Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kopácsy - SZENT ISTVÁNNAK MAGYAR ORSZÁG ELSÖ KIRÁLYÁNAK ÉS APOSTOLÁNAK DÍTSÉRETE 1810

2015.08.18

 

SZENT ISTVÁNNAK MAGYAR ORSZÁG ELSÖ KIRÁLYÁNAK ÉS APOSTOLÁNAK DÍTSÉRETE

 

MELLYET

 

 

Bétsben 1810 Esztendőben, Kis Aszszonyhavának 26. napján, midőn ezen szent Királynak ünnepe a’ Magyar Hazafiak által fényes szertartással üllettetnék.

 

 

HIRDETETT

KOPÁCSY JÓZSEF

SOMOGY-SZ.JAKABI APÁTUR

VESZPRÉMI KÁNONOK, ÉS SZALAI FŐ-ESPEREST.

 

 

BÉTSBEN,

PICHLER ANTAL BETÜIVEL

1810.

 

Az eredeti lapokról gépelték: Bogár Beáta, Dakó Réka és Kiss Anikó;

Szerkesztette: Kozsdi Tamás, 2015. augusztus 17.

 

Negotiamini, dum venio. Luc. 19.

Kereskedgyetek, míg megjövök. Luk. 19.

 

Az evangéliomi Nemes Ember szerelmes Idvezítönket képezi, ki is elvégezvén a’ váltság munkáját felméne meszsze tartományba, vagyis az egekbe, hogy a’ néki készített országnak bírásába lépjen, és ismét eljöjjön. Elmenetele elött szerzett az ő szolgáinak, az ő szent vérével megváltott embereknek külömbféle kegyelmeket, és ajándékokat; az ő szent tanítását, az Apostoloknak írásait, a’ szentségeket, a’ jámbor példákat, a’ belső sugallásokat, Ki osztá mind ezeket külömbféle mértékben, azt kivánván mindenkitöl, hogy a’ vett adományt el ne henyéllye, hanem lelki elömenetelére kereskedgyék vele. Az ö tulajdon polgári, a’ Zsidók mind az ajándékokat, mind az ajándékozó Föembert gyülölték, söt elmenetele után az ö követői ellen keserves üldözéseket támosztván, nyilván kimutatták, melly megátalkodva nem akarnák, hogy ö uralkogyék rajtok. Idvezitönk pedig elvévén az országot, ’s a’ kereskedésre idöt engedvén, megtér ismét második eljövetelekor, ’s a’ kegyelmeknek hová mire lett fordításokról számot kér. A ki thrónusa eleibe állván, bizton mondhattya: Világ Királya, Igaz Bíró! a’ te kegyelmed én bennem üres nem vólt, ajándékiddal lelki előmenetelemre éltem: hiv sáfárkodásáért a’ mennyei örömbe vitetik. Aki pedig a’ vett kegyelmeket nem használta, sőt a’ vétkes indúlatok között eltemeté: az Igaz Bírónak székéböl ama rettenetes sententziát hallya; gonosz szolga! Elvétetik tőled a’ gira, és annak adatik, a’ ki hasznosan kereskedék. El vétetik pedig, és másnak adatik nem haszonvételre nézve, mert ennek ideje már elmult; hanem elvétetik, és másnak adatik jutalomra nézve, mert hogy a’ jutalom és korona a’ tunyaság miatt másnak adatik, hallyuk a szent Lélektöl, a’ ki a’ Filadelfiai anyaszentegyháznak angyalát így inti: tartsad a’ mid vagyon, hogy senki el ne vegye koronádat. Apoc. 3. V.11.

Keresztények! A’ nemzetek Apostolának tanítása szerént az Istenszeretőknek mindenek jóra idvösséges kereskedésre szolgálnak. Rom. g. v. 28. Ezeknek tehát gira a’ boldog, gira a’ boldogtalan állapot, gira a’ ditsösség, gira a’ gyalázat, gira a’ gazdagság, gira a’ szegénység, gira a’ fennkölt elme, gira az együgyü gyávoság; nem betű szerént való, vagyis száz pénzeket érö gira, hanem titkos értelemben, az az ollyan ajándék, mellyel az Isten szeretete mellett kiki bövséges javakat kintsezhet magának, mert mindenek jóra szolgálnak az Istenszeretöknek, a’ kik Idvezítönknek ama parantsolattyát: kereskedgyetek míg megjövök, értik és bétöltik.

