Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pálfi Károly - A magyar nemzet őstörténete és a zsidóság, Bp. 1933. 3/1

2016.06.15

7 RÉSZ A NAPFORDULÓIG
----------------------------
1. Szeretnéd megérteni hogyan jött létre egy bolygószintű egyházi mindent gyűlölő és leuralni vágyó klérus? 
2. Szeretnéd érteni mi ellen küzdött Jézus? 
3. Szeretnéd megérteni mi ellen az Isten ostora Attila?
4. Szeretnéd átlátni hogyan hamisítottak egy nem létező vallást, máshonnan lopott elemekből?
5. Szeretnéd megérteni miért lettek a zsidók - akiknek egy része turáni elem - áldozata ennek a "szervezetnek"?
6. Szeretnéd megérteni az elmúlt 500 év magyar történelmének mozgatórugóit?
7. Szeretnéd megtudni kik tették el láb alól Ehnatont a 18. dinasztiában? 
8. Szeretnéd megérteni miért vannak ma is Ószövetségi alakok a "magyar" koronázási paláston?

Akkor Pálfi Károly 1933-ban kiadott könyvének (Pálfi Károly - A magyar nemzet őstörténete és a zsidóság, Bp. 1933.) lényegi összefoglalását olvasd el. A nyári napfordulóig 7 részben közzéteszem a teljes mű kivonatát. Csak a lényeget. 

 

Pálfi Károly - A magyar nemzet őstörténete és a zsidóság, Bp. 1933.

Tartalom

Az árják. 1

A turániak. 1

A kosiak. 2

A sémiták. 3

Az akkádok és sumirok. 3

Az egyiptomi klerikalizmus. 4

A zsidóság származása. 6

A zsidó klerikalizmus. 8

A zsidóság, mint faj és nemzet 11

A zsidóság, mint vallás. 13

A zsidó hittan. 14

A zsidó erkölcstan. 15

Zendavesta az ótestamentumban. 15

A messiás. 17

A talmud. 17

Jézus. 17

 

Az árják

K. e. mintegy tízezer esztendővel a mai Perzsia, Afganistán és Beludzsistán területén élt egy nép, melyet ma árjának, vagy országa, Irán nevéről iráninak nevezünk. E nagy földrészen a lakosság sok ezer évig egy helyben lakott. Irán nem alkot sem földrajzi, sem éghajlati egységet, hanem számos, egymástól elkülönülő helységből, lapályból, tóvidékből és lefolyástalan medencéből áll, ami szükségképpen hozza magával, hogy az egyes vidékek lakói, mivel egymással nehezen érintkezhettek, nyelvben is eltávolodjanak; vagyis eredetileg kétségkívül azonos nyelvük számos nyelvjárássá, sőt idővel több külön nyelvvé alakuljon.

E nagy birodalomban - különösen a széleken - az egyes községek ki voltak téve a szomszéd népek rablótámadásainak, amelyek ellen csak saját erejükkel védekezhettek. Ily módon hazafiság (lokálpatriotizmus) fejlődött ki bennük, melyet még növelt az a tény, hogy az uralkodók az udvartartás és hadviselés céljából adót vetettek az egész birodalomra anélkül, hogy a polgárság nagy része annak valamely hasznát látta, vagy érezte volna.

Az árja nép tehát igen korán helységekben és törzsekben szervezkedett; a határvillongások és egyéb érdekellentétek miatt nemcsak az állammal, hanem faj testvéreivel is sokszor hadilábon ált. Ez az állapot rendkívül előmozdította a nép bátorságát, vitézségét és a haditudomány fejlődését, de ugyanez vérébe oltott gyűlöletet, kíméletlenséget és kegyetlenséget is. Irán kimarad az eső útjából. Ez a körülmény arra kényszerítette Irán lakóit, hogy a vízzel takarékosan és ésszerűen gazdálkodjanak.

Bizonytalan volt a termés. Ez arra ösztönözte az irániakat, hogy szilárd lakóházakat és raktárokat építsenek; többet termeljenek, mint amennyire egy-egy évben szükségük van. A szilárd építkezés magával hozta az összes iparágak megteremtését. A termelés erőltetésével és a készletek gyűjtésével természetévé vált a halmozási vágy is, mely takarékosságban, sokszor kapzsiságban, nem ritkán az egész világot felfalni akaró telhetetlenségben jutott és jut ma is kifejezésre.

Ahol egyház van, ott van hivatal és könnyű megélhetés, oda tehát nemcsak a vallásos érzés által áthatott lelkek igyekeznek, hanem még inkább a számító életművészek. Az egyházi élet fejlődésének irányát mindig ezek, azaz a hívatlan próféták szabják meg. Ezen irány három cél felé mutat: a jólét, a vagyon és a hatalom. Innen aztán az olyan vallásrendszert, melyben a papok híveik áldozatkészségét úgy használják ki, hogy azokból maguknak embertársaik átlagos életszínvonalától elütő jólétet, vagyont és hatalmat szereznek, - klerikalizmusnak nevezzük. Ahol egyház van, ott mindenütt van kisebb-nagyobb klerikalizmus is: de mivel a szív- és kedélyélet sehol sem fejlődött ki annyira, mint az árjáknál; természetszerűleg a klerikalizmus is ott burjánzott legmagasabbra és támogatva e faj veleszületett kapzsiságától, azóta borzalmas pusztítást végez és rengeteg nyomort, szenvedést idéz elő az egész földön mindenütt. Iránt már igen korán megfertőzte a klerikalizmus, mert Zarathustra, aki K. e. 5200 körül élt, - hitjavító tanait, mint rég ismert igazságokat adja elő és annyira fel van háborodva a papok ellen, hogy egyenesen megölésüket és kiirtásukat kéri a néptől és a királytól. Vistaspa király erre megkezdi a nagy tisztogatást és rá nyomban megindul a népvándorlás Iránból kelet-észak- és nyugat felé.

Az árják eme szétrebbenését a 6-ik évezred elején általában légköri változásokkal és eltolódásokkal magyarázzák a régészek. E feltevésnek azonban szilárd alapja nincs. Nem a terméketlenség okozta a lakosság elvándorlását, hanem a háborúk pusztították el az öntöző műveket és idézték elő a föld el sivatagosodását, de ugyancsak a háborúk ritkították meg és kényszerítették menekülésre a lakosságot is.

A kivándorolt árják, ahol hamarosan megtelepedhettek, mint Indiában és Egyiptomban, - rögtön a klerikalizmus legtúlzóbb alakja, a kasztrendszer szerint rendezkedtek be, ezt az elvet őshazájukból hozták magukkal, ahonnan nagy belháborúk után éppen emiatt kellett a papoknak híveikkel együtt menekülniük.

A kelet felé menekülő árják behatoltak Indiába és azt hamarosan meghódították. Az északi irányban vonulók a Káspi-tenger mellett feljutottak az Ural déli lejtőihez, ahonnan, mivel keletre erős turáni népek lakta, a Volgán át Európába szorultak. A nyugatnak tartók csak az Eufratesig juthattak, mert ott útjukat állta és dél felé Egyiptomnak kényszerítette őket egy nagy hatalom, melynek népét ma hiksos-nak nevezik. A hiksosok turániak voltak és a Kaukázuson át nyomultak Elő-Ázsiába.

 

 

A turániak

Nagy turáni alföldet a történelem előtti időben tengervíz borította, amit a rajta elszórt kisebb-nagyobb sóstavak igazolnak. A víztől elhagyott területekre keletről nagyobb számú mongol, délről pedig kisebb számú árja népek tódultak, melyek keveredéséből egy új népfaj, a turáni keletkezett. A turániak két nagy folyó által teremtett lehetőségek szerint két államba tömörültek, a keleti a Sirdarja medencéjét, a nyugati pedig az Amudarjáét foglalta magában.

Turán éghajlata enyhe és meleg volt; lakóinak tehát nem kellett házakat építeniük, mert sátraikban is elegendő védelmet találtak. Földművelésre és kertészetre alkalmas föld itt csak a folyó partokon volt ugyan található, de ott aztán minden évben bő és biztos termésre számíthattak a földművelők; tehát felesleges lett volna hosszabb időre készleteket felhalmozniuk. A két folyó és a sok tó bővelkedik halban; a végtelen puszták pedig kiapadhatatlan legelőt nyújtanak a juhnyájaknak, melyek hónapokig sem érzik meg az eső hiányát. Turánban volt némi földművelés, halászat és vadászat; de a juhtenyésztés képezte a lakosság fő keresetforrását. Az Amudarja medencéjében és tőle nyugatra a Káspi tengerig sok évezreden át egységes nép élt, az egy nyelvet beszélt és nagyjában egyféle foglalkozást űzött. Mivel pedig e nép életérdeke azt kívánta, hogy e nagy területen nyugodtan kalandozhasson - amit csak az egész nép összetartása biztosíthatott - rokonszenvvel nézte a központi, vagyis államhatalom kifejlődését.

