei eránt vólt kegyetlen. Valamikor tsak azokkal vólt baja s’ dolga, reátartó, és nagyra vágyó; de az alattavalói közt kegyes, és leerezkedö vólt. A’ melly kintseket szerzett, azokat maga megveté ugyan, de az Ö feleségei, és Ministeri böven költék. Alatta való híveit igen szerette, az ö panaszait halgatni, az ö bajaikat orvosolni igen kedves foglalatossága vólt; minden kinek az igazságot kiszolgáltatta, és nem engedte meg azt, hogy valaki a’ szegényeket sanyargassa. Ha valaki megbántá ötet, azt könnyen elfelejté. Az ö népei nagy adók által nem nyomorgattak- Más Idegeneket megijeszteni szeretett, s valamikor tsak reáadta magát, mind annyiszor szolgált a’ szerentse nékie. A’ háborúban ( mellyet szer felett kedvelt) vakmerö ugyan nem de Vitéz az nagy vólt, és a’ melly Plánumokat felvett, azokat okossan, és szerentséssen végre hajtotta. Az ö ellenségei szer felett féltek töle. Rómában és Konstanzinápolyban mint Vitéz méltán tiszteltetett. De a’ kik Attilát tsak a’ tsatákban és háborúságban megesmérték azok kegyetlennek rajzolák ötet.”

 

G A T T E R E R

1771. Esztend.

 

Az ö közönséges Históriájának 902-ik lapján így ír:

A’ Világban élt Vitézeknek sorában valóban első rangot érdemel Attila. Nits is tehetségemben tsak képzelni is nagyobb valamit a’ régi idök történetjeiböl, mint látni miként nyújtja ki Attila ( úgy szólván  ) az ö karjait, a’ mi egész földünkre; midön egy kézzel a’ Konstantzinápolyi Császárnak békességet enged, Orleánt megszállja, Mylandot, Paviát elfoglalja, és a’ Római Császárnak békességet ajánl; maott más kézzel a Chinai Birodalommal frigyet kött, hogy az ott lévő szomszéd Nemzetnek,  melly az ő távól-létét használni akarta, egy hatalmas Ellenséggel való foglalatosságot szerezzen. Tsak egy tsedesen uralkodó Kaliff, kinek parantsolatjait Indiától Spanyol-Országig lakó népek rettegve fogadják; vagy egy Tatár s’ Mogol Vezér, ki Orosz-Országot rántzba szedte, Slésiát, Lengyel s’ Magyar Országot feldúlná, és amott Nap- Keletben Japonia felé küldene ki népeket, hódító seregeket, az íllyenek tsak némű néműképpen öszvehasonlítathatnának Attilával.”

 

UGYAN AZ

1792. Esztend.

Az Bersuch einerallgemeinen Weltgeschichte bis zur Endectung Umeritensnek 501-ik lapján

 

„Attilláról mindenkor igen változó és sokféle ítéletek vóltak. A’ mit mi tudunk róla, azt az ö fö ellenségei, a’ Rómaiak, és Görögök által tudjuk. Az ellenségeivel ugyan kegyetlenül bánt, de nem a’ Scíták tulajdonságok szerént, hanem az akkor közönségessen bévett hadi szokás szerént, melly talán kegyetlenebb nem vólt amannál a’ 100. Eszt. elött Német-Ország pusztításában bévett, és elkövetett irgalmatlanságnál. Az bizonyos: hogy az ö alatta lévö népe mindnyájan szerették; de nem is ok nélkül; mert ö mindenikének vagyonját megörzé, nem terhelé öket nagy adókkal; naponként pedig a’ szabad Ég alatt tartott közönséges Tanátsokat; és így mindenikének nyílván  úgy szolgálta ki az igazságot, a’ mint érdemlette, söt még a’ Nap-Keleti Rómaiaknak is megengedett.

Hát azon kívül mitsoda nagylelküséget mutatott Attila akkor, midön az ö tulajdon hívei által akarta az élök’ sorából kitörletni a Római Udvar? – De még oly nagyon vad ábrázatú és félelmetes tekéntetü sem vólt talám Attila, mint festetik. Külömben a’ Császári Hertzeg Aszszony Honoria mi módon gyulladhatott vólna eránta való szerelemre? „

 

 

H E R D E R

illy szavakkal szóll Attila felöl.

 

„Attila idejében a’ Hunnusok’ hatalma Európában legnagyobb vólt. A’ Nap-Keleti Császárok nékie adóztak. Megveté ugyan öket mint szolgáinak rabjait: és esztendönként 210 mázsa aranyat parantsola fizettetni magának, tsak azomban szegény sorsú vászon ruhával megelégedett. Az ö szolgáló népei valának , a’ Gotthusok, Gepidák, Németek, Herulusok, Thuringiak és a’ Thótok: Ö maga Pannóniának felsö részében egy pusztaságban építtetett fa-házban lakott. Az ö Tanátsossai, és mindenkori társai arany edényekböl ittak és ettek, de ö maga megelégede egy fából faragott merítskével, megvetvén az aranyat, és drága köveket, sem magán, sem lován, még fegyverén sem viselvén. – Minden alatta valói eránt igen jó, kellemetes, és igazságos, ellenségei felöl pedig gyanús, a’ kényes Rómaiak eránt igen maga reátartó lévén, únszoltatván leginkább a’ Vandallusok Királya Genzerik által, minekutána öt vagy hat száz ezer embereket külömbféle Nemzetekböl öszveszedett vólna, hirtelen Nap- Nyugott felé fordítá seregeit; általjárá Német-Országot és a Rhainán túl egész Frantzia-Ország közepeig mindeneket elpusztított. Minden ember reszketett elötte, míg végre a Nap-Nyugoti Nemzetségek közönségessen ellene feltámadván, egy sereget kiállítanának, azon tzélból, hogy Attila hatalmát semmivé tennék. Azonban hadi fortélyból, és okos előre-látásból viszszavonta magát Attila egész a’ Catalaunomi térségre, a’ hol is várván a’ dolog’ kimenetelét, noha nem tsak Rómaiak, Gothusok, Burgundiak, Szászok, de még a’ Németek , Olaszok’, és Frantziák’ számtalan seregei ellen kellene hartzolnia; mindazonáltal maga mindeneket elrendelt, maga az egész hartzot elintézte. A’ Tsata olly rettenetes, és vérengzö vólt, hogy nem tsak számtalan ezerek mind a’ két részröl esének el, de még maga a Gotthusok Királlya is ezen ütközetben elveszett. Végre kétséges lévén tsak ugyan a’ gyözelem viszszatére Attila a’ Rhajnán túl, és általköltöze az Alpeseken, a’ midön Olasz-Országon végig útazna seregeivel, elpusztítá Aquiléja Várossát, Majlandot  kirablá, Páviát elégeté, és végre Róma Városa ellen indúlt. De Leo a’ Romai Püspök eleiben menvén Attilának, megengesztelte ötet kéréseivel, és így a’ Városnak megengedett. Söt még a Mantuai táborozásába menvén, Leo Pápa kinyeré egész Olasz-Országnak a békességet. Most már ismét az Alpeseken általköltözött, boszszulni akarván a’ múlt Catalaunomi tsatát, de a’ halál megelözte szándékát, és a’ holtak számába tétette.”

 

J. C. CRAUSE

Geschichte der wichtigsten des beutigen Europa 2. kötetnek 161. lapján

 

ATTILA külső test állására nézve egy Kalmuk élete módja szerént egy Nap-Keleti Kám, gondolkodására nézve pedig annyira az elkényeztetett Rómaiak vagy Chinabéliek, valamint a mostani pallérozott Europaiaktól külömbözvén, valóban mindazon tulajdonságokkal bírt; mellyek agy annyira külömböző hajlandóságú és tulajdonságú nemzeteknek Urában, és egy külömbféle népekből álló fegyveres seregnek Vezérében kívántatnak, de egyszer’smind egy minden ékessebb ’s szelídebb tudományoknak kiírtójához, és minden jónak, melly az emberek szerentséjét ’s bóldogságát magában foglalja, elpusztítójához, és rontójához illendő. Az ő nagysága ugyan világos, de egyszer is az ő érdeme meg nem határozható, mert sem egy Caesárral, sem egy Fridrikhez nem hasonlítható. -Tsak Dzsinkis és Timúr Kámokkal, az ő rokonaival lehet őtet némü néműképpen egybevetni, de egyszer’smind szükséges arra is vissza emlékezni, hogy Attila lételét és elméjének pallérozását, csak egy minden nélkül szűkölködö, az ölés és pusztításokhoz szokott, és a háborúkkal örökké foglalatoskodó népnek köszönheti[1].

Illy formán tekintvén Attilát, egy nagy Hunnusnak fogjuk találni; a’ki az ő nagyságáért a’mi tsudálkozáunkat ugyan, de egyszer’smind azon nagysága’ kimutatása módjáért a mi megvetésünket érdemli. Minden tulajdonságai Hunnus lelket mutatnak. Az ő Népei közt való tartós eggyességnek fenntartása nem vala egyéb, hanem talán őket szüntelen más Nemzetek ellen való háborúságokban és elpusztításokban foglalatoskodtatni.[2]

De azt meg kell vallani, hogy, a pásztor élethez szokott népeket szolgai sorba megtartani tudta; Mert ez vala nála egy bévett Princípium; hogy a’ki egyszer az őhódoltja, az mindenkor az marad; a’ki egyszer béfogadja őtet, ha parantsolatit fogadni ellenkezne, azt mint ellenségét úgy tekéntette és a’kit újra meghódít, az bizonyosnak tartsa halálát. Az ő hatalma alatt valának olly hadakozó Népek, A’kik minden akkorában ösmérős fegyvereket és az azokkal való bánást egymással eggyezve értették. Hogy pedig ő mindezen Népeket egy Társaságba szerkesztetni, és hasznossan alkalmaztatni tudta vólna, azt megmutatni nem lehet. Tsak az különbözteté Attilát a’ többiektől, hogy az ütközetekben ő nem öldösne, mint a’ köz ember, hanem tsak parantsolatókat adna ki, Az első és legfőbb Ország meghódítók köztt minden vad Nemzetekből első lehet méltán Attila, de mégis azon hozzáadással, hogy ő ezen tzéljának elérésére úgy, valamint az építendő fapalotájára még külső nemzetbéli foglyokat alkalmaztatott és használt. Az ő igazsága, és keménysége mind addig a kegyetlenségnek nevét megérdemlik, valameddig kegyelemnek fogjuk nevezni az ő háborúk alkalmatosságával TETT Városoknak s’ Faluknak, mellyek ellen nem állottak, kirablását, és a lakosoknak fogságba való elvitetését. Az ő fösvénysége nagyobb vólt, hogy sem a megbántódásnak érzékenysége Attila kevély vólt, mert nem tudta mi légyen a valóságos nagyság, és reá-tartó; mert esmérte tulajdon seregeinek erejét és mások’ gyengeségét, hatalmas pedig az akkori környülállásokra nézve. Az ő politicája pedig nem vala egyébb, hanem egy minden rend, és systema nélkül élő Barbarus ravaszsága. Egy rajzolat nevezetes, melly ugyan tsak Dzsinkis Kámtől is előfordúl; a’ melly által is az ő parantsoltjának közönséges engedelmességét, magának népei közt tekéntetet, a végbe hajtandó dolgoknak pedig érdemet, és Enthusiasmust a’ Hunnusokban szerzett. Ő maga, vagy talán, mivel  igen babonást hívő volt, más valaki híresztelte el azon bolondságot. Azt tudniillik: hogy a’ hadak Istene’ fegyverét ő bírná, melly az akkori hiszem szerént megtaláltatott légyen, e szerént az őtet lelkesítő Istenség’ parantsolatjára hadakozásokat indíta, és a’ Világ’ birtokát jövendelteté magának Papjai által. De ez által nem tsak szembe tűnőbbé levének az ő hibái, hanem még inkább hamarébb bonták fel az a’ nélkül is igen keveset egymással eggyező részeknek proportzióját; mihelyt ezen tsodafegyver a’ Gotthusok payzsain megtsorbult. Ezen ’Istenségnek’ parantsolatjára kivégzett száz ezreket, sőt maga tulajdon testvére Bleda avagy Buda trónussától és életétől ez okon fosztatott meg.