Ditsöült sz. Istvánnak, kinek ma ünnepét szenteljük, az isteni gondviselés egyéb girák közt hatalmat, pedig királyi hatalmat ada kereskedésre. Ezen sikámló girával úgy kereskedék sz. Királyunk, hogy méltó lett hallani az igaz Bírótól: örülly jó szolgám! mivel hogy kevésen hív voltál, menny bé a’ te uradnak örömébe; úgy kereskedék, hogy a’ királyi hatalom mellett önnön magán uralkodék, népét boldogítaná. Önnön magán uralkodék, erröl elöször; népét boldogította, erröl másodszor szóllok.

A’ te karodnak munkája volt, nagy Isten! A’ mi ötet szent színed elött nagygyá, és kedvessé tette. Te töltötted bé a’ te szent nevednek félelmével, te írtad bé az örök könyvben a’ szent királyok sorába. Adgyad, hogy magán, és nemzetén való uralkodását szemlélvén, felséges példája szívünkbe mélyen béhasson, ’s követésére gerjedgyünk.

 

Midön az indulatok a’ fö hatalommal egygyesülve vannak, melly nehéz akkor az embernek önnön magán uralkodni, ’s az indúlatokat képes határok közé szoríttani! A’ homályos életet élöknek kívánságaik hasonlóak amaz apró patakokhoz, mellyek lárma nélkül halladnak, könnyü munkával megállíttatnak, ’s nem ártanak egyebeknek, hanem a’ partyokhoz közel nött némelly gyenge plántáknak, és virágoknak. De a’ Hatalmasokank indulattyaik a’ hegyekröl le omló sebes folyókhoz hasonlók, mellyek halladások közben szünet nélkül dagadnak, minden eleibek vetett gátokon által törnek, ’s kártékony kiöntésekkel meszsze kiterjedö pusztulást okoznak. Ezek miatt ’s ezek által válik az eröhatalom öldöklö eszközzé; ’s a’ helyett, hogy az ártatlanoknak védö paizsa lenne, vér, ’s könypatakokat fakasztván közöttök. Kételkedhetik e’ tehát valaki, hogy indulattyaikon uralkodni a’ Hatalmasoknak szükséges még inkább mint az erötleneknek, ’s nem kedves, és tanúsággal tellyes látás e’ szent István apostoli Királyunkat szemlélni, miképpen ö magától az írásnak kifejezése szerént, a’ fejedelmeknek lelkét. Ps. 75. eltávoztatá; miképp a’ gyönyörüséget, és puha életet megvetvén, a’ nagyra vágyást, a’ hívságot elfojtván, úgy uralkodott önnön magán, hogy másokon való uralkodása tsak nyugodalmat, ’s boldogságot szülhetett.

A’ gyönyörüségeknek göze az elsö köszál, mellyhez az életnek tengerén ütödvén, hajótörést szenved ártatlanságunk. A’ többi indulatok késöbben ébrednek fel, ’s úgy szóllván tsak az észnek elömentével érnek; de ez megelözi az észnek lépésit, ’s elöbb megvesztegetödünk, mint megromlásunkat észre vettük. E’ lévén majd mindnyájunk sorsa, mit mongyak a’ fejedelmi uralkodókról? Ezek közönségessen a’ hiú idötöltéseknek, a válogatott gyönyörködéseknek, a’ kárhozatos szerelmeknek termékeny fölgye. Itt a’ hitnek világossága a’ lármás zúrzavar elöl elrejtezik, eltünik, mint hajdan a’ Böltseket vezérlö tsillag. Herodes udvara felett homályba borult, és eltünt. Még is sz. István apostoli Királyunk a’ puhaságnak ezen helyét a’ sanyarúságnak helyévé változtatá. – Miket ujjítsak meh itt emlékezetünkben? Említsem e’, hogy keresztségének ártatlanságát mind végig híven megörizé? hogy szemeivel, mint Job Pátriárka szövetséget kötött, ’s ezekkel semmi tárgyon, melly lelkét eltsábíthatta volna, meg nem állapodott? említsem e’, hogy testét szolgálat alá vetette, ’s az idő viszontagságira, hidegre, melegre, a’ fáradhatatlan munkálkodásra kímélletlenül kiszánta? említsem e’,[1] hogy a’ feslettséget kemény törvényekkel üldözte, hogy fiát is a’ bujaság büzének, mint a’ halál fullánkjának eltávoztatására atyai hathatós intésekkel ösztönözte;[2] hogy végre minden alávaló gyönyörködéseket megfogván magától, ezeket a’ tökélletesbb lelkek gyakorlásival, a’ felebaráti szeretetnek munkáival pótolta? Igen is, ezekben találtad te kedvedet ditsöült lélek! ’s bár melly izetlenek legyenek is ezek másoknak, kik tsak a’ romlandó testnek élnek, és az ö undokságival töltöznek, Te ekképpen egygyik veszedelmes kísérteten, a’ gyönyörüségek szerelmén ditsö gyözedelmet vettél.