A turáni nép nem ismert éhséget, ínséget, hideget és rossz szomszédot, nem látott rossz szellemeket és ellenséges isteneket maga körül. Amit ő látott, az csak javára és segítségére szolgált; az égen kívül, melyet "ten"-nek nevezett és egyedül imádott, a juh és holdvilág állt legközelebb szívéhez: az előbbi azért, mert tőle nyerte élelmét, ruházatát és sátra anyagát, az utóbbi pedig azért, mert az oroszlán és farkas éjjeli támadását a nyáj ellen szelíd fényével elárulni és meghiúsítani segített. Ha a hold éjjel nem világított, akkor pásztortüzeket kellett gyújtani.

A kisebb közösségekben élő férfi csak kevés nőt látván maga körül, nem jött arra a gondolatra, hogy nagyon válogasson és a kiszemelt nőért vetélytársaival küzdelmet folytasson. Ő a nőt vásárolta ott, ahol legközelebb találta és benne elsősorban segítőtársát látta, aki éppen azért nem "nőmnek" nevezett, mint az irániak, hanem "feleségemnek". Mivel pedig az élelem és ruházat előállításában teljesen feleségére volt utalva, jobban megbecsülte azt, mint az árják: családja nőtagjait becéző szavaiban az éghez és naphoz hasonlította (arám, menyem, napám, menyecske) és sohasem szennyezte be sátrát többnejűséggel. A nemi és házasélet ilyen egyszerűsége eleve lehetetlenné tette a nagyobb féltékenységet; az öröm, bánat, szégyen és diadal érzésének magasra lobbanását. Az árja teljesen át van hatva ezen érzésektől, és azokat ráruházza isteneire is; azért az ő vallása tele van színnel, szenvedéllyel, türelmetlenséggel, kegyetlenséggel, külsőségekben tobzódó imádással. A turáni mindezt nem ismeri, az egyszerű érzéseken túlhaladni nem bír.

 

A kosiak

K. e. mintegy 8 ezer esztendővel Turán lakói már nagyon elszaporodta, azért a területben és számban is erősebb keletiek, a török-tatárok megtámadták a nyugatiakat és kiverték őket hazájukból. A nyugati turániak akkor először az Ural folyón át a Volga felé vették útjukat, de ott a kemény telek miatt nem érezték jól magukat, azért hamarosan átkeltek a Kaukázuson, és az Ararát hegység körül telepedtek le. Szállásait itt a Tigris völgyében lenyúltak Ninivéig, a mai Mosulig; a Földközi tenger partján pedig a föníciai Tyrusig, mely várost ők alapították. Nevezetesebb szállásaik voltak: Arad, Árvád és főleg a mai Aleppó helyén épült Árpád, mely utóbbi a K. e. 8-ik században a keletről fenyegető nagy veszedelem miatt rövid időre székhelye is volt a birodalomnak.

Firduzi perzsa költő írja híres költeményében, a Sahnahméba, hogy a turániak szőnyegeikbe félholdat és kos fejet szőnek, fejedelmük trónjának lábait is kos fejek díszítik. Az Isten után tehát a hold és a kos volt a turániak vallásos tiszteletének két mellék tárgya és mikor a nyugati turániak új hazájukat az Ararát körül megalapították, magukat kosiaknak nevezték el. A Kosi birodalom mintegy 7 ezer esztendeig állt fenn ezen a területen, amikor K. e. 728 és 722 között IV. Salmanassar assyr király megtámadta és legyőzte az árpádiakat, mire a kosiak visszahúzódtak az Ararát mögé, az Arras és Csarak völgyébe.

A kegyetlen, vérengző assyrok által megtizedelt kosiak ettől fogva nem tényezők a történelemben. Xerxes, Dárius és Nagy Sándor elvonul mellettük hadaival és figyelemre sem méltatja őket. A K. előtti harmadik század végén azonban még ott vannak, mert Mózes, mint ott levőket említi meg. Seleucus, Nagy Sándor egyik alvezére nagy birodalmat alapít Elő-Ázsiában, melybe belefoglalja és meghódítja Perzsiát és Kis-Ázsiát is a Fekete és Káspi tengerig. E küzdelemben a kosiak ismét alul maradtak és kénytelenek voltak új hazát keresni. A kosiak a harmadik században végleg elhagyták Elő-Ázsiát és a Volga mellé költöztek, ahol néhány száz év múlva mint magyarok jelennek meg a történelem színpadán.

A kosiak Elő-Ázsiában is főleg állattenyésztésből éltek, mert az ottani talaj még kevésbé volt alkalmas földművelésre, mint a turáni. A pásztorkodáson kívül csak a bányászatban értek el figyelemre méltóbb eredményt; a Csarak mellett gazdag arany és drágakő bányáik voltak. Innen magyarázhatjuk meg azt a különben érthetetlen jelenséget, hogy őseink között a honfoglaláskor kiváló ötvösök voltak és hogy ők aranyban, meg ezüstben bővelkedtek.

Az állattenyésztés a föld terméketlensége, az elkalandozás lehetősége képtelenné tette a központi hatalmat, hogy az egész nemzetet ellenőrizze és összetartsa. Egyes rajai a Tigris és Eufrates völgyében lementek a Perzsa-öbölig; mások Sirián és Palesztinán át  nyájaik legeltetése közben elkalandoztak a mai Mekkáig, egy harmadik nagyobb karaván behatolt Egyiptomba és ott felvándorolt egészen Sudánig. Ott azonnal államokba tömörültek, melyeknek mindenütt Kos vagy Holdvilág nevet adtak. Ahány ilyen Kus, vagy Havilah országot találunk a bibliai földrajzban, mindegyikben ott látjuk a Csaba nevű fővárost is, melyet a sémiták, mivel a nyelvük a "cs" hangot nem ismeri, Sábának, vagy Sebának írnak. A kosiak az anyaország fővárosát is Csabának nevezték. Erről a fővárosról azonban nem szól sem a biblia, sem az assyr feliratok eddig megfejtett gyűjteménye; ami arra a feltevésre utal bennünket, hogy ennek a fővárosnak messze északon valamely védett helyen, bizonyára Erzerum, vagy Tiflis vidékén kellett feküdnie.

Az irániak városnevei mögött isteneket, vagy szenteket, a turániakéi mögött vezéreket és fejedelmeket kell keresnünk. A kosiak mint egy 3 ezer esztendeig nyugodtan kalandozhattak Mezopotámiában, Arábiában, Siriában és Egyiptomban, mert e területek őslakói Afrikából átszivárgott feketék voltak, akik szervezetlenségük és alacsony értelmi fejlettségük folytán e pásztorok útjába akadályt nem gördítettek, sőt nekik meghódolva szolgáikká lettek. K. E. 5200 évvel Iránban Zarathustra végrehajtván a nagy hitújítást, kizárólagossá tette az egy Isten imádását, a sok istenhithez ragaszkodókat pedig papjaikkal együtt kiűzte a birodalomból. Ez esemény következtében óriási népáradat zúdult a Tigris és Eufrátes völgyére, melynek hullámait a kosi anyabirodalom visszaverte ugyan, de a tőle elkalandozott kosi rajok lassanként belefulladtak.

 

A sémiták

A szétszórtan élő kosiak nagytömegű árjákat visszaszorítani nem bírván, velük hosszantartó küzdelmet folytattak; de az ellentétek közöttük lassanként kiegyenlítődtek, s mintegy 3 ezer év alatt egy új népfajjá olvadtak össze, melyben benne voltak már a feketék is. Ez az új népfaj a "sémita"=napimádó nevet viseli, melybe az árja átvitte ipari készségét, szorgalmát, telhetetlenségét, kegyetlenségét és klerikalizmusát; a kosi-nyelvét és államalkotó képességét; a néger pedig göndör haját, duzzadt ajkát és érzékiségét. Ezek a sémita faj jellemző tulajdonsága, mellyel tehát a rokonságot meg nem tagadhatjuk, de vele dicsekedni sincs okunk.

A sémita nyelv - eltekintve egyiptomi ágától - a K. e. első évezred végére egységessé alakult. A sémita nyelv jellegzetességét a turáni elem adta meg, mely nyelvtana több szabályát az új nyelv törvényévé tette, de szókincséből is bőven kölcsönzött neki.