Ezen némelly tudós Férjfiaknak Attila felől tett ítéletjeinek szembetűnő különbségét tekintvén érdemes Olvasóim, -melly is természetes következtetése, de egyszer’smind tsalhatatlan bizonysága annak, hogy rész-szerént hijános, rész-szerént igazságtalan eredeti munkákból, az emlatett Férjfiak illy ítéletekre fakadtak .- Megengednek, ha egy tökéletes rajzolatot nem adhatván, tsak egy historico-psychologikus leírást tészek e’ nevezetes emberről. Ezen már említett Írók’ munkáit forgattam én a ’dolgoknak, környülállásoknak és történeteknek feljegyzésében. Még az újjabb időbéli Írók’ munkáit is gyakorta tekéngettem. De nem annyira fordítám még is vigyázatomat a környülállásokra, mint sem az azokból kitetsző okonak, és következtetéseknek sorára. Leginkább pedig ama’ különbféle tekéntet, mellyet a’ Hunnusok’ Királyja az ő tselekedeteiben kimutatott, vonta magára minden figyelmetességemet. -Bátorkodtam tehát a historicus tetszőség (historice verosimiliter) és a poeticus igazság szerént gondolataimat feljegyezni, mi lehetett vólna Attila a’ tudva lévő környülállásokban az ő hatalma által. Mi vólt, azt ezen alkalmatossággal szinte én sem határoztam meg, valamint a tiszta Historicus compositiók’ barátjai, a található hijános Tárakból meg nem mutathatják az ellenkezőt.

 

[1] (a) az embereket egymással összvehasonlítani annyival is bajosabb, mivel az ember még önuön magát is e’ rövid élet által alig esméri meg tökélletessen. Mert vallyon mi ítéletet hoznánk olly embertől, ki egy faluban gyermekségétől fogva nevekedvén, azután Bétset Londonnal, a’ Rajna esését, a ’ Níluson lévő Gátokkal egybevetné?

[2] (b) Ezen Talán által nem egyebet jelent Crause Úr, hanem: hogy a’ történetek’ soraiban nm talált olly határozott leírást, melly őtet is meghódítaná. Ehez tartván magamat, én is élek néhol talámmal. És így az ő népei közt való eggyezségnek fenntartása talám azon éles általlátásának; és az igazgatás módjának gyümöltse vólt, mellyel ő mindeneknek szívét magának lekötelezte, mindeneknek szeretetét, és bizodalmát megnyerte.    

 

 

A RÓMAI BIRODALOM ÉS TÖBB EMLÍTENDŐ ORSZÁGOK AKKORI ÁLLAPOTJOKNAK RÖVID LEÍRÁSA

Minekelőtte megjelenne ATTILA

 

 

MEGHALT MARK-AURELIUS a’ Római Császár, és ő véle nem tsak számtalan jóknak Attyok, de még az egész Birodalomnak utólsó Istápja is örökre eltűnt. – Már most sokkal hathatóssabban ütötte ki magát az eddig mintegy szenderedéséből felébresztett költözések’, és vándorlásoknak lelke, és mintegy semmivé kívánta tenni a’ régi dolgoknak rendtartását azért: hogy egy olly új rendet szabjon magának; a’ melly szerént az emberi elmének ereji minden módon magokat tökélletessebben kifejthessék. Talán még egy továbbra terjesztett érdemes, és Trajanus, Antoninus, vagy Mark-Aurelius principiumaitól is lelkesített Országlók’ sora sem lett vólna elegendő már arra, hogy a’ megrögzött, romlott Világot jobb ’s boldogabb állapotba helyheztesse, vagy legalább a’ végső romlásához sebess lépésekkel siető időket megtartóztassa. Tsak olly magános Polgár (Civis privatus) pallérozhatta meg lelki, ’s elmebéli tehetségeit, és tsak az tündökölhetett meg néműképpen az erköltsnek példáival, a’ kinek háborgásától sem az elbízott, és magát a’ halandóságnak sorsán talán fellyebb emeltetnek, gondoló Országló nem tartott; és kit sem a’ tántorgó sokaság többé immár nem tsudált. De e’ helyett az ízmos Északi Népek, vagy az Ásiai puszták’ bátor lakossai elvesztek vólna a’ Világ’ hódítónak öldöklő fegyvere által, vagy az ő Characterének erejét ’s tulajdonságát, egy rendes, de egyszer’ smind mindenkor hiános, hibás országlás alatt elvesztették vólna. Soha fel nem állíttották vólna e’ zavart Nép’ sepreje Hyerarchiát, vagy Pheudumot nem hoztak volna bé; mellyeket későbben a’ Keresztes Szent Hadak megráztak; se soha ama’ Szentek’ eggyességéből kizáró átkokon megégetetésen ’s a’ t. győzedelmes Reformátio; a szabad észt, a’ Fanatismus körmei közzűl ki nem ragadta volna! Sőtt még hiános vólna és készületlen ama’ nemessebb pallérozás is, melly a’ mindeneken hatalmaskodó észnek erejével utánnunk léendő később időkre bízattatott! De

  Ha a’ Hunnusok, Gotthusok, és Vandalusok’ fegyverei által tisztúlni kelletett ama’ helynek, a’ hol némelly erőssebb Nemzetek a’ dolgokat jobb állapotra hozandók    valának: úgy Antoninus követőinek szükség vólt az a’ nélkűl is hanyatlott erejű Népeket végső veszedelmet szűlő nyugodalomba elaltatni. –  Szükség vólt a’ rabság, és puhaság által a’ még kevés hátra lévő régi Világ’ erejét ellankasztatni; hogy a’ rejtett idegen Országokról tódulandó új Népek tsak annyi ellentálló erőre találjanak, a’ mennyi elég arra, hogy még is minden társaságbéli kötelek’ hirtelen való felbontása egy kevéssé megakadályoztasson. És ímé melly erős lépésekkel sietteték ezen tzél mindjárt Mark-Aurelius’ halála után, könnyen tsak az első 12. esztendők elfolyásából is kitetszik!

  COMMODUS Mark Aureliusnak fia (kit az okos józanság és tiszta erkölts méltán Barátjának tartott) megvevé nagy nehezen Német Ország’ hatalmas seregeitől a’ Duna mellett a’ békességet, hogy így bátrabban Rómába viszszatérhessen, és mindeneket az ő hatalmának feláldozhasson, a’ mi tzéljának és feltett szándékának - Antoninus tetteit semmivé tenni, - érdem, és józan maga viselete által ellentállana. Így már a’ Tisztségek és Méltóságok vagy a’ fesletségnek vagy a viszketeges nyughatatlan elméjű embereknek adatattak. Tsak rejtve ‘s lappangva maradhatott békességben az erkölts, és a’ ki magát világossan az erköltsnek dítséretes palástjában mutatta; annak kifogás nélkül a kész halálra sietni kelletett. Paternus, Mammertinus, Marcellus, Antistius, Burhus, és Arius, Antoninus gyalázatos halállal adóztak az Ó Mark-Aurelius’ Principiumjai eránt való tiszteletek és buzgóságokért! És már éppen hasonló kegyetlenséggel áldozta vólna fel Pompejanust, Victorinus és Pertinaxot az ő legkedvessebb Barátjait, dühös indulatjának; a’ midőn hirtelen gyalázatos tetteinek részes társaitól megfojtatott azon idő pontban, a’ mellyben illy kegyetlen igazságtalanságot végrehajtani meghatározott.

  Most már ezen dühös gonoszságnak rabjai választottak Róma léendő Császárját. Az ő választások a’ tisztes öreg Pertinaxot érte pedig éppen azért, mivel tudták, hogy ő az ő erköltsének szorossága mellett nem sokáig birhatná a’ Császárságot. Kéntelen válalá fel a’ Bíbort, melly már ezután halotti pompája lett annak, a’ ki az Uralkodó hatalomnak, és a’ Jobbítás kötelességének megfelelni igyekezne. Uralkodását azzal kezdé, hogy a’ háborúságokra parantsolatokat botsátana ki; de ez nem sokáig tartott, mert három holnapok mulva a’ háborút megúnott Praetoriánusok’ fegyverei által ölettettetett meg.

  Szabadon áruba botsáttatott ezentúl a’ Birodalom. Most tehát a’ Római Nép mintegy nyáj, és a’ Vitézek, és Világ meggyőzőinek Hazája mintegy valakinek tulajdona úgy tekéntetett, mellyet a’ jövedelmekért eladni és venni lehetne. Didius Julianus fösvénysége ígére legtöbbet, de a’ kimondhatatlan számú summákat le nem fizethetvén, elhagyatott még azoktól is, kik egynehány ezerekért készek vóltak gyalázatos jármának viselésére. Ezek is több részekre feloszták magokat, és minden nyáj olly Császárt választa magának, kinek bőkezűségétől legtöbbet reménylt. Egyedűl Severus nem akarta megvenni azt pénzzel,  a’ mit vitézsége által megnyerhetne. Meg is győze ereje vetélkedőinek pénzeit, és megvévén a’ Világ’ fő Várossát, győzedelmi pompával tére Rómába. Itten azzal kezdé uralkodását, hogy Commodust az Istenek közzé számláltatta, és negyvenegy Római Tanátsbélieket a’  maga gyanújának, és bosszúállásának feláldozván, lenyakaztatna. Meredt érzéketlenséggel nézé Róma az ő legérdemessebb Polgárit a’ halálra menni, és öröm és hálaadás követé a’ Tyrannust, midőn azon nemes lelkeket, kik az ő kegyetlenségeit útálva megvetnék, tsak az Országból számkivetvén, az ő véres Jószágaikból ékes Várakat építtetne, és mulató játékokat tsináltatna.  − A’ Római Nép nem vala immár egyébb, egy útálatos erőtlen, minden érzékenység nélkül való rakásnál, a’ ki tsak egyedűl a’ maga lételéről és élelméröl gondoskodna. Tsak a’ Római katona vólt minden még azon uralkodó hatalomnak is rettegett, a’ melly a’ polgári érdemnek elnyomására nála nélkül szűkölködvén, őtet a’ maga eggyetlen egy istápjának nem esmérné. Ezt Severus tselekedte, és az ő tette Követőinek Törvénnye lőn. − Commodus’ bujasága, és tékozlásai kiüresítették a’ köz Tárházakat, egyedűl tehát a’ kintsek és gazdaság vala eszköze a’ Thrónus megtartásának, mellyre magának a’ Tyrannus despota elegendő útat és alkalmatosságot szerzett azzal, hogy a’ szembetűnőbb kintsekkel birókat kedves Hazájokból számkivetésre kárhoztatta. Belső megelégedéssel látá a’ megtsalatott Nép azokat a’ végső szegénységgel, és nyomorúsággal küszködni, kiknek tékozló költségei, és megunott kevélységek gyakorta az ő szegénységét érzését benne felébresztette. E’ szerencsétlenek’ kintseiből különössen kitetszőképpen megnagyobbíttatott az Ezredek zsoldja; a’ rendkívűl való ajándékok felettébb való kívánságokra gerjesztették a’ Vitézeket; és végre határozhatatlan sokaságokat kívántak. A’ mindenkori dobzódó mulatságok elaltatták lassan azon vitézi lelket, mellyel Trajánus és Antonius alatt meggyőzhetetlenűl viaskodtak. A’ régi katonák, kiknek a’ számkivetettek közt Attyokfiai vagy Baráti valának, és kik nagyobbra betsülték sebeket, és győzedelmi koszorúkat nyerni, hogysem az elragadott kintsekből  részt  venni  ; elhagyták Róma’ meggyalázott Sassait, és számkiveték önnön magokat azon Országból, a’ hol a’ hadi érdem’ koszorúit, és az igaz erkölcs jutalmát tsak a’ feslettség aratja.

Egész seregenként általmenének a’ Németek a’ Parthusokhoz, kik őket barátságossan fogadván, megtanúlták lassan tőlök az elgyengült Rómaiakat megtámadni, és véres ütközeteket nyerni olly folyók’ partjain, a’ hol néha napján vitézűl magát védelmezni, vagy nemes halállal elesni elegendő erkölts, sőt már jutalom vólt.

  Az vólt legfőbb tzélja Severusnak leginkább, hogy a’ birodalomnak boldogságát elrontván, maga tulajdon két Fiainak véghetetlen számú kintseket szerezzen. Ezen kintsnek magános birtokára Testvérének gyilkolása által jutván Caracalla tsak arra fordítá azt, hogy a’ Birodalom’ romlását mennél inkább siettesse. Gazdagítsad (úgy mondá haldokló ágyán az Attya) a’ Legiókat, és senkitől nem tarthatsz. Híven követé Caracalla haldokló Attyának ezen végső intését, de tsak hamar eltékozoltatott az erő, mellynek mulandóságáról és bizonytalanságáról sem az Atya sem a’ Fiú nem gondolt. Elfogyazhatatlan kintseknek álmodván azokat Caracalla, általkőltöze dobzódó seregeivel Gallián, Német-Országon, Asián és Afrikán, nem annyira, hogy a’ Római Birodalomnak határait, hanem inkább, hogy az ő kegyetlenségeinek és ragadozó pusztításának hírét kiterjeszhesse. – A’ seregek is már elúnván a’ Severus által rendeltetett zsoldért e’ közönségessen megútáltatott Tyrannust szolgálni, annak nagyobbítását kívánták. – Általlátta immár Caracalla, hogy seregei ellene támandanának, azért is engednie kelletett kívánságaiknak. De már azon kintsek forrási kimerítettek, a’ mellyekből az Attya annyi milliomokat szerzett; azért is gonosz alávalósága másokra talált. Szabad rablásra engede tehát katonáinak még a’ Polgárok vagyonjit is, és a’ mi ezektől megmaradott, azt ő maga sok nyomorgatások, és adózások által magáénak tevé. Mind ezekkel ugyan végső veszedelemre siettette a’ Római Birodalmat, de mindenek közt legnagyobb ’s hathatóssabban eszközlé azt a’ Polgári szabadságoknak ’s jussoknak eladása. Ez által nagyobbodott ugyan az adózó Népnek száma, de egyszer’smind a’ legfeslettebb gonoszak olly szabadságokat nyertek, mellyekkel az egész polgári testnek siettető romlására viszszaéltek. –

  Caracalla halála után következének Macrinus, és Heliogabalus, kik talán inkább tsak azért voltak Császárok, hogy Nero, Caligula, és Commodus alatt történt gonosz intentelenségek híre megujjúljon; mint sem hogy az ékes Császári nevet méltán viseljék; vagy a’ Birodalom bajait orvosolják. De nem sokára erőszakos halállal végeztettek ki, nem azért ugyan, hogy valamelly érdemessebbnek helyt adjanak, hanem azért mivel a’ felfegyverkezett parantsolóknak semmit immár nem adhadtak.