Találtatnak azomban, kik magokat a’ puha életnek, ’s a’ gyönyörüségeknek kebeléből kiragadgyák, de tsak azért, hogy nyughatatlan gondgyaiknak a’ nagyravágyást váloszszák tárgyáúl; a’ nagyravágyást, ezt az eleven férget, melly a’ szívet, a’ hová béfészkelt, szünet nélkül rágja, ’s nyugodni nem hagygya; a’ nagyra vágyást, melly felmagasztaltatására, hatalmának, birodalmának terjesztésére, akár melly utakon, ha egyebek romlásán visznek is keresztül, elindúl, és eljár. Sz. István a’ keresztény alázatosság által e’ telhetetlen indúlatot is leverte. Légy alázatos, úgy monda fiának, hogy az Isten felmagasztallyon itt, és jövendöben; ’s hogy a’ mire kedves magzattyát inté, önnön szívében mély gyökeret vert légyen, tettei mutattyák. Ö az országgal, mellynek boldogítására az Isteni Gondviselés által választatott, megelégedvén, határit hová tovább tolni nem kivánta. [3] Ha hadakat viselt, ha Kupát, ha Gyulát, és Keánt megalázta, ha Konrád Tsázárnak ellenséges igyekezetit felforgatta, népének nyugodalmát kereste, nem nyereségeket vadászott. Mindenkor nagyobb ditsösséget helyheztetett abban, hogy népének szívén uralkodgyék, minthogy országokat hódítson; ’s inkább kívánt lenni alattvalóinak attya, mint szomszédgyainak ostora. Mindenekben megalázván magát az Istennek hatalmas keze alatt, méltán mondhatta Dáviddal: Uram nem fuvalkodott fel az én szívem, sem szemeim fel nem emelkedtek; se nem jártam nagyokban, se fölöttem való tsudálatos dolgokban. Ps. 130. v. 12.

Nem külömben, mint a’ gyönyörüségek szerelme, és a’ nagyravágyás, megtölti az embernek, föképp a” Hatalmasoknak szívét a’ hívság is. Mindenekben tsudáltatni, az apró dolgokban nagyoknak látszani, az idegen érdemeket eltulajdoníttani; a’ hol sem az erköltsnek, sem érdemnek helye nints, a’ ditséretekre számot tartani; önnön magát mások bálvánnyává tenni, a’ füstölö edényt megragadni, ’s azzal másokat is a’ temjénezésre kénszeríteni, közönséges nyavalyák a’ hivság szélétöl elszédíttetett Nagyoknak. Nyavalyájokat éllesztik az alatsony lelkü hizelkedök. Ezek a’ lelkiisméretnek furdalásit, (egygyetlen egy tartalékját a’ roszra hajló Hatalmasoknak) gyávaságra magyarázzák, a’ gonoszságot szépítik, a’ népnek legveszedelmesbb sebjeit eltitkollyák, a’ kárhozatos intézetek tsalfa színbe öltöztetik, egy szóval a’ hivságot minden uton módon éllesztvén, az alattvalóknak inségét tökélletesé teszik. Veszesse el az Úr e’ tsalárd nyelveket, úgy monda hajdan egy szent Kirány, mert álnok ajakokkal ámítván, vesztükre vannak. Ps. 11. v. 4. – Ez a’ hivság másképp férhetett volna szent Királyunkhoz? Ö hozzá, a’ ki ditsösségét felségesbb dolgokban kereste, hogy sem a’ semmit érö aprólékokban, ’s az üres magasztalásokban kedvét találhatta volna? Ö hozzá, a’ ki a’ trónusról leszállni, hatalmát még életében által adni fiának kész vala, [4] ha az ég mást nem végzett volna fiáról? Ö hozzá, a’ ki a’ hívságnak éllesztöit, a’ hizelkedöknek ’s álnoknyelvüeknek tsordáját nem tsak nem szenvedte maga körül, söt kemény törvénnye által üldözöbe vette, [5]