 

Az akkádok és sumirok

Mezopotámia déli részében az Iránból kiözönlő árják a kosiakat és feketéket már az ötödik évezred folyamán teljesen felszívták. Ugyanott meghonosították a földművelést és megkezdték a csatornák és városok építését, de államot természetük szerint nem alkottak. A tigris és Eufrates völgye világtörténeti jelentőségre csak K. e. 3500 körül emelkedett, amikor kosi anyabirodalomból bizonyára bevillongások következtében egy nagyobb népraj vonult le oda és ott rendezett nagy államot szervezett, melybe belefoglalta a Persa öböl nyugati partvidékét. Ezt a hódító kosi népraj a (bennszülött sémiták) akkád, vagy sumir néven nevezték maguk között.

Az akkádok turáni természetük szerint se ki nem verték, se le nem ölték a meghódított sémitákat, hanem mintegy ezer esztendeig nagylelkűen és emberségesen uralkodtak felettük. Ezalatt azonban a sémiták kiismerték gyengéiket, szervezkedtek ellenük és utoljára belülről megdöntötték uralmukat. Az akkád birodalom romjaiból két sémita állam keletkezett: a babiloni és tőle északra a ninivei, vagy assyr. A Choaspes és Euleus medence akkádjai azonban, mivel köztük sémiták nem voltak, megőrizték fajuk tisztaságát és függetlenségét, sőt kicsinységük dacára Anzán név alatt oly erős államot sikerült szervezniük, hogy 2-300 évi erőgyűjtés után K. e. 2280-ban Babilont is bevették. Akkora már a sémiták a kosi elemet ott teljesen kipusztították, az anzániak e régi fővárosukat megtartani nem bírták. Az anzáni akkádok így viszontagságok között a K. e. 6-ik századik fenntartották országukat, akkor azonban a minden szomszédot letipró perzsa uralom elől eltűntek.

Az akkád Babilon bukásakor a Perzsa öböl nyugati partját pásztorkodó akkádok szintén nem hódoltak meg a sémita Babilonnak, hanem mintegy kétezer esztendeig sabeánok, azaz csabaiak néven független nomád életet éltek és lassanként az arabokba beolvadtak.

Babilon akkád neve eredetileg szintén Csaba volt.

Csabán, a fővároson kívül még három magyar nevű várost találunk Mezopotámiában. Árpádot (Arphaxad), Urt és Namárdot (Nimród).

Az akkád Babilon bukása és a romjaiból született két sémita birodalom megerősödése után lassanként elhalványult és kiment divatból a kosiaknál a Kos és Holdvilág tisztelete. Az égi testek közül ez után Kámán néven a Saturnuszt tisztelték, melynek imádását a részben belőlük származó assyrok és babiloniak is átvették.

A Kos és Holdvilág tiszteletét azért cserélték fel az ősmagyarok a Kámánéval, mert a Perzsiából kivert árjákkal és később a sémitákkal évezredes harcokat kellett vívniuk, melyek folyamán az eredetileg békés pásztornép verekedő, harcias nemzetté változott és az a hit érlelődött meg benne, hogy a véres fényű kóbor csillag, a Saturnus segíti küzdelmében.

Kámán tisztelete még a honfoglaláskor is fennállt a magyaroknál: ez volt az az újabb Hadúr néven emlegetett isten, akinek a táltosok és bonczok a berkekben fehér lovakat áldoztak; Szentgál község határában ma is van egy "Kámán berek". Cegléden pedig egy Kámán, mely ma már szőlőhegy ugyan, de 20 évvel ezelőtt még szintén berek volt.

Mind a ceglédi, mind a szentgáli Kámán berek egy-egy magaslaton terül el, az utóbbi közelében egy termékeny dombháton van egy "Bonczod" nevű, mintegy kétszáz hold területű határrész. Ez a berek nem véletlenül jutott nevéhez, hanem azt a honfoglalás kori magyarok jelölték ki hadi istenük tiszteleti, azaz áldozati helyéül, és hogy ugyanők Kámán papjai, a bonczok eltartására földbirtokokat utaltak ki.

Kámánnak és előzőleg a Kos csillagzatnak meg a Holdvilágnak magaslatokon való imádása abban az időben már legalább hétezer éves szokása volt a magyaroknak, mert ezt a belőlük K. e. mintegy 6 ezer évvel kivált héber - hiksosok vitték Palesztinába, ahol fenntartása végett ezer éves vitát, küzdelmet és harcot folytattak az árja-hittita elemmel, mely isteneit és azok kultuszát minden időben templomokba és általában falak közé igyekezett korlátozni. Kámán tisztelete később a palesztinai sémiták között is elterjedt, ünnepeik előestéjén ezt a csillagot lesik és ennek feltűnésekor kezdik meg az ünneplést. 

 

Az egyiptomi klerikalizmus

Az Iránból kimenekült árják bárhol telepedtek is le, természetük szerint mindenütt csak város-, vagy törzsszervezetet hoztak létre; államot nem. Kivételt ebben a tekintetben csak Egyiptom képezett, ahol menekülésük után száz év múlva vagyis Kr. e. 5100-ban már egységes, nagy államban találjuk őket. Ez a kivétel azonban csak látszólagos, mert az egyiptomi államot nem ők, hanem Felső-Egyiptomban már előbb megtelepedett kosiak alapították, akik azután a földműveléshez értő irániakat szívesen befogadták. A földművelés, ipar és tudomány terén működő árják olyan jólétet és kényelmet teremtettek az áldott folyamvölgyben, amilyenről a turáni őslakosságnak fogalma sem volt.

Egyiptomban tehát a három faj összeolvadása békés úton, már az első száz év alatt bekövetkezett; azért képez ennek nyelve a sémita nyelvcsaládban egy különálló, a többitől messze elütő ágazatot. Az egyiptomi államot a kosiak alapították és nevet is ők adtak neki, amely nem voltmás, mint a Nil folyó iszapjáról, vagy hamujáról eszükbe ötlött Hamud, vagy Hamu ország. A Hamudot azután az összeolvadt egyiptomiak Hámmá rövidítették és ettől fogva országukat Ham-nak, magukat pedig hamitáknak nevezték. Hamud volt Syriának legősibb neve, melyet később a sémiták Hamath-tá ferdítettek.

Az egyiptomi árja papság, mely már az őshazában korlátlan uralmat élvezett hívei felett, ezt az uralmat most a vezető osztályra, a kosiakra is kiterjeszteni igyekezett. Hogy ezt a célját elérhesse, őket legelőször is az iráni vallásnak kellett megnyernie: ami csak úgy volt lehetséges, ha e vallás tartalmát a turániak ízléséhez igazítja.

Az árják a jelképes állatát, mely törzseik szerint a sasnak valamelyik válfaja volt, ettől kezdve kos fejjel ábrázolták, így lett Egyiptom jelképe, vagy címere a kos fejű karvaly. Ezután a turániak másik kedvencét, a holdat vették át isteneik közé, és pedig ennek papjával, a táltossal együtt, amennyiben ezen új istennek a táltosból rövidített Tóth nevet adták, nyakára pedig fej helyett egy félholdat illesztettek. Az iráni isteneknek is olyan neveket adtak, amelyeket a kosiak is megértettek. E célból Kronos nevét Seb-re, Uranosét Az Ur-ra, vagyis Osirisre, Apollóét Ra-ra, Poseidonét Ptah-ra, Hadesét Set-re, Demeterét pedig Nü-re változtatták.

Mikor az egyiptomi papok illő helyet adtak vallásukban a turáni elemnek, azt elérték, hogy a turániak bizalmatlanságának vele elejét vették. Azután nagyobb műveltségüknél fogva, a táltosokat a jólét és hatalom ígéretével megnyerték és magukba olvasztották. Majd a földet minden áradás után felmérve, művelésre kiosztották árja híveiknek és a termésből bőven gondoskodtak a turániak ellátásáról is. Végül az uralkodó családot hízelgéssel körülvették, azután trónjától megfosztván, maguk közül jelöltek ki uralkodót, amivel az államhatalmat teljesen és végérvényesen kezükbe ragadták. Az ős turáni lakosság azonban, mely munkához nem szokott, azért a honvédelem ellátására vállalkozott. A föld tulajdonjogát az elégedettség megteremtése végett, egyelőre szintén a földművesek kezén hagyták, de később, egy kedvező pillanatban azt is embertelen eljárással, magukhoz kaparították és ettől fogva a harmadik kaszt embereit korbáccsal hajtották munkára.