  Alexander nem tsak egy Országlóhoz illendő minden tulajdonságokkal bírt, hanem a’ józan embernek sok erköltseivel is tündöklött; de az erkölts és nagy lelkűség még a’ Császári bíborban is magára ingerlé mostanában a’ gonoszság gyilkoló fegyvereit. Ímé Maximinus Gotthus Nemzet, ki iffiúságában pásztor vólt, Severustól a’ katonák’ sorában felvétetvén, későbben Heliogabalus által a’ Testőrző seregnél Ezredes lévén, Pannoniában az új katonákat Alexander parantsolatjára a’ fegyverviselésre tanitotta. Nemzetséges kevélysége annyira birta őtet, hogy a’ Népnek, melly eddig mindent meghódított, immár mint senkitől nem függő egyedűl parantsolni akarna. Lassan tehát az ő különös hizelkedése által eltsábítá részére a’ seregeket, és az ő kezek által öleté meg a’ legjobb és legigazabb Fejedelmet, kire méltó nem volt vólt immár a’ Római Világ.

 A’ seregektől Császárnak választatván, és a’ félénk Tanátstól annak megesmértetvén, Maximinus elváltoztata a’ Császári igazságnak páltzáját, a’ Tyrannust illő vas-vesszővé, mellyel jóltévőit legkegyetlenebben zaklatta. De jól, hogy sokáig nem tartott üldözése, mert minekutánna a’ Németek, Dácusok, Sarmatákról egynehány győzedelmeket vett vólna, hasonló sorsra jutott ő is a’ többi Császárokkal, mert Alexander’ halála az ő vérével bosszúltatott meg.

  Maximus’, Balbinus’, a’ három Gordianusok’ Fülöp’, Decius’, Valerianus’ és Gallienusnak vagy tsekélyebb hatalmok, vagy sokkal nagyobb istentelen gonoszságok vólt, mintsem hogy bővebb emlékezet érdemlett vólna lételek. Többnyire Polgáraikat kegyetlenűl üldözték, ámbár a’ katonaságnak rabjai lennének is. A legrettenetessebb tsapások, éhség, dög-halál, szerentsétlen háborúk, az seregek’ belső háborgása, és a’ Barbarusok ostromlási végső veszedelemre, és a’ legsiralmasabb állapotra hozták a’ Birodalmat. A legvitézzebb Német Nemzetségek, minekutánna elegendő vért ontottak szabadságokért, tulajdon birtokokért; eggyesűlt erővel reáütének Helvetziára, és Olasz-Országra. A’ Rajna déli részéről feltámadának a’ Frantziák, és elfoglalták Galliát a’ méglen a’ Gotthusok Görög- Országot és Ásiát pusztítanák. Már ezen fellázadt népek elegendők lettek vólna arra, hogy a’ Római Birodalomnak véget vetnének, és annak emlékezetét is a’ főldről letörlenék, ha tsak Claudius, Aurelianus, Tacitus, és Probus, kik nem tsak mély bélátású és okos; de egyszer’smind értelmes, erős, és a’ haza boldogságát szerető férjfiak vóltak, egymást a’  Császári  Thrónuson fel nem váltották vólna. De még ezek sem tehettek immár egyebet, hanem a’ haldokló Birodalomnak végső pihegéseit továbbra vinni, és végső veszedelmét egy kevéssé méglen tartóztatni. Elestek ők vagy a’ Birodalomban dühösködő rettenetessége, vagy tulajdon Vitézeinek fegyverei által, kik már több, hogy sem ötven Császárok’ vérével fertőztetve valának!                                                              

  Diocletianus felosztotta hatalmát Maximiánussal. E’ Császárok immár eggyesült vitézséggel, és okos igazgatással akarták a’ Birodalom’ bajait orvosolván, azt a’ régi virágzó állapotba viszszahelyheztetni. Egy kevéssé szolgált is nékiek a’ szerentse. Mert Diocletianus több ízben győzedelmi laurussal tért vissza Ásiából a’ Barbarusok ellen viselt háborúból;  Maximiniánus  pedig a’ Szajna, és Rajna folyóik’ partjain régi Rómaiakhoz illő vitézségeket vitt végbe. De a’ Birodalom’ állapotja mind ezek által meg nem javúlt, az ó előrelátások igen szoros határok közzé vala szorúlva, és minden rendeléseik tsak siettették a’ Birodalom’ végső romlását. A’ legszorossabb szükség által kénszerítvén Diocletianus elrendelé az igazgatásnak új plánumát: és azt akará; hogy ezután a’ Birodalom négy Fő-Kórmányozók által igazgattatna. Ez által azt ígéré magának Diocletianus, hogy a’ négy főbb  ’s legerősebb seregek, mellyek mind egy egy tulajdon Kórmányozók által igazgattatnának, egymást félelembe, és jó rendtartásba megtartják; a’ magános Ezredek elégtelenek lévén az ő Vezéreiknek fegyver által a’ főbb méltóságot megszerezni,  félbe hagyják a’ Thrónusra való vágyásokat.Szóval; azt gondolá:  hogy ő a’ leghathatóssabb módot kitalálta vólna, melly által nem tsak a’ Császárok’  élete a’ belső háborgásoktól mentt, és bátorságos vólna, hanem hogy ezáltal egyszer’smind többé a’ Császárok nem léendenének kegyetlen Tyrannusok, és tulajdon kények szerént uralkodó Kórmányozókká. Azomban éppen ezen okos rendelés árulá el a’ Császárok’ gyengeségét, hogy tudniillik elégtelenek vólnának az egész Birodalomnak bölts, és bíztos igazgatására. Ezzel igen is megkissebbedett a’ Felségnek tekéntete, az indulatoknak nagyobb ’s tágassabb hely adatott, és magok a’ Felségek közt uralkodni kezdenek külömbféle gyanúságok, vetélkedések, egyenetlenségek. Mind a’ négy Kórmányozók fényes pompás Udvarokat tartottak; melly a’ közönséges kintstárakat hathatóssan ürítette, és így a’ lett a’ szomorú következés, hogy az adókat nagyobbítani kelletett. Az Ezredek ezen új rendelés szerént többé ugyan nem árúlhatták a’ Császári méltóságot, nem fatsarhattak többé ezektől erőszakos ajándékokat, nem rabolhatták kények szerént a’ Polgárok’ vagyonit; de éppen ezen rosz szokásoknak elrontása; éppen ezek helyében rendeltetett engedelmesség’ regulája, és mérsékletes élésmódja utálatossá tették a’ katona’ életet. A’ birtokossabb Polgárok, tsak arról gondolkodtak immár, hogy miként nyerhetnének más polgári Tisztségeket, tudván: hogy mind több betsületek mint könnyebb életek  e’képpen lehetne. Ha pedig ezen tzéljokat el nem érhették, azon törekedtek, hogy valamelly Udvarban hátralévő vagyonjokat elkölthetnék. A’ szegény Jobbágyok egyedűl, akármint sóhajtoznának is a’ sok nyomorgatások alatt; még is nagyobbra betsülték tsendességben tett munkálódásokat, minden pompás hadi tsörgések közt forgolódó életnél. Így nem sokára nagyobb része a’ Római seregeknek nem vala egyébb, hanem egy a’ rabságból kiszabadúlt gyüleveszek, vagy szerentsétlen emberek’ sokasága, kik a’ hatalomnak minden rettegtető eszközei által édes Szüleiknek; vagy Rokoniknak karjaiból erőszakossan kiragadtattak. Lehetetlen is vólt immár, illy kedvetlen, és erő hatalommal öszveszerzett zsóldosokkal a’ Birodalomnak ellenségeit tsendességben és zabolában tartani. −                                                          

  A’ Császárok némelly vad Nemzetekkel kötéseket és eggyesűléseket tettek, mellyet ugyan ők annál is szívesebben fogadtak, mennél nagyobbra nőtt az elpusztúlt határos Római Tartományok végett a’ prédának szüksége. Eleintén tsak némely tsekély dolgok’ végrehajtására alkalmaztattak, de az ő vitézségek és bátorságok olly szerentsésekké tette őket, hogy rend szerént való segéd-seregeknek befogadtatnának a’ Birodalomba, és végre oltalmazói lennének a’ Világ meggyőzőinek. − Azomban régi szokásaik, és Törvénnyeik mellett maradtak. A’ Rómaiak gonosz példáiból megtanulák esmérni mint igazgatások módjának jóságát, mint szolgálatjoknak hathatósságát esmérni; és így lassan-lassan kezdék új Frigyesseiket megvetni. A’ Rómaiak ’büszkesége, és a’ Nemzetek’ tudatlansága egymástól elidegeníték szíveiket; és a’ gyakorta vólt egyenetlenségek mint az egy résznek erőtlenségét, mint a’ másiknak hatalmát fedezték fel úgy, hogy ha továbbra nyilván való ellenségeskedésre kerülne a’ dolog, ezen segéd-seregek leghatalmassabb vetélkedő társai lennének a’ Rómaiaknak!! − Így járnak az ollyan Országok, a’ mellyek egyszer a’ fesletség, törvénytelenségek és gonoszságok által tulajdon romlásokat keresték, azok azután még a’ leghathatósabb jobbításnak eszközei által tsak hirtelenebb jutnak utólsó pusztulásokra! − −                                                                                                                           

  Elúnván immár Diocletianus a’ tántorgó Császári Méltóságot, egyszer’ smind meggyőzettetvén talán az haladók’ igyekezetének elégtelenségéről; letette a’ Császárságot, és Szalóna mellett levő jószágában magános életben töltötte napjait. Hasonlóképpen tselekedett Maximiniánus is leginkább, midőn Galerius büszkesége   külömbféle bosszúságokkal illetné. Most tehát Galerius, és Constantius Clorus Császárokká tétettek. De az elsőnek eltűrhetetlen büszkesége veszedelmesnek tartván Constantius nagy lelkűségével barátkozni, azért is eggyes akarattal feloszták magok közt a’ Birodalomnak tartományait; és így ez Nap-Nyugoti, Galerius pedig Nap-Keleti független Császárok levének.                                                                                                                                              

  Azomban nem sokára meghalt Constantius Clorus, és méltán mint Népeinek Attya minden jóktók megsirattatott. Az ő fija Constantinus következett utánna. Galerius, Severus, Maxentius, és Licinius mindjárt eggyesült erővel támadtak ellene, de seregeinek vitézsége által meggyőzte mindnyájokat. Megmenekedvén Constantinus az ő vetélkedő Társaitól, Keresztény lett, de a’ Krisztus’ lelkét nem követte. Szabadon, és a’ nélkül, hogy az igazságnak fegyverétől félni kellene, felebarátját gyűlölni, és minden módon boszontani; az ártatlanságot vádolni, sőtt elnyomni, az özvegyek’ és árvák’ vérét és keserves keresményeit elragadni, eltékozlani, magáénak tenni bátran lehetett; de a’ ki Arius’ írásait vagy olvasni vagy elrejteni mérészlené, az minden további irgalom nélkül Constantinus’ szententziája által halálra kárhoztatott. Az ő efféle buzgósága végett az első Nicaenomi Gyülekezetbéli Atyáktól igen megtiszteltetvén, hazatére a’ végre; hogy az ő legöregebb, de egyszer’smind legérdemessebb Fiát Krispust, Fausta Feleségét, és több legnemessebb erköltsű férjfiakat némely hiános és igazságtalan vádakért, és gyanúkért gyalázatos halállal büntettesse.  −  Így már minden nemes lelkű Polgároktól megútáltatván, még a’ köz Néptől is kitsúfoltatván, elhagyá a’ Világ Anya Várossát azon feltétellel, hogy a’ Tráciai keskeny tenger’ partján újjat építsen. Ez által Róma nem tsak leghatalmassabb Polgárait, fényességét, és kintseinek legnagyobb részét elveszté, hanem egyszer’smind elveszté erejét, mellyel a’ Nap-Nyugoti Tartományok’ szélein rabló Barbarusoknak ellentállhatott vólna. A’ romlott Traciai erkölts mellett Rómaiaknak nevezték magokat ezen új Városnak lakosi, Tanátsot rendelének magoknak, de ezen fényes  rabok’ gyülekezetétől igen eltávozott a’ Rómaiak nemes erköltsös érdemes maga viselete, tántoríthatatlan állandó erős lelkűsége. A’ belső igazgatás’ módja;  és a hadi rendtartások megújjíttattak ugyan, de ellenben sem az Országnak Praefecturák, és  Megyékre való felosztása, sem az Országba és Udvari Tisztségek közt tétetett Rangok’ sora, sem az adó systemája, melly nem annyira a’ Jobdágyok’ birtokához, mint a’Császárnak szaporodott szükségeihez vólt szabva, nem hozhatták bé a’ Birodalomba a’ jó rendet, moralitást avagy józánságot, és a’ Polgári valódi boldogságot. Az Ezredek, mellyek eddig a’ határok’ védelmére kirendelve voltak, most immár a’ Városokba bévitettek, a’ hol is az új gonoszságok’ megtanulása, és gyakorlása által elerőtlenedvén, reszkedtek az Északi erdők lakossainak tsak nevétől is.                                                                                                                                                                            