Így diadalmaskodott sz. Királyunk az emberi szívnek veszedelmesbb ellenségin, a’ gyönyörüségeknek bájoló erején, a’ hivságon, a’ nagyravágyáson; így érdemlé meg, hogy lelkén való uralkodásáért a’ várok bévevöjénél nagyobbra betsülné a’ szentLélek; Prov. 16. v. 32. így állítá fel önnön személlyében ama tükörpéldát, mellybe mi késö maradéki tekintvén ’s magunkat a’ bujaságnak, a’ puha életnek, a’ kevélységnek lántzain függeni szemlélvén, megszégyenüllyünk.

Ám de az önnön maga ellent viseltt hartzoknak még nints végek, ’s szükség ötet bajnoki ditsösségének egész fénnyében szemlélnünk. Nem amaz idöket értem, mellyekben a’ pogányok sorait sebes villám gyanánt által törve; vagy a’ midön mindenek kedve szerént folyván, a’ legfényesbb jövendökre méltán számot tarta; hanem a’ mostoha sorsnak, vagy inkább az Isteni látogatásnak érzékeny tsapására tzélzok. Ki ne mondta volna, hogy elkezdett munkáját szerentséssé teszi az ég, ’s intézetit a’ bételyesített reményekkel megkoronázza? Ki ne ígért volna a’ Királynak, a’ ki szívét egészen az Úrnak kezeibe adá, hoszszas maradékot, hogy a’ jámbor magzatok szent attyoknak munkáit tökélletességre vigyék? De az Isten, a’ ki még nagyobb gyözödelmet kiván vala töle, megengedé, hogy egygyetlen egy fiától sz. Imre Hertzegtöl, éltének virágjában megfosztatnék. Millyen volt a’ szent Királynak e’ váratlan esetben állhatatossága? Ö, a ki a’ vétkes indúlatokkal olly gyözedelmesen szembe szált, az ellene fenekedö mostoha sorsnak tsapása által se verettetik le. Fel nem nyittya ajakit a’ zugolódásra, imádgya feneketlen mélységü tanátsit annak, a’ ki a’ királyi páltzákról, és koronákról tetszése szerént végez, ’s megisméri Dáviddal, hogy ha az Úr nem építti a’ házat, heába dolgozik, a’ ki azt építti; ha az Úr nem örzi a’ várost haszontalan áll az ört, a’ ki azt örzi. Ps. 126. v. 1. – Önnön magán való uralkodását tehát minden nehéz próbákban fenntartván, helyet készíte szívében ama jeles tulajdonságoknak, mellyekböl, mint mind annyi kútfökböl, népének boldogulása következék.

A’ népnek boldogulását a’ mennyire ez itt e’ földön örökségek lehet, az Uralkodónak böltsessége, igassága, és szeretete szerzik meg; jeles tulajdonságok! de mellyek a’ gonosz indulatok által hányottatott, ’s magával nem bíró lélekben helyet, maradást nem lelnek, sz. Istvánban pedig szépen egyesülve tündöklöttek, ’s nemzetének boldogítását költsönös erövel segítették. Böltsességét, ha nem szóllanék is róla, eléggé hirdetik tettei. Mennyünk viszsza, Jeles Halgatók! gondolatinkal ama setét idökbe, midön üstökös atyáinknak a’ hitnek, ’s a’ keresztény erköltsnek napja még fel nem kelt; midön keresménnyök a’ prédában, ’s ragadományokban, sorsok a’ másoknak okozott, vagy viszontag vett véres tsapásokban állott; midön belöl a’ személynek, vagy birtoknak szentséges jussairól az eröszak végezett; kivül nemzetünket a’ megrémültt népeknek boszúja, és átkai terhelék. Illy bé borúltt terhes idökben mi deríthette fel egünket? Az Isteni Gondviselés megkönyörülvén Öseinken, felülteté Istvánt a’ hatalom székébe, és ímé megujjultak mindenek. Ö nemzetét a’ durva vadságból kivetköztette, jó polgári rendtartáshoz szoktatta; belsö tsendességét, bátorságát helyes törvények által megerösítette; a’ mesterségeket, tudományokat alattvalói közé béplántálta; a’ szomszéd nemzetekkel királyi házát szoros egygyesülésbe hozta, e’ képpen országát, nemzetét a’ külsö ellenség ellen tartós békességbe helyheztette. Mind ezek, és hasonló jeles tettei, nem a’ mély böltsességnek szüleményi e’? Én habozás nélkül merem állítani, hogy diszére, sött védelmére szolgál az akkori századnak ditsöültt szent Királyunk. Legalább böltsességének gyümöltsit tekintvén, méltán kérdezhettyük, vallyon az idöt, melly az akkori idöknek illy bölts fejedelmet ajándékoza, a’ setétségnek, ’s durvaságnak véghetetlen vádlásival nem ok nélkül terhellyük e’?