Utoljára a katonai kaszt ellátását is úgy megszűkítette, hogy ez a K. e. 7. században felkerekedett és Afrika belsejébe költözött. A katonai kaszt előtt ebben az időben valóban nem nyílt más lehetőség a nyomorból és szolgaságból való szabadulásra, mint az elköltözés: mert a papság oly uralmi rendszert honosított meg, mellyel szemben eleve reménytelennek látszott minden lázadás, vagy ellenállás. A papi kaszt eme hatalma mélyen átgondolt és nagy ésszel, kitartással és fáradsággal létrehozott intézményeken alapul, melyek között a vallás, a mysteriumok és a tudomány titkainak megőrzése a legfontosabbak.

A vallás terén az egyiptomi papság törekvése mindig arra irányult, hogy az a nép ízléséhez és kívánságához alkalmazkodjék; annak érzés- és gondolatvilágát állandóan foglalkoztassa és szertartásainak bonyolult szövevényével a papságot nélkülözhetetlenné tegye. E végből görcsösen ragaszkodott a sok isten-imádásához; mert így ha valamelyik hívő kérését egyik isten nem teljesíti, az illető talál más isteneket és nem veszti el bizalmát a vallás- és főleg az egyház iránt. Mivel azonban az egyiptomi nép helyzete ezen uralom alatt mindenképpen reménytelen volt és az istenek tehetetlenségük miatt hamar elvesztették népszerűségüket: a pap kaszt sűrűn változtatta neveiket és új fogalmakat hozott divatba, hogy a nép képzelete és reménye új táplálékot találjon.

A papság ily irányú terveit azonban nagyon zavarta a turáni vér jelenléte, mely természeténél fogva itt is egyszerűségre törekedett és a sok isten közül egyet mindig kiválasztottak kizárólagos imádásra. A népnek az egy istenség felé hajló vonzalmát a papok úgy igyekeztek ellensúlyozni és a monotheizmus kifejlődését megakadályozni, hogy mihelyt egy isten imádása feltűnőbben kezdett terjedni, azonnal három személyt alakítottak belőle. E célból Oziris mellé - akit közben az ég ura helyett a lenyugodott, vagy eltávozott nap istenévé tettek - oda helyezték az ifjabb és öregebb Horust, a felkelő és déli napot.

Ra mellé Harmachist és Atumot, Chem mellé Anumot és Muntott, Chnum mellé pedig Satit és Ankét. Mikor mindezekből kifogytak, a szűz anya, Neith istennő csudáival, végül a bika, tehén és krokodilus szentté avatásának pompáival kárpótolták a népet a kenyérért és szabadságért, melyet elraboltak tőle.

IV. Amenophis király nejével, Nefretetével együtt elrendelte az egy Isten imádását, de a papság emiatt detronizálta őket, sőt az előbbit valószínűleg meg is ölte.

Maga a papság sohasem hitt az istenekben. Neki egy külön, saját istene volt, akit Amonnak, elrejtettnek nevezett, és azt vallotta róla, hogy valamikor a világot megteremtette, törvényeit megszabta, azután visszavonult rejtekébe és többé nem törődik vele. Ez a deisztikus istenfogalom természetesen kizárta a lélek halhatatlanságáról és a túlvilági életről szóló hit létezését is, melyről a papság a nép számára élénk színű képeket festett és az odajutás megkönnyítése, valóságban azonban a papuralom biztosítása végett szigorú erkölcsi törvényeket hozott.

Az egyiptomi papság hatalmát mint második pillérre, mysteriumokra építette, melyek Memfis városában, az Oziris tiszteletére épített templomban vitettek végbe és általuk a papi kaszt a maga ifjait nevelte, tanított és a hatalom kezelésére előkészítette.

E templomokban hét fokozaton vettettek alá az ifjak bizonyos kínzásoknak és ijesztéseknek, pl.: vízen úsztatták és tűzön ugratták őket keresztül. Esőt zúdítottak rájuk és mennydörgést meg villámlást idéztek elő körülöttük. Földre vetették és meztelen mellükre kardok hegyét szegezve megeskették őket, hogy amit itt látnak és hallanak, azt soha senkinek el nem árulják. Embert ölettek meg felük, akinek fejét le kellett vágniuk és a király elé vinniük, hogy a kíméletlenséget és kegyetlenséget megszokják. Körülmetélték őket, hogy a birodalom bármely részében igazolhassák a papi kaszthoz való tartozásukat. Megtanították őket a kézfogásra, melyről egymást azonnal felismerhetik, jeleik és eszközeik értelmére, melyek között pl. a háromszög a világegyetemet jelentette. Majd fehér kötényt kötöttek eléjük és megmagyarázták nekik, hogy az istenek csupán természeti erők és tünemények, a vallásos szertartások pedig csak a nép szórakoztatására és lenyűgözésére szolgálnak; hogy Isten csak egy van, de az a világgal nem törődik, tehát a hatalmat irgalmatlanul ki lehet és ki is kell használniuk. Végül bekötött szemmel a két oszlop közé vezették, majd kötésüket levévén "látókká" tették őket, ellentétben eddigi állapotukkal, melyben csak "világosságkeresők" voltak.

Idővel mégis kiderült, hogy a papoknak külön istene van, sőt az is, hogy ezt Amonnak nevezik. Erre a papok Amont rögtön azonosították a napistennel és Amon-Ra néven átadták a közimádásnak, istenük új titkos jelölésére pedig a görög hitregéből kölcsönzött Io-ból az Iao, vagy I-ha-ho szót alkották.

Schiller, a nagy német költő és történetíró "die Sendung Moses" c. tanulmányában megállapította a mysteriumok és a szabadkőmívesek szertartásai között fennálló rokonságot.

Ez a kaszt azonban sokkal eszesebb volt. Jól tudták az egyiptomi papok, hogy nincs az a féltve őrzött titok, amely ennyi ember kezén forogva egyszer ki ne derüljön. Azért nemcsak a vallást, hanem a tudományt is kisajátították; hogy minden hivatalt és a köz-, sőt magánéletben is minden irányítást maguknak biztosítva, kasztjukat nélkülözhetetlené és pótolhatatlanná tegyék arra az időre is, amikor a hitbeli kiábrándulás következtében tiszteletük és tekintélyük megsemmisül. E célból ők maguk (...papok, tudósok, kőmívesek..) a tudományt nagy szorgalommal művelték és igen magas fokra fejlesztették, de a másik két kasztot közelébe sem engedték; és hogy az ő tudományos ismereteiket avatatlan ellesni, vagy ellopni ne tudja, titkos, nehezen megtanulható betűkkel, az ún. hieroglif jegyekkel írták könyveiket, mialatt a népet egy könnyebb írásmódra tanították meg.

Az egyiptomiak tudományában legelőkelőbb helyet foglalta el az építészet, melynek körébe tulajdonképpen az összes természettudományok beletartoztak. Ezzel összefüggésben mikor az eredetileg szelet jelentő Knut isten neve a főisten trónjára emeltetett, akkor annak a papság "a világ építőmestere" címet adta. Ha azonban az Istent építőmesternek nevezték, akkor magukat, mint annak szolgáit és munkásait csak kőmíveseknek mondhatták. A kőmíves szó azután belső használatban bizonyára állandóan megmaradt közöttük, ha nem is maguk a tulajdonképpeni papok, de a papi kaszt építészeinek; vagy általában tudósainak jelölésére. Az egyiptomi klerikalizmus minden pontban annyira egyezik a szabadkőmívességgel, hogy az utóbbi mint mindenét, úgy nevét is csak az előbbitől kaphatta.

Az egyiptomi tudósok állandóan építették a csodás gúlákat, templomokat és városokat; vésték a kőszobrokat és obeliskeket; vagyis ők valóságban is kőmívesek voltak: tehát szerszámaikkal, jelvényeikkel, titkaikkal istenükkel és céljaikkal együtt a-nevet is csak ők adhatták a szabadkőmívességnek.

Az így berendezett egyiptomi állam kerek 8 ezer évig fennállt már anélkül, hogy rajta külsőleg feltűnő avulás vagy bomlás mutatkozott volna. K. e. 2100 körül azonban a szomszédságban tengődő kosi pásztornép megtámadta és lassanként egész területét megszállta. Ekkor tűnt ki csak igazán, hogy ez a hazugságra, istentagadásra és kevesek kiváltságos jólétére berendezett nagyhatalom a legkisebb külső támadásnak sem képes ellenállni.

Az egyiptomiak a kosiak jelzésére a "hiksos" szót használták, amely úgy jött létre, hogy a kosi szó elé odatették a sémi "ha" névelőt, utána pedig az árja "s" többes ragot és a "hakosis" szót "hisos"sá ferdítették.