  Végre a szakadások, és egymás közt uralkodó gyülölségek elválaszták végképpen egymástól az emberek’ szíveit.                                                                                                                                              

  Constantinus Császár’ halála, és az Birodalomnak felosztása új háborgásoknak alkalmatosságot adott, a’ mellyek alatt a’ Császári Familia Constantinus Fián, és Gallus és Juliánus Onokáin kívűl mind eggyik elveszett. Constantius mint Világ’ Ura heréltjeinek mindazonáltal rabja lévén, halálra ítélte akármely nemes lelkű embert is: a’ ki nála vagy gyanuba esett, vagy az ő kedves Udvari Tisztjeinek nem tettzett: üldözé a’ Pogánokat, általengede a’ Barbarusoknak némely Tartományokat, öszvehívatott huszonkét Egyházi Gyűléseket (Concilia) és meghalt, minekutánna a’ Császári nevet huszonöt esztendeig viselte, de talán egy Császárt illető nemes tettet nem tselekedett volna.                                                      

  A’ Rómaiak szerentséjének utólsó sugárja Juliánus, még Constantinus alatt  kimutatta magát egy érdemes leendő Császárnak, a’ ki tudna is, akarná is boldoggá tenni Birodalmát. Az előbbeni Császárnak félénk tunyasága annyira bátorította a’ Németeket, és a’ Frantziákat, hogy majd egész Galliát elfoglalták.  Azért tehát Juliánus öszvehívatván seregeit, ellenek kiméne, és ámbár külömbféle, és nagy akadályokat tenne nem tsak Constantius’ irígysége, hanem még az Udvari Tiszteknek hívtelensége is megalázta a’ Németeket, és az álnok Frantziák meggyőzettettek. Az elrontatott Városok újra felépítettek, a’ Tartományok a’ nagy és nyomorgató adóktól megszabadítattak, és az józanságnak és okos igazságnak Principiumjai szerént igazgattattak. Hathatósabban még sokkal bizonyságot tevének lelkéről tettei: mellyek által ama’ régi arany időket visszahozni serénnyen igyekezett. De tsak 19. holnapokig szereté, és tisztelé a’ Birodalom őtet mint Attyát; és ezen rövid idő szakasz alatt nem tsak minden Barbarusokon győzedelmeskedett, hanem még az idők lágyságos romlásán, az Udvari Tisztek’ kevélységén és hatalmassabb fesletségein is győzedelmeskedett. Azomban még is félbeszakadt Plánuma, mert midőn leghathatósabban a’ Persák ellen hartzolna, az ütközet közben megölettetett egy hívtelen által. (a)

  Joviánus az ő követője a’ Császári Méltóságban gyalázatos békességet kötött a Persákkal, és meghala elébb: hogy sem erejét, hatalmat, és tudománnyát, a’ közjóra és bóldogságra fordíthatta vólna.

Ammian. Marcellon. 26.-6. Fozomannus Hist. Eccl. l. 6. 1. et 2. 6.

  Valentiniánus’ országlása alatt támadott olly háborgások’ szélvésze, mely már egynehány  századoktól  fogva, végső romlással fenyegette az egész Birodalmat. A’ Rómaiak’ ellenségei bátrabbak lettek, minthogy kitől félni nem vólt. A’ határos Tartományok könnyen eshető kirablások; az idegen Nemzetbélieket a’ zsoldosok számába való béfogadtatása, és azon különös szerentse, melly által némelly Külföldiek nem tsak nagy kintseket gyűjtöttek, de még azon felől fényes hivatalokra is jutottak, mindenkor hathatóssabb indító eszköz lőn arra, hogy még a’ legkordonabb Északi lakosok is a’ Birodalomba jönnének. Ezen Népek pedig nem hogy vagy az erkölts, vagy kereskedés, vagy más szelídebb tudomány által magokat megesmérvén, egyszer’smint Barátságot kötöttek vólna, hanem inkább tsak a’ fegyverek, és a’ véres ütközetek adtak az egymás közt esendő bővebb esmerősségre alkalmatosságot. És így elégtelenek lévén arra, hogy a’ szeretet kötné egybe szíveiket, tsak örökös gyülőlségnek tárgyai valának egymásnak. Valahányszor ütközeteket tettek, mind annyiszor nem hogy a’ győzedelmes rész az emberiségnek titkos érzésit hallgatta, és követte vólna, hanem inkább tsak szaporítani viszontagos bajaikat igyekeztek. Tsak a közönséges veszély, és a’ mindenkor nagyobbodó szükség vitte ezen szerentsétlen Népeket arra, hogy eggyesűlt erejek által magokat jobb sorsba helyheztetni igyekeznének.                                                                                                                                                                      

  Az Allemannusok tehát megtámadták Gallát; a’ Quadusok és Sarenatók Pannoniát, a’ Scotusok Nagy Britanniát. És azon egynehány győzedelmek, mellyeket a’ Rómaiak inkább tsalárdságok és a’ Népek közönséges Jussainak megsértése, hogysem hadi bőltsesség vagy vitézség által nyertek, nem egyébbre használtak; hanem hogy valamelly rövid fegyver-szűnést (melly közben többnyire új háború és nagyobb dög-rovás készülni szokott,) nem pedig állandó békességet szereznének. Valentiniánus Császár ugyan minden módon azon igyekezett, de sem az ő keménysége, sem vitézségének példái nem újjíthatták meg a’ Legiókban elaludt régi vitézségnek tüzeit. Azért tehát zsóldjában fogadta a’ Batavusok, és Herulusokat, kik az ő rettenhetetlen bátorságok által megszégyenítenek a’ seregeket. − Hogy Galliának határit, mellyek leginkább veszedelembe vóltak, hasznossabban mególtalmazhassa, az egész Rajna mellékit, e’ folyónak eredetétől fogva, egészlen addig, a’ hol az Éjszaki tengerbe szakad, mindenütt megsántzoltatta. De azomban nem igen figyelmezett arra, a mi a’ Birodalomnak belső bóldogságát háborgatta. − Némelly Szeretsen Nemzetek immár sok Afrikai Tartományokat elfoglalták, a’ Persák is Armeniát a’ Rómaiaktól elvenni készűltek. Hogy tehát szerentséssebben ezen ellenségeknek megfelelhetne, által engedé az ő Öttsének Valensnek a’ Birodalomnak Napkeleti részét Augustus nevezett viselése engedelmével. Azomban pedig maga a’ Financziának jobb karban való helyheztetésével, és a’ polgári békességgel, melly a’ sok hitbéli szakadások által elrontatott, foglalatoskodott. Az adók’ (Contributio) fizetése kötelességében legkissebb kifogást nem hagyott, még a’ Papokat is arra kötelezvén. Ama Városoktól szokott ajándékokat, mellyeket ugyan Juliánus Császár elengedett, ő rend szerént való adók’ nevébe gyűjtette öszve, a’ mellyek alól egyedűl tsak a’ Tanátsbéliek felszabadítva valának. Minden kifogás és választás nélkül a’ Keresztényeknek, Zsidóknak és Pogányoknak egyaránt ígéré Törvényeinek pártfogását. És az előtte vólt Császárok által annyira megsértetett emberiség’ közönséges jussát, melly által mindenik azt hiszi, a’ miről meggyőzettetik, tökélletessen megtartotta. Így pedig soha a’ Papok’ dolgaiba nem keverte magát, sem fegyveres kézzel ki nem kelt, hogy az ő ítéletjeiket erő hatalommal végre hajtassa. Sőtt inkább az ő fösvénységeknek, és űldöző irígykedéseiknek minden módon ellentállott. Szóval, minden intézeti, és törvényi tsak azt mutatták, melly igen gondoskodna a’ köz bóldogságáról, de az ő legjobb akaratjával sem mehetett annyira, hogy a’ közel lévő köz-romlásnak gyökereit kiirthatta vólna. −

  Valens sokkal szerentsétlenebb vala a’ Nap-Keleti Tartományokban, mintsem hogy vélte vólna. Mert az ő Báttyának tanátsait, és példáit nem igen követte tselekedetei által.

  Az önnön magába felette való bizakodás olly hibákra vezérlette, mellyeket többé semminémű emberi hatalom helyre nem hozhatott. Mert ímé a’ Gotthusok, egy nagy és vitéz Nemzet régen elhagyván régi lakhelyeket, hogy termékenyebb tájokon letelepednének, minden legkissebb akadály nélkül általköltözvén a’ Vistula vizén sok puszta vagy kevés népű Országokon Dél felé mind addig előre tódúltak; még a’ Római Birodalom és a’ fekete tenger meneteleknek határt tenné.  Azért tehát azon egynehány tsekély Népekkel, mellyek magokat hozzájok tsatolták, letelepedtek ugyan tsak a’ fekete tengernek Északi részein. Már azelőtt Caracalla idejében többszöri ízekben háborgatták ők Dáciát, és egész Görög Országig pusztításokat tettek; sőtt Aureliánus Császár Dáciát általengedni kénszeríttetett, de Diocletianus, Galerius, és Constantinus Császárok őket zsoldba fogadták a’ végre, hogy a’ Rómaiak ellenségeit, kik hatalmokat mintegy gúnyolták, Barbarusok által megzaboláznák. Az ő lakhelyeikre nézve két fő részekre felosztva vóltak. A’ Visigottusok’ nevezete alatt birták Trajánus Dáciáját; az Ostrogottusok’ nevezete alatt pedig lakták a’ fekete Tenger’ Északi partjait. Már is ezeknek Királyok Hermanrik az Ister vizétől egészlen a’ Nap-Keleti tengerig tágította ki birodalmát.  A’ Herulusok, Veneták, Varinusok más erős szomszéd Nemzetekkel eggyütt szolgáltak nékie, sőtt magok a’ Visigottusok is hozzája tsatolták magokat. Tsendes megelégedéssel tsudáltatott Constantzinápolyban a’ Gotthus vitéz, és ámbár igen rettegnének az erős északi Népektől, még is könnyen megvetteték azoknak meggyőzője. – Maylandba a’ hová a’ Nap-Nyugoti Császárok Constantzinápoly’ felépülése után általköltöztek, nagy tsendességbe vala minden hír ezen Északi Vitéznek tetteiről. Juliánus tselekedeteinek híre az illendő maga viseletében, és békességben megtartotta őtet. – Most már Procopius részére hajolt, a’ ki Valens ellen feltámadván, Constantzinápolyt is elfoglalta. − Harmintzezer jól gyakoroltatott Gottusok siettek segítségére, de minekelőtte Tráciába elérkeztek vólna, már meggyőzettetett Procopius, és a feje is elüttetett. Az ő visszatérésekkor elszagattatván a’ többi seregektől megfogadtattak, és a’ keveset előrelátó uralkodásnak rendelési szerént a’ Nap-Keleti Birodalomnak várossaiba elosztattak. Ezen bánás módját Hermanrik nem tsak igen sajnossan viselte; hanem Procopius pártfogását némelly régiebb eggyezések szerént kötelességnek tartván, visszakéré mint seregeinek foglyait, mint pedig olly szabadságokat, és igazságos jussokat kívánt a’ Gotthusi seregek Vezéreinek, midőn a’ Római Birtokokban megjelennének, a’ millyenekkel tsak a’ Nemzetek’ Követjei élni  ’s birni szoktak; de sem panaszait, sem kérelmeit meg sem hallgatta Valens. Ebből természetes következés vala a’ háború, melly a’ Gotthusokra nézve igen szerentsétlenül ütött ki; mert a’ Rómaiak nagy hatalmának engedni kénteleníttetvén, nem tsak megverettettek, hanem még oly gyalázatos békességre is léptek, a’ melly az ő eddig végbenvitt tetteiknek hírét, és nagyságokat egészlen béhomályosította. Azomban nem sokára bosszút állani készült Hermanrik; mert ímé jó alkalmatosság előadta magát, de a’ vad végezet az ő vég-veszéljét is belészőtte ezen környűlállásokba.   –                                                                                                                        