Böltsességét pedig nem egyedül a’ világi okosságnak kútföiböl merítette, hanem érezvén koronájának sullyát, onnét fellyül az egekböl buzgó esedezésivel nyerte. Mindeneknek Ura! így esdeklék gyakran, Te válosztál engem a’ te néped Királlyának, körül vevél hatalommal, és ditsösséggel, de a’ te ajándékidnak nagyvolta boldogtalanságomnak kútfejévé válik, ha böltsességgel nem áldod meg szolgádat. Küld el azt a’ te Szent egedböl, hogy vélem légyen, és vélem munkálkodgyék. Sap. 9. v. 10. Ö lesz támaszom az unalmakban és a’ nyughatatlan gondokban, mellyek a’ királyságnak elválhatatlan társai. Ditsösségemnek közepette, ’s az emberek közt is tsak ö véle, és ö általa nyugszom meg, mert ö nála nélkül a’ királyi szék a’ fekete aggodalmak széke; Sap. 8. v. 16. az ö társaságának pedig nints keserüsége, sem unalma, hanem öröme, és vigassága. Ibid. v. 9.

A’ böltsesség mellett az igaz megítélés is egygyik fö tulajdonsága az Isten szive szerént való Fejedelmeknek. Dávid Király semmit az Istentöl buzgóbban nem kért, mint az ö ítéletét, és igasságát. Ps. 71. v. 1. Salamon legbuzgóbban kérte töle az értelmes szivet, hogy megítélhesse népét, ’s válosztást tehessen a’ jó, és gonosz közt. 3. Reg. 3. v. 9. Szinte ezt tette volt országlásának egygyik fö foglalatosságává sz. István. Melly szívreható látás ötet a’ történetek elö adása szerént[6] szemlélni! Országát maga szentséges személlyében eljárni, ’s külömbféle részein a’ panaszok bévétele, az igasság kiszolgáltatása végett megállapodni. Szabad hozzájárulása van itt mindennek; nem szükség tekervényes útakra fakadni, az egyedül szükséges ajánlás az igasságos ügyben, ’s pártfogás nélkül való szükölködésben áll. Tudta, hogy az igasságnak képe nem lévén mindenkor eléggé béfödve, a’ személyeket megsajdíttya; hogy a' hamisság éppen ott kap lábra néha, a’ hol eltemettetnie kellene, hogy hatalom, ’s gazdagság nélkül lenni éppen annyi gyakran, mint pártfogást nem találni: hogy a’ könyörgö szegény többnyire alkalmatlan, ’s bár melly helyes okok hartzollyanak is mellette, unalommal halgattatik, legalább fennkölt szemöldökkel büszkén fogadtatik. Ezeket böltsessége szerént tudván sz. Királyunk, úgy látszik, hogy megítélö hatalmának oltalma alá különös figyelemmel az ügyefogyottakat fogadá. Hol akkor idökben a’ törvénykönyv, mellyben az idegenek, a’ jövevények, a’ szegények, a’ rabszolgák hathatósb védelmet találnának, mint az ö törvényiben? ’s nem hívhatta e’, mint valaha Job, az Egek Urát bizonyságúl, hogy meg nem tagadta a’ szegényektöl, a’mit akartak, és az özvegy szemét nem várakoztatta, hogy az elveszendöt meg nem utálta és az árvákra kezeit fel nem emelte, hogy a’ föld nem kiáltott ellene, és az ö szántóit meg nem keserítette. Job.31.