Négyszáz évi megalázás és szenvedés után lerázták ugyan az egyiptomiak a hiksosok igáját, de önállóságukat csak addig élvezhették, míg az első, közelükben kifejlődő államhatalom szemet nem vetett gazdagságukra.

Mikor az egyiptomi papság tudatára ébredt, hogy állama külső támadásnak ellenállni nem tud, elhatározta, hogy kasztrendszerét és mysteriumát a szomszéd államokba is átülteti és azok vezető embereit egy ilyen nemzetközi szervezetben az ő főnöksége alá helyezve, magát a támadás ellen ily módon biztosítja. Ez irányú tevékenységének nyomait találjuk Görögországban, ahol Eleusisben és Samos szigetén rövid időre meghonosodtak a mysteriumok és Lykurgos is egyiptomi befolyásra rendezte be Sparta kommunista államszervezetét. Ezek a kísérletek azonban nem jártak a várt eredménnyel, mert a görög nemzet szabadságszeretete nem tűrte még egyes kiváló emberek hosszabb vezető szerepét sem; annál kevésbé lett volna hajlandó elviselni az egész kaszt örökös zsarnokságát. De akadt egy nép, mely hálás talajnak bizonyult e mérges növény magvának befogadására. Ez a nép a zsidóság volt.

 

A zsidóság származása

Mi a zsidóság? Faj, nemzet, vallás vagy mind a három együtt? Erre a kérdésre maguk a zsidók nem adnak egyenes feleletet. Az egyiptomi feliratok és arra az időre vonatkozó történeti emlékek, amikor a zsidók Egyiptomban szolgaságban sínylődtek, semmit sem tudnak róluk. Manteo, egyiptomi történetíró Mózesról megemlékezik ugyan, de a zsidók egyiptomi tartózkodásáról és csodás kijöveteléről nem szól. Nem találunk följegyzést az állítólagos egyiptomi rabságot megelőző palestinai, vagy éppen káldeai szereplésükről sem.

Mikor a hiksosok elvesztették Egyiptomot, először a sinai félszigetre vonultak, ahonnan nagyobb részük visszahúzódott a régi hazába, a Vörös tenger mellé és ott Aksum név alatt tekintélyes állammá fejlődve, a későbbi történelemben többször szerepet játszott; kisebb részük egy ideig a sinai félszigeten tengődött, azután pásztorkodva elkalandozott a Holt tenger és a Jordán keleti partvidékére. Itt legalább négyszáz évet kellett tölteniük, mert K. e. 1300 körül II. Ramses fáraó háborút viselt Palesztina akkori lakói, a khiták, azaz hittiták ellen és az erről szóló egyiptomi feljegyzés nem emlékezik meg a héberekről.

K. e. 1200 körül az edomiták és moabiták megunván a hiksosok határaikon való kóborlását, a Jordán nyugati partjára szorították őket. Az ott lakó hittiták nem akadályozták átkelésüket.

A "hittita" szó csúf név, melyet a turániak adtak az árjáknak azért, mert hét istent imádtak. Köztudomású tény, hogy az árják vallásának ősi alapja és eredeti formája a hét bolygó tisztelete volt. E hét bolygó imádása vezette őket arra a gondolatra is, hogy az időt  hét napos szakaszokra osszák és mindegyik napot egy-egy istenükről nevezzék el.

Ezt a hetek szerinti időszámítást a turániak is átvették és a "kedd" szó, mely azonos a sémi Jupitert jelölő "gád"-dal bizonyítja, hogy a honfoglalás előtti korban a magyar nyelvnek mind a hét bolygóra voltak eredeti szavai[1] melyek közül azonban csak a keddet mentette meg a véletlen; a többit a cseh papok Szent István segítségével őskultúránk és tízezer éves történetünk egész tartalmával együtt kiölték népünk emlékezetéből, hogy a lelkétől idegen és egész gondolatvilágával merőben ellentétes árja klerikalizmust reá kényszerítsék.

A hittita szó turáni hét szóból származik és az összes árjákat jelöli: azért találnak a régészek Elő-Ázsia minden vidékén, sőt Egyiptomban is hittitákat.

Palesztinában a K. e. 8-ik században egymástól  független város államokat alkottak, melyek élén egy-egy fejedelem vagy törzsfőnök állt. A régibb turáni lakosságot a déljudeai pusztákra szorították és az amelekita, azaz istentelen csúfnevet adták neki, éppúgy, mint a káldeai sémiták, akik az ugyanazt jelentő akkádoknak nevezték a hódító kosiakat.

A kanaániták turáni voltát bizonyítja Mózes I. 10., mely Kánaánt Kus testvérének mondja; törzsekre nem szakadoztak, városuk csak egy volt Gézer; őket a zsidók legyőzni sohasem bírták; szomszédaikat nem háborgatták; függetlenségüket a babiloni fogságig megőrizték és csak azután pusztultak el véglegesen.

Az amelekiták turáni fajiságát pedig igazolja nevükön kívül várostalan, nomád életmódjuk; továbbá Sám. I. 30. része, mely szerint ők nem öltek meg sem kicsit, sem nagyot, mikor rablótámadást intéztek a filisteus városok ellen - mert ilyen kíméletesen rabolni csak turáni tud, árja vagy sémita soha; sem akkor, sem ma.

A hittiták egy-egy termékenyebb völgy szélén emelkedő dombon építették városaikat, melyeket az akkori viszonyokhoz mérten erős kőfalakkal vettek körül. Egy ilyen nagyobb, 6-7000 lakosú város a környékén belőle telepített kisebb községekkel együtt képezett egy önálló államot, melynek lakói arról az istenről nevezték magukat, amelyiket az ő városukban különösebben tiszteltek. Így voltak jehuditák (judeusok), akik Jehudot, a lenyugvó napot; izraeliták, akik Élt, a fölkelő napot, vagyis az ifjabb Horust; perizziták, akik a romboló déli napot, az idősebb Horust; ammoniták, akik Hál-Ammont, a Mars csillagot; továbbá amoriták, vagy aseriták, akik Venust és gáditák, akik Jupitert tartották legfőbb istenüknek stb.

A hittiták eme városállamokban nagy nehézségekkel küzdöttek, mert egy kevés árpa, lencse és köles termett ugyan, de a sok oroszlán, leopárd és farkas miatt a földművelést csak nagyobb csoportokban és fölfegyverkezve végezhették, az állattenyésztésről pedig le kellett mondaniuk és állandóan hús-, meg ruhaanyag hiányában szenvedniük.

 

Filiszteusok

A krétai görögök telepedtek le Júdea fövenyes tengerpartján és ott hét várost[2]  alapítottak. E görögök, mint hal testtel ábrázolt istenük, Dagon, sejteti, eleinte halászatból éltek. Később azonban, mikor kiismerték a hittitáknak gyengeségét, ravaszságuk által több hittita várost adófizetésre kényszerítettek és bennük állandó őrségeket helyeztek el. E görögöket őshazájukról krétaiaknak, később pedig új hazájukról Palastu-ról peletiteknek, vagy filiszteusoknak nevezték. A vadállatoktól és filiszteusoktól szenvedő hittitáknak olyan szövetséges népre volt szükségük, amely hegyeken tartózkodik, és nyája megvédése végett életérdeke a vadállatok pusztítása; másrészről nincs törzsekre szakadozva, tehát a maga egészében felkelthető a rabló és zsaroló filiszteusok ellen. E két követelményt megtalálták a hittiták a hiksosokban, a Jordánon át érkezett pásztornépben, melyet mint a nevezett folyón túl kóborlót már régóta ismertek, azért azt egyszerűen folyón túlinak, azaz hébernek nevezték.

A héberek azonosak volta a vörös tengermelléki fekete bőrű hiksosokkal. A héberek Palesztinába költözésük idején fetisimádók voltak; igazolja: Móz. I. 31-19, Móz. IV. 21-9, Bírák 17-4; Ézs. 3-7. Abessiniában a Dahomeyben ma is élnek fekete bőrű zsidók, akik a héberek egyenes leszármazottjainak vallják magukat.

A héberek átkelvén a Jordánon, nyájaikkal együtt eloszoltak Palesztina hegyein, bár politikai egységüket egy-egy sofet, azaz bíró főnöksége alatt mindig megőrizni igyekeztek. számuk nem lehetett felül 10 ezerén. A városlakó hittitákkal eleitől fogva barátságos viszonyban éltek, terményeiket és áruikat kölcsönösen kicserélték, sőt össze is házasodtak. A házasodás és ellenségek támadásai miatt állandóan húzódtak a városokba, de azért még Dávid korában a nép legnagyobb része a nyájak mellett, sátrakban élt. Érdekük közös levén a hittitákéval, miként ezek veszély idején megnyitották előttük kapuikat, hasonló esetekben ők is siettek a városok segítségére, mint Saul Jabesgileádéra; amelynek fölmentésénél a héber vezér olyan bátorságot és hadvezéri tehetséget árult el, hogy érte az egész nép a papok aknamunkája ellenére egyhangúlag királlyá választotta.