  Ásiában egy Revolutio (belső háború) adott alkalmatosságot arra, hogy nem tsak egy közönséges zendülés támadna: hanem hogy még a’ Barbarusok is Europának minden részei felé indulnának. Mert ímé a’ Chinabéliektől meggyőzetett Hunnusok, egy mind eddig esméretlen, de számos és igen  hatalmas Nép Balamin vezérlése alatt általkőltözének a’ Volga folyó vizén minden vagyonokkal, Feleségeikkel, gyermekeikkel eggyütt. Ezek nagy hirtelenséggel, sőtt egyszer’smind kegyetlenséggel reáütöttek az Alanusokra, kik eddig Tanais és Volga folyói közt fekvő Tartományokat birták. Ezek igen szép és nagy termetű Népek valának, előttök a’ szolgái sors, vagy rabság újság lévén, tsak vitézségek és erköltsök tekéntetére nézve választanának magoknak Vezéreket. Azt, kit a’ vérenges ütközet közt elesett bóldognak tartották, de ellenben a’ ki  tsendes magányosságban, minden szép tette nélkül tőltötte napjait, nem  érdemet és betsületet, hanem mindenektől való megvettetést várhatott magára. E’ hatalmas és vitéz Néppel tehát megütközött Balamir, legelőször is a’ Volga partjain. Az ő győzedelme első rajzolatja lőn ama’ seregei által végre hajtandó nagy tzéljának, mellyel a’ Nap-Nyugoti fő Birodalmat, (melly majd 11.Századokig a’ fél Világot nyomorgatta,) elrontani igyekezett.  – A’ meggyőzetett Alanusok egy része Caucasus’ vad bértzeiben kereste menedék helyét, a’ másik a’ Balticum Tenger felé rejtvén magát, egyszer’ smind Német-Országnak Északi Lakossaival öszvekaptsoltatott; hogy már ezentúl a’ Római Birodalomnak boldogságaiban részesűlhessen; a’ legnagyobb rész pedig a’ győzedelmes  Hunnusokhoz tsatolta magát, kikkel egyetemben Tanais folyóján általkőltöztek, hogy így a’ Gotthusok’ Országát eggyesültt erővel elpusztíthassák.                       

  Haszontalan vala immár Hermanrik (ki már száz tíz esztendős Vitéz vólt) minden igyekezete, hogy a’ tódúló Hunnusok’ hatalmának ellentálhasson. Mert az ő keménysége, és sokaknak nyomorgatása mindenek előtt gyülöletessé tették őtet, az uralkodás’ kívánsága, és sok vetélkedések felbontották az eggyességnek köteleit, és igen tsekély vala azoknak immár számok, a’ kik a’ közellenségnek való visszaverettetésnek hírére, vagy inkább parantsolatjára hajoltak volna. Így minden akadály nélkül általhatván Balamir az Ostrogotthusok’ lakhelyein, Hermanrik bátorságos vitézségét is gúnyolva nevette a’ Hunnusok’ hatalma; mellyet már még a’ hiteszegett Gotthusok’ száma is szaporított.

  Egyedűl tehát a’ halálba találta fel védelmét, mert tulajdon fegyverével kivégzé magát azért, hogy a’ rabságnak szégyenét magáról elhárítsa. Az ő követője Vitimér pedig nem sokára a’ Hunnusok’ nyilai által találta fel halálát; és így az egész Nap Keleti Gotthus Birodalom a’ Hunnusok keze alá jutott. Most már Alatheus, és Saphrax az ő kevés seregeikkel, és Viderik Hermanrik kisded Onokájával Dnister folyójához vették menedék helyeket, a’ hol a’ Visigotthusok Királlyá Athanarik az Asiai ellenségnek előmeneteleit gátolni készült; de Balamir elegendő okos, és hatalmas vólt olly akadályok meggyőzésére, mellyeket a’ tsak végső veszedelemtől tartó Desperatio ellene készített. Az ő fortélyai által megtsalá Athanarik’ vígyázatit, és általvezeté oly tájon a’ folyón seregeit, a’ mellyet a’ Gotthusok’ Királya egy vad és zordon Tartománynak megkerűlni való kéntelenség végett biztosnak, és elegendően megvédelmezettnek gondolt. A’ Hunnusoktól véletlenűl megtámadott Gotthusok, minekutánna egy kevésig szerentsétlenűl megütköztek vólna, kéntelenítettek vagy a’ vad bértzeken, vagy a’ hirtelenséggel készíttetett sántzok megett védelem ’s menedék helyeket keresni, de itt sem vólt tartós nyugalmok és bátorságok a’ Hunnusok végett. Végre a’ véghetetlen sok dolgok, virasztásoktól elfáradván, az egésségnek, és a’ rajtok uralkodó éhségnek bajaitól eltsüggedvén; és, a’ mi legrettenetessebb vólt, a’ jövendőségtől (melly hagy végső döghalállal, vagy az ellenségnek sokasságától elnyomatott kínos, és még is homályos veszéllel fenegette,) megijjedvén Alatheus és Fritigér tanátsadásaira, végre arra vetemedtek; hogy majd a’ Dunán túl vagy fegyver, vagy könyörgés által a’ Rómaiak birtokában új lakhelyeket magoknak szerezzenek. Azomban szerentsésen jártak Valensnél a’ Gotthusok’ Követjei. Béfogadtattak ugyan a’ Római Birodalomba lakosoknak, de ezen feltételek avagy Conditiók alatt: hogy mikoron a’ Dunán általkőltöznének, minden fegyvereiket a’ Rómaiaknak általadnák, azután pedig hogy gyermekeiket Ásiába elosztatni engednék. Azomban által nem látta Välens azon veszedelmes következéseket kevélységében, mellyeket egy vándorló hadakozó Népnek a’ tántorgó Birodalomba való felfogadása hozhatott: sőtt inkább örvendezett azon szerentsén, melly a’ legtávulabb Tartományokból nékie Thrónussának megerősítésére olly nagy számú, bátor, és szép Vitézeket hozott. Sok belső megelégedéssel immár számolgatta azon summákat, mellyek esztendőnként a’ zsoldokból, és verbuválásokból a’ Gotthusok által téendő szolgálatok végett megmaradnának. –  Valentinianus is már lenni megszűnt, és a’ gyönyörűségekben elmerűlt Udvarnál is nem vólt olly éles előrelátással biró Férjfiú, a’ ki Valenset az ő tsalatkozó álmából felkötötte vólna. Tsak a Gotthusok a Birodalomba való általkőltözések különös örömmel, és nagy tékozló pompákkal szüntelen innepeltetett ; és már régtől fogva nem szorgalmatoskodtak a Rómaiak annyira mint most, midön (a mint Ammian. Marcellinus 31. Könyv. 4. részében írja: ita tarbido instantium studio Orbis Romani pernicies ducebatur) egy magossabb titkos erőtől indíttatván a Birodalomnak vég veszéljét siettetnék. –

  A’ háborúkhoz szokott; és abban nem tsak neveltetett s gyakoroltatott, de egyszer’smind azt igen kívánó Gotthusoknak legdrágább kintseik fegyverei valának. Megvetéssel, és boszonkodással gondolkodtak immár arról, hogy a Rómaiak azoknak általadását tőlök kívánhatták. Igy a’ Császárnak kegyelméről kételkedni kezdettek ; és az ő ama kívánsága a Gotthusok’ hajlandóságával, híresedésekkel, és bátorságos nyugalmakkal meg nem eggyezett ; és az ő pártfogóik fösvénysége végre módot, és alkalmatosságot adott nékiek, hogy Valensnek szemességét megtsalhatnák. Mert a Birodalomban lévő Tisztek visszaadák a Gotthusoknak az ő kardjaikat, hajtó-nyársaikat, és egyébb fegyvereiket, szép asszonyok, leányok, vagy gyermekekért ; és ők ezeket nem sokára megfesték a Rómaiak vérével. Achanarik pedig az ő Népének nagyobb részétől elhagyattatván ugyan, de a maga feltételeiben állandó visszatért az ő kevés híveivel Caucasus Tájékira, mellyet ugyan immár a Szarmaták laktak, de most e’ vitéz szökevénynek által engedni kéntelenítettek. Alatheus és Saphrax ugyan öszvekaptsolódni kivánkoztak véle, de a Hunnusok által elválasztatván, és űzetvén, megjelentek ők is a Duna partjain, magokat a Római oltalom alá ajánlván és ígérvén; hogy nem tsak a’ Thrácziai pusztákat békességessen lakni fognák, hanem hogy a Birodalomnak ellenségei ellen is hadakozandók lennének. De már ezeknek eljövetele nem örömet, hanem inkább félelmet szűlt Constantzinápolyban. Elég későn vétetett észre a Visigotthusok béfogadása által elkövetett hiba, sikeretlen vólt immár minden igyekezet az új vendégeknek való elútasításokban, mert nem hajtván a gyenge ellentálló erőre, által kőltözének a folyón az új Népek, öszvekaptsolódának a’ Visigotthusokkal; hogy megbosszúlnák mind azon megbántásokat, mellyekkel Lupicinus Thrácziának Tiszttartója kevéssel azelőtt illette őket.

  A szegény Gotthusokat szántszándékkal a legterhessebb szükséggel nyomorgatták. Mert a legrosszabb eledeleket is vagy fajtalan szolgálatok, vagy gyermekeinek rabságba, vagy gonoszságra való általengedésekkel kéntelenítettek megvenni; az ő jajgató panaszaik tsak tsúfolodó nevetéssel visszanoztatták, és az ő keserűségekből származott fenegetéseket tsalfasággal hiábavalókká és sikertelenekké akarta tenni Lupicinus. Mert a Gotthusok Vezéreit Alavicus és Fritigért a barátságnak színe alatt vendégségbe hívatta Mareinopolisba, de mindazonáltal ezeknek és több Gothus Nemeseknek vérével akarta költségeit kipótolni. A’ leggyakoroltabb Vitézek azomban követék Vezéreiket, és tartóztatván a’ Várostól, erőszak által is bémenének abba. Lupicinus megöletni parantsolá Fritigér Követőit, de ezek a’ Rómaiakkal öszvekaptak, mellyre Frittigér a’ zenebona letsillapítása színe alatt elhagyván a’ Tiszttartót, vezérleni ment népeit. A’ hosszas nyugodalom, de leginkább a’ sok fajtalanságok által elgyengült őrizet, keveset tehetett a Gotthusok ellen. Lupicinus az első ütközetet elvesztette, és Thrácia a’ környüllévő tájékkal elpusztíttatott és kiraboltatott. Ezen első szerentsétől bátoríttatott Gotthusok nagyobb, és többekre készültek, főképpen midőn az ő győzedelmes Vezérek a’ Hunnusok és Alanusoktól segedelmet kértek, és nyertek vólna. Már is a’ Világ’ új Anya Várossa körül lévő gyönyörűséges tájok többnyire porba kevertek, a’ midőn egy hamarsággal öszveszedett sereggel a’ pusztítóknak eleibe sietne Valens, Gratianus is Valentinianus fia, és már most Nap-Nyugoti Császár, ki éppen nem régen az Alemanusokat egynéhány ízben meggyőzte, segítségére sietett a’ Nap-Keleti Birodalomnak, de Valens egyedül kívánván a’ győzedelem’  ditsőségét, nem várta meg Onokáját, hanem a’ Gotthusokkal Hadrianopolis mellett öszveütközött. De Fritigér tsak hamar (főképpen hogy Balamér Népeitől segítetett,) megvendégelé győzedelmes Vitézeit, és vígan ünepelteté a’ bosszúállásnak, és öldöklésnek nagy napját, mellyet maga Valens elestével legnevezetessebbé tett. −

  A’ Városok’ ostromlásának mesterségét nem értvén a’ Gotthusok, keveset végeztek ugyan Hadrianopolis és Constantzinápoly ellen, de annál rettenetessebb vala azon pusztítás, mellyet az ő többi vándorlásaikban végbenvittek. Mert ímé egy részről egész Achája Várossáig; más felől egész az Adriai Tengerig mindeneket megjártak. Tsudálván hogy sehol senki ellent nem állana, tsak tsúfolták a’ kevély Római Népet, melly magát a’ Világ’ Urának nevezné, de Uraságát fenntartó hatalom nélkül szűkölködne.   −                                                                                                                                                    

 

Azomban Gratianus és Theodosius Császárok nem sokára kezdettek a’ Hunnus’ és Gotthusokkal alkuvásokra lépni. Ugyan tsak Thráciának nagyobb része általengedtetett a’ Gotthusoknak tulajdonos lakhelyűl; a’ mellyért viszontag ezek megesmerték a’ Római Úraságot, békességet kötének, és tsak akkor ragadának ismét újra fegyvert az ő magok által választott Vezérek’ igazgatása alatt, hogy ha ezen új Hazájoknak boldogsága és védelme azt kívánná. Ezekből azután ugyan szép állandó seregeket állított fel Theodosius, kik azon gazdag zsoldért nékie híven is szolgáltak, de az utánna való Császárok annál inkább érzették ez által a’ Gotthusok hatalmát. Balamirtól pedig, ki az ő rettenetes seregeivel még Pannoniának Várossait is egynehány ízben már meglátogatta, úgy vétetett meg a’ békesség, hogy esztendőnként tizenkilentz font aranyat adóúl fizetnének a’ Rómaiak. És ezen adót ajándéknak nevezték azért, hogy a’ nevezetnek illendősége által a’ rajtok történt gyalázat nemű neműképpen enyhűlne.