Végre nemzetéhez vonzó szeretetére jövén, minö tágos mezö nyilik elöttem! Emlékezetembe tünik itt kegyessége, mellyel alattvalóinak vérét kémélleni, ’s a’ hadaktól mint az Úrnak öldöklö ostorától megmenteni igyekezék. Emlékezetembe tünik szelídsége, mellyel halálára törekedö ellenségének, még akkor is, midön gyilkos szándékát a’ vasnak zörgése nyilván elárúlá, szívéböl megengedett[7]. Látszatom szemlélni a’ szegényeknek tolongó tsoportyát, melly istenes szokása szerént a’ Templom ajtajánál adományival megenyhíttetvén, bö áldást kíván fejére. Látom a’ jámbor jövevényeket, és szarándakokat, kik az általa felállított ispitályokban, ’s szent intézetekben, még az idegen nemzetek között[8] is, Rómában, Ravennában, Konstantzinápolyban, Jerusálemben segedelmet, vigasztalást találnak. Zengnek füleimbe a’ számtalan nyomorékoknak örömkiáltásaik kiket tulajdon kintsével a’ rabszolgaságból kiváltván[9], szabadságba helyheztetett. Hallani látszatom ama jeles intéseket, mellyekkel egygyetlen egy fiát oktatá, hogy megemlékezvén egyebekhez hasonló eredetéröl, népén kegyessen, és szelíden uralkodgyék.[10] Szemeim eleibe áll ama szentséges ereklye, mellyet mint szent adakozásnak zálogát, ditsö jobb kezében tisztelünk, és a’ melly igaz érdemeit disösségessebben hirdeti minden kevély oszlopoknál, mellyek a’ nagy Hódítóknak emlékezetét megujjítván, egyszersmind a’ vér özönöket, az elpusztultt országokat, az ártatlanoknak sebes könyhullatásit – a’ gyözödelmeknek késérö társait – elönkbe állítják. Óh miért képzelödésemnek szárnyain mind ama boldog vidékeket bé nem járhatom, holott népe közt mint édes atya társalkodván, áldást, és bövséget árasztott mindenekre! a’ hol mint hajdan Job Patriárka, szeme volt a’vaknak, lába a’ sántának, támosza, istápja minden ügyefogyotnak. Job. 29. v. 15.

Ugy de szeretetét a’ tökélletességnek legfelsöbb pontyára buzgósága emelé, és ezt elhalgassam? Szent buzgóságát, mellyel a’ setétség árnyékában az evangyéliomnak világát meggyujtá,[11] önnön oktatásival is terjeszté, ’s nemzetét a’ Szentek Szentyébe bévivé; szent buzgóságát, mellyel népének idvösségét szomjuhozta, sürü könyhullatások közt ázván, az Egek Urától éjjel és nappal kérte, ’s megszerzésére minden erányos intézeteket bölts elölátással, királyi bökezüséggel megtéve; szent buzgóságát, mellyel a’ keresztény anyaszentegyháznak fejétől apostol nevezetet érdemlett, és a’ melly még halála óráján is lelkesitvén ötet, szívébe sugallá, hogy országát, nemzetét, anyaszentegyházát rebegö nyelvével a’ Szüzek Szüzének, a’ Mennyország Királynéjának oltalmába ajánlaná.[12] Ezen szent buzgóságát, mint népéhez vonzó szeretetének legnemesbb próbáját elhalgassam?