Saul első történelmi nagy alakja a héber nemzetnek, akit nem tudott kisebbíteni, vagy elhomályosítani ellenségei gyűlölete, mikor történtét ezek megírták és személyét sárba rántani igyekeztek. Bár egyszerű pásztornak született, miként akkor valamennyi héber, mégis igazi király, hadvezér és hős egy személyben.

A Jordán vidék népeit két ellenség háborgatta akkor: a filiszteusok és a rablók. Saul e két csapás elhárításának szentelte életét. A rablóktól Júdeát megtisztította és vezérüket a hittita föld elhagyására kényszerítette, a filiszteusok őrségeit pedig szünet nélkül nyugtalanította, Geba várost tőlük elfoglalta, seregüket Michmasnál megverte; amivel véget vetett a sarcolásnak.

Eddig a filiszteus városok egyenként rendezték rabló vállalkozásaikat, most azonban szövetségre léptek egymással és közös hadsereget állítottak fel. A filiszteus haderő a Jezréeli síkon akart megütközni a héberekkel Saul azonban tudván, hogy ő c nehézfegyverzetű ellenfelét síkságon meg  nem verheti, elibe állt a Gilboa hegyen, ahol serege vereséget szenvedvén, három hős fiával együtt maga is elesett.

A filiszteusok e győzelmüket ipari fejlettségüknek, azaz tökéletesebb fegyvereiknek köszönhették. A hébereknek nem voltak kovácsaik, kapáikat is a filiszteusoknál élesíttették.

 

Dávid

Saul halála után a héberek egyértelmű beleegyezésével 4-ik fia Izboseth vette át az uralmat. A filiszteusoknak azonban drága lehetett a gilboai győzelem, mert Saul fiával szemben elálltak a nyílt háború folytatásától, hanem politikai cselszövéssel igyekeztek a héberek erejét megtörni. E célból a júdeai rablók hozzájuk menekült és az ő zsoldjukba szegődött vezérét, Dávidot - aki az általuk bírt Bethlenemben lakott (Sám. II. 12-14) - a papság segítségével ellenkirállyá tették és az akkori, valamint ottani viszonyok között hadseregnek számító hatszáz főnyi fegyveres erőt adtak melléje (Sám. II. 15-18) mely biztosította a filiszteusok befolyását és Dávidnak a Jordán vidék egy kicsiny, Jeruzsálem körüli részében való uralmát.

A héberek többsége azonban a nemzeti ügy árulóját látta Dávidban, azért nemcsak az északi vidékek héberei nem ismerték őt el uruknak, hanem bent székvárosában és a filiszteusok által féken tartott környékén is törtek ki ellene lázadások (Absolon, Seba), melyeket minden esetben a kéretitek, azaz a filiszteusok fojtottak el. Mindezen harcokban Dávid személyesen sohasem vett részt és Absolon lázadása esetén is, amikor nem maradhatott Jeruzsálemben, egy városba bezárkózva, messze a csata színterétől várta be annak eredményét. Rabbah ostrománál szintén nem volt jelen, de mikor vezére e várost bevette, azonnal ott termett és a lakosságot elfűrészeltette, fejszével darabokra vágatta és a téglaégető kemencében megsüttette. Már király volt, mikor fegyvereseit saját népe kirablására küldte, legderekabb vitézét, a hittita Uriaht pedig, kinek feleségére szemet vetett, álnok módon az ellenséggel verette agyon. Izboseth, akit Dávid serege legyőzni nem tudott, orgyilkosságnak esett áldozatul; végül Dávid Saulnak még megmaradt összes rokonait felakasztatta (Sám II. 21.).

Ez a történeti Dávid és jelleme felsorolt tetteiben sötétlik előttünk. Ezt jegyezzük meg a továbbiakra, mert az ember jelleme és cselekedetei között oly szigorú törvényszerűség áll fenn, mint a vegyületek anyaga és kristályaiknak alakja között, amit Madách így fejezett ki: "Nem adhatok mást, csak mi lényegem."

 

Salamon

Dávid még élt, mikor udvarában a filiszteus őrség és a papok összeesküdtek a jogos trónörökös, Adoniak ellen és öccsét Salamont kiáltották ki királynak. Ugyanakkor megölték Adoniah-val együtt Dávid kiváló vezérét Joabot, sőt valószínűleg magát Dávidot és összes többi gyermekeit is. E palotaforradalom és a benne rendezett öldöklés azt sejteti, hogy Joab és Adoniah meg akarták szabadítani az országot a filiszteusok befolyásától. Csakhamar egy új, nagyobb hatalom jelent meg Júdeában, amely felváltotta a filiszteusokat nemcsak a király személyének őrzésében, hanem az ország felett gyakorolt befolyásban is. Ez a hatalom Egyiptom volt.

Az egyiptomiak egy király leányt adtak Salamonnak feleségül és egy hadsereget szállítottak partra Ekron mellett, hogy az önálló hittita városokat Salamon előtt hódolásra kényszerítsék és így országát megnagyobbítva, képessé tegyék a syr és assyr támadások visszaverésére. A terv kivitele azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint képzelték. Az útjukba eső első várost, Gézért bevették ugyan, de a többi ostromát meg sem kísérelték és a hittita városok Salamon egész uralkodása alatt megőrizték függetlenségüket. De nemcsak a hittita városokra nem tudta Salamon uralmát kiterjeszteni, hanem lázadozott ellene saját népe is; azért mikor az egyiptomiak látták, hogy e király az emberölésen és a hárem örömein kívül más iránt nem érdeklődik és olyan képességekkel nem bír, amelyekkel népét megnyerni és birodalmát összeforrasztani tudná: az elégedetlenkedők vezérét Jeroboámot vették párfogásukba, amivel útját egyengették a hébernép kettéválásának és egy egységesebb, erősebb északi állam megalakulásának. (Salamon halálának éve, 952.)

Dávid uralkodása alatt Júdeában megtörtént a hittiták és héberek összekeveredése, Salamon alatt pedig sémitává való teljes összeolvadása, amit a filiszteusok fenyegető magatartásán kívül a papság központosító törekvésének és a tartomány vízszegénységének tulajdoníthatunk, mely miatt a héber pásztorok nem kalandozhattak el messze a városoktól, ahol a kutak és ciszternák voltak.

Az északi Héber, vagy Izrael országban azonban még legalább 150 évig álltak fenn önálló hittita városok, amelyekkel a héberek, mint előbb, továbbra is jó viszonyban éltek és egymást támogatták a közös veszély, a syr és assyr támadások visszaverésében. Nagyobb méretű keveredésük éppen e támadások következtében Ahab király uralkodása alatt (896-874) kezdődött, amikor a héber pásztor nép kénytelen volt a hittita városokba menekülni. Mivel pedig nem fértek el, e király új városokat építtetett számukra. Megható és tiszteletre méltó az a hősi küzdelem, melyet e kis nép 200 éven át szabadságáért folytatott és több derék uralkodója között bámulnunk kell Ahab vitézségét és magas erkölcsi felfogását, aki míg népéről apai szeretettel gondoskodik és maga jár elöl a csatákban, addig gyermekeit alattvalóival, azok házaiban nevelteti.

A szüntelenül ismétlődő ellenséges támadások folytán azonban mire e kis ország minden ereje felőrlődött és 722-ben háromévi hősies védekezés után fővárosa is elbukott; itt is bekövetkezett az összeolvadás. De Galileából azért sohasem lett Júdea és az izraeliták sohasem lettek valódi zsidókká, mert nagy fejedelmeik szellemei továbbra is őrködtek felettük és nem engedték, hogy a jeruzsálemi métely megrontsa lelküket. Ez a métely a zsidó klerikalizmus.

 

 

 

A zsidó klerikalizmus

 

Mózes

A klerikalizmus eszméjét és vele összefüggő mysteriumokat Mózes vitte a héberekhez, akiről Maneto azt állítja, hogy egyiptomi pap volt; Párából a Napvárosból menekült az izraelitákhoz és nekik az egyiptomiakétól eltérő törvényeket adott. Ő az egyiptomi papi kaszt természet- és orvostudományának birtokában könnyen felsőbb, csodatevő lénynek mutatkozott e tudatlan pásztornép előtt és ezzel megszerezte a főnöki hatalmat is, melyet azután egyiptomi minta szerint családjában állandósítani igyekezett. A hébereknek részben turáni vére és a nomád életmód azonban nem kedvezett a klerikalizmusnak. A pusztai népekkel vívott harcokban csak olyan egyén tudta a vezéri állást megtartani, aki vezéri képességekkel bírt: azért Mózes után mindjárt egy, - nem a papi kaszthoz tartozó egyén, Józsua áll a nép élére.