  A’ Hunnusok rettenhetetlen bátorságában bizakodván Gratianus, elhívá őket segítségül Maximus ellen, a’ ki Brittaniában nem tsak Császárrá tette magát, hanem már Galliát is elfoglalta. Erre való nézve Gaun Balamirnak Vezér-társa vévén magával egynehány ezer Hunnus’, és Alanusokat, elméne egészen a’ Rajnáig, de későn jött, minthogy már a’ Császár az ő vételkedő Társa által meggyözettetvén, és szaladásra kényszerítetvén, egy titkon gyilkoló kéz által az élők’ számából is kitöröltetett.     

Azomban Justina, a’ ki Valentiniánus nevével a’ Birodalmat kórmányozta, megeggyezett Maximussal, és így gazdagon megajándékoztattak a’ Hunnusok, hogy békességessen Dáciába visszatérnének.                                                                                                                                           

  Visszaérkezvén, minekutánna Balamérnak a’ Nap-Nyugoti Rómaiak gyengeségét, és feslettségét elbeszéllették vólna, sok, és hathatós alkalmatosságot adtak némelly nagy feltételekre, de mivel Balamir tsak a’ meghódított Népeknek megeggyeztetésében, és a’ jó rendnek fenntartásában foglalatoskodott, még egy hamar azokat végre nem hajthatta. Az ő természetes érzése a’ hódolt Népek bizodalma megnyerésére leginkább vezérlette. Mert az ő együgyű Religiójokat, melly tsak a’ háborúkat, és hartzokat előttök kedvessebbé tette, igen betsbe és tekéntetbe tartotta. Ők ugyan Jobbágyi valának mint egy leghatalmassabb Uroknak, és védelmező pártfogójoknak; de egyszer’smind kedves leghívebb Baráti, és szabad társai vóltak. Ők az ő régi szokásaik, és tulajdon törvényeikben meghagyatattak. Balamir pártfogó uralkodása alatt megeggyeztek az ő Vezéreik, a’ Birodalom bajainak elintézésében; szabadon választhattak magoknak birákat az Alánusok, az Ostrogotthusok pedig, minekutánna Pannóniából elűzték vólna a’ Vandalusokat, a’ Visigotthusokkal tetszések szerént választottak Királyokat.

  De mind ezekkel meg nem elégedvén Vinithár az Ostrogotthusok’ Királyja, független akart uralkodni, és hogy ezen szándékát tellyesíthesse, megtámadta a’ Dnister folyója és Pontus közt lakó Népeket. De Balamir az első tsatában mindjárt kivégzé a’ telhetetlen uralkodót; és Hunimund tétetett az Osztrogotthusok’ Királyi Thrónussába. Hogy pedig ennekutánna annál hívebbek lennének, elvévé magának Feleségűl Balamir Vinithár Húgát, a’ kinek karjai között nem sokára el is végezte vitézi éltét.                

  Karaton avagy Kádár híven eljára Balamir nyomdokain. Minden alkalmatosság, a’ mellyben vagy a’ Rómaiak tántorgó bajainak engedelmet adhatott, vagy azt inkább megalázhatta; minden hartzba hívó üzenet, akár az a’ Császári palotából némelly pártütőkre, akár viszontag a’ fellázadt Táborokból, a megvettetett Császárok ellen hivott, igen kedves vólt előtte, mert mindenkor nagy tettekre hívatatottnak tartotta magát, és mind annyiszor olly alkalmatosságot lelt, a’ mellybe magát, és Hunnusait inkább, és inkább pallérozhatta.                                                                                                    

  Azomban Maximus, ama’ Justinával tett békességet felbontotta, és így a’ Nap-Nyugoti Császárt Olasz-Országból kiűzvén, egész Thessalonica Várossáig kergette. Most tehát Theodosiustól kérettetvén,  számtalan Hunnusok, Gotthusok és Alanusokkal megjelent Charaton a’ Római táborban.  Maximus magát Aquiléja Várossába vette, de a’ Hunnusok’ ereje kevés ideig engedett menedéket e’ Városnak falai közt.  Mert öszvezúzván a’ kapukat, megfogták a’ pártütőt; a’ ki is Theodosiustól halálra ítéltetett.  Tsendessen kőltötték immár Vitézségeknek béret mind addig, méglen újra Ruffinustol, kit Theodosius barátságára méltóztatott, ingereltetvén a’ Nap-Keleti Birodalomra támadnának. Már is öszvetsatolván véle magokat a’ Hunnusok mindenfelé nagy öléseket és pusztításokat tettek, sőtt már egész Thrácia is a’ következhető nyomorúságoktól retteget, a’ midőn Stilico azon időben leghíressebb Vezér, Olasz-Országból segítségűl hívattatott. Az ő okossan alkalmaztatott fortéljai által békerítette ezen Vandalus az egész Hunnus tábort, és bizonnyára egy sem kerülte volna el a’ végső veszélyt, ha tsak valamelly irígy azt nem tanátsolta vólna a’ Császárnak, hogy kűldje vissza Stilicót, és botsátassa szabadon a’ Hunnusokat. De ezek tsak ugyan megmutatták hálaadatosságokat Theodosiusnak, mert tsak ő, és az ő frigyes társaik által győzé meg Eugeniust, a’ ki második Valentiniánusnak megölettetése után a’ Gallusok és Frantziák’ segítsége által magának Nap-Nyugotban a’ főbb hatalmat megszerzette. −                                                                                                                                     

  Arcadius és Honorius alatt tökélletessen semmivé lett ama’ Theodosius idejében képzelt leendő boldog sorsnak álma. Mert ímé a’ Barbarusok’ másodszori beütésekre készültek, és ezen ő szándékjok az ő gonosz Characterjek, az Udvarnak külömbféle bolondoskodási, és az akkori közönséges kívánságok által igen is nagyon előmozdítatott Theodosius felosztotta Fiai közt a’ Birodalmat: jól esmérvén pedig, és általlátván gyengeségeket, Tutorokat és Kórmányozókat adott melléjek, az öregebbiknek Rufinust Nap-Keletben, az iffiabb mellé Stilicót Nap-Nyugotba rendelvén. De nem tudta, hogy ezen két Fő Emberek; kiktől immár Fiainak, és Birodalmának bóldogsága függene, egymást halálba gyűlölnék. Azomban még ezen hiba is az ő távullévő következéseire nézve hasznos vólt a’ Világnak, és azon környűlállás, hogy éppen az, a’ ki az ő vetélkedő társát elméjével, és szerentséjével felülhaladta, ottan, a’ hol még a’ legnagyobb erőt meggyőzni kelletett, tisztséget és hatalmat nyert, egy olly hathatós eszköz lőn a’ Természetnek plánumában, mellyel az akkori időknek mostohaságából, és feslettségéből a’ jövendő Századok’ bóldogságát hathatóssan munkálkodta. Éppen most kelletett Rufinus és Stilicónak egymás közt a’ főbb hatalmat felosztani, ha azt akarnák, hogy a’ Birodalomnak végső romlását ne siettessék, és hogy még ezen megbomlásnak is a’ jövendőségre hasznai légyenek. Éppen most kelletett a’ Vandalusok és Gallusoknak egyedűl az ő viszontagos gyűlölségeknek kitőltésére fordítani hatalmokat, ha azt akarnák; hogy a’ Barbarusok hatalmok és állapotjok mint a’ Birodalomba, mint annak határain annál szembetűnőbb és állandóbb légyen, és a’ Világ’ állapotjára ’s sorsára nézve az ő béfolyások többet használjon. Éppen most kelletett a’ Nap-Nyugoti Császári Udvarnak Stilico indulatjainak piartzává lenni, ha azon új Országoknak Galliába, Spanyol-Országba és Affrikába támadnia kelletett, és ha egy Gotthus, egy Hunnus Rómát egész Olasz-Országgal együtt sanyargatni; elrontani, semmivé tenni, és annak omladékaiból sok új és állandóbb Épületeknek sőtt Országoknak talpköveit kiállítani választatott. – Azomban:                                                                                                                                                           

  Rufinus nem sokára lenni megszűnt, és az ő elenyészése nagyobította Nap-Nyugotban Stilico hatalmát annál is inkább, minthogy Constantzinápolyba éppen most nem találtatott olly Férjfiú, a’ ki Rufinus helyére tétetvén, amannak veszedelmes lehetett vólna. Így Stilicónak vagy gyülőlségéről, vagy feltételeiről lemondani kelletett vólna, mivel az elnyomattatott Rufinost Nap-Nyugotban olly Férjfiakkal pótolhatták vólna, kiknek eggyesült erejek Stilico tzéljait semmivé tehettek, és őtet elébb, hogy sem valóban történt, az ő általa vetett hálóiba megfoghatták vólna. De éppen mind a’ ketten a’ legalkalmatossabb eszközeket választották azon tzélra, a’mellynek siettetésére választva vóltak. Éppen mind a’ ketten vetélkedtek a’ Barbarusok’ pártfogásáért; mindenik nagy pártfogókat talált köztök, és mindenik feltett szándéka szerént vetélkedő társának vesztére használni igyekezte, hogy így a’ megeggyesült erőt elbonthassák, melly a’ Világ’ ama’ belső és lelki megváltozását megelőzze.

  De már két Férjfiak leginkább külömböztették magokat minden Északi Népek közül az ő erejek, mély bélátások, és rettenhetetlen bátorságok által. Már is előre meggyőzöttnek gondolhatta mindenik magát, ki ezekkel mérkezni bátorkodna; és egymással különössen megeggyezvén, tsak azon részre állott az eggyike, a’mellyel a’ másik is eggyeségben élt. Ezen két Férjfiak a’ Visigothusok Vezére Alarik és Huldin Charaton követője valának. Ezek mind a’ ketten Rufinus részére hajlottak. Azomban Stilico azt vittatta, hogy Theodosius Császár az egész Birodalom kórmányozását, úgy hasonlóan a’ seregek’ vezérlését egyedűl reája bízta vólna; és hogy ezen jussát fenntartsa, Olasz-Országba megtartóztatta mind azon seregeket, mellyek a’ Császár mellett Eugenius ellen hadakoztak; tsak a’ Hunnusok, és Getthusoktól adatott segéd-seregek az ő Vezéreikkel eggyütt botsáttattak el. Mind ezekről, és az ő ellenkezőinek a’ Nap-Keleti részekben teendő intézetjeiről tudósíttatott Ruffinus. –                             

  Ama’ nyughatatlan Gallus, a’ ki magát a’ Nap-Keleti Birodalom Thrónussába helyheztetni kívánta, kéntelenítetett arra elkészülni, hogy egy részről a’ hatalmas Stilicónak ellentállhasson, más részről pedig, hogy Arcadius’ hatalmát kissebbítse, minthogy ez leginkább kevély szándékának előmenetelétől tartóztathatta. Azt vélte tehát, hogy már mindeneket elnyerne, ha egy ideig a’ Nap-Keleti, és ha meg lehetne a’ Nap-Nyugoti Birodalmat is a’ Barbarusok’ dühösségére juttaszthatná.