Ha azokra figyelmeznék, kiknek Krisztussal, vagy Beliállal élni mind egy, kik mindent a’ jelenvaló haszonnak rámájához mérnek, ’s a’ fö hatalomnak tzéllyát tsupán a’ földi nagyságnak nevelésében keresik, ha, mondám, ezekre figyelmeznék, ditsö Királyunknak apostoli buzgóságát el halgatnám, vagy tsekélyebb érdemi közt emelgetném, legalább szeretetének próbái közé fel nem venném. De mi másképp tanúltuk boldogságunkat, ’s a’ föhatalomnak rendeltetését ismérni. Hogy hogy! A’ pogány Róma még a’ késöbb idökben is háláadva magasztalá Numát,[13] hogy kebelébe a’ Bálványoknak tiszteletét béplántálta, és mi szent Királyunknak érdemét hogy az élő Istennek, ’s a’ világ Megváltójának oltárokat emelt, semmibe tudgyuk? A’ szerentsés Bajnokokat, ha tán földi ellenségink ellen ideig óráig bátorságot szereztek, hizelkedö ditséretek között nagy Jótévöinknek hirdettyük; ’s a’ ki lelkünket a’ setétségnek hatalmából kiragadván az örök idvösségnek uttyára vezérle, annak szeretetét, jótéteménnyét kissebbítsük? Mit használ, ugy monda Idvezítönk, ha ki az egész világot elnyeri, lelkének pedig kárát vallya? Math. 16. v. 26. Mit használt volna, így kérdem én is, ha szent Királyunk jótéteményei, ’s szeretete által nemzetét a’ világi boldogságnak tetejére emelte volna, de lelki vakságának, ’s veszedelmének megorvoslása által szeretetét meg nem koronázta volna? avagy a’ fő hatalomnak, a’ midön mindenhez köze van, egyedül a’ minden hatalomnak kútfejéhez, az ö Országának, ditsöségének, a’ szent életnek terjesztéséhez nints e’ semmi köze? Nem! míg a’ világnak Hatalmasi az Istennek képviselöi, és szolgái lesznek a’ jóra; míg Krisztus lesz az élet, az igasság, és út, mellyen igaz boldogságunkra juthatunk: mind addig szent buzgósága apostoli Királyunknak nem tsak írva lesz az egekben, hanem magasztaltatik a’ földön is, ’s mint népéhez vonzó szeretetének legnemesebb próbája hirdettetik. Rom. 13. v. 4. Joann 17. v. 3.

A’ mit a’ böltsesség, az igasság, és szeretet költsönös erövel véghez vihet, véghez vivé ezek által szent Királyunk is. Miképp a’ hajnali harmat a’ szomjús növevényt új életre hozza: úgy terjeszté az ö uralkodása böséges áldásit mindenekre. Az eröszak, és zabolátlanság megszünni, a’ szilaj erköltsök szelídülni kezdettek. Az ártatlan védelemre, a’ kártékony, és garázda bizonyos fenyítékre talált. Békével, bátorsággal, ’s faggatódás nélkül élhetett kiki keresményeivel. Az élet terheinek könnyebítésére sok, és külömbféle útak nyíltak. A’ jámbor életnek, és a’ szent religyionak vigasztaló szere hová tovább terjedett, ’s hathatósbbá léve. Mi tsuda, ha illy boldogító országlása szent Királyunknak elfelejthetetlenné lett jámbor maradékinál? Mi tsuda, ha századok lefolyta után is szíves sóhajtások között kivánva kivánnya, ’s emlegeti ötet nemzetünk?

Oh vajha a’ melly készséggel megemlékezünk felöle, ’s ünnepet szentelünk néki, szint olly buzgósággal elevítnénk fel magunkban példáját! Vajha a’ kevélységnek, a’ puhaságnak, a’ szeretetlenségnek, a’ szent dolgok eránt való hidegségnek kiirtása által nyomdokiba lépnénk, ’s ezeken tántoríthatatlanul megmaradnánk! Vajha követésére felgerjedvén, magunkon, s’ indulatinkon olly szent eltökéléssel uralkodnánk, mint ö; a’ böltsességre, az igasságra olly buzgón törekednénk, mint ö; idvösségöket olly epedezve szomjuhoznánk, mint ö! Reánk ismérne e’ nemes jeleken az egekböl, mint hív maradékira, ügyünket a’ Magosságbélinek thrónusa elött felvenné; és mi a’ reánk osztott girákkal illy hasznossan kereskedvén, az Úrnak örömébe, szent Királyunknak társaságába bévitetnénk. Amen.

 

 

[1] Decr. S. St. II. Cap. 25. 26.

[2] Ibid. lib. I. Cap. 10. §. 11.

[3] Inchoffer. annal, add ann. 1000.

[4] Thurotz. C. II. c. 33.

[5] Decr. S. Steph. lib. 2. Cap. 53. et 54.

[6] Palma Introd. in nov. Hung. Hist. §. 15.

[7] Chartuit. Cap. 5.

[8] Inchoff. annal ad ann. 1007. et 1010.

[9] Pray Hist. Reg. in S. Stephan. No. VIII.

[10] Decret. S. Stephan. lib. 1. Cap. 4. §. 3.

[11] Anonym. Cap, III. Chartuit. Cap. II. Biograph. S. Gerardi, Cap. 11.

[12] Chartuit. Cap. 5.

[13] Liv. lib. 1. N. 19. 20. 21.