Mózes családja azonban ettől fogva szüntelenül igényelte és követelte az uralmat, melyhez való jogát Mózes bizonyára már törvényeiben biztosította, bár az ő nevében a bibliában elhelyezett ilynemű törvények ezer évvel később szerkesztettek. E jog, továbbá a papi hivatal és a Mózestől örökölt néhány orvostudományi titok által sikerült is neki az államhatalmat egyszer-másszor megszereznie; de a rátermettség hiánya, főként pedig a klerikalizmusnak államfenntartására való képtelensége miatt sohasem bírta azt hosszabb ideig kezében tartani.

Ez a képtelenség nyilvánult éli főpap fiainak és Dáviddal szövetkező Sámuelnek kormányzásában is; amikor a héber nép végleg kiábrándult papjaiból és azok uralmát lerázva, Sault királlyá választotta.

Saul az ellene lázadozó papi kasztból többeket kivégeztetett, de halála után a papság azonnal erőre kapott és bűnbocsánat ígérgetésével, azaz hibáinak és bűneinek legyeztetésével Dávidot teljesen behálózta. Ekkor, mivel a nomád élet megszűnt és a júdeai héberek a hittitákba beolvadta, olyan helyzet állt elő, amelyben a klerikalizmus nem szorult többé arra, hogy tisztán kuruzslással és a király körül való hízelkedéssel tartsa magát felszínen. Az állandó megtelepedés és a főváros pedig alkalmat adott neki arra, hogy fényes berendezésével és a főbb hivatalok megszállásával az állami lét szerves részéül szuggerálja magát a népre és a királyra. Mindezt elősegítette még egy tényező, a külpolitikai helyzet, mely a zsidó klerikalizmust világtörténeti jelentőségre emelte.

Elő-Ázsiában ekkor három sémita hatalom bontogatta szárnyait: a syr, assyr és a babiloni, melyek mindegyikének végcélja Egyiptom meghódítása volt. Az egyiptomi állam sietve keresett szövetségeseket az Áksumi birodalomban és főleg Palestina lakóiban.

A hittiták összeolvadtak a héberekkel és egyesek állammá kezdtek alakulni. Egyiptom elérkezettnek látta az időt, hogy minden erővel egy életképes ütköző államot teremtsen Palestinában. Ez a történeti háttere az egyiptomiak megjelenésének Salamon udvarában.

Az egyiptomiak három eszközzel fogtak tervük kiviteléhez:  hadsereggel, nővel és arannyal. Az első megszabadította a jeruzsálemi államot a filiszteusok uralmától, a második hozzáfűzte királyát az egyiptomi királyi családhoz, a harmadikkal pedig azt célozták, hogy a zsidó papságnak és a mysteriumoknak állandó székházat építve, általa ezt a kasztot az egyiptomi papsággal szoros, függő viszonyba hozzák. Egyiptom tehát nemcsak a zsidó királlyal szövetkezett, hanem a zsidó papokkal is; ez időtől fogva a papi hatalom Jeruzsálemben nagyobb és szilárdabb lett, mint a királyi. A jeruzsálemi papok a mysteriumok révén függő helyzetbe jutottak az egyiptomi papi kaszttal szembe.

Szinte magától értetődik, hogy a jeruzsálemi templomot csakis az egyiptomiak építhették. Ezt bizonyítja: az építés idején Zsidó ország Egyiptom vazallusa volt; a templom teljesen az egyiptomi Osiris templomok mintájára épült; az előcsarnokban felállított két rézoszlop, melyeket az egyiptomi templomokban a nép Oziris és Izis oszlopainak nevezett, itt Boáz és Jákin névvel jelöltetett. Maga a zsidó papság azonban az egyiptomiak rejtett istenét, Amont tisztelte e két oszlopban.

A Boáz és Jákin szó ezenfelül, mint  Bál isten mellékneve bizonyítja azt is, hogy ezt a templomot a nép akkori tudomása szerint nem Jehovának építették, amelynek nevét akkor még a papok sem ismerték, hanem Bálnak.

Az egyiptomi klerikalizmusnak és kultúrának kölcsönzését tehát a zsidó papi írók eltagadni igyekeztek.

 

Salamon temploma

A Kir. könyve szerint Salamon Hyram tyrusi királyhoz fordult építészért, amire ez küld egy szintén Hiram nevű építészt, akiről kiderül, hogy nem építész, hanem rézöntő. A templomépítéssel kapcsolatban még egy ember említtetik, aki a favágókra felügyel. Ez szintén a Hiram nevet viseli. A templom magassága a Kir. könyve szerint 16 és fél, a Krónikák szerint 63 méter. A favágókról az állítja a szentíró, hogy 30 ezren voltak: két verssel hátrább azonban már 80 ezren vannak.

Ennyi favágó, amennyi felnőtt férfi lakosa akkor egész Palesztinának sem lehetett Brazília őserdeit is ki tudná hét év alatt pusztítani és a kitermelt fával nem az akkori 2-3 ezer lakosú Jeruzsálemet, hanem egy több milliós ország összes lakóházait fel lehetne építeni.

A három Hiram, a 30 ezer favágó, meg a 3 ezer 3 száz felügyelő nem egyéb, mint az egyiptomi - most már zsidó klerikalizmus szent számával való labdázás, melynek annyi köze van a valósághoz, mint a rézöntő Hirámnak a jeruzsálemi templom építéséhez.

A templomépítés által a zsidó papi kaszt szilárd talajt nyert lábai alatt és a klerikalizmus örök módszere szerint hozzáfogott az államhatalom birtokba vételéhez, meg az ország erőinek kizsákmányolásához. Magát a királyi méltóságot eddigi kudarcain okulva nem ragadta magához, hanem úgy igyekezett céljait megközelíteni, hogy a királyt kényszerítette befolyása alá és az ő fején át uralkodott az államon.

A zsidó papság Juda királyait állandóan kiskorúságban tartotta. Salamonnal is így bánt egy ideig, de ő utoljára megunta a gyámságot és új feleségek szerzésével, meg több szentély építésével elárulta, hogy szakítani szeretne pártfogóival. A papság azonban erre Jeroboámot lázította ellene, akinek vállalkozása nem sikerült ugyan, de az egyiptomiak menedéket nyújtván neki, megérttették a királlyal, hogy a papok üldözése, vagy az egyiptomi érdekekkel való szembehelyezkedése esetén a lázadó egy egyiptomi sereg élén fog visszatérni.

Ez az epizód meggyőz bennünket arról is, hogy a papság Salamont és Judá többi királyait nem avatta be a mysteriumokba. Salamon szerepe e szerint a szabadkőművesség alapítása körül éppen olyan koholmány, mint az egész Hirám legenda.

Míg tehát Judaországban valóságban nem a király, hanem a papi kaszt uralkodott, addig ugyanez Izraelországban nagy erőlködése dacára semmi befolyáshoz sem tudott jutni. Jeroboám bár megmenekülését a papságnak köszönhette, egyiptomi tartózkodása alatt megismerte, hogy hova süllyed egy állam, amelyben ennek a rendnek az akarata dönt: azért mikor uralomra jutott, első intézkedése volt, hogy a levitákat kitiltotta az országból és a népből nevezett ki papokat Jeroboám e cselekedetét összes utódai helyeselték és utánozták.

A zsidó papi kaszt azonban nem hazája üdvét, hanem saját hatalmi érdekét helyezve mindig előre, hála és elismerés helyett Jeroboámot átkozta és emlékét gyalázta a Királyok és Krónikák könyveinek majdnem minden szakaszában.

Judaország a klerikalizmus következtében éppoly tehetetlenné vált, mint maga Egyiptom és azóta megannyi - a klerikalizmust befogadó birodalom.

Hazael syr király ellen pl. úgy védekezett, hogy a templom kincseivel megbékítette.

Sennacherib assyr királytól a zsidók 300 ezüst és 30 arany talentumon vásároltak békét.

Jehoakim zsidó király meghódolt az assyrok előtt, azért békében halhatott meg.

