A BOSZORKÁNYHIT ÉS A BOROSZORKÁNYPEREK ISMERETÉHEZ

A boszorkányhit és annak alapján kifejlett boszorkányüldözés, mely főleg Nyugat és Közép-Európában több századon át, mintegy járványszerűleg rémesen pusztított, sok százezer áldozatot emésztve fel, az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődése történetének sötét foltját képezi.

A teljesen kifejlett boszorkányhit lényeges részei a következők: A boszorkány az ördöggel pactumot köt, magát az ördög szolgálatára kötelezi. A pactumot többnyire az ördögök és boszorkányok nagygyűlésein kötik meg. Az ily gyűléseken a sátán valamely rémes alakban, trónon ülve elnököl, s még számos alsóbbrendű ördög s a boszorkányok százai, ezrei vannak jelen.

A boszorkány a Sátánnak hűséget esküszik, mire az ördög őt teste valamely részén egy jellel ellátja; ez az úgynevezett stigma. A boszorkány pedig, az ördög iránti alázatossága jeléül őt undorító helyen megcsókolja. Ámbár az asszonyok többségben vannak, számos férfiboszorkány is van köztük.

Az ily nagygyűlésekkor tanítja a Sátán a boszorkányokat mesterségükre s itt főzik a keresztelés előtt megölt gyermekek zsírjából, ördögi célokra szolgáló kenőcsöket.

Az ilyen sabbatok fontos része az ördög tiszteletére tartott mise is, keresztény szertartás paródiája. A misézés után a legundokabb fajtalankodás következik; boszorkányok az ördöggel és egymással, nemre, korra való tekintet nélkül testileg közösülnek. Ez üzelmeknek a hajnali kakasszó vet véget.

A boszorkányokkal szemben követendő eljárást a legtökéletesebben, leghatásosabban Sprenger és Institoris Domonkos-rendű inquisitorok „Malleus maleficarum” c. 1486-ban megjelent munkájukban fejtették ki. E könyv több nyelvre lefordíttatott és a boszorkányüldözésnek, mintegy kódexévé vált.

Pl. Fraknói, Csánky, Schönherr nyomán van némi tudomásunk arról, hogy Beatrix magyar királynő saját magtalanságát a Corvin János anyja bűbájoskodásainak tulajdonította.

1565-1728 a szegedi perekig 430 egyén volt boszorkánysággal vádolva (Magyarországon). Az üldözések hazánkban oly tömegesek, oly borzasztóan pusztítóak sohasem voltak, mint külföldön.

1565-1756 között 554 eset ismert, 151 kimenetel ismeretlen. A fennmaradt 403-ból 169 máglyára került, 23-at lefejeztek és utána égettek el. A többi részint a megyéből kiűzetett vagy felmentetett.

(Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára,

Bp. 1910. Előszó XVIII-XI.)