  Alarik kevély büszkesége megbántatott nem tsak azzal, hogy Theodósius Császár nem őtet, hanem Gainást egy Gotthust a’ segéd-seregek fő Vezérének tette; hanem azzal is, hogy ama’ pártütő Eugenius megverettetése után a’ Császár őtet kitetsző ajándékok nélkül elbotsátotta; ezen meg nem elégedő nyughatatlan embert részére hódította Ruffinus. Most már ezen hiteszegett kívánságára reáütött Alarik Thrácziára, és minden ellentállás nélkül eljutott Macedóniába, és Thessailiába. Még maga Gallier is alatomban minden akadályokat félre mozdított. És elfoglalván Thermopylánál az útakat, Böotiát, Atticát, és Peloponesust, az ő undok tselekedeteinek néző piartzává tette, mind addig; méglen a’ más részekről elhívattatott Hunnusok Armeniát (Örmény-Országot) és Ciliciat kirablanák, és elpusztítanák. Most már Arcadius Császár vissza kívánta Olasz-Országból seregeit. És hogy a’ Nap- Keleti Birodalmat árúlója és ellenségeinek hatalma alúl kiszabadítsa, maga Stilico jelent meg a’ seregekkel. Visszahívattatván azomban a’ Császártól Ruffinus mesterkedései által, reábízá Gainára mind azon szándékait, és tetteinek intézetjeit, a’ mellyeknek végrahajtásától immár ő megakadályoztattatott.  Gaina megjelent Constantzinápoly kapui előtt, maga a’ Császár és az ő Tútora eleibe mentek a’ seregeknek; a’ Gotthus Vezér’ jeladására megtámadtatott Ruffinus és a’ Császár’ jelenlétében ölettetett meg.                                                                                                       

  Ruffinus megölettetése által megkevesebbedett ugyan Stilico irígyeinek száma eggyel, de   Alarik és Huldin a’ Nap-Keleti Birodalom’ Nagyjaival való barátságok még igen fennállott. Azért is az első ellen tsak hamar kikelt Stilico, és a’ tengeren egészlen Görög- Országig kergette, de Alarik szerentsésen elkerűlte a’ veszedelmet, Epirusba menedéket talált, és a’ maga feleitől Visigotthusok Királlyának kiáltatván egyszer’smind  a’ Császár által Eutropius parantsolatjára, (ki már most Gallier után a’ Császáron uralkodott, és hasonló gyűlölséggel Stilico ellen viseltetett,) a’ Nap-Keleti  Illyricum seregeinek fő Vezérévé tétetett. −          

Azomban Eutropius (Ez egy Eunuchns az az herélt ember vólt,)  az ő szenvedhetetlen fösvénysége miatt  a’ Népnek ostora vólt. A közönséges útálatban, mellyel mindnyáján ellene viseltettek, könnyen feltalálta Gainás azon módot, mellyel az ő Olasz-Országban lévő barátját ezen ellénségétől megszabadítsa, és magának is a’ Nap-Keleti Udvarnál nem kevés tekéntetet szerezzen. Ez így történt meg: Tribigild Gainás Attyafia, és most ezen dologban leendő eszköz megtaníttaott arra, hogy Phrygiában pártütést tenne, és tsak azon feltétel alatt ígérné hivségét jövendőben, hogy ha a’ Herélt nékie kézbe adattatna. Arcadius ezen hírt az ő Feleségével Eudoxiával közlötte, a’ ki is a’ Gotthusok ’ kívánságait tellyesítetni parantsolta, és így a Nap-Keleti Császár kimondá Eutropiusnak a halálos szententziát.                                                                                                                                                      

  Azomban Gainás is tsak megveté a’ Nap-Keleti Császárt. Az ő tulajdon érdemeinek érzése ugyan azon szándékra hozták, a’mellyben olly tsúfossan megtsalattattak Rufinus és Eutropius; ezt ő igen is hamar kimutatta. Mint ellensége a’ Birodalomnak és az Udvarnak árúlója halálra ítéltetvén, elszöke mindazonáltal a’ fő Városból, és öszveszedte a’ Gotthusok’ némelly részeit a’ pártütésre. De Thráciának  elpusztítására számtalanan követték őtet, és midőn az ő gazdag prédáikat egymással elköltenék, tsak tsúfságot űztek a’ gyenge Császári seregekből. Arcadius már most Huldinhoz folyamodott segedelemért; és az eddig győzedelmes pártütő, a’ ki az egész Birodalom’ seregeit tsak gúnyolta, ellent nem álhatott immár a’ Hunnusok vitézségének. Huldin megfogattatta őtet, és minekutánna a’ Császártól kiadatott halálos szententziát rajta bétellyesítette, elküldötte nékie Gainás fejét.                                                                                                                                                                                        

  Már most semmi vetélkedőjétől nem tartott Stilico, és azért naponként nagyobbította Nap-Nyugotban mint tekéntetét, mint leginkább hatalmát. A’ Barbarusok elszéllesztése  éppen nem tartozott az ő plánumához; elment ugyan eleibe fegyveres népével, valahányszor valamelly Tartományba ütöttek, meg is mutatá, mit tehetne erő hatalmával; de könnyen mindazonáltal vélek megeggyezvén, általengedé nékik lakhelyűl a’ megtámadott Tartományokat, azon feltételek alatt, hogy immár békességessen megmaradni, és a’ Birodalomnak híven szolgálni fognak. Így nyerték el a’ Gotthusok’ kiűzettetése után, a’ Quadusok, Marcomannusok, és Vandalusok az Északi; a’ Sarmaták, Svevusok avagy Svábok, és Alanusok a’ Déli Noricumot; így más Nemzetek más Tartományokat. Ezen bánás módjától, mellyel Stilico némelly szerentsét próbáló Nemzeteket fogadott, indíttatván és mintegy bátoríttatván Alarik, arra vetemedett; hogy a’ Nap-Nyugoti Római Birodalmat háborgassa.

  Hosszas időtől fogva ezen ezen tzélnak végrehajtásához készülvén, elhagyta     lilyriát,  (nem olvasható pontosan a név – a szerk.) és nagy számú jól gyakoroltatott Vitézekkel általkőltözvén Julius Bértzein (Alpes Juliae)azon megátalkodott szándékkal, hogy Rómát ostrommal bevévén Olasz-Országban a’ Visigotthusok Uradalmat helyreállítja, egészlen Pádusig előtódúlt. És már Ravenna Várossát is ostrommal fenegette, a’ méglen Honorius az ő Feleségeivel, és heréltjeivel tanátskozna, mi tévő lenne, elkellene-é Magát Palotájában rejteni, vagy Rómába futni, vagy éppen Olasz-Országot elhagyni. De ezen kétséges habozásoknak tsak hamar véget vetett Alarik napról napra való közelébb-jötte. Mert a’ Császár általengedte nékie Galliát, és Spanyol-Országot; es így még egy kevésig békével birhatta haldokló Méltóságát. Azomban Pollentia mellett, midőn éppen már Galliaba kőltözni akarna Allarik, megállítá Stilico (a’ki tsak egyedűl egész Olasz-Országban az ellentállásról gondolkodott), az ő szerentsés előmenetelét. És azon győzedelem, mellyet Alarik a’ rettenhetetlen Vandalusnak általengedni kénteleníttetett, megtsonkította ugyan tsak szerentséjét, de el nem vette bátorságát.

  Mert tűzzel, és vassal útat nyitott magának a’ régi Vitézek’ Anya Várossáig; vagy Rómát birni, vagy meghalni kívánván. És ezt olly hathatóssan vitatta, hogy maga Stilico is jobbnak tartaná: az okosság javallása szerént, azt elvárni az időnek változásától, a’ mire tsak a’ Birodalom’ végső erejinek feláldozásával juthatott vólna.   

  Végre egy titkos megeggyezésben , melly szerént Alarik maga tulajdon, és Huldin az ő barátjának részéről is a’ Constantzinápolyi Udvarral lévő Frigyeknek ellentmondott, és a’ Nap-Keleti Illyricumot is a’ Nap-Nyugoti Birodalomnak meghódítani, és azzal öszvekaptsolni ígérte; általengedé Stilico felső Pannóniát és Dalmátziát a’ Visigotthusnak. És így Olasz-Ország újra időt nyert arra, hogy gonoszságait szaporítván, ama’ titkos bosszúállónak igazságát a’ jövendőségnek annál világossabban kimutassa.          

  De már ezentúl Alarik és Huldin leghívebb barátjai, és frigyessei lettek Stilicónak. Ezen barátságnak hasznait mindjárt tapasztalta a’ Birodalom akkor, midőn Rhadagaisus számtalan tsavargó Svábokkal, Quadus, Burgundus, és Alánusokkal beütvén, a’ félénk Olaszokat új félelembe és majdan Desperátzióba ejtette. De az elpusztúlt Városok’ omladékin győzedelmeskedő Barbarus könnyen semmivé tétetett a’ Stilicó bátor vitézségét segítő győzedelmes Hunnusok fegyverei által.                   

 De ímé itt utoljára hallá immár seregeit, és barátit győzedelmeit magasztalni; mert ő is végéhez sebes lépésekkel sietett. Azomban a’ Nap-Keleti Birodalom’ vég romlása, noha Aralik, és Huldinnal hathatóssan azon munkálkodna, még is mindazonáltal még el nem érkezett. – Stilicó az egyedűl való uralkodásra törekedett; és ha tsak ugyan elérhette vólna szándékát, az ő nagy elméjével megfelelt vólna méltóságának, és az ő alattavalói új erőt nyertek vólna, de ő tsak a’ jövendőségnek elkészítésére és előmozdítására vala inkább teremtve, mintsem hogy a’ sorsnak folyamatját akadályoztassa. Ez pedig így történt: Olympius egy ájtatoskodó képmutató gyanúságba hozta őtet a’ Császár előtt, és ez a’ halálos szententziát kimondotta reája. Mellynek végrehajtását Sarus egy Gotthus tsoportnak Vezére magára válalta. Halván ezt Stilico valamint mindenkor kitetszett az ő rettenhetetlen bátorsága; úgy most is egy Vitézhez illő rettenhetetlenséggel oda nyújtja az hóhérló fegyvernek nyakát. Hasonló kegyetlenséggel kivégeztetett az ő Fia, Baráti, és a’ Hunnusok és Visigotthusok seregeiből választott Testőrzői. −                                                                                                 

  Ezen kimagyarázhatatlan kegyetlensége a’ Császárnak felháboríta Alarik és Huldint, hogy barátjok’ gyalázatos halálán bosszút állanának. Azért is az eggyik rettenetes tsapással készült Olasz-Országra; Huldin pedig Constantzinápolyba kérte számon a’ megölettek’ vérét. E’ végre öszveszedvén seregeit, minekutánna Márs Taborát (Castra Martis) elfoglalta, és Tráciába nem kevés pusztításokat tett vólna, maga a’ fő Várost ostromolni akarta. Azomban az eleibe küldöttetett Követek ezen történetektől irtózván, és a’ jövendők várakozásától megrettenvén békességért esedeztek Huldinnál. De ez egy nap reggel elvezette a’ Követeket egy igen magas hegyre, és megparantsolván a’ Nap felkeltét nézni, ezt mondá az ő maga elhitt büszkeségében: „Minden; a’ mit e’ Nap felkeltétől lenyugtáig megvilágosít; vagy a’ Hunnusok’ fegyvere által semmivé tétetni, vagy őnékiek adót fizetni fog. Mindazonáltal megkegyelmezek néktek, hogyha esztendőnként száz ötven font aranyat adóúl fizetendetek. És ha a’ fesletség, és dobzódások bátor hartzokra már alkalmatlanokká tettek, ha a’ halál’ félelme rajtatok erőt vett; tehát éljetek nem bánom, de gyalázatos rabságba éljetek.” Ezen kevély felelettel botsátá el a’ Követeket. A’ kik is az ő seregeinek fösvénységébe feltalálták most egyszer az ő szabadúlásokat, Tsoportonként tódúltak immár a’ Rómaiak’ táboraiba a’ Hunnusok. Ezek az ő Császárának felette való Jósága, Nagylelkűsége, és Adakozóságának magasztalásával megvették a’ Hunnusok szíveit. Már is seregenként ment a’ megtsalatott Nép a’ Rómaiak’ táborába; a’ kik pedig ama’ tsábítók’ síma szavainak hitelt nem adtak, azok új zenebona indítására készültek; de a’ Népeknek hirtelen való visszajövetelek megmentették Huldint üldözőitől. Megjelent tehát most új erővel. Ama’ kegyetlenségeknek híre, mellyel a’ Rómaiak illették a’ Hunnusokat nagyobb hívségre birta immár katonáit, és bátorítá azon vérontásnak végbevitelére, melly által az elsőbb szerentsétlen kimeneteleknek motskát magokról eltörölhessék. De a’ Császár ezt is elhárította lakossaitól, mert reáállott a’ kívánt adónak megfizetésére annál is inkább, mivel könnyebb vólt azt a’ Város lakossaitól megvenni, mintsem olly, és annyi katonaságot kiállítani, melly ezen hatalmas ellenséggel bátorsággal, és sikeressen szembeszállasson.                                                                                                                                                                

  Még ezek így történnének, addig Alarik is öszveszedte seregeit; és minekutánna magát Huldinnal öszvekaptsolta vólna, eggyesűlt erővel a’ Világnak Anya- Várossát ostrommal szállotta meg; és kevés napok alatt minden útakat szárazon vagy vizen elfoglalta. Már is ama’ elhervadt bujalkodók arra jutottak, hogy kintseinek nem kevés pazarlásával olly eledeleket venni kénteleníttetnének, a’mellyeket az előtt kevés napokkal még rab-szolgáik sem ettek meg. Számtalanan az éhség miatt vesztek el, mellyet az ő Eleik az ő vitézségek és bátor viaskodások által elkerültek vólna. És egy millió két százezer ember immár szabadúlásoknak egyébb módját nem találta, hanem e’ nagy Vitéznek való kegyelméért való esedezést. Végre tsak ugyan kegyelmezett nékiek Alarik, de úgy, hogy ötezer font aranyat, harmintzezer font ezüstöt, négy ezer selyem öltözeteket, három ezer vég skárlátot, ugyan annyi font borsot, az ő rövid ideig léendő nyugodalmokért fizetnének. Mind ezeket pedig Hetruriába várta el Alarik, addig pediglen a’ főbb Emberek egynehány magzati vitettek el véle fogságba, (Obsides accipiebantur) kik között Aetius is Attilának jövendő Tanítója és barátja találtatott.  Azomban 