Judaország tehetetlenségét azonban természetesnek találjuk, ha a papság kapzsiságát hiteles adatokból megismerjük:

Isten nevében hoztak olyan törvényt, mely az ő fizetésükül rendelte:

1. minden termény tized részét (Moz. IV. 18-25);

2. az olaj, bor és búza legjavát, az első gyümölcsöt, minden ember és állat első szülöttét (Moz. IV. 8-12, 15.);

3. csak a hivatalos napi és ünnepi áldozáshoz az államtól évente 113 tinót, 37 kost, 1093 bárányt, 6 kecskét, 18 gidát, 4424 liter lisztet, 1662 liter olajat és  1662 liter bort (Móz. IV. 28, 29);

4. az összes bírói és katonatiszti hivatalokat (Kron. I. 23. és Zak. 3-7);

5. 48 várost 550 méteres átmérőjű körhatárral (Móz. IV. 4b);

6. a fogság után ezeken kívül még 27 ezer km2 nagyságú földbirtokot, holott az ország egész területe 20 ezer km2-t tett ki (Ezek. 45).

A 48 városra nézve a papság az egy Anatothon kívül sohasem bírták, se nem lakták egyiket sem. Pl. Gibeon az amorita hittiták fővárosa volt, Gézer a kanaánitáké, melyet az egyiptomiak foglaltak el és romboltak le, Gibbeton hittita várost még Zimri király életében is a filiszteusok tartották megszállva. A 48 város eme története tehát épp oly koholmány, mint a 12 törzs neve, és az ország egész felosztása.

A Jeruzsálemtől 5 kilométerre fekvő Anatothban is csak azért laktak papok, mert a kicsiny Jeruzsálemben, melynek kerülete 1760 méter volt, nem fértek el valamennyien. A papi kaszt u.i. a júdeai héberek letelepedése óta a maga egészében Jeruzsálemben lakott, ahonnan egyes kiküldöttei "próféta" néven járták be az országot, vagy néhányan mint bírák és írásmagyarázók telepedtek le ideiglenesen a nagyobb községekben.

Ti eszitek a kövérit és ruházkodtok a gyapjúval, de nem legeltetitek a nyájat, hanem erőszakkal és kegyetlenséggel uralkodtok rajtuk.

Jehoás király alatt a papok beszedték a templom javítására a pénzt, de nem javították ki a templomot, (Kir. II. 12).

A leviták megszöktek Jeruzsálemből, mert a papok nem adták ki nekik a tizedből járó részt (Neh. 13).

A papok erőszakkal is elvitték az áldozati állat szebb részeit akkor is, ha az nem járt nekik (Sám. I. 2-14).

Jeruzsálem pusztulása és az azt követő babiloni fogság azonban gyökeres változást hozott a zsidó klerikalizmus fejlődésébe. Előzőleg a zsidó papok abban a tudatban éltek, hogy a függőség ellenértékéül az egyiptomiak megvédik őket az északi hódítóktól: azért most, a keserű kiábrándulás idején féktelen gyűlölettel fordultak az egyiptomiak ellen, melynek egyelőre a velük fenntartott kapcsolatok megszakításában és egy önálló zsidó világklerikalizmus megalapításában adtak kifejezést. Ennek kialakulására a nagy, gazdag birodalom és a könnyelmű óvatosság nélkül kormányzó uralkodók kedvező alkalmat nyújtottak. A babiloni királyok u.i. megengedték, hogy a júdeai papság hazai szervezetét az ő birodalmukban is megtartsa. Faji és nyelvi tekintetben semmiben sem különbözvén a babioniaktól, egyházi szervezetük révén mégis teljesen elkülönültek a velük nagylelkűen bánó őslakosságtól és államot képeztek az államban. Nem csoda, ha a világ akkor legerősebb birodalmát ez a benne mesterségesen tenyésztett szú 70 év alatt teljesen felőrölte.

Hogy a zsidóknak milyen szerepük volt Babilon elestében, az ma még tisztázva nincs; de kétségtelen tény, hogy Cyrus, a perzsa hódító azonnal sok arannyal, ezüsttel jutalmazta meg őket és megengedte nekik, hogy hazájukba visszatérjenek. A babiloni, perzsa és görög-macedon birodalom szétmállasztását a zsidó klerikalizmus önmagának tulajdonítja (Dán. 2-II).

 

Perzsia

Ötezer éven át Jézusig a legtisztább és legnemesebb vallás hitelvein nevelt perzsa nép ez eseményeket megelőzően az erkölcsi tisztaság emberi lehetőségének tetőfokára érkezett. Herodotos azt írja róla, hogy Perzsiában a hazugság a legmeggyalázóbb; Diodorus szerint pedig semmi sem biztosabb, mint a perzsa kézadása. El lehet tehát képzelni, hogy egy ilyen nép között mekkora rombolást végezhet egy - a klerikalizmus elvein szövetkezett társaság, ha az államhatalom szemet hunyt, vagy éppen szabad folyást enged működésének.

Ezsdrás és társai 458-ban 300 kgr. aranyat és 2 ezer kgr. ezüstöt vittek haza Jeruzsálembe (Ezsd. 8-26), ami sejti, hogy mit művelhetett Perzsiában ez az "elnyomott" nép. Pumpadita környékén csakhamar annyian lettek, hogy azt a vidéket a perzsák Izrael országának nevezték. Községeiket saját törvényeik szerint igazgatták és saját bíróságaik volta, melyek zsidó törvények szerint ítélkeztek.

Egy nagy és dicső múltú államban ilyen visszaélést természetesen csak hivatásukra méltatlan uralkodók tűrhetnek, vagy védhetnek. Eszter könyve megadja a magyarázatot. A paráznaságot minden más bűnnél utálatosabbnak tartó perzsa nép királyai a K. előtti évezred közepén a szomszéd sémita államfők példájára többnejűségre rendezkedtek be, melyhez az "árut" a Mardokajok szállították, így elvesztvén a lelki és erkölcsi kapcsolatot nemzetükkel, a jövevények karjaiba vetették magukat, akik aztán összeszedték az aranyat és ezüstöt a nagy birodalomban és rendeztek olyan öldöklést a fővárosban, szerte az országban, sőt magában a királyi palotában is, amilyenhez hasonlót csak 2400 év múlva Oroszországban sikerült megismételniük.

A tízezer éves perzsa birodalom, mely száz évvel ezen esemény előtt érkezett virágzásának egy újabb magaslatára, száz év múlva ezen öldöklés után, mint tehetetlen hulla omlott a porba és a "felszabadítottak" között Jaddua, a zsidó főpap volt az első, aki Josephus szerint bíborba és aranyba öltözve, fehér köntösű papjai élén hódolva ment Nagy Sándor elé és megáldotta fegyvereit.

A zsidóság a babiloni fogságig nem volt önálló faj, semmiben sem különbözött a többi sémitáktól; nem volt nemzet, mert ugyanazon nyelven beszélt, mint Syria és Arábia egyéb országainak lakói; nem volt vallás, mert ugyanazon isteneket imádta, mind a többi syro-föniciai népek; hanem csak egy a földrajzi alakulás által elkülönített törzsét képezte az arám nemzetnek.

A jeruzsálemi papság azonban, mely a kis Júdeában elegendő számmal bírt erőinek kiszipolyozására, most a perzsa és utána a görög-macedon világbirodalomban elveinek ápolása- és hatalmi céljainak elérése végett kénytelen volt nagyobb tömegeket olvasztani magába; vagyis azt a válaszfalat, mely e kaszt és a leviták, meg a júdeai nép közt fennállt, hátrább tolni és kijjebb helyezni. E falon belül most már helyet foglalhattak a fogságban maradtak, a haza tértek és az otthon hagyottak valamennyien; de kívül rajta; a "goj" néven ott rekedt az egész emberiség. Ez a válaszfal, melynek alapját a gyűlölet alkotta, tervét a képzelet rajzolta, köveit a bűvészet, a mágia illesztette össze; felületét a reklám és suggestio meszelte be; fennállását pedig egyrészről az önzés, másrészről a könnyelmű hiszékenység biztosította, - ez a válaszfal: a zsidó vallás és a zsidó faj.

Ez az első lombikban született faj az első megrendelésre készült vallás, melynek létrehozását, életműködését és céljait magából törvénykönyvéből, az ótestamentumból és a zend, meg egyiptomi vallás szent könyveiből ma már tisztán és világosan megállapíthatjuk.

 

[1] Az eredetiség úgy értendő, hogy e hét szó nagyobb részének töveit az árja elem vitte magával Turánba, ahol azok a turáni nyelv törvényei szerint alakultak új szókká.

[2] Gath (vidám) Gáza (kincses) Gerar (tiszteletreméltó), Asdod (tudatlan) Askelon (gyenge) Akron (szélső) Lachis (tóváros)

 

Folytatás holnap következik.