  Ataulf is Alarik Sógora Pannóniából felindúlván vitéz fegyvere - által a’ Dunának mellékeitől Olasz-Országig útat tsinált magának. És nem tsak számtalan Hunnusok ama’ leghíressebb Bendegutz vezérlése alatt, hanem még más negyvenezer szomszéd Tartománybéli rabok is elúnvan a’ nagy nyomorgatásnak igáját hordozni, követték őtet. Így tehát száz és ötvenezer bátor és vitézlő győzedelmes sereggel megjelenvén Alarik Ravenna Várossánál, alkura lépett a’ Császárral. Ugyan is tsak olly feltételek alatt ígéré Olasz-Országot elhagyni; hogyha a’ Császár esztendőnként bizonyos summa pénzt és nagy summa gabonát, némelly Tartományoknak általengedésével adna, és fizetne. De Olympius, és ennek megbukása után Jovius és Sárus kiirták némelly tündér reménységek’ képzelete által, a’ Császár szívéből azon félelmet, melly tsak némelly Tartományainak feláldozásába mutatta uralkodó Uraságának fenntartását. Alarik tehát ismét Rómat ostrommal megszállotta, és az éhel halástól való új félelem tsak hamar megnyittatta a’ Város’ kapuit. A’ győző parantsolatja Honoriusnak tartozó kötelességektől, és hívségtől felszabadította a’ Lakosokat; és a’ Város’ Kapitánnya Attalus Császárnak tétetett. Ezen új Császár sokat ígéré, de éppen semmit sem tett; és gyanakodván Jóltévőinek igazságáról, megvetette annak tanátsait. Azért tehát megfosztá Alarik ismát Attalust bíborjától, mellyre őtet kevély tudatlansága méltatlannak tette vólt. Az alkuvások pedig ismét megújjítattak Honoriussal, de ez Sarus a’ hatalmas Győzőnek ellensége tanátsaira inkább álván, megveté a’ békességnek helyreállítását. Most már a’ megboszontatott Alarik harmadszor megtámadá Rómát, és egy éjjel általtörvén minden kapukat, az öröm és a’ jövendő napnak vígasságáról talán álmodozó Lakosokat, tsak keserűségre, jajra, és az uralkodó halálnak szemlélésére kőltettek fel. A’ házakat szabad rablásra engedé a’ győző, és tsak a’ Templomok vagy erőtlen és ellent nem álható Emberek’ élete szabad és bátorságosoknak hagyattattak. De lehetetlen vólt a’ pusztítók dühösségét parantsolatok által mérsékelni. A’ Városnak egyik része tűzzel emésztetett meg, a’ házak, az útzák hólt testekkel rakattak meg! Azon egynehány elszabadultak’ panasszai mintegy bizonyossá tették azon hírt, melly azt hírdette, hogy Róma egészlen elpusztíttatott, és hogy Lakossai az ő omladéki alatt temettettek el. Minden nagy félelembe vólt, és maga Honorius is rettenetes borzadással hallotta ama’, Világ Anya-Várossának illy dühössen történt elpusztúlását.                                                                                                                                

  Azomban Alarik általlátván Olasz-Ország Lakossainak romlotságát, nem akará ezen sepredék embereknek Kórmányozója lenni. Érdemessebnek és illendőbbnek tartván tehát Siciliát és Affrikát bírni; ( mert így Olasz-Országot az élelemnek eltartóztatása által könnyen kitisztíthatta  vólna,) általköltöze meggazdagítatott seregeivel Calábriába, de további tzéljainak elérését írigyelvén a’ halál kivégzé őtet életének, és szerentséjének virágjában.                          

  De most már nem vólt a’ Hunnusoknak semmi foglalatosságok Olasz-Országban. Azért is visszatért Bendegutz az ő Népeivel Pannóniába, mellyet nem régiben a’ Visigotthusok elhagytak, leginkább pedig örült annak, hogy Ataulf Actiust nékie általengedte, már ezen ifiúnak tüzes tulajdonságaiból mind azt nézte ki Bendegutz, a’ mi nem tsak egy nagy Emberré tenné Actiust: hanem egyszer’ smint maga Népeinek is hasznára, és jövendő ditsősségére szolgálhatna. Nem is tsalattatott meg Bendegutz az ő várakozásában. Azomban tekíntsünk egy kevéssé körül még a’ Nap-Nyugoti Birodalomban, minekelőtte őtet Huldin helyére állítván, megtekintsük, hogy miként készíté Népét, és Attilát tulajdon fiát ama’ rettenetes bosszúállásnak eszközeivé. –

  Ataulf Királlyá választatván Alarik halála után, félbehagyta ennek minden készületjeit. Ama’ Római foglyok (Obsides (egy nem kiolvasható német szó van itt gót betükkel a szövegben – talán Geisseln – szerk.) közt találtatott a’ Császár Húga is ama’ szép Galla Placidia.  Az ő ritka szépsége arra birta Ataulfot, hogy Honorius Császárral barátságba lépne. És ezen különös szépség birásának kívánságától lelkesítetvén, elindulna seregeivel Galliába, hogy szerelmessének Báttyát a’ pártütő Jovinus, és Sebestyénnek üldözéseitől megmentse. Mind a’ kettőt ugyan kezébe kerítette, de az ő szeretőjéért való vetélkedő Társának Constantiusnak mesterkedései végett jutalom nélkül maradott vitézsége. De ő is illetetvén a’ tulajdon érdem érzétől, letelepedék a’ déli Galliába, és Narbonám mennyegzőjét ünnepelé a’ Császár Testvérjével. Minekutánna pedig Burdigala, és Tolossa Várossait elfoglalta vólna, felállította Galliába a’ Visigotthusok’ Uraságát. Spanyol-Országnak tekéntete pedig arra birta őtet, hogy ezen új Országnak nagyobbításáról gondolkodna. De Katalóniát elfoglalván egy Gotthus által, kit az előtt néha tsúfolt vala, gyilkos módra az élők közzül kivégeztetett. Vallia továbbra használta Testvérének szerentséjét. Mert az Alanusokat, a’ kik a’ Vandalusokkal Radagaisus megverettetése után Spanyolba letelepedtek, elkergette. Végre megelégedvén a’ sok győzedelmekkel, visszaküldé a’ Császárnak még Placidiát is minden legkissebb váltó-ár nélkül; a’ ki viszontag állandó békességre lépett véle, minekutánna Honorius a’ Gotthusoknak Aquitania, és Cataloniába való törvényes Uraságokat megesmérte vólna.

  Azomban még ezek így történnének, feloszták magok közt az Alanusok, Vandalusok, és Svábok Spanyol-Országot. A’ Svábok, és a’ Vandalusok egy része megszállották Galaecziát, és a’ Visigotthusok által szorongattatott Alanusok Lusitania és Carthagena felé húzták vissza magokat. A’ Római őrizetek többnyire távozni kéntelenítetnek, minthogy a’ Városok Lakossai öröm kiáltások köztt nyitották az új léendő Uraiknak, a’ kapukat tsak hogy a’ Császári Tiszteknek fösvénykedő huzásaik és nyomorgatásaiktól megszabadúljanak.

  Minekelőtte pediglen a’ Visigotthusok Olasz-Országba és Galliába a’ Római Birodalomnak omladékin felállították vólna Uraságokat; már a’ Burgundusok általkőltözvén a’ Rhenuson, béütöttek Helvetiába. A’ Császár a’ nélkül is foglalatoskodván a’ Gotthusok ellen való háborúval, általengedte nékiek ama’ Tartománynak nagy részét; a’ hol is letelepedvén lassan fundamentomát vetették a’ Burgundiai Birodalomnak, főképpen midőn nagyobb részét Galliának, és az Alpeseket elfoglalták.

De az Alanusok és Frantziák mindenkor tsak tsendességbe maradtak az ő lakásokban. Mert külömbféle apróbb, és egy bizonyos közönséges Fő nélkül szűkölködő Nemzetekből öszvegyülekezvén, sokkal gyengébbek vóltak, mintsem hogy vagy a’ mindenütt uralkodó zavarodást hasznokra fordíthatták, vagy más részeiben, Galliának lakossait megtámadhatták vólna. Tsak Honorius uralkodásának utólsó esztendeiben szabadították meg alsó Német-Országot a’ Rómaiak’ igája alól.

  A’ mint pedig már az előbb mondottakból tudjuk, még Stilico Idejében Brittaniából minden seregek Olasz-Ország védelmére a Gotthusok ellen vitettek. Most tehát éppen sikeretlen vólt a Brittus Követeknek abban való fáradozások, hogy a Császártól segedelmet nyernének, mert ez elegendöképpen a tulajdon boldogságáért foglalatoskodhatott. Ellent mondván a Császári Udvar olly Tartományoknak, mellyet immár meg nem tarthatott, visszaesett ismét Brittania az ő régi ellenségeinek kegyetlensége miatt az ő bardolatlan vadságába. Eleintén ugyan, midőn a Császártól már semmi segedelmet nem nyerhettek, elhívták a Szászokat, hogy ezekkel eggyesülvén a Skotusokat és Piktákat Brittaniából kivernék, de ezzel éppen semmit sem nyertek a szegény Brittusok, mert midőn magokat számtalan elszánt hartzok után a nyugodalom szabad révpartján lenni gondolnák: akkor a’ Szászok azzal fizettették meg fáradságaikat, hogy őket a magok rabjai, és szolgáló Sclavussaikká tették. − Szerentsétlen környülállások!! −

Hát Német-Országnak némelly részei? −

  Itten is egészlen a Moenus vizéig és a’ távul lévő Északi részekben lakó elszéllyedett Quadusok, Markomannusok, Svabok, Frantziák, Thuringiaiak, Burgundiaiak egymás ellen viselt háborúságokban éltek. Érzéketlenek lévén ama közönséges felzendűlésektől fogva, noha nem kevés előmenetelt tennének Attyokfiai, semmi ollyas szembetűnőt nem vittek végbe, a melly által magoknak a Birodalom pusztítói előtt tekéntetet szerzettek vólna. És tsak azon férjfira látszattak várakozni, a’ ki az ő erejeket öszveszedvén, egy közönséges tzélnak kiterjesztésével, és vitézségének  hírével őket lelkesíteni fogja, hogy így ők is ezek által bátorítatván, rejtek helyeikből kijönnének, és vitézségből részt vennének.

  Ezen Férjfiúnak Elei már Dáciát és Pannóniát elvették aRómaiaktól. Az ő hatalmas védelme alatt bátran éltek vagyonjaikkal a lakosok, és az arany szabadság nemesíté tetteiket. Az ő Tartománnyainak határossai olly Népek valának, amellyek az ő hatalmát tsak igen is hamar elesmérték. Mert a Nap Nyugoti, és Déli Dáciának határain lakó Jászok és Tótok tsak hamar feltserelték tulajdon neveiket a Hunnusokéval. A’ Dnister folyónak torkától a’ Karpatusi hegyek kezdeteig laktak Gepidák, Bastarnusok, Bellonoták, s m.e. de ezek is a Hunnus hatalomnak általengedték függetlenségeket. A’ Karpatusi hegyektől környűlvétetvén, és jobb részről az Otrogotthusok és Gepidák, balról pedig a’ Quadusok némelly Rokonitól bézáratott helyeken laktak Herulusok, Soyrrák, Turtzilingák, a hol az ő gyengeségeknek érzése alatt nyomorogtak. −

  Melly rettenetes nagy seregek! melly nagy erő hatalom! melly a jelenlévő romlásnak és nyomorúságnak véget könnyen vethetne, hogy az embereknek újjabb boldogságot készítsen! Tsak egy olly Férjfiú nélkül szűkölködtek még, a ki arra a végre mind ezeket mozgásba, és munkálódásba hozna. És íme ezen Férjfiú Attila vala.

 

ATTILA IFIÚSÁGA

A folytatást ld. másik fileban. 

 

 

 


[1] (a) az embereket egymással összvehasonlítani annyival is bajosabb, mivel az ember még önuön magát is e’ rövid élet által alig esméri meg tökélletessen. Mert vallyon mi ítéletet hoznánk olly embertől, ki egy faluban gyermekségétől fogva nevekedvén, azután Bétset Londonnal, a’ Rajna esését, a ’ Níluson lévő Gátokkal egybevetné?

[2] (b) Ezen Talán által nem egyebet jelent Crause Úr, hanem: hogy a’ történetek’ soraiban nm talált olly határozott leírást, melly őtet is meghódítaná. Ehez tartván magamat, én is élek néhol talámmal. És így az ő népei közt való eggyezségnek fenntartása talám azon éles általlátásának; és az igazgatás módjának gyümöltse vólt, mellyel ő mindeneknek szívét magának lekötelezte, mindeneknek szeretetét, és bizodalmát megnyerte.    

 

A mappában található képek előnézete Fessler - Attila 1811